Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-10 / 264. szám
1977. november 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hangverseny orosz és szovjet szerzők műveiből A zenei eseménynaptáron sebesen peregnek a lapok. Alig valamivel a tokiói szimfonikus zenekar nagysikerű koncertje után ismét összejöttek a komolyzene kedvelői a Szigligeti Színházban, hogy a Debreceni MÁV Filharmonikusok orosz, illetve szovjet szerzők műveiből összeállított zenekari estjét meghallgassák. Első számként Prokofjev Ünnepi nyitánya hangzott el. A rezesek fanfárzenéje után indulószerű, nagyon örömteljes motívum kavargóit át a hangszeregyütteseken, pregnáns ritmikájú kísérettel ötvözve, majd újból fanfárok zárták le a rövid lélegzetű, de igen szellemes művet. A zenekar — Szabó László karnagy vezetésével — érezhető kedvvel, lendülettel játszott. Az est szólistája, Valentin Fejgin szovjet gordonkaművész Sosztakovics I. gordonkaversenyével lépett a szolnoki közönség elé. A rendkívül nehéz versenyműben nagyszerűen érvényesültek a kiváló Szovjet szólista erényei. Már az első tétel indítása után kitűnt mesteri von Debreceni MÁV Filharmonikusok vendégjátéka nókezelése, meleg, szinte érzékien dús vibrátója, ragyogó, sokoldalú technikai tudása. A második tétel boron- gós lírája, az áttetsző hang- szereléssel kiemelt szóló- hangszer fátyolos kantiléná- ja a mű érzelmi csúcspontját jelentette. A Cadenza virtuozitása, az Allegro lélegzetvételt sem engedő lázas lüktetése pedig Fejgin bámulatos technikai biztonságának újabb bizonyítéka volt. A zenekar összpontosított figyelemmel, megbízhatóan kísért, csupán a zárótétel lendületét nem tudták kellőképpen aláhúzni. A közönség vastapsát szellemes sikerszámmal, vonó nélküli, pengetett, grúz tánccal köszönte meg a gordonkaművész. A hangverseny befejezéseként Csajkovszkij VI. h_moll szimfóniáját adta elő a vendégegyüttes. Az első tétel kissé érdes indítása (ami a fagottra szinte végig jellemző volt, talán nádprobléma miatt?), és az indításokban érezhető kis bizonytalanságok után a melléktémánál magára talált a zenekar, s végeredményében hangulatos, sőt valóban patetikus első tételt produkált. Jól adták vissza az érzelmes, finom ötvözetű 5/4-es tételt, s különösen tetszett — éppen nehézségénél fogva — a Scherzo, melyen érződött a gondos beállítás, a fegyelmezett összjáték, a fokozást végig tartani tudó erőtartalék. A zenekarból külön említést érdemelnek a magas fafúvók, kiváltképp a művészien kiemelkedő klarinétszóló, a rezesek megbízható hangzásukkal, a vonósok egységes vonókezelésükkel, telt hangzásukkal tűntek ki, a remek gordonkakórus pedig szinte az egész együttes hajtóereje volt. Szabó László karnagy a „gazda” ismeretével és biztonságával, higgadtan, de imponáló vivőerővel irányította az előadást. Nagy Pál Magyarország felfedezése Egy ország a csillagon Beszélgetés Jócsik Lajos ökológussal A Szépirodalmi Kiadó Magyarország felfedezése című sorozatának legújabb kötete Jócsik Lajos munkája: Egy ország a csillagon. Nem irodalmi szociográfia, mint a sorozat eddigi művei — például a Nyírségről, az Őrségről, a tokaji borvidékről —, hanem ökológiai, környezettani könyv. Ebből önként adódott az első kérdésem, amikor Jócsik Lajossal új művéről beszélgettem. — Hogyan kerül az ökológia egy szociográfiai sorozatba? — Eddigi munkásságom logikus folytatásaként, Első idevágó könyvem, Az öngyilkos civilizáció, a világ környezettani fölmérése volt, figyelmeztetés az elkövetett bűnökre, a ránk zúdulható következményekre. A tavaly megjelent Környezetünk védelmében című kötetem az esedékes feladatokkal foglalkozott, és fölhívta a figyelmet a nemzetközi együttműködés múlhatatlan szükségességére. Az ökológiai tevékenység sikere azonban attól függ, kialakul-e a társadalom tagjaiban az ökológiai gondolkodás, az ökológiai tudat, mert csak ennek alapján nyerhető meg az együttműködésre a környezetvédelemben, ami össztársadalmi feladat, nem korlátozódhat egyénekre, szervekre, intézményekre. Ezért fogadtam örömmel a sorozat szerkesztőinek fölkérését, írjam meg Magyarország ökológiai fölfedezését: így alkalmam nyílt, hogy ne szaktudományosán, hanem érdekes, olvasmányos módon szóljak a diszciplihámról és ezzel valamicskét hozzájáruljak az ökológiai tudat, az ökológiai műveltség terjesztéséhez, ami létfontosságú napi föladatunk. — L étfontosságú? Nem szakmai elfogultságból eredő túlzás ez? — Nem túlzás. Egy amerikai ökológus így magyarázza a környezetvédelem jelentőségét: Földünk hasonlít a biológiai laborokban használt táptalajokhoz, amelyeken mikroorganizmusokat tenyésztenek. A számukra kedvező életföltételeket biztosító táptalajokon a mikrobák gyorsan fejlődnek, szaporodnak, csakhamar milliónyian, majd milliárdnyian lesznek. Közben azonban a táptalaj kimerül, elfogy. Táplálék híján a mikrobák milliárdjai elpusztulnak. Földünk is milliárdnyi élőlény, köztük az ember táptalaja. Az emberiség is gyorsan szaporodik: a ma 3,5 milliárdnyi lakosság az ezredfordulóra megduplázódhat. — És kevés lesz számára a táptalaj? Olvastam egy francia fantasztikus regényt, amelyben éhező indiaiak szálltak partra Dél-Franciaországban, ölnek, rabolnak, pusztítanak, mindent fölélnek. Ez a jövő vár az úgynevezett jóléti társadalomra? Elpusztítják az éhezők? — Nem. Mert az emberiség táptalaja — a bioszféra — önmagát folytonosan megújító zárt rendszer, a veszteségeket visszapótló körfolyamat. — Miért kongatnak akkor annyian vészharangot? — Mert az ember, elsősorban az ipari forradalommal, megbontotta a természet egyensúlyát: olyan mértékben, olyan pazarlóan használta ki a természeti erőforrásokat, ugyanakkor olyan mértékben szennyezte-mér- gezte a bioszférát, amit a természetes regenerálódás nem tudott követni, pótolni. Egy amerikai kollégám kiszámította: A mai oldalterjedelem és példány szám mellett a New York Times egyet- len számának papírjához több hektár kanadai erdőt vágnak ki. — Milyen Magyarország ökológiai helyzete ebben a veszélyeztetett világban? — Bioszféránk legfőbb alkotóelemei: a napfény, a víz, a talaj, a levegő, s a vízben és a talajban élő organizmusok. Kezdjük az előbb említett erdővel: nem állunk rosszul. Pedig az I. világháború utáni új országhatárokon kívülrekedt az erdők 90 százaléka. Fásítottunk. Hitler kirabolta erdeinket. Elölről kezdhettünk mindent. S ma már elég jól állunk. A levegőnk nem mindenütt tiszta: a nagyvárosokban, az ipari településeken a gyárak, a fűtés füstje, korma, a közlekedés gázai sok helyütt az egészségre már káros mértékben szennyezik a levegőt. Vizeink sem tiszták. Pusztulnak a halak és más vízilények, kevés a jó ivóvíz. A KGST négyes osztályozása szerint csak a Balaton I. osztályú, s félig-meddig a Tisza. A Duna már II. osztályú, a Sajó IV. osztályú, vagyis teljesen szennyezett. Persze, a Duna már 100 köbméter szennyet hordoz a hátán, amikor elér hozzánk. Kilépve tőlünk azonban már 170 köbmétert görget. Pótoljuk a talajerőt, főleg műtrágyával, közben évi 20 millió tonna istállótrágya megy veszendőbe. Pedig a talajnak kellene. Aztán a sok' hulladék és szemét, ami alig jut vissza a körforgásba, csak halmozódik, szennyez. — Sokan kibékíthetetlen ellentmondást látnak abban, hogy a szaporodó és egyre igényesebb lakosság eltartásához folytatni kell az iparosítást, fokozni kell a termelést, ami szükségszerűen fogyasztja és szennyezi a bioszféránkat. A biológiai bombáról beszélnek, amely az atombombánál is súlyosabb fenyegetés az emberiségre. — Nem kibékíthetetlen gz ellentmondás. Egy példával bizonyítanám. Egyetlen ember oxigénszükségletének fedezésére 25 négyzetméter zöldterület kell. Moszkva metropolissá nőtt, ma már nyolcmillió a lakója. Tudjuk, a modern nagyvárosok: betonsivatagok. Moszkva is házgyári technikával építkezik. Mégis, elég rövid idő alatt, 30 négyzetméter zöldterületet — parkot, ligetet, erdőt — hoztak létre a szovjet főváros minden lakójának. Nem megoldhatatlan feladat hát a biológiai egyensúly fönntartása, robbanás- szerű növekedés esetén sem. — Sok ökológus mégis végveszélyt emleget. Miért? — Mert nemcsak szocialista városfejlesztés, ipartelepítés van a világon. Egy francia kollégám, talán nagyon végletesen, de igen találóan azt írta: csak a politikai fasizmust győztük le, az ökofasizmus még pusztít. A fasizmus lényege az volt, hogy rablással, területhódítással, népek leigázásával akart kivételesen kedvező életföltételeket teremteni magának. Az imperialista és a monopolista kapitalizmus félelmetesen hasonló eszközökkel lép föl a világgazdaságban. A profithajsza, a tőkés monopóliumok diktatúrája, a mértéktelen fogyasztási, őrület továbbvitele — valóban robbanással fenyegethet. Nyugati szakemberek is már új gazdasági rendet, ökodemokráciát sürgetnek. Mi az ökoszocializmusban bízunk. Tudjuk, hogy a szocializmus az emberiség fönnmaradásának egyetlen lehetséges létformája. Homoródi József Díjnyertes fotók A túrkevei Autójavító Vállalat MSZBT-tagcso- portjának küldöttsége 1975. november 7-én Moszkvában járt, és részt vett az Októberi Forradalom évfordulójára rendezett Vörös téri (elvonuláson. Az ott készített fotókkal neveztek be lapunk „Élményeim a Szovjetunióból” című pályázatra, metyen második dijat nyertek. Fotóikból hármat közreadunk. — Alkalminak jött? — Alkalminak. —• Tessék ideadni a személyi igazolványt. Köszönöm. Most ezt tessék elolvasni, ez a baleset védtelm i előírások anyaga. Aztán majd írja alá. Megnézem, elolvasom. A kézírásos szöveg tizenkét, tizenhárom pontban kioktat, mit nem csinálhatok a testi épségem ellen a munkám során. A tizenháromból öt pontban arra intenek, hogy ne igyák, mert ha részegen jövök a munkahelyre, a munkavezetőnek jogában áll engem elküldeni és akkor oda a munlkadíj. Egy pontban figyelmeztetnek: köteles vagyok munka közben a sárga mellényt viselni. Megértettem, aláírom. Most már dolgozó vagyok, várom a beosztásom. A mellettem ülő cigánygyerek oldalba bök: tudod gurítani a kukát? Mert ha nem, becsinálsz a cipelésben, inkább platós kocsira menj. Bólintok. Jön a munkavezető. — Maga alkalmi munkás? — Igen. —• Csató! Magához megy. Megyek. Csató József újdonsült főnököm az „állandó” munkások narancssárga ruhájában a beavatottak fölényével tessékel a sárga Csepelhez. „Azt csináld, amit mondjak. Én vagyok a kocsin, te meg adogatod föl nekem a szemetet.” Ez volt a munkamegbeszélés. Csúnyább, mint a szemét Dolgozunk. Csató karmesterként irányít kaputól, kapuig, néha csák egy ujjmozdulattal jelzi, ugorj ak a másik oldalra, elhagytam egy szemetes vödröt, vagy mit is. A házak előtt összegyűjtött elszállításra váró szemétnél csak egy csúnyább van: amiben kiteszik. Vödör, fület- len kosár, zsírosbödön, olajoshordó, festékdoboz, mosógép műanyag lavórral fenekelve . .. úgy tűnik, mindegy mi az, csak rossz legyen, rozsdás, penészes, törött, szakadt, vedlett, feslett, levert zománcú és mocskos. Kérőiem később Csényi Lászlót, a Szolnok városi Tanács Városgazdálkodási Intézményének vezetőjét, „hogy tetszik” neki? Természetesen nem, de mit lehet tenni, hiszen amíg Szolnokon nincs mindenütt burkolt út, addig a tisztább, egyszerűbb kukás szemétszállítást sem lehet általánossá tenni. S amíg nincs kuka, addig marad a vödör, a lavór és az ötletesnél ötletesebb ízléstelenséggel válogatott vá- roscsúnyító szeméttárolók tarka sokasága. Arra egyelőre nincs vállalkozó, hogy egységes, mutatósabb szeméttárolókat gyártson, pedig alighanem mindenki jól járna ezzel az „üzlettel”. Adogatom a főnöknek a szemétrakományokat, maré- kostól hull a fejemre, a ruhámra a por, a salak, falevél, fonnyadt paradicsom, de mikor kiönti a kocsin, neki is jut szépen. Mire eljön a reggeli ideje, olyanok vagyunk, mint aki csak plakátról ismeri a szappant. Gubizni tilos! Árokparton reggelizünk, gyűrjük befelé a főzőkolbászt, Krajcsik László a sárga Csepel sofőrje sült szalonnát nyiszál bicskájával. A szalonnáról elkalandozik a gondolata: „az asszony tegnap adta le a hízókat. Épp, hogy bejött a takarmány ára, nem is érdemes tartani. Hiába vagyok szemetes, nem vihetek semmi disznónak valót haza. Gubizni tilos! Gubizni, azaz guberálni, szemétből válogatni, menteni a menthetőt. A harmadik fordulónál Csató előhúz a rongyok, tégla törmelékek alól egy tubus sárga Bagarolt. Ügy látszik, elégedett velem, megjutalmaz. „Nesze neked barna cipőd van. Tiszta jó, tedd el.” Elteszem. A főnök adja. Amikor a rakodó önmagát szinte kiszorította a kocsi- * ról, elindulunk lerakodni a városszéli telepre. Az egykori téglagyári bányagödrök bűzös mocsarát napról napra méterenként előrenyomulva betemeti a város szemétje. Elöl a víz, hátul már irodaház magasodik az egykori hulladék-ors zágúton, guberálók hada kísér, mint őszi varjúcsapat az eke nyomát, s meg sem várva, hogy a billenőplató kiürüljön, ácskapcsokkal, horgokkal, görbített vasvilláikkal, acél- kampókkal esnek neki, s ci- bálják a zsákmánnyal kecsegtető szeméthegyet. „Guberálni hatóságilag tilos” hirdeti a tábla a bejáratnál. Ügy látszik, ők nem hatóságilag guberálnak. A tábla inkább csak mentség: mindenki a saját szakállára vágja el a kezét, lábát, kaphat fertőzést, magára vessen, ha baja esik. Tilos, tehát ők törvény- sértők, tilalomszegők. A tiltott guberálással naponta több ezer forint értékű papírt, fémhulladékot mentenek meg (maguknak?) a népgazdaságnak — tiltottan. Holnap is jössz? A ragyogó tiszta üzemi ebédlőben fáradtan (kanalazzuk a levest. Egy ebéd tíz forint. Csató biztat, délutánra már csak egy fordulót teszünk. „Pihenősebb lesz.” Aztán, ha végzünk, az öltözőben meleg zuhany vár. Jó hely ez, becsüld meg magad. A pénz is megvan, a kukánál három és fél ezer is összejön.” Aztán észbékap, hogy „csak alkalmi” Vágyók, hát megkérdi, „holnap is jössz?” Büszkének (kéne lennem, hogy beváltam, de nem merek igent mondani, legyint. — Az a baj, hogy ez átjáróház. Kevesen vagyunk. Mindenféle ember megfordul itt, de sokáig nem marad. Neked van valami szakmád? — Van az is. — Dolgozol valahol? Mit csinálsz? — Újságíró vagyok. — Az se rossz. írd meg, hogy hiába nézik le sokan a szemetest, megállna az élet, ha nem lenne mindennap, aki ezt a munkát végzi. Legalább annyiban segíthetnének a lakosok, hogy nem csinálnak szemétdombot ’a konténer vagy a kuka mellett. Már ezt is megköszönnénk. Igriczi Zsigmond
