Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
1977. november 6. SZOLNOK MEGYÉI NÉPLAP \ ALEKSZANDR VERMISEV Villámfény A Néván szűnt az ágyúszó. Hurrá !-kiáltás törte meg Az ádáz csendet, harsanó Mennydörgésként s mi volt, a múlt, Örök ködbe temetkezett. S a villámfény a Néván felcikázva, Űj hajnal fényét hozta a világra. JEVGENYIJ JEVTUSENKO Bűvölő (1917. okt. 25-én) (Szily Ernő fordítása) JEVGENYIJ VINOKUROV Hétköznapok gyönyöre Hadd dicsérjem a hétköznapokat. A sültkrumplit hunyó parázs alatt. A megszokottat, mely itt van, körülvesz. A parázshalmot, mely mellé leültetsz, krumplit sütsz, fújod, sózod és eszed. A hétköznap-van. Él. Nem „valahol”: veled. (Rab Zsuzsa fordítása) Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám. És Őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, hanyatt feküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad, ott is nekem csupán. Nappal ne is gondolj reám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül; imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappál-bódul vagy élvedül- elméd mire gondolni kényszerül; de éjszaka rám gondolj egyedül. Halld meg a mozdonyfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát. A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s-állmomban, s álmom utánt tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám. (Illyés Gyula fordítása) JURU LEVITANSZKIJ Búcsú a könyvtől Körök végtelen spirálja, egyre felfelé pörög, szaladj, feljebb! Csigalépcsők húznak, végtelen körök. Ott a háztető alatt egy égő ablak fénye fenn. Film, fehér-fekete szalag, mozgófénykép, életem! Szeretem az ódon mesét, benne, ahogy lehetett, sok-sok évig játszottam a nekem osztott szerepet. Engem, névtelen színészt, még az sem búsít el nagyon, nincs is neve szerepemnek a hirdetőoszlopon, listákon és plakátokon, sehol, egyetlen helyen nem szerepel a színészek neve között a'nevem. Minden múlik a világon, nyárból őszre ébredünk, minden múlik, minden múlik, jöttünk, s mi is elmegyünk, jöttünk mind a semmiből, és eltűnünk a semmiben, múlik minden, de nyomtalanul el nem múlik semmi sem. Én, a játék szereplője, félreállva nézhetem, hogyan futnak perceim és álmaim és életem, hogy fonódik más szálakkal az a vékony kis fonál, , amelyen már változtatni, sajnos, módomban nem áll, mivel ebben a drámában, játssz bolondot vagy királyt, egyszer játszhatsz csak, szereped újra nem osztják ki rád. És a magam szerepén is hol sírok, hol nevetek, és igyekszem becsülettel játszani a szerepet, hisz érte nem aprópénzzel: életemmel fizetek, azért is, hogy sírva sírok, azért is, hogy nevetek. (Rab Zsuzsa fordítása) i A csuklyás ember G yere ide, Kesza! Nézd! csak, nem a miénk ez a kecske? — Az biz a! A miénk!... A haszontalanja! Az asszony kinyitotta a kiskaput, s a kecske beszaladt az udvarra. Mögötte egy gida ugrándozott. — Honnan az ördögből pottyant ez megint ide? Azt hittem, végre megszabadulok a sátánfajzattól, aztán nesze neked, itt van ni — dörmögte Meliton. — Most aztán befellegzett a palántáknak ! — Egy szót se értek az egészből! Már azt is elfelejtettem, hogy mikor adtuk el! Hogy talált vissza? Csakugyan a sátán fattya, annyi szent! A kecske otthonosan a kúthoz szaladt, és mohón a vi- zescsöbömek esett. — Most aztán mi legyen vele? — kérdezte Kesza. — Az már nem a mi gondunk. Ha érte jön a gazdája, odaadjuk, ha nem, hát... — Mi az, vén bolond, tán elment az eszed? Majd egy koszos kecskéért hozok szégyent a fejemre! — Akkoj- fogd és vidd visz- sza ... — Könnyű azt mondani, vidd vissza, de hát hova vigyem? Kinek adjam? — Iszen éppen ez az! Meliton végigsimított a szakállán, és ráérősen a veteményeskért felé indult. Zeng, zsibong a vásár, mint a méhkaptár. Sürgés-forgáS, sietség, nyüzsgés körös-körül, mindenfelé ... Akik még nem adtak túl az árujukon, titkos reménységgel nézegetik a vevőket, gondolatban magukhoz édesgetik őket. De a vevőt nem lehet lépre csalni, a vevő ravasz, ismeri a dörgést a vásáron. A legfontosabb, hogy az ember ne kapjon az áru után, bármennyire szükség is van rá, meg kell játszani a közömböst. A tűző nap sugaraiban bivalyok verődnek össze... De jó volna most a friss vízben hűsölni, nyakig merülni a folyékony iszapban! Mint ezek a disznók itten, melyek, mintha csak őket akarnák bosszantani, röfögve hevernek mellettük a zavaros pocsolyában. Éhesen bőgnek a tehenek, tüzes kis bikák dobognak türelmetlenül patájukkal, hófehér báránykák bégetnek panaszosan... Kesza csaknem összecsuk- lik a fáradtságtól, de még egyre reménykedik, hogy előbb-utóbb előbukkan a kecske gazdája... Bocsia, az unokája is vár... Várja, hogy mikor jön az a csuklyás ember, és viszi el a kecskét... És a kecskével együtt a gidát, az aranyos kis Csitut. Bocsia vár... Ám Csitu- nak jó dolga van! Csitu most boldog ... Senki sem bántja, ha anyja sűrű, édes tejét szopja. A kis gida hirtelen arra gyanakodik, hogy Böcsia meg akarja zavarni foglalatosságában, előreszegezett fejjel ront a kisfiúnak, nekitámad, de azután újra megnyugszik, és visszaballag anyjához. — Nagyanyó! — Mi kell, Bocsia? — És milyen volt a csuk- lyálya annak a bácsinak? — Nem emlékszem, kisfiam ! — De mégis ... — Azt hiszem, fekete ... De az is lehet, hogy szürke ... Bocsia le nem veszi tekintetét egy sárga csuklyás férfiról, de az pillantásra sem méltatja Csitut. Könnyű érintést érez váratlanul. Felemeli a fejét... A, megint az az asszony!, Már reggel óta iparkodik rábeszélni nagyanyót, hogy adja el neki a kecskét. Az asszony Tbilisziből jött. Bocsia sose látta azelőtt, pedig egy kerületben laknak, a Szaburtalóban. Az asszony anyai gyöngédséggel beletúr a kisfiú hajába; hangja meleg és csöndes. — Talán megmondhatná, lelkem, hol vehetnék egy kecskét ? — Nem tudom, lányom. — Istenemre, furcsa, Ming- réliában nem lehet kecskét kapni! Csak azért utaztam ide, hogy kecskét vegyek. Azt mondják, a kecsketej jó mandulagyulladás ellen ... Betegek a gyerekeim. — Az biztos, lányom, hogy segít. Én magam tapasztaltam. A kisunokámnak is megdagadtak a mirigyei, és itt van ni, mintha elfújták volna... Aztán odajön egy alacsony, kövér ember, fehér zubbonyban és széles karimájú szalmakalapban, a kezében hatalmas aktatáska. — Mennyit kérsz a kecskéért? — Nem - eladó, tisztelt uram. — Mennyiért vetted? — Nem vettem én, tisztelt uram. A z ember csodálkozva bámul nagyanyóra, és némán távozik, mulatságosan lóbálva aktatáskáját. — Nagymama, az a bácsi Csitut is elviszi? — Igen. — Miért? — Mert övé a kecske. — Miért? — Hát hogy magyarázzam meg neked? Bocsia már majdnem sír. Könnyeit visszatartva megsimogatja a gida hátát, aztán átöleli és csókolja tejtől édes, nedves pofácskáját. Ha tudná az a csuklyás ember, mennyire szereti Bocsia ezt a kis gidát! Lehet, hogy akkor nem is követelné vissza a kecskét? De ha már követeli — hát vigye a kecskét! De CSitut Bocsia nem adja! Csitu egyedül az övé. Csitu nagyon okos! Még a lépcsőn is fel tud menni! Minden reggel odatopog a szoba elé, ahol Bocsia alszik. Tavaszi rügyként duzzadó kicsi szarvacskáival kinyitja az ajtót, és kis patáival dobogva a kisfiú ágyához közeledik. Bocsia úgy tesz, mintha aludna. De Csitu átlát rajta. Pofácskáját a tákaró alá dugja, és megcsiklandozza a kisfiú meztelen talpát. Bocsia nagyon csiklandós, és nem bírja, kacagva ugrik ki az ágyból, elkapja a kis gidát, és hancúroznak a szobában. Ez történik minden reggel. Így történt ma is... És holnap? Holnap mi lesz? Ó, bárcsak ne jönne az a csuklyás ember! De ki az, aki ott feléjük közeledik? Ö, hát ez Variam! Amióta nagyanyó meg Bocsia a vásárba járnak, Var- lamtóL nincs egy percnyi maradásuk. Most is elégedetlen valamivel. Már messziről rázendít a kiabálásra: — Hát kinek beszélek én, hogy hordd el magad a kecskéddel együtt? — Megyek már, megyek, Variam! — Egy hónapja egyebet se hallok, csak hogy „megyek már”! Kifizeted a helypénzt? Felelj! — De hát egyszer már kifizettem ! — Mi az öreganyám, az a szándékod, hogy gúnyt űzzél belőlem? Helyjegyet minden nap kell venni, hányszor mondjam? — Én meg még hányszor magyarázzam el, jóember, hogy nem akarom én ezt a kecskét eladni, az ördög vinné el! Értsd meg már végre! A gazdáját várom. — Engem nem érdekel, ■ hogy kit vársz! Lehet, hogy sose jön el! Lehet, hogy meghalt, a vonat alá esett, vagy a vízbe fulladt! És akkor mi lesz? — Szégyelld magad! Hogy mondhatsz ilyet egy emberről? — Csak hajtogatod a magadét! Utoljára kérdezlek; kifizeted-e a helypénzt? Nem?! Akkor büntetést fizetsz! Kesza iparkodott minél hamarabb kijutni a vásárból, de most a kecske megmakacsolta magát, nem akar elindulni. Nagy nehezen sikerült elmozdítani a helyéről. A vasúti átjárónál megáll az öregasszony. „Várok egy keveset —gondolja magában. — Ha a vásárban van, akkor biztosan erre kell jönnie.” De mi az a „keveset”! A nagyanyó, az unokája mega kecske a kis gidával már egy teljes órája várakoznak a vasúti átjárónál. A vasútvonal mellett húzódik a széles, aszfaltozott országút. Az ösvények, utak ömlenek belé, mint a patakok a folyóba. Az egyiken ballag bizonyára hazafelé a csuklyás ember, ha itt volt a vásáron. De melyiken? Bocsia a messzeségbe néz, tekintete végigkúszik az országutat szegélyező platánfák tetején. A nap már lefelé hanyatlik, és a közelgő alkonyat- tal a fiúcska szívébe belő- pózik a félelem. Valahol a távolban egy emelődaru zúg. Az állomáson megszólal a csengő. A fáradt, éhes kecske ha- zefelé húz. A kanyarból előbukkan a vonat.., Zeng, a föld, zakatolnak a vasúti kocsik... Bocsia le nem veszi tekintetét az előttük elvillanó ablakokról ... Hátha egyszer csak megjelenik az ablakban anya kedves, drága arca? Vagy apáé! Ablak, ablak, megint csak ablak... Egy tarka cowboyinges fickó, cigarettával a foga között, mint régi ismerősre, barátságosan rámosolyog, és tréfásan megfenyegeti ujjá- val. — Hej, te kisfiú! Vigyázz! Bocsia zavarban van. Körülnéz, de nem lát semmiféle kisfiút. Az átjárónál csak ő van egyedül. Most meg egy lány áll az ablakban. — Kisfiú, kisfiú! Jaj de szép, de szomorú! Bocsia zavarában elengedi a kis gidát, és nagyanyó háta mögé bújik. Nagyanyó pedig mosolyog. Aznap először. És újra csend támad. Bocsia sírva fakad. — Nagyanyó, az a fickó mért fenyegetett meg? Honnan tudott a kecskéről? — Nyugodj meg, kisfiam! Nem tudott az semmit... Csak tréfált. Honnan tudhatott volna ? Nyugodj meg .. Bocsia még hangosabban sír. Egyszer csak azt érzi, hogy valami csiklandozza. Elhallgat, és megtörli könnyes szemét. C situ áll előtte. A kis gida játékosan ökleli, aztán elugrik, és kihívóan néz rá. Bocsia nevet. Először csendesen és félénken, aztán hangosabban, és végül már kacag ... Elkapja a kis gidát, és odaszorítja arcát a nyakához... Jaj, te, Csitu! * * * Éjszaka. A dűlőúton négyen ballagnak. Elöl megy a kecske ... Utána a kis gida ... Hátul — a nagyanyó meg az unokája. És zajtalanul, láthatatlanul egy csuklyás ember árnyéka követi őket... Lénárt Éva fordítása Összeállította: Őri Zoltánná Aldona Skirutite (Liivónia): Halászok
