Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-27 / 279. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 27. GIANNI RODARI: Milyen a modem újságírás? „Tegnap 14 óra 35 perckor az 1897. számú határoszlop­tól 9 kilométerre, nem tör­tént szörnyű gépkocsi-sze- rencsétlenség, s nem vesz­tette életét öt ember. Az MI 2345-ös rendszámú ne­héz kamion, egy szekér ki­kerülése közben, nem ütkö­zött össze nagy erővel az el­lenkező irányból haladó RÍM 4567-es rendszámú gép­kocsival, s nem borította fel, és nem vágta hozzá há­rom belga motorkerékpá­roshoz. Ennek eredménye­ként nem halt meg: a teher­autó sofőrje, két motorke­rékpáros, a személygépko­csit vezető fiatalember, a mellette ülő menyasszonya, a többiek pedig nem szen­vedtek egy hónaptól 75 na­pig gyógyuló sérülést. A köz­lekedési rendőrségnek nem kellett nyomozást végeznie.” A Corriere Popolare igaz­gatója csodálkozva olvasta a tudósítást, azután hívatta a napihírrovat szerkesztőjét. — Olvasta ezt? — Bocsánat, mit? — Hát ezt. — Szabad? „Tegnap 14 óra 35 perckor...” — Igen, igen, a pontos idő is szerepel, amikor semmi sem történt. Így kísértetúj- sággá válunk, hamarosan átlátszó vegytintával írhatjuk a cikkeinket. — Sajnálom, végtelenül fájlalom a történteket. Ilyen sorozatos sajtóhibák ... Szi­gorú megrovásban részesí­tem a korrektorokat. — Hagyja békén a korrek­torokat. Keresse meg azt a tudósítót, aki ezt a badarsá­got írta, ragadja nyakon és tíz másodpercen belül cipel­je ide. Egy, kettő, három ... Kiderült, hogy az idézett prózai alkotás szerzője egy törékeny, alacsony termetű fiatalember, akinek ajkán nyugtalan mosoly bujkált és pillantása valahogy túlságo­san negédes volt. — Foglaljon helyet és ma­gyarázza meg ezt a jelen­tést. — Vigasztalóan hangzik, nem gondolja? És azt is hoz­zá kell tenni ,hogy Színtisz­ta igazság. Egyetlen valószí­nűtlen szó sincs benne. — Sőt mi több, egyetlen épkézláb szó sincs benne! — Igazgató úr, csodálko­zom önön. Gondolja meg, mennyire örülnek az olva­sók, amikor arról értesül­nek, hogy nem történt ilyen nagy méretű szerencsétlen­ség. És képzelje el, ha vi­szont megtörtént volna: öt család gyászol Rómában, Milánóban, és Belgiumban kisgyermekek jutnak árva­sorsra. Ügy vélem, az olva­sóknak néha szükségük van olyan hírekre, amelyek ol­vastán megkönnyebbülten sóhajtanak fel, és azt kiált­ják: „Hál istennek!” Szerin­tem a modem újságírás... — Erről majd később be­szél. Most pedig hallgassa meg egy másik cikkét: „Teg­nap este, sötétedés után, nem történt különös esemény a 42 éves Badoni könyvelő­vel, aki városunkban, a Bi- tonoto utca 34/b alatt lakik. Amikor az irodából hazafelé tartott, váratlanul nem ta­lálkozott egy revolvert szo­rongató, kifestett nővel, s az nem utasította arra, hogy odaadja a pénztárcáját, amelyben egyhavi fizetése és a szabadságidejére járó illet­mény volt. így tehát Bado­ni könyvelő nem esett áldo­zatául a napihírrovat szer­kesztőjének emlékezete sze­rint első olyan rablótáma­dásnak, amelyet nő követett el.” — Szegény Badoni köny­velő — mosolygott a tudósí­tó. — Olyan rendes ember, s ugyanabban a penzióban lakik, ahol én. Meglepetést akartam szerezni neki a szü­letésnapjára: hiszen a hímév mindenkinek jól esik! Rá­adásul már 27 év óta újsá­gunk előfizetője. Ügy vélem, az újságnak legalább nagy ritkán valami személyes elégtételt kellene szereznie olvasóinak, örömteli reme­gést kell keltenie bennük. Fontos, hogy megbecsüljük az életet, igazgató úr. Szük­séges, hogy értésül adjuk az embereknek, miféle veszé­lyeket és szerencsétlensége­ket, milyen szörnyű kataszt­rófákat kerülnek el minden percben! — Vagy úgy! És talán már a holnapi számba is készí­tett valami ilyesfélét? Ol­vassa Csak fel, egyre job­ban tetszik a dolog. — Itt van még az időjá­rásról szóló cikkecske. „Teg­nap déli 12 órakor nem esett hó. Városunk utcáit és te­reit nem lepte el puha, fe­hér hótakaró. Egyes körze­teket a hó nem borította el vastag rétegben, másutt pe­dig nem alakultak ki jelleg­zetes alpesi hóbuckák. A vá­rost közigazgatásnak nem kellett a hó eltakarításával foglalkoznia.” Azután ezzel együtt járó jelentős költség­megtakarításról szóló eszme- futtatás következik. — Eleve egyetértek az ön elmefuttatásával, és azt ja­vasolom saját magamnak, hogy bizony megtakaríthat­nám az ön fizetését. — Sejtettem, ön már a negyedik újság igazgatója, aki ilyen következtetésre jut. Ügy gondolom, hogy a modern újságírásra vonatko­zó elképzeléseim túlságosan haladóak. Egyesek azt mond­ják, hogy utópista tévelygé­sek rabja vagyok... Ez azonban nem rettent el. Ga­lileivel, Marconival és má­sokkal is így bántak az ele­jén, sőt, talán rosszabbul is. Fő a türelem — találok én magamnak más állást. Fia­tal vagyok, az egész élet előttem áll! És a tudósító tekintete bol­dogan révedt egy olyan vi­lágba, amely telis-tele lesz meg nem történt utcai bal­esetekkel és ki nem tört há­borúkkal. (Gellért György fordítása) Különös protokoll „ÚJSÁGHÍR: A Ferihegyi repülőtérre érkező delegációt a vállalat fegyelmi bizottsága fogadta.” — Képzeld, a barátom egy rongyos pokróccal ment külföldre dolgozni, és ma már tízmilliója van!- Minek neki annyi ron­gyos takaró? Telefon­beszélgetés- Te vagy az kedvesem?- Igen drágám. És ott ki beszél?- Miért mondja, hogy ez a szobrocska elefánt- csontból van? Ez porcelán!- Úgy látszik, az ele­fántnak müfogai voltak! Hogyan harcoljunk az előítéletek ellen? N éptelen utcán ballag­tunk. — Odanézzetek! kiáltott fel hirtelen Macek. — Fekete macska szaladt át az úton! —A macska való­ban fekete volt. Kandúr. Cső alakúra görbítette far­kát és arcát) anul|, közvet­lenül az orrunk előtt isz- kolt át a járdán, megkerült egy frissen ásott gödröt, és eltűnt a kapuban. Megtor­pantunk. Az előttünk hala­dó férfi szintén megállt. Néhány percig szótlanul áll­dogáltunk. — A macska nagyon ro­konszenves állat — mondta végül Antek szándékosan hangosan, hogy az előttünk álló férfi is meghallja. Az nem válaszolt, csupán egy­helyben topogott. — Szégyen! kiáltott fel Magda. — Felnőtt ember lé­tére nem átall babonákban hinni! — A babona: a szellemi sötétség jele — helyeselt Macek. — Én nem vagyok babo­nás — szólt a férfi, aki még mindig egyhelyben topogott — csupán nem akarom pró­bára tenni a sorsot. Antek gúnyosan elnevette magát. — ön szerint holmi macs­ka — azonos volna a sors­sal? A férfi cigarettát vett elő és rágyújtott. Mi pedig ott álltunk és vártunk, hogy mit csinál az elégett gyufával: a gödör mögött ugyanis sze­métláda volt. A férfi a gyu­fát visszatette a dobozba, a dobozt pedig zsebre dugta. — N-no igen — mondta Macek — mennyire meggyö­keresedtek az előítéletek egy bizonyos kategóriához tarto­zó emberek körében ... — Az ilyenre rábeszéléssel nem lehet hatni— jegyezte meg Magda: nyilván elunta a várást. — Ne légy gyerek, öregfiú — mondta Macek szándékos higgadtsággal, messziről kezdve neki a dolognak —: előbb-utóbb mindenkinek le kell küzdenie magában a múlt csökevényeit. — Aztán magad is ne­vetsz majd a babonáidon — fűzte hozzá Antek, s meg­fogta a makacs ismeretlen kabátjának hajtókáját. A tanácstag vendégségben- A magam részéről a kávét jónak tartom, elfogadom, és elfogadásra ajánlom. Rajz: Constantin STIG KLAESSON: A gyanú öl Válasz Gyakori eset, hogy mi jel­nőttek — tisztelet a kivétel­nek — értelmetlen kérdése­ket intézünk a gyerekek­hez ... egy példa erre ... Ko- romjekete szemű kisjiú ül velem szemben a vonaton. Szomszédja, egy nyájas öreg­úr kedveskedőn jelé jordul: — Miért van ilyen szép kormos szemed, kislegény? A kisjiú komolyan gondol­kodott egy ideig, aztán ha­ragosan válaszolt: — Nem tudom! Igaza volt, a buta kérdés­re nem is lehetett másként válaszolni. Ámde a nyájas útitárs nem elégedett meg ezzel, s tovább kedélyeske- dett: — Lám, no lám, de azt csak tudod, hogy hívnak? — Hogyne tudnám, bácsi — készségeskedett a gyerek. — Fodor Péternek, — És a papádat? — öt Tolnai Gyulának ... — Ejnye de butuska vagy! Hát hogyan lehet a papád Tolnai, ha téged Fodornak hívnak? — Azért — magyarázta a gyerek —, mert a mama mégegyszer jérjhez ment, de én nem ... — t. sz. e. — Találékony Egy díjkiosztó ünnepségen A szerencsés nyertes így köszöni meg a nagy összegű irodalmi díját: — Boldog vagyok, hogy megoszthatom önökkel örö­mömet. — Jó lenne, ha a díjat is megosztaná — kiabál közbe valalki a sarokból. Szöveg nélkül A férfi már-már ellenve­tést akart tenni, ebben a pil­lanatban azonban belepoty- tyant a gödörbe, s így át­lépte azt a demarkációs vo­nalat, amelyet a fekete macs­ka húzott. Most már mi is elindulhattunk. Megkönnyebbülés és öröm töltött el bennünket. Vala­hogy mégis csak kellemes dolog, ha az ember egy té­velygő segítségére siethet, és a helyes útra vezérelheti! Mentünk-mendegéltünk, vidáman csevegtünk és tár­gyaltuk a történteiket, csu­pán Antek nézelődött ag­gódva a kapualjakba: vajon nem ugrik elő még egy fe­kete macska? Mivel ő volt a legnyápicabb valamennyi­ünk közül, joggal feltételez­te, hogy ez alkalommal ne­ki kell majd megválnia a káros előítéletektől. Jacek Sawszewicz Ford.: Gellért György Mi az oka annak, hogy az emberek ennyire gyanakvó­an és ilyen könnyen elhiszik a legrosszabbat is felebará­taikról? A minap például, amikor a kávéházban reg­geliztem, egy leányzó figyel­mesen rám pillantott, és — mindegyik szavát valami kü­lönleges értelemmel felru­házva — ezt mondta: — Tegnap biztosan remek estéd volt, ugyebár? — Tegnap? — feleltem kérdéssel, s megpróbáltam visszaemlékezni, mi volt, ami akár csak a legkisebb ár­nyékot vethetné a hírnevem­re. Ez alkalommal olyan ár­tatlannak éreztem magam, mint a ma született bárány, mégis félrefordítottam a te­kintetemet, s ekkor megvi­lágosodott az agyam. — Á, biztosan a vörös szememre célzol! Hát ennek nem a sok nő, meg a borban és a dalban való tobzódás az oka, hanem csupán az, hogy ma reggel egy kis fris­sítő úszkálást végeztem az uszoda klórozott vizében. És mindig így van. Ez a lány egyáltalán nem kivétel. Hiszen ha találkozunk egy pirospozsgás úriemberrel, akinek tekintélyes, kékes­piros orra van, akkor értő kacsintással kijelentjük: — Látszik, hogy ez nem alamizsnára tékozolta a pén­zét . Pedig valóban nemcsak a konyak lehet ilyen hatás­sal a bőrre. Például a túl sok friss levegő is. Emiatt sok öreg matrózt vagy fa­vágót alaptalanul lehetne a szeszes italok kedvelésével gyanúsítani. A gyanakvás jelenségének még egy példája — a „kék folt a szem alatt”. Az efféle ékesség láttán először a ve­rekedés jut eszünkbe. És nem sokan hiszik el azt, ha va­laki például azt mondja, hogy a sötétben egy félig nyitott ajtónak ütközött. Mindenesetre magam sem hittem el, amikor a barátom óriási bíborvörös dudorral a homlokán jelent meg. — A sötétben beleütköz­tem a félig nyitott ajtóba — magyarázta. — Ide hallgass — feleltem —, mesélhetsz mindjárt Pi­roskáról és a farkasról is csak sose restelld magad ... — Dehogy, igazat mondok — jelentette ki a barátom fájdalmas sóhajjal, mivel nem én voltam az első, aki kétségbe vonta szavait. — Valóban úgy történt — foly­tatta —, hogy amikor teg­napelőtt hazaértem, a ku­tyám elém iramodott, és... Most láthatod ezt a dudort. De hát senki sem hinné el, hogy én ilyen rendes em­ber vagyak, és mindig az előszobában húzom le a ci­pőmet. Ezért tálalom fel a félig nyitott ajtó históriáját. — Ez persze ostobaság, a te helyedben azonban én mégis a kutya verzióját használnám fel. Ez minden­esetre jobb, mint a félig nyi­tott ajtó, azt senki sem hi­szi el. — Ügy látszik, neked ta­pasztalataid vannak a kék foltok és a dudorok erede­tének megmagyarázása te­rén — mondta barátom ka­jánul. — Igen, ugyanis egyszer jókora kék folt volt a sze­mem alatt. — És hogyan szerezted? Repülő csészealjjal ütköztél össze? — Fontolóra vettem, mit fe­leljek. És úgy határoztam, hogy az igazat mondom: — Sötét volt, nem akartam felgyújtani a villanyt, és be­leütköztem a félig nyitott aj­tóba ... Széles mosoly ömlött el a barátom arcán. Nem hitte el. Hiszen az emberek any- nyira gyanakvóak! Márpedig éppen így tör­tént. Az ajtó valóban félig nyitva volt, és én olyan erő­vel vágtam neki a homlo­komat, hogy úgy csengett, tőle a fülem, akár az éb­resztőóra. Gellért György fordítása Keki a divat \'—9—H U_- Hol lehet ilyen remek szerelést kapni?

Next

/
Oldalképek
Tartalom