Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-27 / 279. szám

1977. november 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Vaszffij Suksin 1929—1974 Sokoldalú művész, aki több műfajban otthon volt. Irt regényt, elbeszélést, drámát, forgatókönyvet, rendezett, s maga is ját­szott filmjeiben. Mint írót, iaz úgynevezett „falusi próza” művelői között tar­tották számon (a szovjet prózairodalomnak a hatva­nas években kibontakozó, egyébként szétágazó, sok­színű irányzata) akár az ugyancsak szibériai Valen- tyin Raszputyint." Az Altáj-vidéki Szroszt- kiban született. Ifjúkora a háború utáni nehéz évek­ben telt el, sok millió kor­társával apátlanul hányód­va vált felnőtté. Tizenhat éves korától sokféle mun­kával próbálkozott: kolhoz­ban, gyárban, építkezésen dolgozott fizikai munkás­ként, irodalmat tanított, majd iskolaigazgató lett szülőfalujában. 1954-ben jelentkezett a moszkvai Filmművészeti Főiskolára, ahol rendezői szakon vég­zett Mihail Romm tanítvá­nyaként. Írásai a hatvanas évektől kezdve jelentek meg. Szű- kebb hazája, Szibéria éle­téből vett rövid történe­tekkel jelentkezett az iro­dalomban. Fő témája a falu életformaváltása, a falusi és városi életforma összeütközése. Hősei egy­szerű, gyakran valamiképp „félrecsúszott” emberek, akiket az író szokatlan kör­nyezetben, életük forduló­pontján ábrázol. Szovjet kritikusai találóan „anti- idilli” írónak nevezik Suk- sint. Hőseinek rokonszen­ves vonása, hogy — ha ösztönösen is — valami többre, önmegvalósításra vágynak. „Valamit meg­próbálnak szembeálh'tani az események egyszer s min­denkorra kialakult mene­tével. .. szeretnének felül­kerekedni, diadalmaskodni a hétköznapiságon, a min- dennapiságon... Ez a tö­rekvés rendszerint meg­hiúsul.” (Borisz Pankin) A szovjet kritikus rámutat arra is, hogy Suksin hősei­nek kudarcában az élet valóságos ellentmondásai tükröződnek: „Az egész társadalom szociális-tudo- mányos-technikai haladá­sa napjainkban túlszár­nyalja az egyes személyi­ség lehetőségeit. És a sze­mélyiség emiatt kényel­metlenül érzi magáit, még ha ez a növekedés kényel­metlensége is.” Élete utolsó éveiben kü­lönösen sokat, szinte ön­magát elégetve dolgozott. Alkotóereje teljében, hirte­len halt meg (A hazáért harcoltak című Solohov regény filmváltozatának forgatása közben. Utolsó müvének a Sztyepan Ra- zinnak megfilmesítését már nem fejezhette be; Sokoldalú tehetségének legmeggyőzőbb példája ha­lála évében készült film­je, a Vörös kányaia, mely­nek írója, rendezője, fősze­replője is egyszemélyben. A kritikusok egybehangzó véleménye szerint kima­gasló értékű alkotást Moszkvában néhány hó­nap alatt negyvenhét mil­lió ember nézte meg. (Az 1975-ös budapesti bemutató után kirobbanó vastaps a magyar nézők tetszéséről, rokonszenvéről is tanúsko­dott.) 1976-ban — halá­la után — Suksint Lenin- díjjal tüntették ki. Írásait a magyar közön­ség viszonylag későn is­merhette meg. önálló kö­tete 1972-ben jelent meg először magyar fordítás­ban az Európa Kiadónál Kígyóméreg címen. A har­madik kakasszóra című vá­logatás — melyben most közölt „A csizma” című el­beszélése is megjelent — tizenhat kisregényét és novelláját tartalmazza, köztük a Vörös kányafát is. A kötet a Kell a jó könyv olvasópályázat vá­lasztható műve. P ■ ótalkatrészért mentek a városba... S az egyik üzletben Szergej Duhanyin női csizmákat pil- latott meg. Menten odalett- a nyu­galma, szeretett volna venni egy pá­rat a feleségének. Legalább egyszer életében komoly ajándékkal lepem meg — gondolta. S ami a fő — szép ajándékkal/.!.. ‘Ilyen csizmát még álmában sem hordott. Szergej hosszasan gyönyörködött a csizmában, majd körmével meg­kocogtatta az eladópult üvegét s vi­dáman megkérdezte: — Mibe is kerülnek ezek a cipel­lők? — Miféle cipellők? — értetlenke­dett az eladónő. — Hát ezek a ... csizmák. — Ezek a cipellők... hatvanöt rubelbe. Szergej majdhogynem felkiáltott: „Tyűha!” — de ehelyett vontatottan csak ennyit mondott: — Ige-e-en... Jó borsos ára van. Az elárusítónő lenézően végigmér­te. Furcsa népség ezek az eladók: egy kiló lisztet adnak, s olyan ké­pet vágnak hozzá, mintha elfeledett adósságot törlesztenének. De vigye el az ördög az eladókat. Szergejnek volt hatvanöt rubelje. Sőt hetvenöt is akadt nála. De... kiment az utcára, rágyújtott és gon­dolkodott. Az igazat megvallva ez a csizma nem a falusi sárba való. Bár, az asszony nyilván vigyázni fog rá... Egy hónapban egyszer ha felveszi, s akkor is csak ha vala­hova mennie kell. Na és sáros idő­ben nem húzza fel, csak ha száraz az utca. Viszont mennyi örömet sze­rez vele! Milyen nagyszerű pillanat lesz, amikor kihúzza a bőröndből, s így szól: „Tessék, viseld egészség­gel.” Szergej az üzlet melletti bódé­hoz ment, s beállt a sorba sörért. Szinte látta, hogyan csillan fel a felesége szeme, amikor megpillant­ja a csizmát. Tisztára, mint egy gye­rek, könnyekig meghatódik, ha örül. De azért rendes asszony. „Ahhoz, hogy velünk éljen — gondolta Szer­gej — nagy-nagy türelemre van szükség. Csupán az az átkozott ivás mibe kerül. Na és a gyerekek, a háztartás..Kemény fából farag­ták a nőket, hogy ennyi mindent kibírnak. A férfiember legalább né­ha könnyít a lelkén, iszik egyet, s rögtön minden vidámabb lesz, ők meg reggeltől estig megállás nélkül húzzák az igát. A sor lassan haladt, a férfiak minduntalan „repetát” kértek. Szer­gej töprengett. Az is igaz, hogy nem jár mezít­láb, akkor meg minek ennyi pénzt kiadni? Ügy jár, mint mindenki a faluban... Persze, a csizma szép, de nem az ő zsebéhez szabták az árat. Hazaviszem, s ő lesz az első, aki leteremt miatta. Azt fogja mon­dani, mi a fenének neki ilyen drá­ga holmi! Okosabban tetted volna, ha a lányaidnak veszel valamit; ka­bátot például, hiszen nyakunkon a tél. Szergej végre vett két korsó sört, félrehúzódatt, s fassan kor­tyolgatta. S közben egyre törte a fejét. Így él az ember immár negyven­öt éve, egyre csak arra gondol, hogy egyszer majd jó, könnyű élete lesz. Az idő pedig halad... Lassan eljut a gödörig, amelyikbe be kell fe­küdni — s egész életében várt va­lamire. De kérdem én, mi az ördög­nek várt, miért mondott le azokról az örömökről, amelyeket meg tu­dott volna szerezni magának? Tes­sék: pénzed van, itt ez a szép csiz­ma — vedd meg, szerezz vele örö­mét! ILehet, hogy többé sohasem lesz ilyen lehetőség. A lányaid még messze vannak a menyasszonykor­tól, van mit felvegyenek — hordják el azt. De ilyen alkalom egyszer adódik az életben... Szergej bement az üzletbe. — Na, hadd nézzem csak meg — kérte az eladónőtől. — Mit? — A csizmát! — Mit néznél rajta? Hányas kel­lene? — Majd megsaccolom. Nem tudom a méretet. — Vásárolni jön, s még a mére­tet sem tudja. Fel kell próbálni, nem papucs ez. — Látom, hogy nem az Az árán is látszik, he-he... — Éppen ezért nincs mit nézni rajta. — És ha meg akarom venni? — Hogyan vehetné meg, ha azt sem tudja, hányas kell? — Mi köze hozzá? Meg akarom nézni. — Nincs mit nézni rajta. Majd itt nézegetni fogják nekem... — De kedveském — gurult dühbe Szergej —, nem azt kértem, hogy a bugyiját mutassa meg, arra nem is vagyok kíváncsi, hanem a csizmát, ami a pulton van. — Ne szemtelenkedjen, hallja, ne szemtelenkedjen itt nekem! Leisz­szák magukat a sárga földig, s már­is "kezdik ... — Mit kezdenek? Ki kezdi? Tán maga kínált meg, hogy ilyen jól tudja? Az eladó odahajított neki egy csizmát. Szergej megfogta, forgatta; megropogtatta a bőrt, a fényes, csil­logó talpat megkocogtatta a körmé­vel .., Kezét óvatosan a csizma szá­rába dugta... „Mintha bölcsőben ringatnák a lábat” — gondolta örömmel. — Pont hatvanöt? — kérdezte. Az eladónő nem szólt, csak mér­gesen nézte. „Istenem — csodálkozott Szergej. — Valósággal gyűlöl. Vajon miért?" — De hívőnek kell lennie. Szergej nem akart beleavatkozni a vitába, jóllehet lett volna mit el­lenvetnie — ötszáz rubel kissé túl sok egy fiatal papnak. Azonban most vitatkozni erről... Nem, Szergej szerette volna megmutatni a csiz­mát. Elővette, nézegette. Mindjárt megunják ezt a vitát a fiatal pa­pokról ... Elhallgatnak. De nem hallgattak el. Csak odanéztek és kész. Csupán egyikőjük nyújtotta a kezét — mutasd csak. Szergej oda­adta. Az ismeretlen sofőr megro­pogtatta a bőrt, megkopogtatta a talpát... Koszos kézzel benyúlt a csizma hófehér, finom belsejébe. Szergej visszavette. — Megveszem — mondta sietve, hogy az elárusítónőt kissé megbé­kítse, hisz nem ok nélkül veszi igénybe az idejét, végül is elviszi a csizmát. — Itt fizessek, vagy a pénztárnál? Az eladó tovább nézte, s halkan így szólt: — A pénztárnál. — Pontosan hatvanöt vagy még néhány kopejka? Az elárusítónő csak bámult rá to­vább; tekintetében, ezt Szergej ala­posan megfigyelte, ádáz gyűlölet tükröződött. A férfinak inába szállt a bátorsága... Szó nél­kül letette a csizmát, s a pénztárhoz ment. „Mi van vele? Megbolon­dult, hogy ilyen dühös? Ebbe hamar tönkreme­het.” Kiderült, hogy a csiz­ma pontosan hatvanöt VIISZILIJ SUKSIN: fl csizma rubelbe kerül. Egy ko­pejkával sem többe. — Szergej az elárusítónő felé nyújtotta a blok­kot. Nem mert a sze­mébe nézni, sovány mel­le fölé tekintett. „Nyil­ván beteg” — sajnálko­zott. A nő nem vette el a blokkot Szer­gej felnézett... Az eladónő szemé­ben nemcsak gyűlölet, hanem vala­mi furcsa elégedetlenség is csillo­gott. — Kérem a csizmát. — A csomagolóban. — mondta halkan a nő. — Az meg hol van? — kérdezte ugyanilyen halkan Szergej, s érez­te, ő is meggyűlöli a vézna eladó­nőt. A nő csak hallgatott, s egyre a férfit nézte. — Hol a csomagoló? — Szergej egyenest a szemébe mosolygott. — Na? Ne bámulj így, kedveském, nős vagyok, úgy bizony. Tudom, hogy az első pillantásra belém lehet szeret­ni, de... mit csináljak? S te is bírd ki, mi mást tehetnél? Mit is mond­tál, hol a csomagoló? Az elárusítónő csodálkozásában a száját is eltátotta... Erre nem számított. Szergej pedig elindult, hogy meg­keresse a csomagolót. »Ojjoj! — csodálkozott magán. — Lám, miből lesz a cserebogár! Hát kellett így meggyűlölni ezt a nőt? Legalább máskor nem fog hisz­tizni. Csak áll és dühöng.” A csomagolóban megkapta a csiz­mát, s a társaihoz indult a javító- műhelybe, hogy hazamenjenek. (Sa­ját kocsival jöttek, a gépész és még két sofőr.) Szergej bement az ügyeleteshez Arra számított, hogy mindenki rög­tön megnézi a csomagját — mu­tasd csak, mi van benne? De senki sem törődött vele. Mint mindig, most is vitatkoztak. Láttak az utcán egy fiatal papot, s most azon mor­fondíroztak, mennyit kereshet. A sápadt, ragyás arcú, nagy, bánatos szemű Vityka Kibjakov még a töb­binél is hangosabb volt. Szeme bá­natos és bölcs maradt akkor is,,ami­kor magából kikelve, s természete­sen telitorokból, Sértegette a többie­ket — mintha saját magát nézte vol­na reménytelenül bánatosan. — Tudod, hogy Volgája van? Jár neki, személyi használatra — kia­bált Ráspoly (Vitykát „Ráspolynak” hívták). Ameddig tanulnak, ösztön­díjat is kapnak... százötven rubelt! Érte-e-ed! Ösz-tön-dí-jat! — Százötven rubel ösztöndíj! Ak­kor mennyi lehet a fizetésük? — Mi az, tán azt hitted, hogy úgy ingyen hagyja, majd, hogy üldözzék? Hogyne! Csak úgy lemond ötszáz rubelről? — Hová mászol a dugattyúiddal? A sofőr elnevette magát. — Kinek lesz? — A feleségemnek. Erre aztán mindnyájan elhallgat­tak. — Kinek? — kérdezte Ráspoly. — Klavkának. ' — No, nézd csak? ... A csizma körbejárt, mindenki meg­tapogatta, kopogtatta... Belenyúlni senki sem mert. Csak a szárát gyű- rögették, s belenéztek fehér, puha belsejébe. Az egyikőjük, ki tudja miért, még bele is fújt Szergejt el­addig ismeretlen büszkeség töltötte el. — Mibe van egy ilyen? — Hatvanöt rubel. Értetlenül néztek Szergejre, aki kissé zavarba is jött — Az asszony mondta, hogy ilyet vegyél? — Minek mondta volna, vettem és kész. — No és mikor húzza fel? — fag­gatták vidáman Szergejt — A sár térdig ér, ő pedig hatvanöt rubeles csizmát vesz. — Hiszen ez téli csizma! — Na és télen hová megy benne? — Aztán ez városi nő lábára va­ló. Klavkának nem megy a lábára ... Hányas is a lába? A kisujjára, ha felmegy. — Hányas cipőt is hord? — Menjetek a... — gurult dühbe végül Szergej. — Mitől vagytok úgy odáig? Elnevették magukat. — Sajnálunk, Szerjozsa. Hisz nem az utcán találtad azt a hatvanöt ru­belt. — Én dolgoztam meg érte, arra költőm, amire akarom. Minek járat­játok a szátokat feleslegesen? — Nyilván gumicsizmát kért az asszony. Gumicsizmát... Szergej erre az­tán tényleg méregbe gurult. — Foglalkozzatok inkább a kis- pappal... mennyi is a fizetése? — Több, mint a tiéd. — Kurva népség... itt ültök s mások fizetését számolgatjátok. — Szergej felállt. — Nincs jobb dol­gotok? — Te meg minek mászol bele ilyesmibe? Hülyeséget csináltál, megmondták. Nem kell rögtön be­gurulni ... — Nem gurultam be... Te meg mit izgulsz helyettem? — Már hogyne idegeskednék, nem tudom nyugodtan szemlélni az os­tobákat, sajnálom őket... — Sajnáld az ördög öregany­ját!... Még hogy sajnál! Az úton a gépész vérig bosszan­totta Szergejt (egy kocsiban utaz­tak). — Mire adta az asszony a pénzt? — kérdezte. Minden káröröm nél­kül, részvéttel érdeklődött. — Va­lami másra adta? Szergej tisztelte a gépészt, így az­tán nem káromkodott. — Semmire se. Hagyjuk ezt. Estére értek a faluba. Szergej senkitől sem köszönt el... Nem ment a többiekkel, egyedül, külön indult hazafelé. Klavgyija és a lányok Vacsoráz­tak. — Miért ilyen későn? — kérdezte az asszony. — Már azt hittem, ott éjszakáztok. — Amíg megkaptuk az alkatré­szeket, amíg az autójavítóhoz vit­tük ... Na és mire szétosztották a járások között... — Apa, semmit sem vettél? — kérdezte idősebbik lánya, Grusa. — Tessék? — Ütban hazafelé Szergej elhatározta: Ha Klávka el­húzza a szája szélét s azt mondja: drága, jobb lett volna csizma he­lyett ........Fogom és a kútba hají­t om”. — Vettem. Mind a hárman megfordultak. Szergejt nézték. Ez a „vettem” úgy hangzott, hogy világos volt, nem négyrubeles kendőt vásárolt az ap­juk, de nem is húsdarálót. Nézték és vártak... — Ott van a bőröndben. Klavgyija kihúzta a bőröndből a dobozt, a dobozból kikukucskált a csizma... A lámpa fényében még szebbnek látszott. Mintha mosolygott volna a dobozban. A lányok felug­rottak az asztaltól... Álmélkodtak, sóhajtoztak. — Istenem, az enyém? Te jó ég! Kinek hoztad? — Hát kinek hoztam volna? Ne­ked! — Istenem, az enyém!-... Klav- gyija leült s az ágy megreccsent alatta... Kemény parasztlábán bát­ran csúszott felfelé a városi csiz­ma, de félúton elakadt. Szergej szí­ve belesajdult. Nem ment tovább ... A lábikrájára nem ment fel. — Hányas? — Harmincnyolcas... Nem, a csizma nem ment tovább. Szergej felállt, segíteni akart De így sem ment, az istennek sem. — Pedig az én méretem... — Itt szorul-, a lábikrádon. — Miféle láb ez, hogy az ördög vinné el! — Várj csak! Vegyél fel egy vé­kony harisnyát. — Ugyan, mit segít az? Nem lá­tod?... — Igaz... — Eh!... Átkozott egy láb! Az izgalom elcsendesedett. — Eh! — kesergett Klavgyija. — Micsoda lábam van! Mennyibe ke­rült? — Hatvanöt rubelbe. — Szergej rágyújtott. Azt hitte, Klavgyija nem hallotta az árat. — Hatvanöt ru­bel, ennyi az ára. Klavgyija nézte a csizmát, s köz­ben gépiesen simogatta a fényes szá­rát. Szemében, szempilláján könny­cseppek csillogtak... Az árat hal­lotta. — Hogy az ördög vinné el a lá­bam! — mondta. Egyszer ér ilyen szerencse s ... • Hajjaj! Szergej szívét hirtelen ismét fáj­dalom járta át... Részvét. A már- már feledésbe merülő szerelem ér­zése. Megérintette felesége csizmát simogató kezét. Megszorította. Klav­gyija rápillantott... Tekintetük ta­lálkozott Az asszony zavartan el­nevette megát megrázta fejét; így tett régen is, amikor még fiatal volt — fiúsán, pajkosan, közvetlenül, de egyben méltósága tudatában és büszkén. — No, Grusa, szerencséd van. — S már nyújtotta is a csizmát a lá­nyának. — Nesze, próbáld fel. A lány zavarba jött. — Gyerünk! — biztatta Szergej. S ő is megrázta a fejét. — Ha jó eredménnyel fejezed be a tizedik osztályt a tiéd lesz. Klavgyija elnevette magát. Lefekvés előtti Szergej rendsze­rint a konyhaajtó melletti kis zsá­molyra ült ott szívta el az utolsó cigarettát. Ma is odatelepedett... Szívta a cigarettát, töprengett, még egyszer átélte a vásárlást s felfog­ta véletlenül adódó, de most már úgy tűnt, hogy mély értelmét. Jól érezte magát. Kár lenne, ha valami véget vetne a kellemes állapotnak, a ritka vendégként érkező pillanat­nak. Klavgyija a nagyszobában ágya­zott. — Gyere már...- — hívta. Szergej szándékosan nem vála­szolt. — Vajon mit mond még? — Szerjozska! — hívta kedvesen újból az asszony. s zergej felállt, elnyom­ta a csikket s bement a szobába. Mosolygott magában, s a fejét csó­válta ... De egyáltalán nem gon­dolta, hogy „csizmát vettem, s mind­járt kedvesebb lett hozzám”. Nem, persze hogy nem a csizma a lényeg hanem... Különben semmi. Minden rend­ben van. Földeák Iván fordítása Összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom