Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-26 / 278. szám

1977. november 26. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 5 A kunszentmártoni di­ákotthonban kilenc­venöt általános is­kolás diák él meghitt kö­zösségben, rendezett, csa­ládias körülmények között. Az iskoláktól távoleső, messzi tanyákból, apró te­lepülésekből kerülnek ide a gyerekek, hogy ne kell­jen kilométereket gyalo­golniuk, utazniuk. A taní­tás után irányított és sza­badfoglalkozásokon, szak­körökben, klubokban tölt­hetik el szabad idejüket a kisdiákok. Képeink a taní­tás utáni pillanatokat örö­kítik meg. A szakköri szo­bában szorgoskodó ügyes­kezű fiúk tájjellegű tányé­rokat festenek. Rendszeres, vidám klubdélutánok szín­helye a pinceklub. (Fent) Fotó: J. A. FILM JEGYZET Véres Keramikus és textiltervező Együtt alkotnak Kun Éva mezőtúri szü­letésű kerámikus és Csete Ildikó textiltervezö közös kiállítását élénk érdeklő­dés kiséri a karcagi Dé­ryné Művelődési Központ­ban. — Kun Éva szívében Szol­nok megyei maradt? — Őszintén bevallom, igen. Bár főiskolai tanulmá­nyaim után családi körül­ményeim miatt Budakeszin telepedtem le, hetente járok Mezőtúrra, mivel az ottani fazekasház egyik művészeti tervezője vagyok. — Milyen motívumok jel­lemzik kerámiáit? — Érdekel a népi forma­világ. Olyan, mindennapi házi használatra szánt konyhaedényeket, szobadí­szeket igyekszem tervezni, amelyek népművészeti ih- letésűek. Karcagra teáskész­leteket, étkészleteket, cu­kortartókat, kancsókat. tá­nyérokat hoztam. — Csete Ildikó mióta dol­gozik Kun Évával? — Két éve. összehozott bennünket a sors. meg a szükség. Éva kerámikus és konyhai, szobai használati tárgyai mellé én mint tex­tiles odaillő, harmonikus, népművészeti jellegű függö­nyöket, faliszőnyegeket, té­rítőkét tervezek. Munkáim­ra jellemző, hogy szeretem a nagy motívumokat, a vi­dám, tiszta színeket. Ezek élénkítik a lakótelepi szo­bák egyhangúságát. — A munkában melyikő- jük a kezdeményező? — Is-is. Hol Éva csinál egy érdekes kerámiát, és ahhoz függönyöket tervezek, hol az én textilmintám ih­letik a barátnőmet egy-egy újabb o'daillő kerámia el­készítésére. A két iparművész kiállí­tása november 28-ig tekint­hető meg Karcagon. D. Sz. M. PEREGNEK az utolsó ké­pek, de a nézők már szede- lőzködnek, felállnak és a ki­járatot keresik. Pedig a vász­non még most „temetik” a fasiszta mészárlás áldozata­it: hatalmas vaspofájú tan­kok nyelik, tapossák, gyúrják a földbe emberek százait. Szétválaszthatatlan, iszonyú masszává keveredik véres test és sáros föld. Megrázó, megdöbbentő képek ezek, legalábbis ennek szánták az alkotók. Vajon a közönség ilyen ér­zéketlen, hogy az elvárt meg­döbbenés helyett már kabát­ját véve hazafelé indul? Ezt nem hiszem, keressük inkább másutt — a filmben — a hi­bát! Mert bármilyen hatást akar egy műalkotás elérni, azt elő kell készítenie. Önmagában minden — egy arc, egy tárgy, egy találkozás — közömbös és semleges. Töltést kell kap­nia, akár a néző személyes élményei, akár a megelőző jelenetek által. A „Véres föld” című jugoszláv filmnek nem sikerül ez az előkészítés, hatástalan marad. Pedig a téma — a második világhá­ború — soha nem szűnő ak­tualitása mindig érdeklődést kelt. Igaz, az elkoptatott is­métlések végeláthatatlan so­ra miatt már gyanakvással terhes a kíváncsiság. A néző óvatosan és bizonytalalanul kérdezi: a háború borzalmait, izgalmait kihasználó tucat­film készül-e vagy önálló gondolatok megfogalmazásá­ra, a jelenünket meghatározó csomópontok keresésére vál­lalkoznak-e az alkotók? Bra- nimir-Tori Jankovic író és rendező sajnos meg sem gya­núsítható az utóbbival. Lát­szólagos szándéka nemes em­léket állítani a jugoszláv partizánoknak —, de munká­jának eredményessége erősen kétséges. Pedig mind igaz, amit elmond. Sőt. a film öt­lete hiteles forrásból, egy új­sághírből származik. Egy kis­város határában, napjaink egyik építkezésén furcsa, vö­rös földet forgattak ki a gé­pek. A vegyi elemzések ki- mutatták^ hogy emberi vér föld adja ezt a színt. E véres föld történetét meséli el a film. Németek érkeznek a város­ba, megkezdik a tisztogatást. Megpróbálják összeszedni a kommunistákat, de azok a partizánokhoz szöknek. Te­hetetlenségük szörnyű bosz- szúban robban, fasiszta ke­gyetlenséggel gyilkolják ha­lomra egy gyár munkásait. Ennyi a dokumentumokon alapuló történet. Igazsága kétségbevonhatatlan, de el­mondásától méo nem feltét­lenül jó egy film. Hiába ta­karóznak az alkotók a törté­nelmi igazsággal, nem tudják vele elrejteni a megvalósítás fogyatékosságait. A sokad­szor visszaköszönő figurák és helyezetek az önálló gondolat leghalványabb jelét, sőt szán­dékát is kizárják. Nem élő emberek sorsa elevenedik meg, hanem egy-két lusta ecsetvonással bemázolt bábu­val játszat el sokszor látott jeleneteket a rendező. Még a színek kikeverésén sem fára­dozik, korábbi filmek hasz­nálható kliséit ragasztja sze­replőire. Megjelenik a dühöngő né­met tiszt, a kemény tekintetű fiát feláldozó partizán, a sze­retteit gyászoló anya, a sze­relmese karján haldokló ifjú. Elhisszük, de hidegen hagy­nak bennünket, mert mindez csak körítése a nyilvánvaló szándéknak: csak izgalmat, sztorit keres Jankovic a vi­lágháborúban. CSAKHOGY ezzel a ka­landfilmek szintjére hozza művét. Az utóbbiról tudjuk, hogy fikció, mese, de gyer­meki játékossággal elhisszük és beleéljük magunkat. Ez a jugoszláv film viszont a há­ború borzalmait változtatja kalanddá, fordulatos törté­netté. Ebben a leegyszerűsí­tett közegben éppen a kiin­dulópont — a véres föld kéz­zelfogható szörnyűsége — fe­lesleges. — Vége a sztorinak, itt már nem történik semmi — nyug­tázza a néző. Fogja a kabát­ját és indul hazafelé. Bérezés László EKKI GYERMEKEI? Kollégisták a Szovjetunióról A budapesti Asztalos Já­nos Kollégium huszonöt éves jubileuma alkalmából vetél­kedőre hívta meg a bratisla- vai, a brnoi és a szolnoki Szamuely Tibor Köziekedés- gápgyártó Ipari Szakközépis­kola kollégiumát. A nemzet­közi vetélkedőre, —• amely­nek témája a Szovjetunió történelme, földrajza, gazda­sági, kulturális élete — ma délután a fővárosban, a KPVDSZ színháztermében kerül sor. A verseny után a KPVDSZ irodalmi színpada bemutatja Gyurkó László Fe­jezetek Leninről című do­kumentum oratóriumát. Utazásról, életmódról Előadás­sorozatokat indít a TIT A Tudományos Ismeret- terjesztő Társulat szolnoki szervezete három előadásso­rozatot indít. A megismerés határai vég­telenek című hét részből álló sorozat első előadására december 9-én kerül sor. A témája: van-e élet a Földön kívül? A havonként ismét­lődő összejöveteleken az ér­deklődők a vasútállomás előtti toronyház 23. omele- tén, a Kopernikusz klub­ban neves szakemberek elő­adásait hallgathatják meg többek közöt a káros szen­vedélyekről, a számítógépek világáról, az orvos biológia legújabb eredményeiről. Az ország- és világjárók baráti körének programjá­ban élménybeszámolók hangzanak majd el. A ti­zenkét előadásból álló soro­zatban „világot járt” uta­zók röpítik el képzeletben a hallgatóságot Szibériába, az Ukrán Riviérára, a távoli Kubába, a skandináv álla­mokba. Bulgáriába, s termé­szetesen hazánk különböző tájaira. Az első előadást de­cember 2-án este a szerve­zet Jubileum téri, Tisza An­tal nevét vilselő klubhelyi­ségben tartják meg. Ugyanott kezdődik tíz nappal később a harmadik sorozat, amely a „Hogyan élek? — Miért dolgozom?” címet viseli. A hat, szintén havonként ismétlődő elő­adás témája az otthon, a la­kás esztétikája, a társas élet, együttlét normái, a gyermek és a szülők kap­csolata, az egészséges élet­mód, a televízió szerepe a művelődésben, s végül a hobbi, mint időtöltés. Mindhárom sorozat elő­adásait dia- és filmvetíté­sek teszik színesebbé.- . . egy tizen­ft napokban ötperces------------------ rövidfilm ő sbemutatóját láttam Jász- dózsán. A film címe Anyu­ka, rendezője Csőke József. A kis jászsági község ut­cáit, lakóit mutatják a kép­sorok, s gyermekeket, akik felnőttekhez bújnak, akiket a film megrendítő záró kép­sora szerint anyukának ne­veznek. A nevelőszülőket, akiknek népes csoportja sír­va hagyta el a filmszínhá­zat. A film kalauza? ripor­tere Vígh Imréné, aki a gyermekvédő munka kezde­tekor tanyasi jászlakból szedte össze a lelencgyere­keket, aki 1956. októberé­nek komor napjaiban egy egész éjszakán át kártyá­zott a nyugatra szökni óhaj­tó állami gondozottakkal (nem is mentek sehova), aki néhány hónapja nyugdíjas, s nem találja helyét, elsírja magát, ha látja valamelyik „gyerekét”. A film képsorai láttán per­sze átviharzik az emberen jónéhány gondolat. Először is a múlt, a menhelyesek, lelencgyerekek kora. Az Est című újság írta 1935- ben: „Hogy miért ez a nagy lelencvilág Jánoshidán? A jánoshidaiak között nagyon sok a szegény ember, aki igen rászorul arra a pár­pengős tartásdíjra, amit a lelencek tartásáért kap. Már a háború előtt százával ad­ta ki ide a budapesti men- hely a lelenceit”. A korabe­li cikk írója senkigyerme­keinek nevezi a lelencgyere­keket. A gyermekvédelem helyzetéről, az úri Magyar- ország „gondoskodásáról” hű képet fest a Pesti Naplónak 1911 elején megjelent cik­ke: „Ennek az évnek az első napja mások között ajándékot hozott azoknak a tizenkétesztendős gyerekek­nek is, akiket — más gon­dozó híján — az állam ne­veltet és lát el egy-egy fa­lat kenyérrel. Ezeknek a szegény porontyoknak meg­üzente az állam.' hogy most már nem adja nekik tovább azt a falat kenyeret... Amikor a sok szegény em­ber, aki annakidején magá­ra vállalta a havi öt forin­tokért a halálra szánt apró gyerekeket, most megtudta, hogy a pénzügyminiszter úr­nak nehezére esik leszúr­nia azokat a sovány öt pen- gőcskéket is, hát nem do­bálja ki egyik sem a háza elé azokat a nyomorultakat, akiket az apjuk neve helyett egy-egy számmal jegyeznek be az állami refugium köny­veibe; hanem szépen meg­tartották őket ingyért is...” A jelen, a szocialista gyer­mekvédelem, a társadalmi gondoskodás korántsem mu­tat ilyen vigasztalan képet, sőt! 1952-ben alakult Szol­nokon a gyermekvédő ott­hon, a mai megyei gyer­mek és ifjúságvédő intézet elődje, melynek feladata az az állami gondoskodást él­vező gyermekek óvása, fel­ügyelete, szocialista erköl­csű fiatalok nevelése. Az öt­venes években az állami gondozásban vétel okai el­sősorban a szegénység, má­sodsorban egészségi és er­kölcsi problémák voltak. Ma már az anyagiak miatti ál­lami gondozásba vétel szin­te teljesen megszűnt, az okok főleg erkölcsiek, neve­lésiek. Az intézet kezdeti évei óta a gondozásra szo­ruló gyermekek száma fo­kozatosan nő, jelenleg 2200 gyermek részese Szolnok megyében az állami gondos­kodásnak. A hőskorban a megyében csak a homoki intézet és a kisújszállási leánynevelőnek egy nagyon kis részlege tartozott az in­tézethez. Ma már kiveszi a részét a gyermekvédő mun­kából a tiszakürti fiúneve­lő otthon, a szapárfalui csecsemőotthon, a kisújszál­lási alsótagozatú fiúnevelő intézet, a jászapáti csecse­mőotthon, Kisújszálláson és Karcagon a leány-gyógype­dagógiai intézet, a martfűi leányszállás és a jászberé­nyi ifjúmunkás otthon. Szol­nok megyében félezer ne­velőszülő vállalja nagy sze­retettel a gyermeknevelés gondjait, s nem elsősorban pénzért. Bizonyságot adtak erre éppen az említett film főszereplői, a jászdózsai ne­velőszülők, akik az 1960-as évek elején, amikor a Tár­ná elöntötte a falut, in­kább veszni hagyták érté­keiket, de az állami gondo­zott gyerekeket a világért nem adták volna senkinek. Ezeket a gyerekeket 1954 óta a megyei gyermek- és Ifjúságvédő intézet évente üdülni viszi az ország leg­szebb vidékeire. 1952-ben még kétmillió volt az inté­zet költségvetése, ma meg­közelíti a 20 millió forintot. Huszonöt éve 72 forintot, ma átlag 550 forintot tudnak adni havonta a nevelőszü­lőknek. A szocialista brigá­dok néhány éve rendszere­sen segítik az intézetet, de annak lakóit is, a munka­helyeken ellátják a társa­dalmi pártfogó szerepét, a vállalatok, üzemek üdülni viszik az állami gondozotta­kat, segítik a fiatalok be­illeszkedését, megállapodá­sát. a Vörös- kereszt ............................ sokat tett a nevelőszülők helyes egész­ségügyi szemléletének kiala­kításáért. A hatóságok, tár­sadalmi szervek is segítik a 25 éves intézet munkáját, s nyilván e széles körű fi­gyelemnek is eredménye, hogy az egykor senkigyer­mekeinek nevezett eldobot- takbói sok-sok szakmunkás, pedagógus, mérnök, orvos lett, társadalmunk hasznos tagjai. Hogy milyen sokat jelent a most jubiláló inté­zet a gyermekeknek, azt iga­zolja az azóta baráttá lett egykori lakó levele: „Öröm­mel vettem köszöntő sorai­tokat, melyek igen jóleső érzést keltettek bennem, melyek azt sugározzák fe­lém, hogy mégsem vagyok egészen egyedül, van aki rajtam kívül szintén örülni tud elért eredményeimnek... Mégsem juthattam volna idáig, ha ti nem álltok mel­lettem, nem segítettetek vol­na anyagi és egyéb problé­máim megoldásában. Mind­ezekért forró köszönetét mondok, mert a diplomát csak ezáltal tudtam megsze­rezni. s ilymódon annak el­nyerésében részesek vagy­tok ti is.” K. L. Ugyanakkor Növendékek hangversenye Növendékhang­versenyt rendezett csütörtökön este a szolnoki Bartók Bé­la Zeneiskola a Ko- marov művelődési házban. Képünkön: klarinét-trió Puskás Zoltán, Csontos Ró­bert és KorolovicS Lajos Szervánszky Endre Kis szvitjét játssza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom