Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
1977. november 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Fehéréknél, a Dankó Pista utcában Metsző szél fúj, bebújik a hideg az ember bőre alá. A tiszaburai főutca késő délutáni csendjét néha-néha veri csak föl egy motorkerékpár, egy traktor. A főutca végén Sásos, nádas, mocsaras lapály mentén kezdődik a „Telep”, mintegy 800 tiszaburai cigány lakóhelye. Putrik nincsenek, apróablakos, fakerítéses házakból áll a Dankó Pista utca: ez a „Telep” főutcája. Egy nyolc-tíz év körüli gyerek denevért játszik — kifeszíti a szélnek kiskabátját. Csoport siet el, a hátukon rőzseköteg. Rengeteg a kutya, Szerencsére ezek egymást harapják, nem az errejáró idegent. Cementjárda, villanyoszlop, közkút, amiből víz egyelőre nem folyik, most készül a községi vízmű. — Nem volt korai fürdőszobát építeni? — kérdem a Dankó utca 11. számú ház gazdáját, Fehér Sándort. — Még úgy is jó, hogy hordjuk bele a vizet. Hatan élünk a házban — kényelmetlen volt már a lavóros világ. Nem került ez a fürdőszoba sokba, a csempé- zéstől a kőműves munkáig mindent magam csináltam. — Lemondásba került — néz a férjére Fehér Sándor- né. — Tudja, mehetett volna a férjem Jugoszláviába kirándulni tíz napra, a szabadsága alatt. Nem ment el, megcsinálta a fürdőszobát. — Szeretem idejében befejezni, amit egyszer elkezdtem — teszi hozzá a férj. Fehérék korábban a falu másik telepén laktak. Azt a csinos, kétszobás, hosszú ve- randás, kertes házat, amiben most élnek, kölcsönnel és saját erőből, rokoni segítséggel építették. A segítséget aztán visszaadták a később építkezőknek. Ügy mondják, alig van olyan új ház a telepen, amelyikben nincsen benne Fehér Sándor keze- munkája. A házban hatan laknak: férj, feleség, két gyerek —a 16 éves Mária és a 8 éves Ilonka -t- és a feleség idős szülei. Fehér Sándor a helyi Lenin Tsz építőbrigádjában kőműves szakmunkás, havonta átlag 2300 forintot keres. A nagyobbik lány Szolnokra jár dolgozni, az Építőipari Vállalatnál takarítónő, ö is hazaadja a keresete egy részét. A lakás nagyobbik szobájában beszélgetünk. A legtöbb szó a munkáról esik. — A mi családunk — a „Fehér-cigányok”, ahogy emlegetni szokták — mindig dolgos volt. Apám, anyám is dolgozott. Én se unatkoztam még soha: naponta átlag 10—12 órát dolgozok a tsz- ben, mielőtt hazulról elmegyek, kialjazok a disznók alól. Este haza, mosdás, vacsora, aztán jöhet a különmunka. A „különmunka” sok mindenből tevődik össze. Fehér Sándor most nyáron harminchét évesen megszerezte a kőműves szakmunkásbizonyítványt — tanult. Négy év óta pártmunkát is vegez, tanácstagként pedig a telepi lakosok apróbb-nagyobb ügyeit intézi. Afféle kis tanácsadóiroda a Dankó Pista utca 11. szám alatti ház. Jönnek építkezéshez, kérvényíráshoz segítséget kérni. Akinek jószága van, „tapasztalatcserére” jön Fehérékhez, a pénzzavarban levők kölcsönt kérnek. — Volt a mi házunkban még iskola is — zárja be a felsorolást nevetve az asz- szony. _ ?? — Pár éve a rokonságból, szomszédságból járt ide néhány ember, a faluból meg kijöttek a tanítók, és itt tartották az órát nálunk. Így volt a legegyszerűbb. Ezt a nagymama se állja szó nélkül: — Hajjaj, annyian voltak néha, mint egy disznóvágáson. Ott ültek kint a konyhában, a nagy asztal körül. Írtak, olvastak, egyem a lelkűket. Erre fölneszei az anyja ölében a lassan már elál- mosodó második osztályos Ilonka is. — Olvasni én is nagyon szeretek ám. Még a könyvtárba is járok, olyan szép mesekönyveket szoktam hazahozni. Szakmunkás-bizonyítvány, iskola a konyhában, könyvtár ... Fontos szerep jut a Fehér család életében a tanulásnak, művelődésnek. Fe- hérné lelkesen magyaráz: — Pár hónapja megalakult a művelődési házban a cigány népi együttes — családostól járunk oda. A nagyszoba asztalára kávé, üdítőital kerül. A nagyobbik lány a terveiről beszél: — A nyolcadik után Jászapátiba mehettem volna szakközépiskolába, de féltem, hogy nem tudom megszokni. Hogy hiányoznak majd a szüleim. Most mindennap bejárok Szolnokra, sokkal bátrabb vagyok, mint régebben. Folytatni fogom a tanulást mindenképpen, még nem tudom hol, de kereskedő lennék a legszívesebben. öreg este van. Fehér Sándor elkísér a sarokig. Útközben — befelé mosolyogva — elmeséli annak a kétszáz méter járdának a történetét, amin a főútig megyünk. — Követelte a lakosság a tanácstól a járdát. A tanács a Szűkös költségvetésből megvásárolta a járdához való cementet, építeni a lakosságnak kellett. Nagy nehezen 30 embert szedtem össze dolgozni. Csináltam persze én is, és hogy jobban rákapjanak a munkára, meg lássák, hogyan is megy ez, a saroktól a házamig kétszáz métert magam raktam le. Megérte: azóta sokkal könnyebb társadalmi munkát szervezni. Holnap lesz a tanácstagi beszámolóm, kíváncsi vagyok, mennyi kérés, felajánlás lesz... Szabó János Kire marad a kisködmön? Két virágváza. Az egyik Mykinaiből származik egy idős görög mestertől, a másik Mezőtúron készült, s egy egészen friss találkozásra emlékeztet. Mindkettő finoman megmunkált, kecses agyagköltemény, akár ugyanazon a korongon is készülhettek volna. Csupán a díszítésük más. Az egyiket a híres meander, s egy harci jelenet, a másikat a régi mezőtúri minta, a burjánzó indájú som növény ékesíti. A túri vázát a híres, neves Badár Balázs unokája, Badár Júlia készítette. Móricz Zsigmond, aki gyakran megfordult idős Badár Balázs műhelyében ezt irta a mesterről: „észrevette az évezredek előtti fazekas művészet vonalait és megpróbálta ugyanazt csinálni, amit a görög, római edények, s más korok építésében felfedezett.” S most a nagyapa teremtette hagyományt szeretné folytatni az unoka, a harmadik nemzedék képviselője. Badár Júlia beleszületett a szakmába. Apja ifjabb Badár Balázs, alig száz méterre a híres szülőháztól, saját műhelyében alkotta korsóit, kulacsait, a mintás bokályo- kat, tányérokat. Júlia előbb tanulta meg a korongozást, a mesterség fortélyait, mint a betűvetést, ötéves sem volt még, amikor az örökké a műhelyben lábatlankodó, bámészkodó kislányt szülei meglepték egy koronggal. Boldogan ült le melléje, formálta, alakította az agyagdarabot, amíg nem született meg belőle egy tányér vagy egy váza. „Korsós leszek, ha megnövök” — újságolta mindenkinek, aki megfordult a házban. A gimnázium befejezése után, amint ez már hagyomány volt a Badár családban, két évig apjánál inas- kodott. A fiatal „fazekas- mesternő” 1943-ban szabadult, s legsikeresebb dombjait bemutatták apja kiállításain. Aztán egy időre eltávozott a korongtól. A családalapítás a Dunántúlra szólította, s csak néhány évvel ezelőtt hozta vissza a honvágy az agyaghoz, Mezőtúrra. A hatalmas házban ifjabb Badár Balázs halála után is forog a korong. A műhelyben. a polcokon, égetésre várva sorakoznak a Miska kancsók, rátétes kulacsok, butéliák. tányérok. Szinte valamennyit különböző motívum díszít, alig akad köztük néhány egyforma darab. Vásárra, piacra nem kell vinni őket, napdnta megfordulnak a házban vásárlók. A műhelytől kissé távolabb, a lakás hosszú folyosója akár egy múzeum. Itt vannak kiállítva az apa kitüntetései. oklevelei s mellettük alkotásai. Badár Júlia szívesen mutatja végig látogatóinak ezeket a féltve őrzött ereklyéket, s büszkén jegyzi meg egy-egy tányérról. korsóról: „Ennek párját Erdei Ferenc, a másikét Veres Péter vitte el.” A szép agyagedények között egy félig kész butélia hívja magára a figyelmet. Ezen dolgozott utoljára az idős mester. S, aki majd —, ha erőt gyűjt hozzá — befejezi, a lánya. Mert ezt a butéliát véletlenül sem szabad elrontani. Nem engedi az apa iránt érzett tisztelet, s a Badár név, amely nemes hagyomány, a tiszta művészet nehéz, de felemelő, s önként vállalt folytatására kötelezi az unokát. „S kire marad majd a kisködmön. ha már nem leszek?" — tűnődik, búsul el néha Badár Júlia — „hiszen nincs gyermekem, nincs negyedik nemzedék.” S ilyenkor mindig, mintha csoda történne, előbukkan valahonnan egy-egy kerámikus szakmunkástanuló, aki új alkotását hozta megmutatni, vagy egyszerűen csak azért jött, hogy segítsen begyújtani a kemencét, amelynek hírét elvitték a világ minden tájára a szépen megformált kancsók, tálak, vázák. X. G. Ki a győztes? VETÉLKEDÜNK Iskolai húszparancsolat A gyerekek első találkozása a jogokkal és a kötelességekkel alighanem az iskolai házirend. A tantestület a szülői munkaközösséggel s az úttörőcsapat vezetőivel minden tanév elején meghatározza, mit szabad, az esetek többségében mit nem szabad tenni a diákoknak, hacsak nem akarják kivívni a felnőttek haragját. A sokszorosított tizenöt- húszparancsolatok egész éven át lógnak a tantermek falain, hogy szem előtt tarthassa minden diák, hogyan kell viselkednie az iskolában és azon kívül. íme néhány „paragrafus”, amelyeket községi általános iskolák házirendjeiből ollóztunk. „Nem tűrjük a szemetet a padban, folyosón, osztályban." Másutt igen? „A balesetek megelőzése érdekében az iskola területén kerékpárral nem közlekedünk." A pádtól a tábláig valóban nem olyan nagy a távolság, hogy kerékpárral kelljen megtenni. „A WC-használat után kezet mosunk, higiénikusan használjuk." Mit? „Más osztályba csak engedéllyel lépünk be." Hogy kitől kell erre engedélyt kérni, arra nincs utasítás. „Ügyeljünk saját és mások testi épségére." A magunkéra nem? S hogy viselkedjen a diák iskolán kívül? Arra is akad ..jogszabály” bőven. Csak néhány példa kommentár nélkül. „Az úton illedelmesen viselkedünk. Idősebbeknek, társadalmi vezetőknek, az iskola nevelőinek tisztelettudóan köszönünk.” „Este szórakozóhelyen, utcán nem tartózkodunk, csak szülői megbízásból." ,,,Italboltban nem tartózkodunk, egészségünk megóvása érdekében szeszes italt nem fogyasztunk és nem dohányzunk.” Valamit kifelejtettek a készítők ezekből a házirendekből. Nem ártana utolsó pontként megjegyezni; fogalmazzunk, beszéljünk pontosan, szépen, helyesen magyarul. Utolsóként? Nem. inkább ez legyen az első! T. G. gymást érik a különböző vetélkedők. Egy kis túlzással így is mondhatjuk: hovatovább mindenki vetélkedik mindenkivel. Üjmódi szellemi torna ez, amelynek alanya a homo ludens — a játékos ember. Játszani pedig jó dolog. Nemcsak azért, mert a játék üdít, frissít, fan- táziagazdaságra serkent, de azért is, mert bizonyít. A beteg gyerek ugyanis nem játszik. De a gondterhelt felnőtt sem — hiába él bennünk a játék igénye, ha társadalmi szinten mutatkozó megélhetési gondjaink lennének, nem volna kedvünk játszani. Most meg van. Hogy mégsem örülhetünk fenntartás nélkül a vége- hossza sincs vetélkedő döm- pingnek, annak számos oka van. Legelsőnek a funkciózavart említjük. Ugyanis a leg- jobban, legdidaktikusabban szervezett vetélkedő is csak a tudás megszerzésének módja, eszköze lehet, nem pedig cél. Sok helyen viszont egyetlen és üdvözítő, mindent pótoló közművelődési formának a vetélkedőt tartják. A mit tesznek a gyárban, a vállalatnál a munkások művelődése érdekében kérdésre mind többször ezt a választ halljuk: rendezünk egy nagy vetélkedőt. Szóval játékot, akármilyen hasznosat, mégis csak játékot. S ugyanazok, akik így szólnak fiacskájukhoz: csak ha tanultál, akkor játszhatsz, most ők játszanak. Minden bizonnyal felkészülnek a játékra, azzal a céllal, hogy győzzenek. Nos, a bajok itt kezdődnek. Az általunk látott vetélkedők ugyanis csaknem kivétel nélkül csupán lexikális tudást követeltek meg a versenyzőktől. Ezzel viszont nem sokra megyünk, ez csupán a látszatműveltség egyik tartóoszlopa. Világképben gondolkodni — helyesen és cselekvőén, ahogy számunkra fontos — nem lehet a tudományos ismeretek összefüggéseinek tudása nélkül. Márpedig a vetélkedőkön feltett kérdések — tisztelet ahol nem így történik — többsége látszateredményre törekvő. Milyen lehet a válasz? Néhány „bemagolt” név, szám, idézet stb. ismeretében már a „dobogóra” lehet kerülni! S ez a cél? Félreértés ne essék, nem akarjuk a mosdóvízzel a gyereket is kiönteni! Hasznos dolog az emberek játékos kedvét is a tudás szolgálatába állítani — de a vetélkedő csak a megszerzett tudás mérését szolgálhatja, nem pótolhatja a rendszeres tanulást. Veszélyes látszatiságot szülhetnek a vetélkedők! Jó néhány helyen amolyan ápol és eltakar szerepük van! Néhány ember felkészül, több száz drukkol nekik — S máris következhet a győzelmi tor, vagy a búfelejtő vacsora, majd az előzőekben már feltett kérdésre — „mit tettek a munkásművelődés érdekében” a sztereotip válasz: rendeztünk egy nagy vetélkedőt. A legfájdalmasabb dolog önmagunkat félrevezetni. Még akkor is így igaz ez, ha tudjuk, mindenki jó szándékkal igyekszik, teszi a dolgát. De a befektetett energia és az eredményesség között mutatkozó aránytalanság figyelmeztet: a rendszeres tanulást, olvasást, a művészetekkel történő folyamatos ismerkedést nem pótolhatják — csak kiegészíthetik •— a közművelődés szóban forgó játékos formái. A vetélkedők csupán szerény részei lehetnek a közművelődés egészének, nem pedig mindent kitöltő és helyettesítő ' rendezvények. Veszélyes felszínességet, látszatműveltséget teremtenek azokon a helyeken, ahol — ha még megannyi jó indulattal is — a vetélkedőket helyezik a közművelődés előterébe. átsszunk persze ez_ J után is. De tud- 1 nunk kell, hogy a játék — az csupán játék... S akkor igazán hasznos, ha az évek. évtizedek alatt megszerzett tudásunkat akarjuk mérni, viszonyítani, nem pedig az egy vagy két hét alatt besujkolt harminc-negyven adattal, ténnyel áltatjuk magunkat ... Tiszai Lajos Élményeim a Szovjetunióból A Néplap „Élményeim a Szovjetunióból" című fotópályázatán Varga István jászalsószentgyörgyi olvasónk és Kónya F. Tibor budapesti lakos a harmadik dijat egy-egy fotóval megosztva nyerte. 1. Picundai formák (Varga István). 2. Kilátás a leningrádi Téli Palotára a Diadalkapun keresztül. Kónya F. Tibor felvétele. (Lent)
