Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-19 / 272. szám
1977. november 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Jellegzetes népművészeti ág Karcagon a szűrhímzés: térítőkét, cifraszűröket készítenek így a Háziipari Szövetkezet asszonyai. Termékeiket a Hungarocoop Vállalat juttatja el a világ minden tájára FILM JEGYZET Apám néhány boldog éve — Nem értem, hogy a fiam mindig ezeket az éveket firtatja, hiszen ez csak néhány év volt az életemből — kérdezi Török János csodálkozva a film végén. Maga sem gondolja komolyan a kérdést, hiszen nagyon jól tudja; a második világháborút közvetlenül követő időszak döntő volt generációja számára. Hogyne faggatná hát erről fia, aki tébláboló gyerekként élte át a világ nagy Változásait. Igaz, tanult erről később az iskolában, megismerte a társadalom mozgástörvényeit, megtanulta a hozzájuk tartozó konkrét tényeket. De hogyan csapódott le mindez az egyes ember sorsán? — Ez már túlmegy a történelemkönyvek hatáskörén. Itt csak a szubjektív élmények megismerése segíthet. Így akár az is kiderülhet, hogy a társadalmi mozgás és az egyén pályájának íve nem feltétlenül esik egybe, esetleg nem is párhuzamosak. Az előbbit objektív törvények az utóbbit esetleges tényezők — indíttatás, környezet, betegség stb. — határozzák meg. Itt van például Török János vegyészmérnök esete. „Becsületes magyar ember”, a végtelenségig humánus, erkölcsös polgár, akinek egészséges naivitása mindig megadja a tervezés örömét. A háború kilátástalanságá- ban is tovább dédelgeti álmát: egyszer majd gyógyszert fog gyártani. És kezére játszik a sors, váratlan szerencsével egy romos üzemhez jut, és végre kedvére dolgozhat. Eleinte persze csak szappant, kölnit gyárt, de makacs kitartással biztatja magát: ,,— Megcsináljuk mi még a magunkét!” Csak azt nem veszi észre lombikjai közé bújva, hogy államosítani kezdik az üzemeket, és az övére is hamarosan sor kerül. Sőt, egy napon két ballonkabátos férfi állít be, Török úr megalázottan öltözni kezd. — Bizonyára félreértés lesz — motyogja reménytelenül, miközben utolsó pillantásait veti az elárvult üzemre. Többről van itt szó, mint puszta félreértésről. Egy alapvető társadalmi változás hirtelen szabad teret enged a különböző emberi lehetőségek megvalósításához. Csakhogy saját k^etein belül. Ha tehát valaki — legyen az akár egy átlagpolgár, például Török János — rossz történelmi érzékkel a társadalom mozgásával ellentétes irányt vesz fel, akkor rövid időn belül bele fog ütközni e keretekbe és belebukik vállalkozásába. Shakespeare alakjait megillető kifejezéssel élve ez lesz az a „tragikus vétség”, ami a hős bukását okozza. E filmben persze nincs szó tragédiáról. Sőt, SimóíSán- dor, író és rendező, apja (hiszen nyilvánvalóan önéletrajzi fogantatásé a film) néhány boldog évéről beszél. Egy korról, ami valakinek — egy tehetséges, törekvő embernek — megteremtette az alkotó munka lehetőségét, azt, hogy a maga ura legyen, és álmait a valóságban próbára legye. Az már saját balszerencséje, vétke, tévedése (ki merne itt egyetlen szóval) általánosítani?), hogy nemcsak szép terveit, de idejétmúlt módszereit is át akarta menteni a megváltozott körülmények közé. Talán túl közeli emlékek nyomasztó súlya, a történtek reális megítélését gátló személyes élmények miatt, filmművészetünkben fehér folt a .felszabadítást követő időszak. Csak mostanában — ahogy időben egyre távolodunk az eseményektől — kezd nyílni az emlékezés zára és ki-ki keresni kezdi apáink féltett titkait, a sorsunkat és egész jelenünket meghatározó múltbeli csomópontokat. Teszi ezt őszinte tárgyilagossággal, egyéni sorsok végére járva. „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfalu, a nagy havas süvegű hegy alatt...” í-gy kezdi -forgató- könyvét az író. Mesét mond, de közben dokumentatív tárgyszerűséggel peregnek a valóság képei. Ezek aztán mesébe illő valószerűtlenségbe úsznak át, miközben hősünk száraz üzleti ügyekben spekulál. Simó nem akar elfogult lenni, a távolságot néha erőszakkal is túlméretezve akarja megtartani az objektivitás látszatiát. Csakhogy közbeni emlékezik is, az emlékezés pedig igencsak szubjektív műfaj. Kicsit költő lesz ilyenkor mindenki, sajnos Simó is. Török János története sok apró jeleneten keresztül valósult meg. Ezek mind hiteles, reális szituációkból indulnak, de aztán fokozatosan lelassul minden, és ez a természetellenes mozgás valami mesterkélt jelképi- ségbe olvad. Hiába tanúsítják egyes részletek a rendező vitathatatlan tehetségét (a temetés fájdalmasan groteszk képsora, Szinyei „Majálisának” gyönyörű megidézé- se...), hiába remekel a két főszereplő (Lohinszky Ló- ránd és Szakács Eszter), az egész mű nem áll meg a maga lábán. Egyetlen dolog hiányzik: az alkotói következetesség. Bérezés László Pályaválasztási program Jászberényben Milyen pályát válasszon a gyerek, mihez vonzódik leginkább, és mi az, ami legjobban megfelel képességeinek, érdeklődésének? — ezek és ehhez hasonló kérdések szerepeltek annak, a napokban megtartott pályaválasztási szülői értekezletnek a napirendjén, amellyel Jászberényben elkezdődtek a pályaválasztási napok. Az értekezleten Kluka István, a Hazafias Népfront városi bizottságának elnökhelyettese beszélt arról, milyen szerepe van oktatási rendszerünkben a pályaválasztási tanácsadásnak. A szakmunkás- képzés rendszeréről, lehetőségeiről, a néDgazdaságban betöltött szerepéről Bethlendi Béla, a szakmunkásképző intézet igazgatója tartott előadást. A pályaválasztási napok programjaként november 23—30 között nyílt tanítási napokat tartanak a szakmunkásképző intézetben az általános iskolák 8. osztályos tanulói számára. Az akció újszerűsége, hogy a tanítási napokon a szülők is részt vesznek. Ugyancsak ott lesznek a szülők gyermekeikkel együtt a november 22 és december 1. között a Hűtőgépgyárban szervezett üzemlátogatásokon. j A pályaválasztási napok során a különböző szakmákat, a munkáséletet ismertető úttörőőrsi rajmegbeszéléseket, klubfoglalkozásokat rendeznek az általános iskolákban. Szocialista brigádokkal, munkásokkal is találkoznak a diákok. Ahol szükség van rá, és ha a szülők vagy a tanulók kérik, matematikából, orosz és magvar nyelvtanból iskolaelőkészítő foglalkozásokat szerveznek a 8. osztályosok részére. A ki vagyok, az a négy zilahi esztendő által vagyok. És más nem lehetek. E négy esztendőnek minden perce determináló perc volt. Minden perce végzetesen szabogatta ki utamat” — így vall később lelkesen, alázatosan tele szerelemmel, hűséggel Ady,' Zi- lahról. 1892 őszén került át Nagykárolyból a zilahi református kollégiumba. Ez a város növelte szellemi kiteljesedését, és zugai, meghitt „diáktanyái” önfeledt örömeit szolgálták. A „Vörös-fényes Diák-domb" és a temető ma is találkák, szerelmek, csókok színhelye. És titkok őriző jel Nincs olyan lázas fiú, aki ne ismerné fáit, bokrait, rozsdás kovácsoltvas kerítéssel őrzött sírboltjait, és ne itt élte volna át a férfiavató csókot. A temető mintha őrködne a város felett, szinte ráhajol pusztuló, düledező sírköveivel, szilvafáival és a széles koronájú nagyon öreg diófákkal. össze-vissza vannak a sírok, nincs itt rend, de Delirium tremens — elvonókúra után? MINDNYÁJUNK ÉRDEKE Fogadjuk el a KSH Szolnok megyei Igazgatóságától kapott adatot: öt és fél ezer alkoholista él ma a megyében, s ehhez viszonyítsuk, hogy ez év november elejéig nem egészen százhúsz embert utaltak (vagy vállalta önként) elvonókúrára. A két szám önmagáért beszél. Ennek ellenére azonban nem szabad végletes következtetésekre ragadtatnunk magunkat. Az a tény például, hogy az el-, vonókúrára utaltak számarányát tekintve utolsó vagyunk az alföldi megyék közt, abból adódik, hogy a közelmúltig betegellátó-kapacitás szerint szinte csak „alibi intézményeink” voltak az alkoholelvonó kúrák szakszerű elvégzésére. A karcagi kórházrendelőintézet szervezetében működő intézet és a szolnoki, korábban az ideggondozó, ma a kijózanítónál létesített alkoholgondozó — csupán az önkéntes és a kötelező ambuláns (bejáró) elvonókúrát biztosította. Már amennyire a túlterheltség és a félállásban ellátott napi kétórás rendelőidő ezt engedte. Kórházi alkoholelvonó kezelésre a megyéből beutalt betegek a környező megyékbe, Gyulára, Gyöngyösre jártak — „albérletben”. Érthető volt, hogy legtöbbször az adott kórház felvevőterületéről küldött betegek miatt is várakozásra kényszerültek a Szolnok megyeiek. A helyzet változott. Két éve a karcagi elmepavilon, tavaly a megyei kórház ideg- gyógyászati osztálya, az idén az újszászi tüdőszanatórium helyén létesült idegelmeosz- tály fogadhat elvonókúrán részt vevő beutaltakat. A megye országosan ismert konferenciáján, az orvos- gyógyszerésznapokon már az alkoholisták komplex gyógyításában alkalmazott módszerekről is hangzott el tudományos előadás. Üjszászon a közeljövőben antialkoholista klubot kívánnak szervezni — gyógyult alkoholisták Utógondozásának elősegítésére. Tervek, s biztató javulást ígérő tények vannak, szaporodnak. Mint ahogy azt is az antialkoho- lizmus javára kell írnunk, hogy a városoknál, járásoknál, üzemegészségügyben egyre nagyobb helyet és rangot kap az alkoholfogyasztás elleni propaganda és aktív egészségnevelési tevékenység. Ez azonban korántsem enged létjogosultságot semmiféle hurráoptimizmusnak. Már csak azért sem, mert ez esetben a jószándékkal, nagy energiával megszervezett an- tialokoholista ankét, előadás — bármily hatásos is az — célt téveszt, mert azoknak tartják, akik soha nem isznak szeszes italt, s miközben az ankét közönsége egyetértőén szidja a részegeseket, azok a legközelebbi kocsmában duhajkodnak. Lehet ágálni, hogy rossz a példa, vagy éppen túlzásra ragadtatta magát az újságíró, elvégre az sem biztos, hogy mind alkoholihsta, aki berúg. Való igaz, de persze az is, hogy nem tejivóban, könyvtárban, esetleg művelődési házban „teremnek” az alkoholisták. Külön oldalakat kíván annak boncolgatása, ki mindenki tesz vétlenül, bocsánatos bűnként egy-egy téglával többet az alkoholizmus — sajnos szilárdan álló várfalainak erősítésére. Itt csak azokkal foglalkoztunk, akik mindegy milyen okból, de már átestek a kupica túlsó oldalára. Már alkoholisták. Betegek. Értük mindnyájunk érdekében össze kell fognunk. Addig azonban, míg az elvonókúráról elbocsájtott beteget a viszontlátás örömére kocsmáról, kocsmára cipelik a cimborák, rokonok s a szeme előtt — rosszabbik esetben vele! — rúgnak be, nem lehet tiszta a lelkiismeretünk. A közösség nevelő erejét, a példaadás fontosságát lehetne tovább ecsetelni, de szükségtelen. Egyelőre még nem tartunk ott, hogy a közösség egyéni belátáson alapuló lelkiismerete elegendő legyen részegeseink leszoktatásához. Ehhez az alkoholisták gyógykezelésének jelenlegi szűkös kereten; kell tágítani, s a helyenként bosszantóan egyenetlen, foghíjas, döcögős bürokratizmustól sem mentes rendszert is meg kell „olajozni”, s ne hivatalnokok buzgalmának vagy hiányzó ügyszeretetének legyen függvénye az utógondozás sikere vagy sikertelensége. Jelenleg az alkoholisták utógondozása megoldatlan, s ez nemcsak Szolnok megyében. Jóllehet, a Vöröskereszt üzemi aktívái, egyes helyeken a tanácsok, másutt lelkes orvosok, egészségügyi szakemberek nyilvántartják, felkutatják, egyszóval nem hagyják elveszni az elvonókúrán átesett egykori alkoholistát, ez azonban továbbra sem megnyugtató. Addig míg ennek a szervezett és nemcsak névleges-rendszerét akár pontosan körülírt rendelettel szabályozva nem építjük ki, vajmi kevés garanciát jelent az „országos méretű já.rvány” leküzdése. (Egy ideggyógyásztól kölcsönzött példát idézek arra: ha a megyében egyszerre öt vérhas megbetegedés lépne fel, bizonyára „riadót” fújnának, viszont ötezer alkoholistáért nincs még csak kongatás sem!) Mindegy milyen módon, önként vagy törvénnyel kötelezve-e, de esvre többen kerülnek elvonókúrás kezelésre, atnely hiába az utóbbi időszak fejlesztése, alig bírja ellátni a feladatát. Ehhez kevés a félállásokkal szervezett gondozó... Itt elakadt a toliam, mint mindig, ha „követelőzni” kezdek. Ilyenkor menekül a megkérdezett illetékes a szűkös anyagi keretektől szóló — egyébként bizonyítható — magyarázatok mögé. Mégis, folytatom. Nem lenne-e érdemesebb az eddiginél többet költeni ennek a társadalompolitikai feladatnak a megoldására, amely alighanem jól kamatozna a megmentett munkaerőkben, s a pénzben, anyag; értékekkel ki nem fejezhető dolgokban: a helyrebillent családi harmóniában, a visszaszerzett önbizalomban — az emberben? Vége. Igriczi Zsigmond Néptáncegyüttesek bemutatéja Szolnokon Néptáncegyüttesek bemutatóját rendezik meg holnap délelőtt 10 órakor Szolnokon a Ságvári Endre megyei Művelődési Központ színháztermében. A bemutatón a törökszentmiklósi művelődési központ felnőtt, ifjúsági é’s gyermek néptáncegyüttese, a martfűi, a túr- kevei és a kunszentmártoni művelődési központ néptánc- csoportjai, valamint a szolnoki Corvinka együttes vesz részt. A néptáncegyüttesek műsor'számait az érdeklődők megtekinthetik. Délután 3 órakor az együttesek vezetői, Vásárhelyi Lászlónak, a Népművelési Intézet munkatársának vezetésével, szakmai megbeszélést tartanak. Tizenegyezer színházbérlet Az idén ismét jól sikerült a Színházi bérletvásárlási akció. A megyében összesen tizenegyezer felnőtt és diákbérletet váltottak. Sok az egyéni vásárló, de zömmel a vállalatok, a szövetkezetek szakszervezeti bizottságai váltottak bérletet dolgozóik számára. Ezeknek a bérleteknek az első részletét legtöbb helyen a szakszervezeti bizottságok fizették. Ady-emlékek nyomában Diákkorom városa: Zilah mégis egymáshoz simulnak a rég elhunyt tímárok, agyágtól simakezű fazekasok. Halottak napján kivilágításkor alulról olyan, mint egy hatalmas elfekvő karácsonyfa, emeletein apró vibráló psil- lagtengerrel. Itt alszik Kincs Gyula is, imádott öreg tanára, az „európai magyar”, kihez a vén diák üdvözlete szállt: „ZiTahra menjen ez a félig síró, Félig-vidor ének. Vén, kóbor diák küldi köny- nyek között Az ősi Schola fő-magiszterének. Az ősi Schola már meg is ifjodott Gyönyörűn azóta...” Kós Károly írja, hogy Kincs Gyula temetésére autón mentek együtt Zilahra, Ady, Bertuka és Visky József. Az öreg Visky évek múlva sem tudta elfelejteni, hogy roskadt Ady térdre tanítómestere koporsójánál zokogva. A Diák-dombról, a meg- énekeltről lelátni az új Wesselényi kollégiumra, mely Ady régi iskolája helyén épült 1903-ban. Lechner álmodta homlokzatára a szecesszió gyönyörű sárga napraforgóit, egymásba kapó zöld tollazatú kakasait. Kicsi tornya is van az épületnek, benne harang, amelyik csak akkor szólalt meg, ha meghalt egy diák. 1648-ban harangoztak talán először, és majdnem háromszáz ötven éven át mindig. A homlokzatra még fölkerült a régi címer: földből szárba szökkenő virág. Még láttam diákkoromban a kollégium folyosóján a századvég és századelő megsárgult tablóit, színét vesztett fényképeit. Láttam az aranykönyvbe sajátkezű- leg gyöngybetűkkel bemásolt Márkó király című balladáját. Mellette volt egy fénykép, amelyik érett férfiként, fának támaszkodva mutatta. Később tudtam meg, hogy Mária-Grünnben készült 1913-ban. Meglett férfiként is járt Zilahon. Az emlékek sokféle színt őriznek a ma élő zilahiak tudatában. így emlékezik egy öreg cukrászmester, akinek üzletkönyvében fel van jegyezve a költő 120 kávéadósságaj A fizetés sürgetésekor Ady így válaszolt: „Majd az Ides!” Vezér Erzsébet igaz szavaival: „Ady életének talán egyetlen, igazán felhőtlen korszaka a Zilahon töltött néhány év. Érmindszenthez a világra csodálkozó gyermekszem első benyomásai kötődtek egy életre, ~Züah mindvégig az ifjúkor gondtalan tündérvilága maradt.” Bálint István
