Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 30. Ahogy egyesek a demokráciát elképzelik- Még egy pere igazgató elvtár* ói készen vagyok.- Sajnálom főnök, de szédülök az állványon. Albérletben- Szakitok veled Lajos, ha nem találsz ki valami jobb módszert, hogy feljöhessek hozzád. Szöveg nélkül Humorszolgálat — Én úgy szeretnék férjhez menni, hogy n házasság biztonságot és védelmet nyújtson számomra. — Akkor szerencséd van velem, drágám. Én ugyanis biztosítási ügynök vagyok, az apám pedig rendőr! — vágja rá a fiú. * * * — Hogy érzed magad a házasságban? Meg vagy elégedve a feleségeddel? — Igen. Szeretném, ha a következő is ilyen lenne! * * * — Már tiz éve vagyunk házasok, és egyszer sem veszekedtünk a férjemmel. — Akkor nem is vagytok egymáshoz valók! * ♦ * Szeretnék egy órát venni a hivatalba. — Faliórát vagy ébresztőórát? *' * * — Uram, kihívom párbajra, mert poloskának nevezett. Milyen fegyvert választ ? — Gezarolt! * * * Bíró: Tanú, itt csak azt szabad elmondani, amit látott, nem azt, amit mástól hallott. Mondja, mikor született? — Nem mondhatom meg, mert csak mások elbeszéléséből tudom. * * * — Az emberekből hiányzik a logika és a józan ész. — Miért? — Ha az újságban azt írják, hogy az égen 897 503 066 410 csillag van, azt egy szóra elhiszik, de ha a frissen festett kerítésre kiírom, hogy „Vigyázat, mázolva!”, senki sem hiszi el, hanem kipróbálja. * * * Két énekes dicsekszik: — Barátom, milyen sikerem volt Párizsban! Az egyik este a közönség egy kertre való rózsát szórt a színpadra! — Az semmi. Én New Yorkban egy egész felhőkarcolót kaptam. Tégláról téglára. .. Nünüke Harminc évvel ezelőtt Méta Nünüke négy tárgyból bukásra állt az. általános iskola nyolcadik osztályában. Néhányon arra is emlékeztek, hogy a gimnázium levelezőtagozatán Nünüke a vizsgákon rendszerint fekete kesztyűben, kalapban, kisírt szemmel jelent meg. Valaki megjegyezte, hogy a négy év alatt összesen 32 távolélő (de annál kedvesebb) nagynénje, nagybátyja temetéséről érkezett éppen a vizsgára. Az egyetemet Nünüke 30 éves, érett asszonyként végezte el, akkor már az „Álca" kesztyűüzem vezetője volt. Egyetemi tankönyvet sohasem láttak nála, viszont — gyakorlati tapasztalat- szerzés okán — Nünüke meghívására — a „Kesztyűtan- szék” minden férfitanára megfordult az üzemben, hosszasan időzve Nünüke budoárra emlékeztető irodájában. Az államvizsga előtt maga a tanszékvezető kandidátus is meglátogatta Nünü- kél. Egésznapos elmélyült beszélgetést folytattak az üzem termékskálájának hatujjas, ortopéd kesztyűkkel való bővítéséről. A sikeres államvizsga után rá is álltak a „Táltos” márkanevet viselő hatujjasok gyártására. Itt kell elmondani. hogy az üzem tehetséges, de szabadszájú műszaki vezetője: „Hülyeség, akár mindjárt tízujjasat is csinálhatnánk, abba mind a két kezét beledughatja az ember” — kijelentéssel illetten „Táltos” gyártására vonatkozó döntést. A fiatal szakembert e kijelentése után néhány nappal fegyelmi úton egy másik üzembe helyezték. ahol azóta is „Táltos”- nak becézik, de kiváló munkáját mindenki elismeri. Teltek az évek. Az „Álca” termékei ellen minőségi kifogása soha senkinek nem volt — ezt mindenki tudta. Azt már kevesebben, hogy Nünüke vezetése alatt, mindössze egyszer, egy bűvészkongresszus alkalmával rendeltek az üzemtől 40 darab hatujjas kesztyűt —, azt is a hecc kedvéért. Nünüke hamarosan megkapta a „Kesztyűs kézzel" jelvényt —. a szakma legmagasabb kitüntetését. Félévvel később egy fotó járta be a sajtót: a képen Nünüke a gyár új termékét, egy hatalmas. báránybőrből készült negyvenujjas kesztyűt ad át a kragujeváci négyesikrek könnyekig meghatott édesanyjának. Ezt a helyi vezetők is méltányolták — többféle bizottságba beválasztották Nünükét, némelyiknek vezetője is lett. Az üzemben ezután teljesen megszűnt a termelés. A létszámot olyanok töltötték ki, akik korábban minden szakmában csődöt mondtak. Ezen a munkahelyen kényük szerint azt csinálhattak, amit akartak: az egyik mérnök például nyulakat tenyésztett a gépteremben, négy technikus és három szakmunkás pedig olyan kesztyűk fusizá- lásával foglalkozott, amelyeken érzelmes skót dudanótákat lehetett játszani. Nünüke már egyáltalán nem járt be az üzembe, munkatársainak hétfőnként megadta az utasítást, melyik nap mit kell mondaniuk, ha keresik. Minden idejét lekötötték a bizottságok, melyeknek ülésein különben nagy kedvvel vett részt. Egyszer jött egy levél, amelyben az illetékes szakminisztérium közölte, hogy az üzemben általános vizsgálatot tartanak. Mindenki kétségbeesett. A nyúltenyész- tö mérnök öngyilkosságot kísérelt meg; holtrészegen az üzem ipari mozdonya után vetette magát. Később tudta meg, hogy öngyilkossági céllal rendszerint a vonat elé szokták vetni magukat az emberek. A vizsgálat napján Nünüke szolid, enyhén dekoltált fekete bársonyruhában fogadta a gépkocsikból kiszálló ellenőröket. Fátyolos hangon közölte velük, hogy leánya egy hete beteg, férjét szívszélhüdéssel most vitte el a mentő és ráadásul az éjjel betörők jártak a lakásukban. A budoárszerű irodához érve már zokogott és a bizottság vezetőjének karjaiba roskadt. A vizsgálat végén eredményes, precíz termelőmunkáról beszámoló feljegyzés készült, néhány helyi vezetőt marasztaltak el csupán (rossz a közlekedés az üzemhez, a helyi étterem nem főz elég változatosan az üzemi konyhán stb. . .) Amikor a vizsgálat eredményei közismertté váltak, a városban több embernek eszébe jutott, hogy Méta Nünüke harminc évvel ezelőtt négy tárgyból állt bukásra az általános iskola nyolcadik osztályában. Többen arra is emlékeztek, hogy Nünüke édesanyja — enyhén dekoltált fekete bársonyruhában, fekete kalapban, kisírt szemmel — néhány nappal a bizonyítványosztás előtt felkereste az iskola igazgatóját.. . — Szabó — — Rajz: Cl — inden okom meg lenne rá, hogy szeressem az őszt. Tobzódnak benne kedvenc színeim a citromsárgától, az őzbarnán át az égetett sziénáig. Ábrándozva tudom nézni a levegőben méltóságosan úszó ökömyá- lat. Hálálkodva fogadom az „indián nyár” valamennyi napfényes ajándék óráját. — Ilyenkor azonban eszembe jut az ásóember és máris vége az idilli hangulatnak. Tulajdonképpen minden baj akkor kezdődött, amikor családi házam valamivel kisebbre sikeredett, mint az alatta levő porta. Kezdetben a kilógó részeket nagyvonalúan a természetre bíztam. No, ő aztán élt is a lehetőséggel: olyan vad vegetációt varázsolt a kertembe, amihez képest az Amazonas menti dzsungel jól ápolt bolgár kertészet. Szelíden kerülgettem az öklömnyi bogáncsokat, — kicsit büszke is voltam rá, hogy ekkora gaz nem terem akárhol! — amikor azonban szobámban a parketta résein kikirics sárga gólyahír jelezte a tavaszt, és a konyhakredencbe egy sündisznó vette be magát, betelt a pohár. Elhatároztam, hogy visszahódítom a természettől a telkemet. A civilizáció szimbólumaként néhány facsemetét ültettem, mintegy jelezve: vége a vadon korszakának, innentől kezdve már az ember az úr! Persze nem törtem sem Micsurin, sem Tyimirjazev babérjaira, á termést illetően beértem azzal, amit a természet hagyott. Nyíltak a porcelánszirmú cseresznyefáik, halk zöldbe öltöztek az almák — és nagyjából ennyi volt az enyém. Mire ugyanis a cseresznyék pirkadni kezdtek és mosolygósra fór- . dúltak az almák, éppen akkor váltak farkasétvágyú deli legénnyé azok a szőrös hernyók, amelyek diszkréten elvégezték a betakarítást is. És ekkor lépett be életembe az ásóember. Az elsőt, a bohém Kakukk Marci kollégám ajánlotta. Emberem reggel 6 órára a piactérre rendelt, s autóm csomagtartójába nagy-nagy műgonddal helyezte be szerszámait, az ásót és a gereblyét. A tetthelyre érkezve az anyagiakról ejtett néhány szót: „A 150 forintos napszámot ide a markomba előre, a jóindulatom elnyeréséért pedig egy üveg Kövidinka pront a szomszédos bisztróból”. Aztán reggeli, kávé következett, majd emberem morfondírozva körbejárta az ügydarabot — hangosan gondolkozva, valahogy úgy, mint Archime- des, amikor a vízbe mártott testek titkát próbálta megfejteni. Szemmel láthatóan zavarta a jelenlétem, így magára hagytam. Fél óra múlva lelkiismeret furdalást éreztem: hátha szüksége van valamire az ásóembernek, a magasszintű földművelő tevékenységhez? Hazaérve csak hült helyét találtam. A következő tavasszal, amikor összeakadtunk, neheztelve panaszolta, hogy csalódott bennem. Az ásóját és a gereblyét a vállán kellett elvinnie. A következő ásóemberem egy professzor volt. Már a földásásban. Amikor megtudtam a taksát, amiért felvállalja a munkát, azonnal világossá vált, hogy valamelyik külhoni egyetemen tanulta a szakmát. Körülbelül annyit kért ugyanis, mint egy agy- sebész-tanár honoráriuma. — Ásott is. ameddig pénzzel bírtam, amikor azonban az Ásóember utolsó petákomat is elásta, megköszöntem a szíves közreműködést és a félbemaradt kertemet magam ástam tovább. Aztán jött egy vasutas. Vele kiálltunk a házam verandájára, körbemutattam a birodalmamban, és kezdetét vette a puhatolódzó közgazdasági tárgyalás. — Mennyi? — Húsz. — Mi a húsz? — Mi a mennyi? Kiderült, hogy a húsz órabér forintban. A markába csaptam és a derék ember azonnal papírfecniket húzott elő, mire körültekintő hadműveleti terveket vázolt a lebonyolítást illetően. Másnap felvonult — felvonulási terv szerint — harmadnap pedig már a közvetlen haditervet skiccelte fel magának anélkül, hogy akár egy ásónyomnyit is dolgozott volna. Ekkor kértem meg arra, hogy szíveskedjék a hátralévő nyugdíjas éveit másutt tölteni, mint az én kertemben. Fizettem és ő duzzogva távozott. Az idei ősz pompásan kezdődött. Kollégám, aki a szakemberek kiválasztásában ha lehet még tőlem is szerencsésebb kezű, kitörő örömmel újságolta. — Idefigyeljen, megvan a mi emberünk. Hahaj, ez az ember aztán mindent tud. Még betonjárdát is csinál. Nálam néhány napos munkája van, aztán a magáé. Éjjel nyugtalanul hánykód- tam az ágyamban. Lám, hát végül is minden jóra fordul a kitartás elnyeri jutalmát. Másnap reggel kollégám morózus arccal fogadott. — Baj van, nagy árulás történt, Feri úrról kiderült, hogy idült és titkos alkoholista. Tegnap berúgott és fejjel beleesett a habarcsba. — Nem ajánlom ... Egy világ omlott össze bennem. Lám, hát itt a pompás ősz, a vénasszonyok nyara ezer színével. És nekem továbbra sincs ásóemberem. .. Palágyi Béla
