Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-09 / 238. szám
Ő SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 9. I Angéla Davis ELETEM .. .A Marin in« megyei fogi3fi. ház női részjanuár le„gét valószíc nuleg azzal a **» feltételezéssel tervezték, hogy nem lesz sok női fogoly az országnak ebben az egyik leggazdagabb megyéjében. A lakosság nagyon csekély hányadát képviselő fekete, mesztic és szegény számbavételével állapíthatták meg a hatóságok a női börtön férőhelyigényét. Mindössze tizenhét ágy volt a női részlegben, beleszámítva a betegszobát, a magánzárkákat és a fiatalkorúak helyiségét is. Egy ilyen kicsi fogházban, vélné az ember, a felügyelőnők is bizonyára kevésbé személytelenül viselkednek, kevésbé kegyetlenek. Élső benyomásom az volt róluk, mintha műkedvelők lennének, akik megpróbálják el"- játszani a börtönfelügyelő szerepét. Csakhogy — pontosan azért, mert olyan jól akarták játszani a szerepüket — gyakran a legvégletesebb álláspontra helyezkedtek. Röviddel megérkezésem után összeütközésbe kerültem az egyik felügyelőnővel; ez volt az első a hasonló összezördülések végeérhetetlen sorozatából. Egy januári vasárnapon történt. A reggelt a San Fraciscó-i Examinér böngészésével töltöttem. Délelőtt látogatóm érkezett. Alig estünk túl a bemutatkozási ceremónián, amikor egy dühöngő felügyelőnő rontott a látogatófülkébe. — Hol az a borotvapenge? Ide vele! Ha ide nem adja tüstént, majd meglátja, mi! csinálunk magával... Nem tudtam, miről beszél. Nem is láttam borotvapengét, mióta letartóztattak. Hallgattam. A nő tovább hajtogatta rejtélyes követelését: — Amíg ide nem adja azt a pengét, nincs látogatás! Mereven a szeme közé néztem néhány mádospercig, aztán megkérdeztem, miről beszél. — Hová lett a borotvapenge az újságból? — kérdezte eszelősen. — Miféle borotvapenge? Miféle újságból? összefüggéstelen megjegyzéseiből végül kihámoztam, hogy a vasárnapi újságban volt egy borotvapenge-hirdetés, amelyhez mintapéldányt is mellékeltek. — Nem olvastam a hirdetéseket — mondtam. — Ha volt az újságban persze, akkor most is benne kell lennie. Ha abbahagyná a hisz- tériázást — mondtam —, már rég megkapta volna a nyavalyás pengéjét — s azzal visszasétáltam a cellámba. A vaskos hírlap ott feküdt az ágyamon. Nem akarván segíteni, mondtam, keresse csak bátran a pengéjét. A nő még mindig őrjöngve át- nyálazta a lapot, míg megtalálta a hirdetést. Amikor kitépte, és baljóslatú képpel mutatta, hogy hiányzik a penge, már bizonyos voltam benne, hogy valaki a bolondját járatja velem. — Nyilván kivette valaki a pengét — közöltem. — De ez a maga baja, nem az enyém. Fogalmam sincs, mi történhetett vele... Mint várható volt, a nő hangosan, megátalkodottan fenyegetőzni kezdett: — Amíg nincs penge, nincs látogatás! Meg kantinbame- nés sincs. És nagyon téved, ha azt hiszi, hogy telefonálhat az ügyvédjének vagy fogadhatja őket! Nagyon téved! Türtőztetni pórbáltam magam. Meg kellett mutatnom, hogy nem lehet engem ilyen piti dolgokkal provokálni. — Elmondtam mindent, amit akartam — feleltem.— Világosan látom, hogy magával nem lehet értelmesen beszélni, még ha akarnék, se tudnék. Azt azonban szögezzük le, hogy én is tudok egyet-mást a jogaimról. Nagyon is jól tudom például, hogy nem akadályozhatja meg az ügyvédem látogatását. Próbálja csak meg, majd meglátja. Sarkon fordultam, és leültem az ágyamra. — Mehet, isten áldja — mondtam neki. A nő, még mindig füstölögve megpen- derült és kirohant, kicsi híján az ajtót is elfelejtette rám zárni. Magamra maradva átgondoltam a helyzetet. Ha van hozzá merszük, korlátlan ideig elzárhatnak a külvilággal való érintkezéstől. De ha valóban megpróbálják megakadályozni, hogy az ügyvédjeim bejussanak, ők majd bizonyára kieszelik a módját, hogy bejussanak, nyugtatgattam magam. Késő délután, nem sokkal a fegyőrök őrségváltása előtt még egyszer visszajött. Zavart volt az arca. — Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem öntől, Miss Davis. — mondta habozva. — Az egyik őr még a felvételi irodán kivette az összes borotvapengét, mielőtt szétosztotta volna a lapokat. „Ilyen könnyen azért nem ússzátok meg”, gondoltam. Másnap mentem a fegyőrök irodájára, hogy megejtsem a foglyokat megillető napi egy telefont. Fölhívtam Brotskyt, és jó hangosan és részletesen előadtam a borotvapenge közjátékot. Hadd tudják meg a felügyelőnők, hogy ha provokálnak, éh készen állok a harcra. Az ügyvédek tiltakozása, melyet a börtönhierarchia több szintjére eljuttattak, megtette a magáét. S az Angéla Davis Szabadságáért Küzdő Országos Egyesült Bizottság is bekapcsolódott a harcba. Láttam, máris félnek a gyorsan terebélyesedő tömegmozgalomtól. Tudták, a közvélemény elé teregetjük, ha bármilyen méltánytalanság ér. A Marin megyei fogházban nagyon korán szembekerültem az őrök faji előítéleteivel. Egy nap a pengeincidensből ismert felügyelőnő nyitott rám a cellámban, s kurtán-furcsán közölte, menjek vele. Tetőtől talpig egyenruhában volt, nyakában vállra vető táska, úgy nézett ki, mint aki kifelé indul a fogházból. — Égy lépést sem teszek, amíg meg nem mondja, miről van szó — mondtam. — Jöjjön csak, jöjjön. Kereken megtagadtam az engedelmességet, erre nagy nehezen kinyögte, hogy szükségállapot van. Ettől nem lettem sokkal okosabb; további magyarázatot követeltem. Végül beismerte, hogy egy telefonáló bombával fenyegetőzött, és ki kell üríteni az egész komplexumot. A női foglyokat a földszinti óvóhelyre viszik. Hozzászoktam már, hogy a hátam mögött bilincseljék össze a kezem, ez nap mint nap előfordult. Amikor a másik három női foglyot is kihozták a folyosóra (mellesleg hónapok óta ez volt az első közvetlen érintkezésem más foglyokkal), és megbilincselték őket a felügyelőnők ékesszóló tanúj elét adták ordító elfogultságuknak. A fekete foglyok jobb kezét a mesztic baljához bilincselték. A harmadikat, egy fehér nőt nem gátolták mozgási szabadságában. így indultunk útnak, nekem hátrakötve a két kezem, a fekete nő a meszüchez láncolva, s a fehérnek mindkét keze Kinéztünk a tárgyalóterem elé, a folyosó zsúfolásig tömve, de a tudósítók még sehol. Várni, várni! Anyám erős- ködött, hogy kint a folyosón várjam meg, amíg kihirdetik az ítéletet. Míg őt nyugtatgattam, hogy egykettőre szabad leszek, érezhetően visszatért az erőm, az önbizalmam. A folyosón várakozó tömegben valaki halkan dúdolni kezdett — egy néger spirituálét. Aztán másvalaki csatlakozott hozzá, ő már a szöveget is mondta: „Szaszabad. 1972. június 4. badsággal a szívemben ébredtem ma reggel”. Egy perc sem telt belé, s már mindenki énekelte, anyám is. Johnson hadnagy, a tudósítók és a közönség rettegett mumusa kidugta a fejét, körültekintett, de — első ízben a tárgyalás történetében — egy szó ellenvetése sem volt. • Végre-valah ára elfoglalhattuk helyünket a tárgyalóteremben. Howard, Dobby és Leó az asztalhoz ültek, és Margaret és Kendre között, a mellvédnél foglaltam helyet. A törvényszolga bejelentette a bíró érkezését. Egy perc, és besorjáztak az esküdtek is. Amikor megjelent az első, Margaret, aki eddig mindőnk közül a leghiggadtabban viselkedett, fojtott hangon felkiáltott: — Jaj, ne! és lejjebb csusszant á székén. Előrehajoltam, és most én nyugtattam azokkal a szavakkal, amelyeket tőle hallottam egy perccel előbb. Hüppögve, halkan zokogni kezdett. A belépő esküdtek arcát fürkésztem, látok-e valamit, ami megnyugtatna. Egytől egyig kifejezéstelen tekintettel meredtek maguk elé, mint akik mind,en érzelmet odakint hagytak. Elöntött a verejték, különös gyöngeség áradt szét bennem. Mrs. Ti- mothy arcán nyoma sem volt a jól ismert, meleg emberségnek; hideg volt és kemény, mint a márvány. Dé- lange szeméből is kiveszett a csillogás, üres tekintettel nézett a semmibe. Leó jóslata, mint törött hanglemezről, visszacsengett a fülemben: „Rögtön tudni fogjuk az ítéletet, rá lesz írva az arcukra. ..” Az ítélethirdetést megelőző jogi rituálé alatt magyarázatot próbáltam találni ai esküdtszéknek erre a hirtelen színeváltozására. „Bűnös!” — ez volt az arcukra írva. De hát ez lehetetlen, illogikus, képtelen! Ha csak nem a bolondját járatták velem kezdettől fogva, a három hónapban, és mindig is ez a jeges tekintet bujkált álarcuk mögött, amelyet most, íme, félredobtak. A nézőtérre akartam rohanni, hogy megmenekítsem anyámat a kérlelhetetlen következményektől. Ezek a kétségbeesés és értetlenség szülte zavaros gondolatok zakatoltak bennem, akkora lármával, hogy alig-alig hallottam a jegyző hangját, aki olvasni kezdte az okmányt, melyet Mrs. Ti- mothy nyújtott át a bírónak. A gyilkosság volt az első vádpont. — Ártatlan! — csendült harsányan, tisztán. Elcsukló zokogás törte meg a pillanatra beállt csöndet. Franklin volt ez. Ügy éreztem, mintha mindnyájan egyszerre, egy emberként szednénk az elfúló, súlyos lélegzetet. Második vádpont: emberrablás. — Ártatlan! — hangzott újra. Franklin még hangosabban zokogott. Éreztem, nem bírom tovább. De hátra volt még az utolsó vádpont, az összeesküvés. Jobb kezem erősen szorította Kendra kezét, a bal Margarétát. — Ártatlan! — olvasta harmadszor is a jegyző. Felugrottunk sírtunk-nevettünk, kiáltoztunk, összeölelkeztünk — rá se hederítve a bírói kalapács dübörgésére. Arnasoft azzal a méltósággal próbálta befejezni a pert, amellyel mindvégig uralta a helyzetet. Felolvasott egy meglehetősen hosszú részletet G. K. Shesterton Tizenkét emberéből, gratulált a védelemnek, a vádnak és az esküdteknek, ez utóbbiakat fölmentvén szolgálatuk alól, és lezártnak nyilvánította az 52613. számú, Kalifornia népe kontra Angéla Y. Davis bűnügyei. Anyámat olyan széppé varázsolta tündöklő boldogsága, hogy fiatalkori fényképeit juttatta eszembe. Jobban örültem miatta, mint bárki más miatt, magamat is beleértve. (Részlet Angéla Davis: Életem című Könyvéből. Európa, 1977.) HINCZ GYULA: IFJÚ (Mihályfi Ernő Művészek, barátaim c. kötetéből) MEZEI ANDRÁS A szabadságról 1 Mikor az ostobák ledobták a toronyból a madarat, hogy zuhanjon akár a kő — Lenn a tajtékzó agarak. Mindenkoron az volt a szép, ha egy vérengzés elmaradt. Kinyílt a szárny a kőből is, és fennmaradt, és fennmaradt! 2 Szárnyak ura, hívlak madárnak. Vállamból sajgó hazámnak. Minden sivárság körzete: angyalok repülőtere. 3 Madár repül, a kő zuhan. A szabadságnak ege van. A vak-törvényt, mert ismeri, szárnyai alá rendeli. A kő zuhan, madár repül. A végtelen átlelkesül, ÁGH ISTVÁN A világ közepén Talán el sem mozdultam innen ahol a Somló meg a Ság csúcsai közt valaha álltam világ közepén világ mert mindent tudok a világról harminc éve is ő fakadt szirmát vigyorgottá búzánkból a ripacs kispipacs s a búzavirág ég-derűje medárdos borulat alatt szarkaláb kékebb sarkantyúja most is úgy őrzi hangomat hallgatom nyárban mintha fáznék apám volt így a tűz előtt elévült tévesztett ajándék kit menny helyett kapott a föld mert értelemmel mérhető: lehúz, emel az egy — erő. A szabadságnak ege van ! A szabadságnak szárnya van! a kő zuhan, madár repül: beteljesül! Beteljesül! Megszüli jobb és bal kezét, a hegedű a mesterét, a viselőjét a palást, akár a harag Ézsajást. Együtt Ha simogatnál szüntelen, simogatnálak szüntelen. Fénnyé válna tíz ujjhegyed. Fénnyé válna tíz ujjhegyem. Napod ragyogna tízszeres, a bőrök útvesztőiben. Napom ragyogna tízszeres, a húsok útvesztőiben. De csontjaid, mint csontjaim állnak köréd, állnak körém. Fehér erdőbe érsz te is. Fehér erdőbe érek én. Mezei András: Fehér a fehéren c. kötetéből (Szépirodalmi Könyvkiadó 1977.) . Meggy Csönd alatti csöndben kélc alatt piros zománcos vödörben letépett titok fehér nyúlok könnye lopott harmatok . déli angyal szíve már alig dobog mint a kék bazaltkő esik rá kezem pirosa tovább nő elvérzik velem Ágh István: Jól vagy? című kötetéből (Magvető 1977.)
