Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-04 / 233. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 4. 4 Húsz éve, 1957. október 4- én a szovjet tudomány végrehajtotta az emberiség történetének egyik legnagyobb és legfontosabb kísérletét. Pályára vezéreltek egy 83,6 kilogramm súlyú műszerezett fémgömböt, amely másodpercenként 8 kilométeres sebességgel keringeni kezdett a Föld körül. A Szputnyik— 1, a Föld első mesterséges holdja új korszak kezdetét jelenti, a Földre teremtett ember legendája örökre szertefoszlott. A Szputnyik—1 felbocsátása nem véletlen vagy szerencse, hanem történelmi szükségszerűség volt. Oroszországban már 1680 óta foglalkoztak rakétákkal, és orosz volt K. E. Ciolkovszlkij Az Egyesült Államok Apol- polló-programja a szovjet rakétatechnika kezdő lépéseiből nőtt ki, míg végül 1969-ben két embert juttattak a Holdra. Az űrkorsaalk eddigi kb. (1857—1935), a rakéták mozgását megszabó klasszikus egyenlet megalkotója. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után a „rakétatechnika atyja” újult erővel látott munkához, s keze alól egész sor világhírű űrhajókonstruktőr és rakétaszakember került ki. Az 1957-es korszakteremtő esemény nem véletlenül következett be. Az első szputnyik egy mindent átfogó, előre lefektetett komplex program kezdő lépéseként került a világűrbe. A világűr, a Hold, és a bolygók felkutatásában általában az egész űrhajózási program megindításában a fokozatosság elve érvényesült. 2500 kísérletéről még dióhéjban sem írhatunk. Megemlítjük a Szovjetunió híres Kozmosz mesterséges holdcsaládját, a sorozat tagjainak száma Jóval meghaladta a 900-at. Igen Sok szakembernek az a véleménye, hogy az űrkorszakra vagy inkább annak megalapozottságára nem mindig a látványos egyedi kísérletek hanem a nagy számban keringő robotgépek, „szürke űrkatonák” hosszú sorozata a jellemző. Az űrkorszak első esztendeiben még további öt nemzet kapta meg az űrhatalom jelzőt. Saját konstrukciójú rakétával mesterséges holdakat bocsátott fel sorrendben: Franciaország, Japán, Kína, Anglia és India. Ezek az országok ma körülbelül ott tartanak, ahol a Szovjetunió járt 1957-ben. Az egyik legfontosabb eredmény az 1970-ben megkezdett tárgyalások eredményeként a szovjet—amerikai űrkutatási együttműködési szerződés aláírása, majd az ezt követő közös kísérletek a világűrben. A fontos vállalkozást 1975 júniusában Szojuz és Apolló űrhajók összekapcsolása jelentette. A világűr-barátkozás mindenki őszinte örömére tovább folytatódik, és feltehetőleg 1980 táján létrejön a amerikai űrsikló és a Szovjet Szal- jut űrállomás rendszeres összekapcsolása. Századunkat sokszor nevezték az aviatika korszakának vagy a földrajzi teljesség szájadénak. Megkockáztatunk egy ellenvéleményt: az új korszak 1957-ben kezdődött: az ember azóta kozmikus értelemben véve is felnőtté vált, elvben bármikor elhagyhatja a Földet, és ha a technikai részletkérdéseket megoldja, eljuthat a Naprendszer bármely égitestére. G. K. Az előre kidolgozott űrhajózási terv a következőképpen valósult meg: 1957. SZPUTNYIK—1, az első mesterséges hold 1957. SZPUTNYIK—2, az első élőlény a világűrben 1958. SZPUTNYIK—3, az első kozmikus laboratórium 1959. LUNA—1, a Föld vonzóerejének első legyőzője, az első mesterséges bolygó (a második kozmikus sebesség elérése!). 1959. LUNA—2, eltalálja a Holdat. Földi tárgy idegen égitesten ^ 1961. GAGARIN, VOSZTOK—1, ember Föld-körüli pályán, a kozmikus elszigeteltség végleges megszüntetése 1964. VOSZHOD—1, több ember a világűrben, többszemélyes űrhajó 1965—1971. VENERA, LUNA ÉS MARS rakéták megközelítik a Holdat és a két szomszédos bolygót, fékezve le- szállnak, automatikusan mozognak, mintát vesznek, egyesek visszatérnek a Földre, az első mesterséges holdak a Venus, a Mars és a Hold körül 1971. AZ ELSŐ MINIATŰR ŰRÁLLOMÁS (Szaljut—1) app A híres bajkonuri „Kozmonaut" szálloda. Itt készültek fel az utazásra az űrhajósok és ide tértek vissza az űrutazás befejezése után Orbitális állomástervek Az elmúlt év végén az Amerikai Országos Űrkutatási Hivatal, a NASA 700 000 millió dolláros pályázatot hirdetett két orbitális űrállomás megtervezésére. A pályamunkák beadásának határideje 1979., az űrállomásnak 1985-ben már a Föld körül kell keringenie. Az amerikai űrkutatásban a jelek szerint ismét előtérbe kerülnek a Föld körüli pályán keringő orbitális állomások. A NASA mérnökei 1969-ben kezdték meg egy 12 személyes orbitális állomás előtanulmányait. 1971-ben azonban Nixon elnök anyagi okokra hivakozva törölte a programot. Egy jóval szerényebb terv keretében a Skylab fedélzetén a hetvenes évek elején 3x3 amerikai asztronauta végzett különféle kutatásokat személyzetváltásokkal. A Skylab-program után megtorpanás következett az amerikai űrkutatásban. A Hold-programot rövidítve teljesítették, több űrállomásuk nem volt, így inkább csak a távolabbi bolygók felé küldték kutató szondáikat. Az orbitális űrállomás 1985-ös időzítése azonban szerencsésnek mondható. A Space Shuttle amerikai űrrepülőgép (űrsikló) 1980-ra készül el, Ekkorra lesz kész a közös nyugat-európai űrkutatás nagy reménysége, a Spacelab űrlaboratórium is. Az amerikaiak összesen 230 olyan Space Shuttle-s repülést terveznek 1980—85 között, amelyek kizárólag az európai Spacelab kiszolgálását célozzák (pályára állítás, utánpótlás, személyzetváltások stb.). Az amerikai űrkutatás így tevékenyen részt vállal a Spacelab-programokból, és ez alatt az öt év alatt gyakorlatra tesznek szert az űrállomásoknak űrrepülőgép segítségével történő pályára állításában, utánpótlásában. 1975-ben elkészült a MDAC orbitális állomás terve. A kb. 60 tonnás űrállomás fedélzetén 4 asztronauta dolgozhat, 300 km magasságban a Föld felett. Ezt az űrállomást két részben küldték volna fel a világűrbe az űrrepülőgép segítségével. Az űrállomás kutatóegysége a raktárral együtt a második start során kerülne a világűrbe. Ezt a modult 90 napos időközökben váltanák, a személyzettel egyidőben. Ma még nem bizonyos, hogy a MDAC-űrállo- más tervét elfogadják-e? Bizonyosnak látszik azonban, bármelyik tervet fogadják is el, az 1985-re elkészülő orbitális állomás 4—6 személyzet befogadására lesz alkalmas, és modulos rendszerben épül. Ez utóbbinak előnye az, hogy a későbbiekben további elemek kapcsolhatók az űrállomáshoz, Óriástávcsű a Pamírban A Pamír hegység területén a legkorszerűbb eszközökkel folytatják az égbolt tanulmányozó, sót, beleértve az alig észlelhető meteoritok rádió-csillagászati mfegfigye- lését is. Az itt alkalmazott teleszkóp többféle berendezéssel ■ egészíthető ki. Képünkön: éjszakai megfigyelésre állítják be a fényképezőgéppel felszerelt nagypontosságú csillagászati megfigyelő berendezést fim 111 el n Az űrhajózási tárgyú sci— fi regények (novellák és filmek) legtöbbje — tisztelet a kivételnek — tévútra vezeti az űrhajózás kedvelőit. (Mint például a Majmok Bolygója című könyv, amelynek utasai — könnyedén — eljutnak egy 300 fényév távolságú csillagig.) A regényhősök irreális, csillagközi vándorútakra indulnak, s homály fedi, mi mozgatja titokzatos űrhajóik hajtóműveit. Mi hát az igazság? Lesz-e intersztelláris űrhajó, elérhetjük-e (valaha is) a csillagokat? Milyen hajtóanyag kellene a nagy sebességű űrhajózáshoz? Cikkünkben e kérdésekre próbálunk válaszolni. Előbb azonban ismerkedjünk meg a Tér és az Idő mélységeivel. Ugrás a „semmibe” A mai leggyorsabb rakéta ha sebességét végig megtartaná, akkor 80—90 ezer év múltán eljutna a legközelebbi csillag birodalmába. Ember számára ez járhatatlan út, ezért a továbbiakban a fény sebességével „utazunk”. A másodpercenkénti 300 000 kilométeres fénysebességgel a Hold elérése csupán 1,3 másodpercig tartana, a Vé- nus utazás 140 másodpercet igényelne, a Plútót 5 és fél „fényóra” alatt elérnénk. S itt következik az első „nagy ugrás”. A legközelebbi csillag, a Proxima Centauri távolsága már 4,25 fényév. Bolygórendszerünk határa és a legközelebbi csillag távolsága tehát úgy aránylik egymáshoz, mint az 5 és fél óra a 4,25 évhez! A második nagy ugrás, ha csillagrendszerünknek, a Galaxisnak a központi vidékére utaznánk: ez fénysebességgel is kereken 30 000 évii tartana! A legközelebbi nagy csillagvárosnak, az Andro- méda ködnek a távolsága már 2,5 millió fényév. S egy újabb, elképesztő ugrás: a legtávolabbi ismert csillagrendszernek távolsága kereken 10 milliárd fényév! Az előbbi felsorolás tanulsága: még a legközelebbi csillag is olyan messze van,' hogy odautazni, csak a fényt megközelítő sebességű űrhajóval lenne érdemes. Bolygó rendszerünk határa és a legközelebbi csillag között leírhatatlan méretű „szakadék” van, távolságban és időben egyaránt. A Galaxis középpontjáig vagy azon túl hajózni alighanem értelmetlen vállalkozás lenne. (Több mint 5 millió földi év telne el, amíg egy csaknem fénysebességű űrhajó meglátogatná az Androméda köd egyik csillagát.) Tehát csak az első lépésnek, a szomszédos csillagok megközelítésének van némi realitása, a többi — ugrás a semmibe. Fotonrakéta Most jön a főkérdés: építhetünk-e ilyen gyorsjáratú űrhajót? A válasz sajnos kiábrándító. íme néhány számszerű (kiszámított) adat. A fénysebesség 82 százalékának eléréséhez olyan űrhajót kellene építeni (kémiai hajtóanyagok esetén), amelynek a kezdeti — induló — tömege lOSoooo-szer (az egyes után ötven nulla!) lenne nagyobb, mint a felgyorsított hasznos teher. Ha a világegyetem ismert összes anyaga csupa petróleum és cseppfolyós oxigén lenne, az is kevés volna az egyszeri gyorsításhoz. Nagyobb gázkiáramlási sebességet szolgáltató üzemanyag szükséges tehát, hiszen a rakéta végsebessége (nemcsak a tömegaránytól, hanem) a gázkiáramlási sebességtől is függ. A számítások azt mutatják, hogy a sokszor megálmodott atomrakéták (hasadó urániummal vagy hidrogén-hélium fúzióval) sem képesek az embert a csillagokig juttatni. Ez utóbbiak tömegaránya is milliárdos szám, és a gázkiáramlási sebesség messze elmarad a fénysebességtől. Ügy tűnik, mintha az emberiség a bolygórendszer örökös foglya maradna. Sohasem tudunk kitömi a naprendszerből? Leírjuk az egyetlen lehetséges elméleti megoldást, ez azonban (talán évezredekig) messze túl van a megvalósíthatóság határán. A sokszor emlegetett fotonrakétáról van szó, amelynek hajtóművéből fényrészecskék, fotonok áramlanak hátrafelé. Ezt a képzeletbeli rakétát azonban nem lehet akármivel mozgatni. Ontianyag A fotonrakéta üzemanyagának 50 százaléka bármi lehet, akár víz, petróleum vagy homok, esetleg ócskavas. Az üzemanyag másik fele azonban antianyag! A mi világunkat alkotó anyagot normális anyagnak nevezzük, ennek atomfizikai tükörképe az antianyag. Az antianyag protonja negatív, elektronja pozitív töltésű, vagyis minden ellenkező előjelű, mint a mi világunkban. Az antianyag „kifelé” teljesen semleges, a világon semmi sem különbözteti meg a közönséges anyagtól. Ám ha a kétféle anyag találkozik, elképzelhetetlen robbanással sugárzássá alakulnak, még pedig teljesen salakmentesen, hiszen az elemi töltések 1— 1 arányban kioltják egymást. Az antianyagos fotonrakéta 100 százalékos hatásfokú lenne. Most már csak az a kérdés, hogyan lehetne anti- anyagot előállítani — nagyüzemi módon. Atomfizikai laboratóriumban bármikor előállíthatnak antihidrogént, de ezt nem lehet makroszkopikus méretekben összegyűjteni, éppen mert a környezet — a mi világunk — közönséges anyagból van. És ha ez sikerülne is, hogyan lehetne ezt egy űrhajóba vinni és tárolni és adagolni? Hogyan lehetne a kétféle anyag szét- olvadásakor a keletkező roppant erejű sugárzást mindig egyirányba terelni s hogyan kellene a több milliárd fokos hőmérséklettől megmenteni az űrhajót? Ezekre a kérdésekre senki sem tud válaszolni, hiszen még a kérdések megfogalmazása is pontatlan. Ez nem csoda, mert mindez túl van a lehetséges határán. Az asztronautika görög szó, csillaghajózást jelent, ám korunkban (és még nagyon hosszú ideig) csak bolygóközi repülések lesznek. Nem tudjuk, mikor lesz antianyag „bányánk”, ezért még nagyon sokáig a naprendszer rabjai maradunk. „Szimpatikus” civilizáció Igen sok tudós e zsákutcából érdekes kivezető utat lát és remél. Több millió idegen civilizáció létezését tételezik fel, persze azok éppúgy foglyok a saját naprendszerükben mint mi. Ám ha egyszer rádiókapcsolatot létesíthetnénk egy nem túl távoli „szimpatikus” civilizációval, akkor annak segítségével elindulhatna az első csillagközi űrhajó. A legnehezebb problémákat közösen, még indulás előtt megoldanánk, a visszafelé vezető útra a hajtóanyagot idegenben, a partner civilizációtól kapnánk. A bizonytalan feltevések mutatják: a naprendszerből kitörni nehéz lesz, a természet nem adja meg egyköny- nyen magát. S még valami nyilvánvaló: a sci—fi regények erősen túloznak. De azok sem járnak a valóság útján, akik folytonosan idegen élőlények földi látogatásától vagy bolygónk körüli „settenkedésétől” tartanak. Gauser Károly
