Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 30. Bevezető Két hegy között, ha nyitott a terep s golyószórásba kerül a sereg, de csak vonul, mert nincsen útja más — s most célja sem — csak az a vonulás: így jöttem, hoztam azt a csapatot, aki a szándékaimmal vagyok; aki hű eszményeimmel, konok gondjaimmal egy s mégis száz vagyok: ember, kinek a bolygók tere szűk, magyar, ki már magyar csak mindenütt. világjáró, kiművelt s ostoba, vad pusztafi, ki nem okul soha, annyi terv s út, ahányat vált agyunk, de mégis egy sors, mert hisz meghalunk — Hadként így hoztam, mint mindannyian, számlálhatatlan s egyetlen magam, midőn elérte az ólomförgeteg, mely megpróbál majd mindegyőtöket, ha majd a csupa lomb-domb ifjúság egyszer csak üres terepre bocsát és fedezék és védelem sehol, csak amit hajdan-magadból hozol — így meneteltünk — mi adott erőt? — szépkorom után, halálom előtt. Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés; hullt s halt az egy; de haladt az egész. •De akárhány a sebesült s halott de a had megvan, de én megvagyok. S mert öl halhatatlant is e halál, futott eszme is, gyáva ideál. De a haddal, mely fogytán sem fogyó, megvan az is, a régi lobogó, mit rámbízott egy nagyobb sors, talán egy nép, talán csak pásztor nagyapám, azzal, hogy bajban, szélben talpraállt lángként küzdve hogy űzte a homályt, tettel példázva, igazi vezér, mit kér becsület, hűség, tiszta cél attól, aki él! Hány sebem sajog, vércsorgásuk e buzgó verssorok, e szívből, melyet számadásra már a teljes idő, a jövő citál. Titkoljam, mit szenvedtem, értetek? Nem titkolom: hogy ti se féljetek! Egy sápadt nő egy kis szobában Nem volt riadalom a pusztán, amikor megszülettem én váratlanul, hívatlanul tán halottak esteién, novemberben, halottak napján, gyertyagyújtáskor, amidőn fejfák tövén a puszta népe künn térdepelt a dombtetőn, harangszókor, mikor a szomszéd falvak magas sírkertjei hirtelen testvér-őrtüzekként elkezdtek fényleni. A völgyben egy kis házban akkor szédült nehéz kínra anyánk. Elképzelem a téli tájat és azt az éjszakát: egy sápadt nő egy kis szobában s körül a komor hegytetők ormán villogó koronákként lobogó temetők. Körül a halál diadalma, gyertyás, kísértő ünnepély és lent egy váratlan sikoltás a párás völgy ölén. Fönt sírás, tompa jaj, harangszó és lentről a völgy, mint meleg tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp sikongó életet. Fénykép Ne ezt nagyítsd meg, hanem a... Hová lett a havasi? Az, ahol... Itt van!... Bokor tetején át ragad a sí! Fölbuktam? Később! De itt, de ezen még, — nézd — repülök! Ezt keretezd be, ezt lásd valahányszor fejem fölött, ezt, ha a tűznél vénesen aludni gémberedek, a sirály-ívelést, ezt menekítsd, a lényegemet! Ezt lásd helyemen, ha székre majd üresre mered szemed. Ez ragadott föl téged is ez szeretett! örökre! Dőlt vitorla Recseg, megdől a rúd, a hosszú vitorlarúd, kaszálja szinte a habot, míg a bárka — fut! Árboc s vitorla, nézd előre mikor repül leggyőztesebben? Amikor legmélyebbre dűl! Elemistáknak Az emberek általában azt hiszik, hogy szépen, „művészien” írni azt jelenti, hogy egyszerű gondolatait is az ember jól fölcifrázva, bonyolultan adja elő. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak. A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, amelyek nem is annyira az észhez, mint inkább az érzelmekhez akarnak szólni. Vannak még csavaros, sőt köntörfalazó természetű nyelvek is. A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek, fiskálisoknak s más efféle csűrő-csavaró beszédű embereknek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar. Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rej teget nivaló j uk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre. Ebből az következik, hogy a jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni. Ki gondolkodik helyesen? Aki az igazat keresi. Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez. Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés. Az íróság ott kezdődik, mikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány „összetűzésekor is; mert az is becsületvizsga; állítás, amiért helyt kell állni. Egy életen át! Egy nemzet életén át! Kenyértörés A stílus: maga az ember? Akkor az anyanyelv: maga a nép. Kifejezéseink meg jellemünk tükrei. Erre a kifejezésünkre például, hogy kenyértörés, egyebek közt még büszkék is lehetünk. Már abban az esetben, ha anyanyelvűnk múltjának, azaz afféle mélyrétegének vizsgálata közben figyelemmel vagyunk arra, mit vet föl ez a kutatás népünk lelkületé- nek mély rétegeiből. Az összekülönbözés végső mozzanatát jelenti, mindnyájan ma is elevenen érzékeljük. A véleménykülönbség nincs-továbbját. „Kenyértörésre került a sor” azt fejezi ki, megszűntek az érvek: a szép szavak derűs ege helyett most már a tettek villámviharos kora jön. Milyen tetteké mégpedig ? A kifejezés oly érzékletesen képszerű, hogy ennek eredetét az is azonnal kibonthatja, aki sose hallott nyelvészetről, szófejtésről, etimológiáról! Szemünk előtt szinte a jelenet. Két katona, két pásztor, két vándorlegény — vagy akár egy csapat — eddig egy közös kenyérből szelt. Nyilván együtt szerezték — „keresték meg” —, s valamelyikük mint köztulajdont hordta a vállán, abban a lószőrből font vízhatlan tarisznyában. Vagy két családé — mégpedig föltehetően nem gazdag családé — volt az az egy kenyér. A menyecske az anyósával közösen sütötte, s tartogatta az asztalnak abban az öblös, alsó fiókjában. De valami miatt belviszály tört ki. A két pásztor nem értett szót. A kis csapat katona szétkülönbözött. Az egy földéi alá szorult két család összebolydult. Éles szavak, sőt szitkok váltódnak. Olyanok, hogy maguk is érzik — soha többé nem békülhetnek össze. Azaz itt a lándzsatörés, a páncélzúzás pillanata, ahogy más nyelvek értékes etimológiai örökségül ma is mondják. A mi pásztoraink és nyanyáink, lám, nem lándzsát törnek, nem pálcát, még csak fejet se. Villámló szemmel, összezárt foggal, orron át fútt levegővel indulatuk forrpont- ján is lám — igazságot tesznek. Ahelyett, hogy egymás fejét törnék be, a kenyeret törik Szét, nyilván remegő kézzel, de mindent legyőző, mindennél hatalmasabb jogérzettel. Vannak népek, akiknek vallása nem egyéb, mint őseik tisztelete. Nem árvasági érzületből elképzelt istenapák kétes jóakarata alá vetik maguk, hanem jóakaratának bizonyult atyáik eleven emlékét tartják maguk elé. Nem halhatatlan szellemek és szentek, nem védőangyalok lebegnek fölöttük, hanem védő példák: az emberi szellem halhatatlan örökségei. Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán, ne szégyelljük, végezzünk valami ünnepi szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a mi örökölt vallásunk. g"11s. Magyar beszéd Dobozy Imre köszöntése Most október 30-án hatvanéves a Magyar írók Szövetségének elnöke. Négy évtizedes irodalmi pályafutásra tekinthet vissza. Mint any- nyian, sokan a magyar irodalomban ő is versekkel kezdte, a kor legjelentősebb folyóiratai közölték munkáit. A történelem, a második világháború, a felszabadulás a politikai életbe sodorta, kommunista járási titkár, majd a Szabad Nép munkatársa, a népi demokrácia első tíz évének egyik legjelentősebb riportere, a valóság, az emberi szenvedélyek, a társadalmi mozgások pontos, érzékeny regisztrálója. Ez a valóságérzékenység a drámaíró és a novellista Dobozy író-művészetének meghatározója. Minden témája mai életünk valóságából táplálkozik, akár mindennapi esemény a tárgya, akár rendkívüli sorsforduló. — ízig-vérig korunk írója, aki jó szemmel, felelős társadalmi igazságérzettel ábrázolja hőseit, kortársainkat. Először riportregényéért, „Az új Túrkevé”- ért kapott társadalmi elismerést, a József Attila díjat 1952-ben, majd a falu életének ábrázolásáért, a „Felhő és napsütés” című regényéért. Ezek a művek az emberek sorsának magas művészi hőfokú ábrázolásán túl, már sejtetik azt a szépirodalomban szinte egyedül nála jelentkező új közéleti felelősséget, amely ma már Dobozy írásainak legfontosabb sajátossága. S itt nem holmi komoly, akadémikus, a művészi prózától idegen vonásra kell gondolni, hanem arra, hogy képes — sokszor megragadó humorral ábrázolni azt a történelmi folyamatot, amin a ma felnőtt embere keresztülment. Drámái a Horthy korszakbeli jellemek mozgásformáit írják le egészen a szocializmusig, illetve azt, hogyan tudnak ezek a jellemek helytállni a szocializmusban, a kialakuló új élet-szituációkban. Drámák, filmforgatókönyvek alapozzák meg egyre jobban kialakuló népszerűségét, a „Szélvihar” című színmű, a „Tegnap”, a „Zápor” és „A tizedes és a többiek” című filmek, a „Mindennapi történetek” elbeszélés gyűjtemény talán legfontosabb állomások. — A „Holnap folytatjuk” drámája és a „Hegyoldal” című regénye is mai életünk konfliktusforrásaiból itatja nézőit, olvasóit, meggondol- koztatva, megdöbbentve saját magukkal való szembenézésre ösztökélve. Dobozy Imre művei az elmúlt négy évtized eseményeit a „kis-nagy emberek” létezésén keresztül ragadják meg, hitelességük forrása, társadalmunk pontos ismerete! S ez — a természetesség — népszerűségük forrása. Mert Dobozy népszerű író, olvasók százezrei várják új műveit, az életmű folytatását, melyhez most egy pillanatra, az ünnepélyes napon hozzáadódik sok jó kívánság. Mindnyájunk örömére és hasznára kívánunk Dobozy Imrének még sok, alkotásban gazdag, termékeny évet.. (sz. ni.)
