Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
1977. október 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Emlékek erdejében Leszakadt a hídpillér töltése Szolnokon a Várkonyi téren. Kábelek, csővezetékek meredeznek elő a megroppant hídból, mint valami balesetet szenvedett testből kiálló, szakadt erek, tört csontok. Szomorú látvány, de valahogy már nem „izgalmas”. Megszoktuk, hisz jó fél éve már így áll. Lassan a szolnoki közlekedők idegeiben is kialakul a reflex: ott a jobbparti hídfőn átvágok a túloldalra, mert korlát állja utamat a járdán- illetve, azért mert nincs is ott járda —, ha pedig kocsival megyek, fordítok a kormányon, útszűkület következik. Megszoktuk, hisz régen úgy áll, s megszoktuk, mert nem is az első. A most romokban heverő pillér-töltés egy helyreállítási munka alig egy hónapig „élő” torzója. Amit most látunk, 1976. december 10-én kezdett mozogni, mindössze egy hónappal azután, hogy az 1975 júliusában leszakadt töltést helyreállították. Az a munka nem tudjuk pontosan, mennyibe került, hisz a városi tanács műszaki osztályának vezetője erről nem volt hajiadó információt adni. Tény azonban, hogy hídfelújítás címén Szolnok város az „út-híd keretből” 1976-ban 1 millió 301 ezer forintot költött el. Harmadik csúszás A szomorú nevezetesség egyébként az 1958 decemberében átadott híd történetében már a harmadik csúszás volt. Először 1970-ben rendült meg az oly szilárdnak vélt talaj a hídfő mentén, bár akkor nem ilyen nagy elmozdulás következett be. Akkor csőtörés, burkolatrepedés, töltés süllyedés hívta fel a figyelmet: nincs minden rendben a Zagyva-hídnál. Másodszor a már említett két évvel ezelőtti csúszás ijesztett rá az arra lakókra, s most harmadszor is. „Megcsinálták és újra leszakad, hát milyen munka ez?” — kérdezik a járókelők. Nos, nézük, hogyan is történt a helyreállítás? A városi tanács műszaki osztálya mint beruházó felkérte a szolnoki KEVITERV-et a helyreállítási munka megtervezésére. Az egyebek közt megállapította, hogy az 1975- ös csúszás oka elsősorban a majd húsz évvel ezelőtti kivitelezői munka felületessége. Nem dolgozták össze az akkori építők a készülő helyén álló ideiglenes híd töltését az újjal. Ezért a helyreállítást úgy tervezték, hogy feltétlenül lépcsőzve kell a korábbi töltéstestet kialakítani, s erre ráépíteni az újat. Másrészt úgy vélték, hogy a csúszás a töltéstest elázásá- ból is következett, ezért úgynevezett szárítóbordákat terveztek. Nem szárít, áztat A szárítóbordák lényege, hogy terméskőből vízelvezető oszlopokat képeztek ki, amelyek a töltés alján kivezetett agyagcsövekkel biztosították a töltésben levő víz elszivárgását. Az elv tetszetős volt — csak közbeszólt az árvíz. Nem kifelé, hanem be áramlott a víz a töltésbe. A bordák nem szárítottak — áztattak. Jóllehet, a töltést vizsgálták, elég tömör-e, s az meg is felelt a mérnök- tervező által előírt követelményeknek, de végül is — jó eredmény ide, jó eredmény oda — elcsúszott a hatalmas tömegű föld. Kiderült, hogy az altalaj a hibás. Nem. bírta el a ránehezedő súlyt — elcsúszott, s rajta a hídpillért támasztó, nagy munkával megépített töltés. Ki mulasztott hát? A kivitelező? Török Ferenc a Szolnok városi Tanács VB. Útfenntartó Üzem vezetője: —Mi mindent a tervező utasítása szerint végeztünk. Az eredmény, hogy kárba veszett a munka, oda a híd. Tervezői hiba. Nem vette figyelembe, hogy rossz az altalaj, nem végzett alapos talajmechanikai vizsgálatokat. Gál Tivadar, a KEVITERV főmérnöke: — Szerencsétlen körülmények játszottak közre. Alig, hogy elkészült a munka, jött az árvíz, s amikor levonult, elment a töltés. Ha nincs árvíz, nem valószínű, hogy megtörténik. Egyébként á kivitelező sem vétlen, mert ha észrevette volna, hogy rossz az altalaj, amit pedig a munkagödör feltárásakor tapasztalnia kellett, akkor kérnie kellett volna a tervezői művezetést. Ez azt jelenti, hogy a tervező részt vesz a kivitelezés irányításában a helyszínen. Ezt elmulasztották. Tervtárgyalás bólintással? A Budapesti Műszaki Egyetem Geotechnikai tanszéke szakértői vizsgálatban elemezte a csúszás okait. Egyebek közt megállapította, hogy a tervezésnél sokkal inkább arra ügyeltek, hogy megfelelő minőségű és tömörségű töltést alkossanak, de annak a terhét hordó altalaj adottságairól nem volt elegendő — és biztonsággal felhasználható információjuk — különben a törés nem következett volna be. Óvári István, a helyreállítási munka tervezője szerint a jelenlegi talaj|mechanikai vizsgálati eredmények és megállapítások nem adnak elég megbízható támpontot a tervezőnek a rizikómentes tervezéshez. Megkérdeztük a beruházó városi tanács műszaki osztályának vezetőjét, Fauszt Sándort, hogy volt- e valamilyen kifogásuk — a szakértői vélemény szerint vitatható értékű — tervekről? — Nem volt, s nem is rendezkedhetünk be arra, hogy terveket felülbíráljunk. Erre talán egy külön tervezőirodát kellene nyitni — de akkor meg már az tervezné.., Török Ferenc hasonló választ adott: ' — A beruházót nem terheli olyan kötelesség, hogy vitába szálljon a tervezővel, ö isz szakember. A mi dolgunk, hogy felmérjük, ele- gendő-e kapacitás a vállalt feladathoz. Ezzel nem volt hiba. A tervezői művezetésről pedig annyit, hogy azt a beruházónak kell megrendelnie. Ezt nem kérték, de mi sem tartottuk volna szükségesnek. Az építés közben semmilyen hibát nem észleltünk. A magyarázatok ellenére azonban mégsem tartjuk elfogadhatónak, hogy a terv- tárgyalás egyenlő legyen a bólintással. Kinek van igaza? A vita még valójában el sem kezdődött, hisz az „élesre” úgyis csak bíróság előtt kerül sor, s egyelőre az sem egészen tisztázott, ki kit perel, azért, hogy a semmivé vált építkezés költségeit megfizesse. Végre tisztességesen renovált híd kell — teljes szélességű úttesttel, s az lenne a helyes ha egymásra mutogatás helyett az építésben érdekeltek „kéz a kézben” sietnének a helyszínre, amíg nem késő. Amikor a <■ helyreállított rész leszakadt, állásfoglalás született, hogy még az őszi rossz idő előtt meg kell kezdeni a híd újabb ezúttal megbízhatóbb helyreállítását. A tervek — eddig egy hónapot csúszva — készülnek,) (október elejére ígérték), s az előző hibát kiküszöbölő új műszaki megoldással kerülnek a kivitelező elé. Áruk még nincs, a kalkuláció most készül. Mégiscsak ellenőrizni kellene a terveket, nehogy ezek ára is a tanulópénzt növelje. assan virrad, de mégiscsak reggel lesz. Az éjszakás ápolónő belép a kórterembe: Jó reggelt köszön, felhúzza a rolókat és a kora reggeli nap aranyló 'sugárral végigtáncol az ágyakon, a sápadt arcokon. „Jól aludt, Szabó bácsi? Segítsek mosakodni?” Az idős ember nemet int, majd megpróbálja egyedül. Lassan lép le az ágyról, s megy a mosdóhoz, aztán kinyitja a csapot, és a víz vastag sugárban ömlik Sovány, kékeres kezére ... Az öreg elgondolkodik: Bezzeg, amikor geyrek voltam, a kútból húztuk a vizet a mosakodáshoz. De régen is volt, több mint nyolcvan esztendeje. Hányban is mentem apámmal először kubikolni? 1907-ben, 1908ban? Ej, de sokáig tartott, míg Csíkszeredára értünk gyalogosan, mert pénzünk, az nem volt se vonatra, se kocsira ... aztán ott az Olt gátjához hordtuk a földet. A magamfajta gyerekek csikónak álltunk, elölről húztuk a talicskát fölfelé, hogy köny- nyebb legyen tolni a tatának ... és este még nekünk kellett szaladgálni rozséért, vízért, hogy főzhessenek a taták valami meleg ételt a bográcsban ... Aztán de sokat baktattunk a talicska után, amig újra munkát találtunk. Krajcárokat kaptunk, de anyámnak csak küldtünk haza egy kevéske pénzt, hogy tudjon mit adni a testvéreknek, mert annyian voltunk mi, mint fán az ágak. A kórház folyosójáról behallatszik a kórterembe, amint az egyik nővér elköszön. „No, megy az éjszakás haza aludni” — gondolja az öreg. „Mindjárt itt lesz a másik nővér a hőmérővel, meg gyógyszerrel, feküdjünk visz- sza...” Elhelyezkedik az ágyon, betakaródzik. „Csak jó feküdni, na” — mondja csak úgy magának, s aztán szótlanul figyeli a többieket, amint cihelődnek, rakodnak. A gondolatai ismét a múltba térnek... Másként volt ez a gyűjtőben, amikor bevittek. Jól megkardlapoztak akkor bennünket a rendőrök. Igaza volt Nyisztor Gyurkának abban, amit megismerkedésünkkor a ’48-as kaszinóban mondott. Csak akkor győzzük le az urak hatalmát, ha összefogunk. Rendes ember volt az a Nyisztor, le a kalappal előtte. Emberséges ember. A párt hívott akkor is Pestre, a sztrájkra, a tüntetésre, amikor összeakaszkodtunk a lovasrendőrökkel, sokan voltunk, mint a tengerben a víz. Kiabálva követeltük, hogy általános választójogot, meg le a gazdagokkal ... Akkor törtek ránk a lovasrendőrök. Hol is sújtottak le rám? A Váci út 13. szám előtti háznál, aztán már csak a gyűjtőben tértem magamhoz. Ott nem volt puha ágy, meg nővér ... csak később hallottam, hogy százezernél is többen tüntettünk akkor. Azt a napot azóta vérvörös csütörtöknek nevezik ... Most is csütörtök van, és én most is harcolok, csak egy mindennél nagyobb „hatalommal”, az életemért. — Tessék, Szabó bácsi! Ezt a gyógyszert majd reggeli után veszi be. Ezt ebéd után, ezt meg vacsorakor. Egy szemmel sem szabad többet bevennie, mert az nagyon veszélyes. Árt, ha nem szedi pontosan. Most tessék reggelizni. Itt a kávé, a kenyér ... — Az öreg felül az ágyon, kezébe veszi a bögrét, közben félszemmel az ápolónőt figyeli. „Aha, most írja a táblára, amin ott áll, a neve — Gy. Szabó János, meg hogy 85 éves — a lázát.” Nem volt láza, mégis gyenge. És enni kezd, mert az étel erő. Tudta ezt akkor is, amikor kivitték a frontra. n őtt a lövészárok, a szuronyrohamok, a zárótűz, halottak, nyomorékok, tetves lágerek és a kétségbeesés. Huszonötezren voltunk a be- rezovkai táborban. Kijev alatt estem fogságba, aztán hamar Szibériában találtam magam... A híreket, azért csak meghallottuk. Hogy Lenin vezetésével győztek az orosz munkások, hogy eltették az útból a cárt meg pereputtyát. Ez tetszett nekünk. Otthon is így kellene, mondogattuk. Aztán jött a hír — kitől is hallottam? Már nem emlékszem, hogy az atamánok meg a japánok támadnak az oroszokra. Egyik napon egy jó kötésű magyar érkezett hozzánk. Mondták: Münnich Ferenc a neve. Összehívott bennünket magyarokat, aztán azt mondta: a bolsevik párt nevében fegyverbe szólítalak benneteket ... munkások vagytok, szegényparasztok, segítenetek kell orosz testvéreiteknek. Kiképzett frontharcosok vagytok. Ügy bizony, én huszár voltam, így kerültem Bugyonnij ezredébe... Nem volt ott arcvonal. Az ellenség a hátunk mögé, mi meg az ellenség háta mögé kerültünk. Nyugtalanítottuk egymást. Ha meg szembe kerültünk, hát aprítottuk .. .Élelmünk dehogy volt... néha tudtunk szerezni fagyos tarlórépát. Húst ritkán. Bugyonnij nem engedett rabolni, aki ő alatta szolgált, annak fizetnie kellett a disznóért, vagy a csikóért. A lóért nem, azt el lehetett venni, ha szükségünk volt rá, mert a ló nekünk hadieszköz volt. Hogy csináltuk, hogy nem engedtük áttörni az ellenséget? Pedig nem egyszer azt hitték, már sikerült nekik. Huncutul csinálták. Csitánál egyszer — mikor is volt? 1918 márciusában fellázadtak a papnövendékek. Zászlókkal, tömjént füstölve vonultak elénk a papok, hátuk mögött meg ott voltak a cári kadétok. Sok volt a vörös katonák között a vallásos ember, de a magyar huszárok között alig. Akkor azt mondta Bugyonnij: na, ven- gerszkik, előre! Megfutamítottuk a papokat, a kadétokat. Ott halt meg tizennyolchúsz magyar huszár is, de győztünk. Aztán később a Zelenka folyó partján, amikor Szemjonov atamán ellen mentünk, a győzelmünkért kétszáz baj társunk halálával fizettünk. Mert arrafelé tanyázott, amikor Csitából kivertük. Tovább is űzhettük volna, de akkor a Vörös Hadsereg összeütközésbe került volna a japán intervenciósokkal. Ez a találkozás pedig semmi jót nem ígért, csak ürügyül szolgált volna a japánoknak, hogy nagyobb támadást indítsanak ellenünk. Lenin elvtárs adta parancsba: a Bajkálon túl ne támadjunk! — Szabó bácsi bevette a gyógyszereket? — az ápolónő hangja riasztja fel a gondolataiból. „Hogyne nővérke — mondja — bevettem, amit reggeli utánra adott.” Leukémia ... azt mondta a főorvos, leukémiám van Na, nem gyógyítja meg ezt csak a Sárgaföld. Mikor kaphattam ezt a nyavalyát? Igaz, amikor 1920 denembe- rében hazajöttem, a darutollasok nem bántak' velünk kesztyűs kézzel. Szegény Piroska Jóskát, úgy szerettem, mint a testvéremet, hisz együtt jártuk meg a hadak útját, a darutollasok vitték el már a határnál, mert azt találta mondani nekünk, hogy elvtársak, itt kávét osztanak, gyertek... Én is három hónapot húztam le abban az istenverte csóti in- temálótáborban. Aztán mikor hazaértem Mezőtúrra, no, itt is végigjártam a magam kálváriáját. Minden áldott nap mehettem a csendőrségre, jelentkezni... azért az elvtársakkal csak megtaláltuk egymást. Az öreg Hu- nya, de sok Röplapot hozott nekünk a Berettyó-parti földkunyhóhoz ... Hát igen, kijártuk az élet iskoláját... De sokszor rajtunk akartak ütni a csendőrök, amikor illegális találkozónk völt. Vajon a mai fiatalok tudják, mi volt a Vági-féle párt? Amikor önéletrajzot írattak velem néhány éve a pártbizottságon, körmölhettem eleget. — Szabó bácsi, nincs semmire szüksége? — nővér hajol föléje. Csak int, semmire. — Jó, akkor pihenjen tovább. D ihenni. Mit tegyek, ha egyszer még betegen se tudok pihenni? A múltkor is ki- kéredzkedtem a főorvos úrtól néhány napra, s amikor visszajöttem, csak elszóltam magam, hogy bővítik a házam, elkélt a segítségem is, hát adogattam a cserepeket, ahogyan bírtam. Hiába, a magamfajta ember olyan, mint a jó ló: betört a hámba, s ha nincs húzni valója, keres magának. Hiszen amikor 54-ben nyugdíjba mentem, találtam magamnak még több pártmunkát. De az utóbbi időben már az alól is mentesítettek. Nem jó öregnek lenni. Azért nem feledkeztek el rólam. A szovjet elvtársak megkerestek, és elhozták nekem a Legfelsőbb Tanács kitüntetését, a Vörös Zászló Érdemrendet..” — Jó napot mindenkinek, remélem jól vannak — köszön be mosolygósán a főorvos a kórterem ajtaján. Mögötte ott az osztályos orvos, a nővérek. — Hogy vagyunk Szabó bácsi? — kérdi tőle a főorvos ... Varga Viktória Igriczi Zsigmond r • r V -j? :. tm- > rwwv ■ - —. Már a burkolatot rakják föl az év végére elkészülő új ABC-áruház homlokzatára Szolnokon, a Jubileumi téren
