Szolnok Megyei Néplap, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-07 / 210. szám

1977. szeptember 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 NÉPLAP pólyázutd Élményeim a Szovjetunióból A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfor- dúló ja tiszteletére szerkesztőségünk Élményeim a DU J) Szovjetunióból, címmel sajtó- és fotópályázatot hir­det. A pályázat célja, hogy felelevenítsük, köz­kinccsé tegyük a testvéri szocialista országban járt olvasóink emlékeit, élményeit, és ezzel is erősítsük barátsá­gunkat a szovjet emberekkel. I. A pályázatot olvasóink számára hirdetjük — írók, új­ságírók nem vehetnek rajta részt — minden műfaji megkö­töttség nélkül. Minden pályázó a számára legmegfelelőbb, a sajtóban szokásos műfajban írhatja le a Szovjetunióban tett utazás, a szovjet emberekkel való találkozás élményeit. Az írások terjedelme három ritkán gépelt oldalnál hosszabb nem lehet. — A pályázat jeligés. Kérjük a pályázókat, hogy nevüket, lakcímüket és foglalkozásukat a pályamunka mellett lezárt borítékban küldjék be szerkesztőségünk címére. (5001 Szol­nok, PF. 105.) A pályamunkákat szakemberekből álló zsűri bírálja el. I. díj 3000 Ft II. díj 1500 Ft III. díj 1000 Ft A legjobb írásokat lapunkban megjelentetjük, és értük a szokásos szerzői honoráriumot fizetjük. A beküldési ha­táridő 1977. október 15. A pályázat eredményét az 1977. no­vember 4-i lapszámunkban közöljük. II. A Szovjetunióba látogató olvasóink többségének nélkü­lözhetetlen útitársa a fényképezőgép, ezért az amatőr fotó­sok számára is pályázatot hirdetünk a fentebb megjelölt témakörben. Pályázni lehet minden olyan. Szovjetunióban készült fényképfelvétellel, amely a testvéri szocialista or­szág megismerését szolgálja, a szovjet emberek életét mu­tatja be. Egy-egy pályázó maximálisan öt felvétellel vehet részt a pályázaton műfaji megkötöttség nélkül. A képek hosszab­bik óldala 18 cm (riportkép, képriport, montázs, portré, zsá­nerkép, stb.) A képriport egy felvételnek számít. A képek­hez tartozó aláírást — képszöveg — írógéppel írva kérjük a fotókhoz mellékelni, s terjedelme a képriport esetében sem lehet 20 sornál hosszabb. A pályázatra beküldött felvé­teleket szakemberek bírálják el. I. díj 2000 Ft II. díj 1000 Ft III. díj 800 Ft A legjobb felvételeket megjelentetjük, és a szokásos ho­noráriumot fizetjük. Ez a pályázat is jeligés. A beküldési ha­táridő 1977. október 15. A bíráló bizottság döntését az 1977. november 4-i lapszámunkban tesszük közzé. Kéziratokat, fotókat — az általános szerkesztőségi gya­korlatnak megfelelően — nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Minden kedves olvasónknak sok szerencsét kívánunk a pályázaton való részvételhez! A Szolnok megyei Néplap szerkesztősége ló utat, elsósök! „Tiszafüreden az általános iskolákban 158, a szakmun­kásképzőben 58, a középis­kolában 81 első osztályos kezdte meg tanulmányait". Valamennyien megszep­penve lépték át annak az intézetnek a kapuját, ahol ők a legkisebbek. Riadtan, kamaszos sutasággal leple­zik zavarukat. Nekiindulnak egy hosszú útnak, vállukon a tudás tarisznyája. Ma még valamennyiüknél azonos, de három, négy vagy nyolc év múlva félig, színültig, vagy degeszre tömve kíséri a gaz­dát tovább. Várja őket a számhalmaz és betűtenger, a szakismeret ezernyi rej­telme, a tudományok átha- tolhatatlannak tűnő felleg­vára. Szorgalmuktól, képes­ségeiktől, tanáraik tervszerű, tudatos munkájától függ: hogyan, merre tovább. Kö­zülük kerülnek ki a jövő szakemberei, orvosai, bá­nyászai, tábornokai, színé­szei. Ma még ők sem tudják, mit rejt számukra új iskolá­juk, de nyiladozó értelmü­ket, gyarapodó ismereteiket, érdeklődésüket segíti a pe­dagógiai alaposság. Jövőre már „megbocsátó” mosollyal várják a „kis" el­sősöket, s a bennfentesek szakértelmével kalauzolják egy esztendővel ifjabb társai­kat. Ma és még egy ideig azonban ők a legkisebbek, őket illeti meg a legtöbb se­gítség, féltő gondoskodás. A hosszú, töredelmes de az ismeretekkel övezett évek előtt kívánjuk mindannyió- juknak: tervük úgy sikerül­jön, mint a népmeséi legki­sebb fiúnak, gyereknek. Mielőtt útra kerekedné­nek — tarisznyával a vállu­kon — valamennyien meg­érdemlik a meleg emberi szót, a biztatást. Jó utat, elsősök! — D. Szabó — Summásdalok citerakísérettel Legszívesebben summás- dalokat énekelnek citerakí- séretteL A helyi párt- és ta­nácsi szervek támogatásával 1971-ben alakult a szajoli „Repülj páva”-kör, tizenki­lenc tagja minden hétfőn és pénteken este találkozik. Olyankor szívesem látják nyílt próbáikon a népdalok kedvelőit is, akikből meg­szervezték községükben a pártoló tagságot. Szolnok, Sajtó utca. A kis üzlethelyiségben nemrég még zöldségfélét árusítottak. Most szerepet váltott: au­gusztus 1-től alkotóműhely. Itt üzemel a karcagi Agyag­ipari Népművészeti HTSZ kihelyezett részlege. A város első, egyelőre még szerény fazekasműhelyében négy fia­tal kezdte meg a korongo­zást. Kezük alól nagykunsá­gi, tiszafüredi és az erdélyi hagyományokat őrző for­mák, tányérok, köcsögök, vá­zák, gyertyatartók stb. ke­rülnek ki. — Kezdeményezésünkre került ez a műhely Szolnok­ra — újságolta Rontó Péter, a kis kollektíva csoportveze­tője. Mivel hárman szolno­kiak vagyunk, úgy gondol­tuk, a Tisza-partján is meg­honosítjuk ezt a nagymúltú mesterséget. Serényen és szorgalmasan dolgoznak az ifjú kerámi- kusok. A sebesen forgó ko­rongon a tömény, élettelen sárga anyag, egykettőre élet­re kél, karcsú, szép köcsög­gé, vázává, tányérrá és egyéb szép formává alakul át. — Két év alatt Karcagon Sz. Nagy István, a népmű­vészet ifjú mestere mellett sajátítottam el a mestersé­get — jegyzi meg Tomegné Rontó Katalin. Érettségi után választottam ezt a szakmát, mert már kicsi ko­romban is mindig szerettem agyagot, sarat gyúrni, s ab­ból valamilyen figurát for­málni. — Hárman, Rontó Peti, Csenda Csilla és jómagam Mezőtúron Gonda István if­jú népművész mestertől les­tük el a mesterségbeli fogá­sokat — veszi át a szót Var­ga Edit a tányérkészítés szakavatott művelője. Az el­Varga Edit, Tömeg József- né és Csenda Csilla kezei alatt művészi ügyességgel születnek a formák és a motívumok. méletet valamennyien Bu­dapesten, a Váradi úti spe­ciális szakmunkásképző in­tézetben, porcelánfestők, kő­faragók, épületszobrászok és egyéb rokon mésterségbeliek társaságában tanultuk meg. A beszélgetésből megtud­tuk, hogy a négy korongon naponta százötven vagy an­nál is több nyersagyagtár- gyat készítenek, de vallják, hogy ezt a teljesítményt még növelik. Mivel kemencéjük nincs, a termékeket szikka- dás után Karcagon égetik ki, és itt kapják meg a vég­leges külsőt. A III. Országos Népművé­szeti és Gyermekjáték Kiál­lításon Csenda Csilla ízléses, szép, művészi teáskészleté­ért ezüst, Rontó Péter szű­rőtáláért bronz díjat kapott. Tomegné Rontó Katalin fe­kete kerámiával a mezőtúri népművészeti seregszemlén tette le névjegyét. Ifjú tehet­ségek bontogatják szárnyai­kat a Tisza-parti városban. — endrész — Öröm költözött a házba 23. A falu felől az úton jött valaki. Hosszú kabát volt rajta, a fején fekete kalap, a hóna alatt balta. Lassú tempós, rogyadozó léptekkel jött. Az emberek elcsendesed­tek. Megismerték: a tiszteletes úr. Ideért. Az arca sápadt volt, meg­tört. Mindenki azt mondta, nemhogy épült, erősödött volna, sokkal rosszabbul néz ki, mint a fogságból hazajö­vet. Megállt, felemelte a fejét, végignézett az embereken. — Jó napot mindnyájuk­nak! — mondta. Most mi lesz? Elmenjenek, vagy várják meg a leszámo­lást? Hagyják verekedni, vagy válasszák szét őket az első ütés után? A pap odalépett Bálint elé. Hóna alól kivette a baltát, tartotta maga előtt, mintha rátámaszkodna. — Dolgozni jöttem! Adj munkát! Az emberek egyszerre vet­tek lélegzetet, aztán lassan elment mindenki a helyére. Szó nélkül álltak neki a mun­kának. Angyal Sándor még egy ideig az oszlopnál őgyelgett, aztán leballagott a hídhoz. Odahallatszott az emberek morgolódása, úgy tett, mint­ha nem hallaná, a vizet néz­te. A híd lábait — és a túl­só partot. Már ő sem hitt a hídban. Nézte a folyó közepét, mintha valami csudát látna a vízen, leszaladt egész a partig. Aztán rohant fel a töltés­re. — Bálint! Jég! A lecsendesedett emberek is rohantak a Szamoshoz. — Jég! Jég! — Jeget hozott a víz! — Tegnap óta árad! Bálint is megnézte a fo­lyón az első jégtáblákat, az­tán visszament a bódéhoz. Hamar kiválasztott egy ru­dat, amelyiknek a vastagab­bik végét be is vasalták. Az emberek megzavarodva futkostak le a folyóhoz, vissza a töltésre, mintha el­vesztették volna az eszüket. Az első jégtábla szembe jött a legszélső hídlábbal, amelyiknek már álltak a ge­rendái, de az összekötő tá­maszok és a padlózata még hiányzott. — Nézzétek csak! Amarról is mennyi jön! A jég a víz közepén az örvényben megkavarodott, elkerülte az oszlopot, elúszott a híd alatt. Bálint rúddal a kezében indult fel a hídra. Fent Szatmárnál megállt a jég, most indíthatták meg? Ott már van híd? Nagyon alacsony a hídtest. Minden jégdarabot el kell tömi, egy sem akadhat meg, mert az visszatartaná a töb­bit. Bálint végigment a hídon, leállt a legszélső gerendára, nézte a víz örvényét, és vár­ta a jégtáblákat. Erős a víz sodra, gyorsan hozta a jeget. Emberek kellenek a lá­bakhoz, de csak Bálint kezé­ben volt rúd. „Zsuzska, szegény, megér­tem őt. Ezt az embert nem lehet otthagyni...” — gon­dolta Bálint. Mennyi jégtábla ... ilyen áradatnak ki állhat ellen? Bálint kinyúlt a rúddal az utolsó gerendán túl, a víz fölé. Jött a jégtábla, úgy oda kell rá csapni, hogy százfele szakadjon. „Zsuzska, kedves ... ő ta­lán még boldog is lehet... megérdemelné ...” A vastag jégtábla nem re­ped könnyen. Végigcsúszik rajta a rúd, a szélén koppan, aztán bele a vízbe. Bálint két kézzel szorította a ru­dat. A tátongó örvény összecsa­pódott, és amikor Bálint fel­bukkant, már nem volt ke­zében a rúd. Az apja rohant végig a hídon, hamar a híd végéhez ért, körülnézett, Bálint újra lemerült, felbukkant. A jégtáblák jöttek, nyiko­rogtak a nyers akácgeren­dák, roppant a tölgypadló. Mindent sodort a víz. — Várjál, fiam, megyek! Járó László nem ugrott a vízbe, a legszélső gerendán lecsúszott, ráállt egy széles jégtáblára. A partról még látták, hogy el is érte Bálin­tot, megfogta a kezét... Az­tán roppant a jégtábla. Járó Sándor akkor érke­zett lovas szekérrel a part­ra. öt hordó benzint hozott. Annyi volt már a Szamoson a jég, hogy nem lehetett evezni. Délre harangoztak, mikor az első gerendát a híd végé­ről leszakította a jeges ár. A parton az emberek tanács­talanul álltak, feljebb a töl­tésen párafelhőt fújt magá­ból a két habosra izzadt ló. — Vége — Az utcabeliek azt mond­ják, hogy Ildikó meleg szívű emberekre, szerető nevelő­szülőkre, igazi családi ott­honra talált Bódiéknál. A nevelőszülők pedig sokszor mondogatják, hogy Ildikó­val, a kétéves csöppséggel a derű, az öröm, a boldogság költözött hozzájuk. Bódi Ferencék Jászapáti égjük legcsendesebb részén, a Kinizsi utcában laknak. Takaros ház, gondozott ud­var. Ami korábban mégis megkülönböztette a többitől, a túl nagy csend. Hiányzott a szívderítő gyermekkaca­gás, a gyereksírás. Amikor rokonok jöttek, csak akkor volt rövid ideig gyerekzsi­vajtól hangos az udvar. Bódi Ferencnének tizen­egy testvére volt, nyolcán most is élnek. Egy vagy többgyermekes szülők, bol­dog édesanyák, édesapák, akik ha látogatóba jötték, a gyermeknevelés gondjairóL a gyerekek csínytevéseiről beszéltek... boldogan. Bó- diéknak ilyenkor még job­ban fájt, hogy nem lehet gyermekük. — Sok éjszakát átsírtam, eleinte titokban, hogy ne lássa, ne tudja senki, mi az én bánatom — mondja Bó- diné — Később már sírtam nappal is mindenhol, ahol gyereket láttam, ha elhalad­tam egy óvoda, egy játszótér előtt, vagy szembejött velem egy édesanya, aki boldogan tolta a gyerekkocsit... Ne­kem fájdalmat okozott mind­az, ami másnak örömet szer­zett, a szomszédban a járni tanuló gyerek tipegése, az utcán a kicsinyek hancúro­zása, az első út, amikor el­kísérték gyereküket az óvo­dába vagy az iskolába. — Mikor határoztuk el, hogy örökbe fogadunk egy gyereket? Nem tudom, talán azon a napon, amikor meg­tudtuk, hogy nekünk nem lehet gyerekünk. Sokat töp­rengtünk, tanakodtunk a férjemmel, végül bejelentet­tük szándékunkat a tanács­nál. Nehezen vártuk a vár laszt, hosszú várakozás volt, egy évig tartott. Az idén áp­rilisban értesítést kaptunk, Szolnokra utaztunk, és vis­szafelé már Ildikóval jöt­tünk. Hogy miért Ildikóra esett a választás? Azt sem tudnám megmondani. Amit biztosan tudok, ilyennek képzeltem el mindig — ál­momban és mások gyereké­ben gyönyörködve — ilyen imádnivalónak> szeretetve méltónak az én kicsikémet. Mit mond Ildikó, a Kini­zsi út 16. szám alatti ház legifjabb lakója? Azt, amit ideérkezése után egy héttel már „teljes meggyőződéssel” mondott. Bódi Ildikónak hívják, apáti „kicsicsi” ut­cában lakik, hogy apucikája a Bódi Feri. A kérdésre, hogy ki az anyukája, elcso­dálkozik a felnőttek tudat­lanságán, és anyuka nyakát görcsösen átölelve válaszol... — Ülés —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom