Szolnok Megyei Néplap, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-04 / 208. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. szeptember 4. BABA MIHÁLY: Szalmazabalas I zgatottan lépett ki a vezér szobájából. Arca vörös volt, szeme csillogott, mint­ha lázban égne. A kezében szorongatott barna dosszié szinte táncolt. Zsebéből elő­kotorászott egy cigarettát és megpróbált rágyújtani. A gyufaszálak elroppantak. — Parancsolj, Józsa elv­társ! A gyújtó lángja arcához közeledett. Kelemen, a be­szerzési osztály vezetője mo­solygott rá aggódón. — Köszönöm — mondta Józsa, és cigarettája végét a lángnyelv fölé tartotta. Mélyet szippantott. Érezte, hogy a füst a tüdejébe hatol. — Köszönöm. — Történt valami? — kér­dezte Kelemen, miközben a vezér ajtaja felé intett. — Igen, igen. Képzelje, Kelemen elvtárs, elfogadták a strand-szalmakalap gyártás fejlesztésére készített terve­met ... — Gratulálok. — ... és 'kineveztek gyár­tásvezetőnek. — Ez igen — mondta Ke­lemen őszinte hangon. — Végre nálunk is megfelelő ember kerül a fontosabb helyre. A megfelelő helyre. Ha jól emlékszem, két esz­tendeje harcol azért, hogy elfogadják a tervét. — Kettő és fél — neve­tett megkönnyebbülten Józsa. — De sebaj. Az a fontos, hogy most már munkához láthatok. Remek terveim van­nak. Ezt a vezér is elis­merte. Évente hatmillió strand-szalmakalapot akarok eladni. A szalmából több lesz a bevételem, mint a téesz- nek a gabonából. És valutá­ban. Most már biztos. Kelemen karonragadta a lelkendező Józsát, besodorta az irodájába. — Hatmillió? Reális ez? Engem, mint a beszerzési osztály vezetőjét, ez nagyon érdekel. Közös tervet kell kidolgoznunk a szalmavásár­lásról. Kávét? Igen. Kávét. Kinyitotta az ajtót. — Juci, két kávét. Erőset. És két kólát. Traubi is jó. Siessen. Amikor leült Józsával szemben, összedőrzsölte a tenyerét. — Lesz egy kis mozgás. Mert a strand-szalmakalap; hoz nem bálázott szalmát ve­szek, amit a kombájn ösz- szetört. Nem ám — nevetett —, nem bizony, kartársam. Kimegyünk együtt a téesz- be, lábon megvesszük a ga­bonát, s a szem azé, aki ki­csépeli és kévébe kötve át­adja nekünk. Na, mit szól hozzá, Józsa kartárs? Az ajtó kinyílt. Juci hozta a kávét, a kólát. Kelemen felállt, íróasztalá­hoz lépett. — És előbb egy konyakot. Itt tartom a fiókban, mert megisszák. — ök is tudják, hogy mi a jó! — kacagott Józsa. Egy óra hosszat fellegekben jártak: gyors intézkedések­ről, anyagbeszerzésről, rek­lámról esett csak szó. — Két esztendő alatt a Balaton után meghódítjuk az európai tengerpartokat is. Csikóskalap, betyárkalap — szalmából. A nyaralóknak kell a romantika! Adunk mi, persze jó pénzért. — Csak meg ne irigyeljék tőlünk a sikert — aggodal­maskodott Kelemen. Józsa nevetett. — Ezt a tervet már nem vehetik el tőlem. Józsa átszervezite az osztá­lyát Kora reggeltől késő es­tig dolgozott. Ott volt az első szállítmány becsomagolásá­nál, útnak indításánál. Aztán telefonon kísérte tovább a strand-szalmakalapok sorsát. Sajtótájékoztatót szervezett, reklám-szöveget írt. Az első megrendelő lelevelekkel ma­ga rohant a vezérhez, aki ke­délyesen fogadta, és sorohki- vüli prémiumot utaltatott ki neki. Amikor az egymillio- modik szalmakalapot útnak indították, kis házi ünnep­séget rendeztek. Józsa bol­dog volt. Fizetésemelést is kapott. Azt is rebesgették, hogy hamarosan kitüntetést kap. A nyugtalanság tüskéjét akkor érezte először, amikor a vezér behívatta, és bemu­tatta neki Ádám Lajost, a langaléta harmincéves fiatal­embert, aki sárga pulóveré­ben olyan volt, mint egy ha­talmas, zöldszemüveges ka­nári madár. — Józsa elvtárs, csak az elismerés hangján szólhatok ragyogó tervedről; a terv nagyszerű megvalósításáról. Nem titkolom el, hogy mér­legünket helyrebillentetted, sőt, jelentős mennyiségű ke­mény valutát is szereztél vállalatunknak. Most kap­tam az értesítést, hogy már nincs akadálya az új gépek megvásárlásának. — Nagyon örülök — mond­ta Józsa. — Mi is, mi is. Az igazgató a langalétára nézett, aki addig közömbös arccal, zöld szemüvege mögé rejtőzködő tekintettel fi­gyelte a beszélgetést. — Szóval — koppantott az asztallapon az igazgató —, úgy gondoltuk, hogy a mun­ka érdekében a helyettesévé nevezzük ki Adám elvtársat. Fiatal ember, majd beleta­nul a szakmába ... — Helyettessé?, — Igen, igen, hogy meg­könnyítsük a munkáját. Ez közös érdekünk... — De hiszen van... — Tudom, ideiglenesen megbíztuk Varga... hogy is hívják? — Vedres Ferenc. — Persze, Vedres. Jó szak­ember, tudjuk, főosztályveze­tő lesz .., Ugye így rend­ben? J ózsa töprengett. Mit te­het itt? Ádámot már kine­vezte a vezér. El kell fogadni. De ki ez az Ádám? Hogy le­het rögtön helyettes? A vezér megszorongatta Józsa kezét, és elbocsátotta Adámmal együtt. — Majd szerzünk egy asz­talt — fordult Józsa Ádám Lajoshoz —, addig ... — Nem sürgős — vágott a szavába Ádám —, majd be­jövök a hét végén. — A hét végén? Itt min­den reggel... — Ugyan. Különben sem tudnék most itt semmit sem csinálni. Csak zavarnám a munkát. Remélem, jól meg­leszünk. Minden jót. — Ki volt ez? — kérdezte Vedres nyugtalanul, amikor Ádám magabiztosan átvonult az irodán. — A helyettesem. — És én? — Főosztjályvezető lettél. Magasabb fizetéssel. Mit akarsz még? A Józsa szívébe fészkelő- dött nyugtalanság egyre na­gyobb teret hódított. Ádá­mot hetekig nem látta. Csak a fizetési napon jelent meg, aztán még néhányszor beug­rott öt percre. Józsa nem tudta, mihez kezdjen vele. Ádám asztala ott árválkodott az övével szemben, de csak egy-egy betévedt vendég ült mellé néha. Feljegyzést készített a ve­zérnek Adám munkaköréről s leste, várta az alkalmas pillanatot, amikor átadhatja a vezérnek, és megbeszélheti- vele a részleteket is. Felada­tot kell adni Ádámnak, mert már így is suttognak, hogy semmiért kapja a magas fi­zetést. Csöngött a telefon az asz­talán. A vezér hivatta. Józsa izgatottan kapta fel a fel­jegyzést, és már rohant is. — Üljön le, Józsa elvtárs. Hallom, terveink nagyszerű­en beváltak. Exportunk ál­landóan nő. A bevétel is. Nos, természetesen így a dol­gozók jövedelme is. Józsa boldogan feszengett: hiszen ez dicséret még akkor is, ha a nevét nem említette a vezér. Kisimította a jelen­tést. Ennél jobb alkalmat nem is találhat, hogy átadja. A vezér egy pillanatnyi hallgatás után Józsára tekin­tett. — Van itt egy kis problé­ma, Józsa elvtárs. — Igen? — kapta fel a fe­jét Józsa. — Kérem .. — Nos, megoldjuk. Arról van sző, hogy Ádám elvtárs el akar menni, mert ön mel­lett nem tud kibontakozni. — Hiszen be se jár... — Nem engedhetjük el, fiatal ember. Ugye, érti? — lügen. — Szóval — folytatta a ve­zér — úgy gondoltuk, hogy Ádám elvtársat kinevezzük az ön helyére gyártásvezető­nek, ön pedig, magasabb fi­zetéssel, egy nagyon fontos beosztásba kerül. Sőt, mond­hatom, hogy most ez a leg­fontosabb A hulladékszalma reklám és értékesítési osztály vezetése. Lesz két helyettese: a Molnár meg a Gergely. Ki­tűnő szakemberek. Az ön feladata csak az lesz, ismét­lem, hogy beszámoltassa őket. Kell-e ennél jobb be­osztás? Magas fizetés. Munka alig. Több lesz a nyugdíja. Fel a fejjel. Jó munkát. Min­den jót. Józsa felállt. Kitántorgott a vezér szobájából. H ajnalban vergődött ha­za részegen. Nem tudta, hol volt, mit csinált. Hóna alatt egy szalmacsomót szoronga­tott. Felesége nem tudta el­szedni tőle. A hulladék-szal­ma csomóval dőlt ágynak, elaludt rögtön, de szüntele­nül motyogta: megzabálom, megzabálom. Egy hónap múl­va egészségi állapotára való tekintettel nyugdíjazták. KOHÁN GYÖRGY: CSEND ... történetek A romantikus kedveit alakja a férfi (vagy a nő), aki kettős életet él. Nappal elegáns? hi­telképes arisztokrata, éjsza­ka rablóvezér vagy kalandor­nő. Szóval valami egészen más. Nos, talán valamelyik ro­mantikus regényalakot iri­gyelte meg az az ismerősöm, aki nappal a nyilvánosság előtt a morál színeiben for­golódó közéleti férfiú, a szo­cialista erkölcs szószólója, dél­után! viszont elsősorban elvált férj, aki bírósági tárgyalások sokaságán próbálja megóvni forintjait a gyerekeitől, ne­hogy a gyerektartás átkos intézménye 100—200 forint­tal többet gyűrjön belőlük maga alá. De a romantika szélsőségei iránti nosztalgiát fejezi ki másik ismerősöm életformá­ja is. ö az, aki munkahelye dolgozóit rávette, hogy sza­badidejükben játszóteret építsenek a gyerekeknek, ö az, aki nők- és anyáknapján könnyes hangon köszönti a magyar asszonyokat és sze­mélyesen nyújtja át nekik a hóvirágcsokrot. És ő az, aki előző feleségénél hagyott gyermekeit már az utcán sem ismerné fel, hiszen évek óta nem látta őket. Beszélik ugyan, hogy a fia csavarog, a lánya kimaradt a gimná­ziumból, de hát mindezért csakis az anyjuk a felelős, miért nem neveli őket kemé­nyebben. Persze mindig ilyen volt, ilyen gyönge szívű, el­omló, tehetetlen, ezért nem bírta összetartani a családot sem. Most aztán egye meg, amit főzött. Harmadik ismerősöm nő! Minden lehető fórumon síkra száll az egyenjogúságért, os­torozza a zsarnok férfiön­kényt, gyűléseken és ankéto­kon hallatja szavát. A fia miatt vannak ugyan apróbb kellemetlenségei. Állítólag lopott a gyerek a vidéki kol­légiumban, ahova erkölcsne­mesítés céljából bejuttatta. Meg ivott is a gyerek, arra kellett neki a pénz. Dehát végtére azért van a KISZ, a pedagógus meg a Társada­lom, hogy az eltévedt bá­rányt visszavezesse az akol­ba. Egyébként mindhárom is­merősöm közmegbecsülésnek örvend, ök a pedig-emberek. Cigánykodik a gyermektar­tási pörben? Pedig milyen tisztességes, komoly ember. Istenem, kell neki a pénz, érthető, új családot szeretne alapítani. Elfeledkezett korábban nemzett gyerekeiről? Botrá­nyaikat egy vállrándítással veszi tudomásul? Pedig a cégnél ő az anyák gyámbla, a gyermekek nemtője. Iste­nem, kicsit szórakozott em­ber. Meg aztán nem akar el­vált felesége belügyeibe avatkozni. Ez nem is lenne méltányos. Persze, ha ő ne­velné azt a két haszontalant, nem csavarognának és nem maradnának ki a gimnázi­umból. De hát így alakult. Mit tehetünk az objektív kö­rülmények ellen? Lopott, ivott a vidéki kol­légiumba menekített fiú? Pedig milyen dolgos, szor­galmas asszony az édesany­ja. Persze nagyon elfoglalt, mindenkin segít, de azt az egyet, a saját gyerekét iga­zán átvállalhatná valaki más. És egyáltalán: van közélet meg van magánélet. Az utóbbihoz semmi közünk. Bizony semmi, amíg ma­gánéleten az elromlott sze­relmet, a kudarcba jutott há­zasságot értjük. Két felnőtt ember a maga ízlése szerint ronthatja el a saját életét, és amit ketten belül elron­tottak, azt kívülről beavat­kozó legföljebb tovább ront­hatja. De a csavargó, kiábrándult, magával tehetetlen gyerek, akit válóper után, vagy már előtt a semmi szögére akasz­tottak, nem az anya és az apa magánügye. Sőt, én még azt is megkoc­káztatnám, hogy aki a ma­gánéletében tisztességtelen, aki a megunt, vagy sose sze­retett társtól nemcsak szaba­dulni igyekszik, hanem egy­úttal tönkre is akarja tenni, akinek nem elég a válás, a fele pénz, a fele királyság, hanem a másikat kiölki a la­kásából, megingatja az eg­zisztenciáját, állandó molesz- tálással, — hisz senki a má­siknak annyit nem árthat, mint férj a feleségnek, fele­ség a férjnek — ideggyógy­intézetbe juttatja; szóval az ilyen lehet „pedig” komoly, dolgos, közösségi lény, a mo­rál jó stílusú bajnoka, az anyák védelmezője, az egyenjogúság élharcosa, még­is jobban tesszük, ha minden mozdulatát gyanakodva fi­gyeljük. Azért, mert a vállalt szerepből, a pedig-életből bármikor kibújhat a valódi karakter. egy éle­Csak 6Z az tünk van. És ha meghalunk, egyszerre tűnünk el a magán- és a közéletből. Senki se vési a sírkövünkre: a gyerekeiről nem gondosko­dott ugyan, nélkülözni, csa­varogni hagyta őket, de amúgy, a közéletben igazán szépen megállta a helyét. Fenákel Judit IELEI MIKLÓS: Elmerült csillagfénnyel kihímezett emlék szövetei már elleplezték bedőlt kutakban maradt béke lehet csöndjének menedéke rongyba csavart elásott szélben lapul a földmély melegében kemenceszag elmerült álom pitymallik kenyérként a tálon LtZtR TIBOR: i Lakótelepen Lakótelepen kockaketrecek gyerektigrised hozod és viszed üvegvigyorral lenéz az ablak élsz panelbilincsben hogyha hagynak a ház előtt pléh-tülkölés visít erkélyen pelenka szárítkozik boltban sorbaállnak polcon kenyér itt vagyok mohó vad város egyél- - ■ c RÉVÉSZ NAPSUGÁR: CSÓNAKKIKÖTŐ (vázlat)

Next

/
Oldalképek
Tartalom