Szolnok Megyei Néplap, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-24 / 225. szám

1977. sxeptember 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 H angulatos baráti talál­kozó színhelye volt tegnap a szolnoki Városi Ta­nács díszterme. A művészte­lep jubileumi ünnepségére meghívták azokat a képző­művészeket, akik hosszabb- rövidebb ideig a Szolnoki Művésztelepen dolgoztak, — hogy találkozhassanak a megye és a város párt- és ta­nácsi vezetőivel és a művész­telep jelenlegi alkotóival. Az ünnepségen — amelyen megjelent Sípos Károly, a megyei tanács elnökhelyette­se, Túróczi Ferencné, a váro­si pártbizottság titkára is — Kukri Béla, a városi tanács elnöke köszöntötte a meghí­vottakat, az ország minden részéből érkező művészeket s a telep jelenlegi tagjait. Az üdvözlő- és a város fejlődését ismertető beszéd elhangzása után baráti esz­mecsere alakult ki a jelenlé­vők között. Nagy taps fogad­ta a bejelentést: Oelmacher Anna — aki Fényes Adolf tanítványaként dolgozott a Szolnoki Művésztelepen, — a városnak ajándékozta egyik festményét. A találkozó résztvevőinek egy csoportja FILMJEGYZET Kiállítások, irodalmi műsorok Veri az ördög a feleségét Piiünuiiiiű balatoni táj, haj­iivonyoru _nali párás> pasz_ teliszínek, halk háttér-muzsi­ka. Béke, mozdulatlanság, harmónia körös-körül. Leg­alábbis messziről. Aztán har­sán a zene, lebben a távol­ság intim titkokat rejtő füg­gönye, és elkezdődik a nagy nap — Szent István és az al­kotmány napjának — törté­nete három felvonásban. Első felvonás: „A nagy ta­lálkozás” Id. Kajtár István nyugdíjas vasutas (a cattarói matróz és a szent jobbot szállító masiniszta) nyújtóz­kodik. Majd felhajt egy po­hárka pálinkát. Fia (szintén István) érkezik a pince felől, fürkészően körbeles és tölt magának. Kisfia, Pityuka (majd egy mázsa, szőke, mint egy skandináv és lusta, mint egy elhízott medve) beballag és iszik. Révedezve pislog­nak, tétlenül ácsorognak. Ezt az álmos ünnepi vakaródzást ugrasztja szét Margitka, a középső Kajtár felesége. Be­robban a konyhába, leteremt mindenkit, és elsistergi a ve­zényszavakat. Készülni kell, nem akármilyen nap ez a mai: vendégek érkeznek Pestről. Begördül a vállalati kocsi, a hatalmas Mercedes, meg­jöttek a pestiek. Kiperdül Jolán, a hazalá­togató testvér, majd előká­szálódik főnöke, Vetró is. (Ö a „nagy ember, neki csak egy telefon, ... stb ...”) Második felvonás: „A nagy zabálás”. — Valóban — köz­li időnként nemes egyszerű­séggel Vetró. — Természete­sen — teszi hozzá gazdag fantáziával és ezzel ki is me­ríti a társalgás őt megillető részét. Kajtár ügyefogyottan ácsingózik, mit is kezdjen ő, az' egyszerű vasutas ezzel a nagy emberrel. Fejét vakarja, köhent egyet-kettőt, és eltű­nik a boroshordók között. — Amikor a fronton... — ha­darja ezredszer az öreg, sza­lutál és süteményt majszol. Hát így társalognak. A nők viszont gyorsan egy­másra találnak. Közönséges­ségbe fulladó fülledt beszél­getés közben rántják a húst és nyújtják a rétest. Kész az ebéd, tálalva a rengeteg fogás. — Tessék Vetró elvtárs, ide üljön, vagy inkább ide,, talán oda, az is jó lesz... bo­csánat (bukik orra Margitka a gőzölgő levessel) ... vegye­nek, ... mi csak egyszerű va­sutasok ... van bőven ... Rá­vetik magukat az ételre és már csak az evés, dehogyis, a zabálás zajai hallatszanak. Kanálcsörgés, rágás, nyelés, hörpintés, erőlködő szuszo- gás, kényszerű levegővétel. Csak Vetró ül mereven, rossz a gyomra, nem ehet. Néz irigykedő, sóvár tekintettel, csurog a nyála, de fejében már egy újabb ünnepi be­széd mondatait fogalmazza. Harmadik felvonás: „Á búcsú (nem nagy)” A vendégek hónuk alá csap­nak néhány csirkecombot és rohannak a kocsihoz. Szakad az eső, még elbúcsúzni sem tudnak. Fellélegeznek és mindenki megy a dolgára. A függöny legördül, véget ér András Ferenc rendező el­ső játékfilmje, a „Veri az ör­dög a feleségét”. Ezt a cím­beli mondatot Kajtár mondja bosszúsan, amikor fedezéket, keres a napsütésben is sza­kadó eső elől. Felemás egy idő. Erről az időről, ezekről a felemás emberekről szól a film. Megváltozott körülmé­nyek között élnek, de még ci­pelik megkövesedett szokásai­kat. ök maguk teremtik meg az értelmes emberi élet fel­tételeit, de közben nem hasz­nálják ki azokat. Bezárkóz­nak berozsdásodott vágyaik, megcsontosodott értékrend­jük falai közé. Nem tudnak jól élni. Simogatják az autót, a bútort, de nem használják. Értekeznek, beszédet monda­nak, de nem beszélgetnek. Szabad szombatot, vasárna­pot, szabadságot áldozva em­bertelen hajtással felépítik a balatoni hétvégi házat. Aztán kiadják másoknak. Koplal­nak, amikor nem kellene, az­tán az ünnepen eszméletlen­re zabálják magukat. Eszkö­zeik fölébük kerekednek és vakon szolgálják őket. Cse­rélődnek a szerepek és ők lesznek a házért, kocsiért, ün­nepi ebédért, nem azok ér­tük. Nem a jóléti társadalom problémái ezek, noha jólé­tünk teremtette őket. Mert nem a piros telefonos, színes tévés semmibe meredő, unat­kozó emberről van itt szó, hanem azokról a ma már ha- sanló anyagi és szellemi le­hetőségek között élő „egysze­rű vasutasokról és városi nagyemberekről”, akik szo­kásaikban, gondolkodásuk­ban, ösztöneikben még ezer szállal kapcsolódnak külön­böző múltjuk gyökereihez. Könnyű lenne száraz, hi­deg kritikával elintézni mindezt. András Ferenc nem ezt teszi. Jól ismeri — ezért szereti is — ezeket az embe­reket. Tárgyilagosan kame­rája (Koltai Lajos kezében, aki ismét bizonyítja, hogy ma ő az egyik legsokoldalúbb operatőrünk) groteszk hu­morba oldva leplezi le hő­seinket. De nem nevetteti ki őket. A kívülálló kényelmé­vel nem veszi le válláról — vállunkról — a felelősség tér­heti. És ha mégis nevetünk, ma­gunkat is nevetjük. láttunk magyar _______.filmben ilyen re­mek színészcsapatot. Kerül­ték a színpadias gesztusokat, a túljátszást, egyszerűen csak jelen voltak, de teljes lé­nyükkel. Gépies felsorolás helyett álljon itt az igazi te­li üalálat, a főszereplő vasutas házaspár neve: Pásztor Erzsi és Szabó Lajos. Bé rezés László Szovjet könyvek hete A szovjet könyv ünnepi hetének fővárosi megnyitó­jaként november 4-én a Szovjetunió könyvkiadását reprezentáló, mintegy 2000 kötetes kiállítás nyílik — a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése rendezésében — a Munkás- mozgalmi Múzeumban. A kiállításon a klasszikus és a mai szovjet szépiroda­lom köteteivel, a Szovjetunió köztársaságainak képző- és iparművészetét bemutató al­bumokkal, mappákkal, tudo­mányos ismeretterjesztő művekkel, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójára megjelent ki­adványokkal ismerkedhet­nek meg a látogatók. A ki­állítás idején mindennap vetélkedőt tartanak a Szovjet irodalomról, népszerű elő­adóművészeik közreműködé­sével. A fejtörő résztvevői könyvutalványt nyerhetnek. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése Salgótarjánban rendezi meg azt a csaknem félezer kötet­ből álló könyvkiállítást, amely a szovjet könyv ünne­pi hete vidéki eseménysoro­zatának megnyitója lesz no­vember 3-án. A munkásmoz­galmi Múzeumban rendezen­dő tárlathoz hasonlóan a bá­nyászvárosban is a szovjet kiadók termékeit mutatják be. Kiállítják itt a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójára Magyaror­szágon megjelent köteteket. A szovjet könyv ünnepi he­tén vándorkiállítást rendez­nek Komlón, Hatvanban, Szegeden, s a bemutatókat irodalmi műsorral kötik egy­be. Értékes leletek A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intéze­tének közreműködésével ko­ra-neolit korból származó, vízmenti kis faluközösség, teljességre törekvő feltárá­sát kezdték meg a nyáron a szolnoki Damjanich János Múzeum régészei a Szolnok melletti Tenyőszigeten. Ha­zánkban ez az egyetlen olyan lelőhely, mely károsodás nélkül vészelte át az elmúlt évezredeket, és a földben konzerválódott maradvá­nyok eredeti formában do­kumentálják a korszakot. A körülbelül kétszáz méter hosszú és száz méter széles kutatási területen több lakó­házat és sírt tártak föl. A föld mélyéből eddig száz­ezernél több leletanyagot, kerámiatöredéket, a termé­kenységet ábrázoló szobor­maradványokat, különféle munkaeszközöket, csiszolt köveket mentettek ki. Munkásszállások A művelődés perifériáján? II munkásszállásokon gozók egészségügyi ellátott­sága általában kielégítő, a kulturális nevelőmunka azon­ban — néhány kivételtől el­tekintve — nem felel meg a követelményeknek — állapí­tották meg a közelmúltban a megyei közművelődési bi­zottság ülésén. Megyénkben hatvannégy munkásszállás ad otthont azoknak, akiknek munkahe­lye távol van lakóhelyüktől. A munkásszállások többsé­gét 1940—60 között építet­ték, illetve más céllal ké­szült épületekből alakították át. A berendezések minősé­ge változó, nem ritka az eme­letes vaságy, s sok helyen nincs lehetőség a hideg-me­leg vizes zuhanyozásra. Több­nyire csak a városokban — Szolnokon, Jászberényben, Karcagon, Kisújszálláson, Mezőtúron és Törökszent- miklóson — az eredetileg is e céllal létesült munkásszál­lások felelnek meg az egész­ségügyi előírásoknak. Az utóbbi években épített szál­lásokon, (mint például Szol­nokon az Állami Építőipari Vállalaté, s a Középtiszai Ál­lami Gazdaságé) korszerűen berendezett modern, kényel­mes szobák várják a mun­kából hazatérő dolgozókat. A munkásszállások többségéről, sajnos nem mondható el ugyanez. A szűkös épületek, a hiányos felszerelések ter­mészetesen kedvezőtlenül hatnak a szállásokon élők kulturális életére is. Gyakori tapasztalat, hogy közös prog­ram, szórakozási lehetőség híján italozással töltik sza­bad idejüket. Alapvetően hiányos a szál­lásokon a kulturális élet irányítása, szervezése. Az üzemek, vállalatok többsége ugyanis úgy véli; a munkás- szállásoknak az a hivatása, hogy megoldják a dolgozók bejárási gondjait, így kihasz­nálatlanul maradnak értékes nevelési, szórakozási lehető­ségek. Általában nem fordítanak kellő figyelmet a munkás- szállásokra a közművelődési intézmények sem. A megyei művelődési központ az el­múlt években szervezett ugyan néhány körműsort, az idén viszont még egyet sem. Letéti könyvtárral mindösz- sze négy munkásszállás ren­delkezik, s a tapasztalatok szerint az ott lakók szívesen időznek el a könyvek biro­dalmában, rendszeresen köl­csönöznek a kötetekből. Meg­felelő olvasóterem, klubhelyi­ség, előadóterem azonban csak kevés helyen áll ren­delkezésre. w(| hatvannégy mun­HIBgyB kásszállásán — ezek több mint fele Szolno­kon található — néhány ki­vételtől eltekintve nincsenek meg a tárgyi, személyi felté­telek a pezsgő kulturális élet megteremtéséhez. Sokan úgy vélekednek, hogy az ott la­kók nem is igénylik a mű­velődést. Hiába rendeznek ki­állításokat, tartanak előadá­sokat, nincs néző, nincs hall­gató. Akad azonban szeren­csére néhány jó kezdeménye­zés, amely meggyőz az ellen­kezőjéről. Az ÁÉV munkás- szállásán Szolnokon, a Már­tírok útján alig félév alatt több író-olvasó találkozóra, előadóestre, filmvetítésre, s számtalan kiállításra került sor. A klubszobákban, a já­téktermekben, a könyvtárban mindig akad valamilyen program, kellemesen tölthe­tik el szabad idejüket, a szál­ló lakói. S ami rácáfol az el­marasztaló véleményekre; él­nek is a lehetőséggel. Sőt nemcsak ezeket használják ki, hanem rendszeres láto­gatói a Szigligeti Színház előadásainak, a nyáron pedig emlékezetes kirándulást tet­tek Szegedre, ahol megnézték a szabadtéri játékok egyik bemutatóját. Mi a siker tit­ka? A vállalat közművelődé­si előadója, s a szálló vezetői fő feladatuknak tekintik a munkásszálláson lakók kul­turális igényeinek növelését, s kielégítését. A szobáktól pár lépésnyire kiállítást ren­deznek, a portán, ahol na­ponta mindenki megfordul ál­landóan akad egy plakát, egy versenyfelhívás. Lehet vá­lasztani, az érdeklődési kör­nek megfelelően. Hasonló jó kezdeményezé­seket tapasztalhatunk a víz­ügyi igazgatóság tiszaligeti, a Tiszamenti Vegyiművek, a cukorgyár, a Közlekedési Építő és a Betonútépítő Vál­lalat munkásszállásain is. Külön említést érdemel a martfűi Tisza Cipőgyár és a művelődési központ gyümöl­csöző együttműködése. A közművelődési intézmény rendezvényeit, az ismeretter­jesztő előadásokat, színházi esteket rendszeresen látogat­ják a munkásszállás lakói, s nyolcvan százalékuk dol­gozik valamelyik klubban, vagy szakkörben is. H felSOrol^Jrtelműen6^'­zonyítják, hogy felelőtlenség igénytelenséggel vádolni a munkásszállásokon lakó em­bereket. Hogy mégis többsé­gük a kulturális élet perifé­riáján él, arról csak részben tehetnek ők. A vállalatok­nak, üzemeknek, a szállás­bizottságoknak a közművelő­dési intézményekkel közösen kell megtalálniuk a lehetősé­geket a művelődésre, a tar­talmas szórakozásra. T. G. A csipkeverő WtfK •:****•;.' *■**»“» V’:* « mrm *; * S , •>*«**!: íAÍWüi »V «s- i .«Jvak', Felületes széplélek, orrá­nál tovább nem látó csipke­rajongó azt gondolhatná, hogy a gyönyörű vert csipké­ket készítő asszonyok élete is csupa rokokófinom kecs, csipkeszép valami, s a házba lépve a falakat lesi, csipké­ből vannak-e; a fekete kan­dúrt lesi, ugyan hordoz-e a hátán egy kis cuki csipkét, hiszen azon a fekete szőrön remekül mutatna. A vaskos realitást Pusztai Jánosné né­pi iparművész mondja el Abádszalókon. „Tizenkét esztendős ko­romban tanultam a csipke­verést, itt helyben, Kovács Pálnétól, ő már elhalt sze­gény. Négyen voltunk testvé­rek. Én nagyon jól tanultam, de pénz nem volt a tanulás­ra. Itt Abádszalókon akkor mindenki csipkét vert, az egész falu asszonynépe, lá­nyai, ebből élt a falu, a lá­nyok ebből öltözködtek. Nyá­ron summásnak jártak a nők, télen csipkét vertek, de még éjszaka is, nem csak nappal. A háború alatt aztán a ku­tyának sem kellett a csipke. 1955-ben lettem tagja a Háziipari Szövetkezetnek. Pesten, majd később a kar­cagihoz kerültem, ahol már 22 éve dolgozom, részlegve­zető vágyóik. Dolgoztam én annakidején a tanácsnál is, az adónál, de nem szerettem, a csipkeverés volt a minde­nem. Most aztán csinálha­tom, amit nagyon szeretek, de kell is igyekezni, ha meg akarok élni. Tegnapelőtt, ha hiszi, ha nem, éjjel egyig dolgoztam, éjfélekig elbíbe­lődök a munkával, az esti csendben jól haladok. Igaz, most húsz százalékot emel­tek a pénzünkön, úgyhogy jobban kijövünk, szívesebben csinálják az abádszalóki asz- szonyok is, főleg akik sokat törik magukat a háztájival, kijárnak a kertbe, szőlőbe, kínlódnak a sertéssel, libával, kacsával, de közben a csip­ke által jogosultságot szerez­nek a nyugdíjra. Hívtak en­gem máshová is dolgozni, de nem megyek, nem hagyom az abádszalóki asszonyokat, akik úgy ötvenen, hatvanan most is verik a csipkét. A munka menete? Először megtervezem a csipkét, meg­rajzolom, leragasztom, át- szurkálom, a kezem már ad­ja az ütemet, sok, borzasztó sok munka van vele, azt hi­szem nem érdemes részletez­ni. Tele vagyok tervekkel, ha akad egy kis időm tervezek, van rajzom Szekrényre való, váratlanul nem ér a megren­delés. Tanítványaim? A fia­talok már nem tanulják a csipkeverést. Sajnos. Pedig aki akarná, megtanulhatná az anyjától, Abádszalókon minden asszony mestere a csipkének, Na, öt-hat lány azért akad, ők aranyosak. De még a saját lányom sem műveli ezt a munkát, hiába mondom neki, hogy képezd magad, tanulj, mert még ke­veset tudsz. Egy tanítványom azért lesz talán, méghozzá a filmgyárból, díszlet- és jel­meztervező. A múltkor talán az egyik színésznőnek kellett volna valami csipke, hát a jelmeztervező megtanulja a csipkeverést, ne álljon meg a tudomány a filmnél. Egyik kedvenc csipkémet a tévében láttam viszont, va­lami előadás volt — nagyon boldog voltam. A jövő hó­napban lesz egy kiállításom Abádszalókon. A jövő? Nincs utánpótlás. Ha kihal ez a korosztály, nincs tovább vert csipke.” Nos, ez a valóság. Évtize­dekkel ezelőtt, ha egy nő nem állt summásnak, csak csipkeveréssel foglalkozott, akkor kisasszonynak nevez­ték. Most pedig Soikan szin­te lenézik ezt a gyönyörű munkát. Tehetik: máshol sokkal jobban megfizetik őket. Mert a vert csipke, az abádszalóki asszonyok házi­munkákban kérgesre dolgo­zott, töredezett kezeinek re­meke csak a külföldieknek kínálkozó boltokban drá­gább az aranynál. Körmendi Lajos Fotó: T. Katona László iff Művésztalálkozó ff Szolnokon K2 j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom