Szolnok Megyei Néplap, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-23 / 224. szám

1977. szeptember 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Ma este VII. Gergely: Gábor Miklós Németh László drámájával vendégszerepei Szolnokon a Kecskeméti Katona József Színház A kecskeméti társulat az elmúlt színi évad végén már játszotta Németh László VII. Gergely című történelmi drá­máját a Szigligeti Színház­ban, de örülünk, hogy az ün­nepi színházi héten újból megnézhetjük a nagyszerű előadást. Németh László a keresz­tény középkor legtragikusabb alakjának tartja VII. Ger­gely pápát. A dráma címsze­replője Gábor Miklós Kos- suth-díjas Kiváló művész. — Gergely-felfogásában az átélés és az elidegenítés ál­landó harcát érezzük. Németh László lírai hangvétele mint­ha egy kicsit háttérbe szo­rult volna ... ? — Ne hangozzék „szentség- törésnek”: amikor színpadra vittük a VII. Gergelyt, sza­kítottunk a színjátszás ré­gebbi, „Németh László-i” ha­gyományaival. Előadásunk kevésbé érzelmes, de talán sokkal drámaibb, mint az előzőekben rendezett Ger- gely-előadások. VII. Gergely alakításakor — hogy úgy mondjam — igyekeztem a szívemet kiönteni, ugyanak­kor hősöm gondolkodását ra­cionálisan próbáltam meg­ítélni. Meggyőződésem sze­rint Németh Lászlót csak ak­kor lehet drámaírói nagysá­gához megközelítően méltó­an játszani, ha tisztában va­gyunk azzal, hogy abban a világban amelyet fölvonul­tat, önmagát vizsgálja. — Vitát váltott ki a bemu­tatót követően a tragikus sorsú pápa halálos ágyán tett kinyilatkoztatásának — „Sze­retem az igazságot, gyűlölöm a hamisságot, ezért halok meg száműzetésben” — hang­súlybéli értelmezése. Voltak akik cinizmust véltek kicsen­dülni ... — Csak akkor lenne iga­zuk, ha az előadásból nem érződne, hogy Németh László VII. Gergely és ön­maga személyét a tények helyzetében vizsgálja. Azt is felvonultatja ami a főhős ellen szól. Az említett kulcs- fontosságú mondatot én így értem: Gergely töretlenül hisz a maga igazában, fölis­Góbor Miklós (VII. Gergely) és Trokón Péter (Ottó, os- tioi püspök) jelenete meri a világ erejét — a XI. századra gondoljunk, termé­szetesen — de nem adja fel az igazát. Csak a világ lett az „ördögé”, ő nem. Az em­lített és vitatott rész csak ak­kor lehetne cinikus, ha a da­rab végig Gergely pártján állna. De nem így van. Né­meth László azt is bemutat­ja, hogy főhősének mikor nincs igaza. — Jól érezhető, hogy a gyenge testalkatú, beteg VII. Gergely fizikai erőnlétéhez képest hangdinamizmusában mennyire erőteljes. Ügy is fogalmazhatjuk: messzire hallatszik a szava. — Mindig nagyon örülök ha ezt észreveszi a közönség is, hiszen ezzel célom van: érzékeltetni akarom Gergely szellemi erejét. Persze, a he­lyes egyensúlyt — a pápa gyenge fizikai erőnléte és a megkívánt hangdinamizmus között — előadásról előadás­ra is igen nehéz megteremte­nem. — Sarkadi Oszlopos Sime­onját próbálja, ahogy a szín­háziak mondják: éjjel-nappal ebben „ég”. Nem „zökkenti ki” a szolnoki vendégjáték? — Művészi pályám — így alakult — összeforrott a mai magyar drámával. S ezzel már választ is adtam kedves aggódására: nagyon szívesen megyünk — ezt a társulat nevében is mondhatom — Németh László drámájával magukhoz, és örülök, ha az általam is becsült Szigligeti Színház jubileumi ünnepsé­gének sikeréhez szerényen hozzá j árulhatunk. Tiszai Lajos A harmadik Szovjet fórum a képernyőn Szeptember 27-én harmad­szor rendezi meg a televízió a Szovjet fórumot. Először 1971-ben volt a te­levízióban Szovjet fórum. A mostani fórumot már az elő­készítéstől országos érdeklő­dés kíséri: jószerivel az ed­dig megkapott levelek kérdé­sei ki tölthetnék az adásidőt. Természetesen továbbra is várják a nézők leveleit, az adás napján délelőtt 10 órá­tól pedig telefonjait is. A hívható számokat a rádió krónikáiban, a napilapokban és a televízió híradásaiban teszik közzé. Akiknek pedig a kérdése­ket feltehetik: a Stúdióban helyet foglaló szovjet vendé­gek elismert szakértői, jeles személyiségei a politikai, a gazdasági, a kulturális és sportéletnek. Lev Alexandro- vics Voznyeszenszkij, a szov­jet televízió politikai kom­mentátora, a közgazdasági tudományok kandidátusa, több gazdasági mű szerzője, számos népszerű televíziós sorozat alkotója. Alexander Ivanovics Gyia- nov nyugalmazott ellenten­gernagy, részt vett a polgár- háborúban, akfív szerepet vállalt a balti flotta újjáépí­tésében, és 1923-tól a legen­dás Auróra cirkálón szolgált. Georgij Mihajlovics Grecsko űrhajós, a Szovjetunió Hőse, a műszaki tudományok kan­didátusa 1966 óta dolgozik az űrhajós kiképző központban, 1975 elején fedélzeti mérnök­ként 30 napos űrutazáson vett részt, A. A. Gubarev űr­hajóssal, a Szojúz—17-en és a Szál jut—4 kézivezérlésű űrállomáson. Vlagyimir Sztyepanovics Gubarev, a Pravda tudományos szemle­írója. Az űrkutatással, elekt­ronikával, magfizikával és genetikával foglalkozó könyv és számos cikk szerzője. Nyi- kolaj Nyikolajevics Molcsa- nov professzor, a történelem- tudományok doktora világpo­litikai kérdésekben „tekin­tély”. De Gaulle tábornokról írt könyve hazánkban is megjelent. Alexander Ivano­vics Szmirnov közgazdász a Szovjetunió tervhivatalának azt a részlegét vezeti, amely a szovjet társadalom szociá­lis fejlődésével foglalkozik, s végül a sportszakértő: Ljudmilla Ivanovna Turis- cseva olimpiai és világbaj­nok tornász. Riadó ’T7 Országos játék úttörőknek Az apa ötvenkét éves, a fia huszonnégy Az apát búcsúztatták, a fiát ugyanazon a napon rendőrré avatták Staféta A Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom eseményei­nek élményszerű felidézése, az úttörőközösségek erejének és akcióegységének felméré­se a célja annak az országos játéknak, amelyet „Riadó ’77” fedőnéven hirdet meg a Ma­gyar Űttörők Szövetsége Or­szágos Tanácsa a 60. évfor­duló tiszteletére. A játék le­hetőséget ad majd a fejlődés érzékeltetésére, mélyíti a kis­dobosok és úttörők szocia­lista, internacionalista érzé­sét, meggyőződését. Dr. Földy Dánielné megyei úttörőtitkártól érdeklődtünk: milyen programot ad ez a játék a megye kisdiákjai­nak? — Az előkészítés időszaká­ban felnőtt szervezők közre­működésével parancsnoksá­gok alakulnak úttörőcsapa­tonként, mint az országban mindenhol. A gyerekek rész­letesen ismerkednek a forra­dalom eseményeivel, a ma­gyar internacionalisták tet­teivel, és maguk is „forra­dalmi tettekre” vállalkoznak. Felkutatják például az 1950 óta Artekben járt úttörőket, kapcsolatokat keresnek a Szovjetunióban tanult szak­emberekkel. Képeslapokat, bélyeget, jelvényt gyűjtenek a Szovjetunióról, a forrada­lomról, Leninről — és ezek­ből a gyűjteményekből kiál­lítást rendeznek. Forradalmi dalokat tanulnak, és meg­ismerkednek a forradalom jelképeivel. „Forradalmi tett­nek” számít az őszi mező- gazdasági munkák segítése és a lakóhely szépítése, par­kosítása is. Rendbe teszik az őrsi zászlókat, „Október fé­nyénél” címmel csapatfali­újságot szerkesztenek. Akik szovjet pajtásokkal levelez­nek, beszámolnak leveleik­ben arról, hogyan készülnek a nagy évfordulóra, és kérik barátaikat, írják meg ők is forradalmi előkészületeiket. — Riadókészültséggel indul majd a tulajdonképpeni já­ték. A pajtások a készültség idején forradalmi osztagokat alakítanak és a riadójelre — a felnőttek részvételével — akadályverseny formájában a forradalom eseményeit ele­venítik fel. Hogyan teljesítik a kis osztagparancsnokok, hírvivők, zászlóvivők és a többiek a kapott feladatokat a postánál, a hídnál, az üzemben? Az összegyűjtött pontok alapján (amelyből éppen hatvan az elérhető legtöbb) a parancsnokságok értékelik a teljesítményt, és a legjobbak zászlószalagot kapnak elismerésül. Ám, hogy mikor játszik együtt az ország valamennyi úttörője — az titok. A pajtá­sok várják az országos fel­hívást a ridaókészültségre, és közben igazi, szép forra­dalmi tetteik születnek. — rónai — Alig fedezhető fel hasonló­ság köztük. Talán csak a zö­mök termet és a zöldesszür­ke szempár árulkodik. Más korban születtek másként in­dultak el választott pályáju­kon. Az apa — Nekem nem volt hatá­rozott, megmásíthatatlan el­képzelésem huszonnyolc esz­tendővel ezelőtt, mint ma a fiamnak. Néih is lehetett. Mi szeretnék, mi akarok lenni, a szabad választás lehetőségé­ről korábban csak remény­kedtünk. Klottgatyás cseléd voltam, kiskondás egy nagy- gazdaságnál. Gondolhatja, hogy gyerekként sem ez volt az álmom. Pedig az akkori körülményekhez képest nem is volt rossz sorom. Dolgoz­tam reggeltől vakulásig, de akkor ez természetes volt a magamfajta csórónak. El sem tudja képzelni, mekkora kegynek számított, hogy a lagzit a gazdám rendezte. Ez volt a búcsúm, mert már 45 márciusát írtuk. Nemcsak házasember, hanem szabad ember is lettem. Nem sokkal később, amikor Hillyeszállá- son — Kalocsa környéki falu 120 házzal — megalakult a kommunista párt, én is be­léptem. Pontosabban közéjük sodródtam, mert magamfajta emberekből állt. A történet folytatása mai fiataloknak szokványosnak és unalmas­nak tűnik. Földosztó bizott­ság. Nem tudom voltunk-e ti­zenöten, akik mertük vállal­ni, hogy felparcellázzuk Do- lovits nagyságos úr földjét. Hogyan lett belőlem, a föld­osztóból, a parasztfiúból — aki egy borjúval, három ma­laccal, egy öltözet ruhával és az osztás után négy hold földdel kezdtem az új-életet, — rendőr? Nincs hosszú so­ra. Negyvenöt előtt azt csL náltam, amit a többi szegény. Csak megéljek, ez volt a lé­nyeg. Utána odamentem aho­va hívtak, ahol szükség volt rám. A falu párttitkára let­tem. A községi elöljáróság­ban én voltam a kommunis­ta párt képviselője, és még a jó ég tudja, hány megbí­zatást vállaltam, hány bi­zottságnak, szövetségnek vol­tam a tagja. Nem sok időm volt a gazdálkodásra. Egy kenyéren éltünk apósomék- kal, a földjeink is egymásba karoltak. „Nem sok ez fiam? Állan­dóan úton vagy. Itthon is sok a munka, nem győzzük.” Nem volt szemrehányás apó­som szavaiban. A tiszta igaz­ságot mondta. Egy váratlan beszélgetés döntötte el to­vábbi sorsomat, és választott el végleg a földtől. A szom­széd község rendőrőrsének parancsnoka (annak idején egy gazdánál szolgáltunk) szólt: Megbízható rendőrre lenne szüksége. Kommunis­tára. (A koalíciós időkben sokat számított, hogy a kü­lönböző pártok képviselői milyen arányban vannak a fegyveres testületekben.) Hát így kezdődött. A folytatás csak annyiban volt rendha­gyó, hogy sohasem voltam, a szó legszorosabb értelmé­ben „igazi rendőr”. A majd három évtizedes szolgálati időm alatt húsz évet civil foglalkozáshoz hasonló be­osztásban töltöttem. Rövid ideig voltam fogdaőr, aztán rajparancsnok, 1957 óta rak­táros vagy ha úgy tetszik, anyaggazdálkodó. 1950-től az első — és most már mond­hatom — végleges szolgálati helyem Szolnok volt. Mitől rendőr az a szinte mindig civil ruhában dolgo­zó főtörzsőrmester, aki húsz év alatt igen sokat trógerolt? A kezdet kezdetén szenes­kályhákat, szeneskupákat gyűjtött össze a rendőrkapi­tányságról, és leltározott, te­herautón járta keresztül-ka- sul a megyét. Aki a használ­hatatlan berendezésekből és felszerelésekből is bonyolult adminisztrációt volt kényte­len vezetni. (Egyszer nyolc kiselejtezett kályhacső árát kellett megfizetnem, mert se égen, se földön nem találtuk.) Régi idők. Ennek ellenére rendőr voltam, annak is éreztem magam, még akkor is, ha nem üldöztem bűnö­zőket csőre töltött fegyverrel. Megbecsültek, számon tartot­tak. Bizonyság erre az az öt kitüntetés — legutoljára a Haza Szolgálatáért Érdem­érem — amellyel elismerték a munkámat. Ahogyan változtak, javul­tak a munkakörülmények a rendőrségen, s korszerűbbek lettek a berendezések, úgy vált az én munkám is köny- nyebbé. Tudja, hogy ma már mibe kerül egy próbarendőr felöltöztetése, felszerelése? Húszezer forintba. Csak mel­lékesen jegyzem meg, a fia­mat is én öltöztettem fel. Istella Antalnak az arany pecsétgyűrűn pihen meg a tekintete. Még szokatlan ke­zén az értékes dísz, a rend­őrfőkapitányság búcsúaján­déka. Á fiú Sándor, aki hat hónappal ezelőtt apja kezéből vette át a kékparolis egyenruhát, a beszélgetésünkből semmit sem hallott. A vizsgabizott­ság előtt izzadt. Több mint két órán át faggatták krimi­nalisztikából, büntetőjogból, szolgálati szabályzatból, köz­lekedés- és igazgatásrendé­szetből. Az alkalmassági vizs­ga eredménye: jeles. — Restelltem volna — apám miatt is — ha leégek. Öt esztendeje vártam erre a pillanatra. Gyerekkorom óta rendőrök között éltem. Nem csak apám révén ismertem a testületet, a házban, ahol laktunk, szinte csak rendőrök családjai éltek. Csoda hát, ha felnőttként is közéjük akar­tam kerülni? Volt egy kis megingásom, átmeneti kité­rőm: autófényező szakmát ta­nultam. A régi elképzelés azonban nem hagyott nyug­ton. Amikor jelentkeztem, nem vettek fel. Azt mond­ták, csak a sorkatonai szolgá­lat után lehet róla szó. Ad­dig, ha akarok, szerződéses polgári alkalmazottként dol­gozhatom. Ennek öt éve. Az idén márciusban próbarend­őr lettem. Ez a rendfokozat nélküli kezdet fél évig tart. A kölcsönös próbatétel idő­szaka. Bármelyik fél mond­hatja: csalódtam, mást vár­tam. Engem nem ért megle­petés. Nem csupán apám ré­vén tudom, hanem polgári al­kalmazottként is láttam, mi­re számíthatok, mi vár rám. Tudtam, hogy az utcán kez­dek. Tudtam, hogy a szolgá­lat letelte nem jelenti min­dig a munkaidő befejezését. Tudtam, hogy bármikor ka­pok parancsot, öltöznöm és mennem kell. Meggyőződés­sel szállók vitába azokkal, akik nem ismerik a munkán­kat, és úgy vélekednek, hogy mi a felelősségre vonásban és a rendreutasításban leljük örömünket. Hogy jól dolgo­zunk vagy sem, azt nem a feljelentések és a bírságcé­dulák száma -dönti el. Korai lenne még véle­ményt mondani, többet be­szélni a munkámról, a testü­letről. Sokat kell még az út­kereszteződésben állnom, a kijózanító állomáson ügyel­nem, közbiztonsági akciókban részt vennem, szolgálatot tel­jesítenem őrségben, figyel­nem a tapasztalt kollegákat és sokat kell tanulnom: a Szolnoki Rendőrfőkapitány­ságon is ahova beosztottak, és előttem van még az egy­éves rendőrképző iskola. Ké­sőbb, ha alkalmasnak talál­nak rá, talán a tiszthelyettes­képző iskola következik. Ez egyelőre még csak álom. Kovács Katalin Fortuna kegyeltje P éntek délelőtt a hiva­talban ügyeletes han­gya módjára körmöl- getik a ki-be-fel-le-meg-át- és útmutatásokat, hangtala­nul siklanak a golyóstollak a számolópapírokon, egy­másba folynak, egyenletes alapzajjá olvadva az írógép­kopogások, s a könyvelőma­sinák csattogó-kattogó zöre­jei. Mindenki hivatása ma­gaslatán igyekszik növelni a népgazdaság egy főre eső pa­pírfogyasztását: dolgozik az Osztály. Az andalító mono­ton duruzsolásban szinte el­vesz a sarokban álló rádió hangja: most helyszíni köz­vetítést adunk az akármicso- dai nagyközségi művelődési házból, a lottó számsorso­lásáról. Hirtelen megdermed a le­vegő, a papírhegyekbe bújt fejek felemelkednek, pénz- sóvár emberi tekintetek vil­lannak fel az eddig öm­lesztett személytelenségbe burkolózott irodában. Töb­ben a levéltárcájukhoz kap­nak, van, aki a fiók aljából halássza elő százezrek remé­nyét keltő szelvényét, s fe­szülten figyelnek az imént még észre sem vett rádióra. Az írógépekbe bennereked a kopogás, a villanyszámoló­gépből ijedten kiszalad az áram. Nagy pillanat. Almássy Kálmán alszám- fejtő, akiről köztudomású volt, hogy soha semmilyen szerencsejátékot nem ját­szott, s már kicsi korában is tiltakozó csasztuskát írt az őrsi faliújságra a „Csapd le csacsi” lélekmérgező hatá­sáról, s romlott erkölcsűnek bélyegezte húsz éve az első lottózókat, most remegő kéz­zel kapta elő a papírt, ce­ruzát, s a rádióhoz ugrott, hogy ő hallhassa legelőször a hírt, jót vagy rosszat. „Az első szám a 15-ös” — mondja a sorsolás vezetője, s Almássy Kálmán elégedetten bólint. — Jó, ez rendben. Valaki csodálkozó elnéző mosollyal nyugtázta. A rá­dióban ismét megszólalt a hang. „33”. — Na igen. Csak így to­vább! Ketten a mögötte lévő asztal mellett felkapták a fejüket. No, nézd csak, a kocalottós! Következett a harmadik szám: „...42”. — Jaj, istenem! Köszönöm neked Fortuna. Ceruzák koppantak az asz­talokon. Felfigyelt az egész Osztály. Mi van Kálmán, megtértél? Kéményseprővel álmodtál? Jól van kolléga. A negyedik számot már min­denki úgy hallgatta, hogy hősünk arcát figyelte. „21”. — Nagyon jó, nagyon jó! Éljen! Brindzák, az örök rossz­májú epeömlést kapott, Kiss szívrohamot. Nagy pedig le­vegőt nem. Bözsike, aki Al- mássyt titkon szerette, úgy rákezdett sírni, hogy a föld­szintről felrohant a vízveze­tékszerelő, mert azt hitte, el­törött a főnyomóvezeték. S jött az ötödik szám. Léleg- zet-visszafojtva hallgatták. „83” — mondta a rádióból a hang, s emberünk tapsolni kezdett. — Hurrá, hurrá, köszö­nöm, minden rendben. Az utolsó szavakat elnyel­ték a sikolyok. Egyrészük örömöt, másrészük ijedtsé­get sugárzott. Ez utóbbiak az újabb ájultaknak szóltak. A rendőrségi orvosszakértők tájékoztatása szerint az esetnek két halálos és négy súlyos áldozata van. Közü­lük egy a kórházba szállí­tás közben tragikus hirte­lenséggel jobban lett. Ünneplők vették vállukra Almássy Kálmánt. — Éljen a nyertes, éljen az öttalálatos! — Megőrültetek, nincs ne­kem semmiféle ötösöm. — No, de hát a számok! — Mind mellétalált. — És te ennek örülsz? — Na hallod ... elfelejtet­tem bedobni a lottószel­vényt .,,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom