Szolnok Megyei Néplap, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-22 / 223. szám
1977. szeptember 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Ma este a Szigligetiben Osztrovszkij: Erdő Vöröskeresztes diákok Növekedett a taglétszám A művésztelep jubileumán ■ ■ / Ünnepi tanácskozás Szolnokon fl kaposvári Csiky Gergely Színház vendégjátéka A szolnoki Szigligeti Színház jubileumi ünnepi hete alkalmából ma este a kaposvári Csiky Gergely Színház A. Ny. Osztrovszkij Erdő című komédiáját mutatja be. A kaposvári társulat a múlt év őszén tartotta az Erdő premierjét, s a komédia azóta is műsorukon szerepel, az anyaszínházon kívül számos helyen játszották már, egyes kritikusok szerint az elmúlt színi évad egyik legérdekesebb és legsikerültebb előadása. Ha a „leg”- eket mellőzzük, akkor is megállapítható, hogy a kaposvári Erdő mindenképpen maradandó színházi élményt hagyó előadás. A múlt században élt orosz drámaíró életművének — a Vihar mellett — egyik legjelentősebb alkotása az Erdő, amely Mejerhold rendezésében — 1924-ben — jutott először a szerző művészi rangjához, a mondanivaló nagyszerűségéhez méltó színpadi megvalósuláshoz —, megérdemelt sikerhez. A kaposvári Erdő egyik főszereplője a szolnoki közönség régi ismerőse, Vajda László Jászai-díjas. Művészi pályája a Tisza partján indult, a Tóték postásaként aratta élete első jelentős sikerét. Nevét ekkor kezdte megismerni a közönség, s azoknak volt igazuk, akik Vajdában nagy ígéretet láttak. Az örkény-darab bemutatója után néhány évvel már Szatyin szerepében lépett fel Szolnokon, és a színházi krónika az emlékezetes Szatyinok között tartja számon. Az Erdőben Szomo- rovot, a tragikus színészt alakítja. — Nem csupán kötelező udvariasságból mondom: nagyon örülök, hogy Szomo- rov alakját én ismertethetem meg a szolnoki közönséggel. S ha már „vallanom kell” erről a szerepemről, hagy mondjam el, hogy nagyon kedvemre való feladat Szomorov megformálása. Nemcsak azért, mert színész számára mindig nagyon izgalmas színészt játszani, hanem azért is, mert visszaadhatok valamit — tőlem telhetőén — Osztrovszkij zseniális írói világából. Én magam sem hittem, az első perctől kezdve sem, amikor a darabbal ismerkedtem, hogy Osztrovszkij mondanivalójának lényege csupán a színészetről szólna. Szomorov, a színész maga a szerepjátszó ember, aki összekeveri az illúziót a való élettel. Ábrándozik —, mert valaha tehetséges ember lehetett, de a körülményei tönkre tették, s a darabbéli élet szakaszában már ott tart, hogy maga sem tudja; mikor alakít, és mikor él a valóságos életet. Végül is nyilvánvalóvá válik: Szomorov környezete valójában nagyobb bohóc a szomorú sorsú színésznél. A komédia másik színészszerepében — Vigov —Holtai Róbertét láthatja a közönség. Raisza Pavlovna Gur- mizsszkaja pedig Olsavszky Éva Kossuth-díjas. Az előadás rendezője Szőke István.- ti S zombaton, munka végeztével megkérdeztem Bobályka Elemértől, mit kezd a hét végével. Bobályka arca felragyogott a boldogságtól. — Hogy-hogy mit? Szokás szerint művelem a telkemet. Levegő, napfény, mozgás — öregem, tudod, mit jelent ez az embernek, egy dohos irodában eltöltött hét után? Persze, honnan tudnád, hiszen nincs telked... öregem — folytdtta váratlan fordulattal, kissé atyáskodó- an —, van egy tippem! Gyere ki holnap a nejeddel, meg a gyerekekkel együtt. Na?! A tíz ujjad megnyalod a bog- rácsos után. Meg a jó pincehideg sör, barátom!... Kevés latolgatás után elfogadtam a meghívást. A Bobályka-család, de különösen Elemér — még nem is mondtam: együtt dolgozunk a számlázáson —, kitörő lelkesedéssel fogadott bennünket. — Nos, barátom, érzed ezt a levegőt?! Ezt a csöndet, amit a madárcsicsergés még andalítóbbá tesz? Harapd a levegőt, öregem, harapd! Apropó! Reggeliztetek már? Eh, nem is fontos! Majd bőségesen tízóraizunk. Előbb kell egy kis mozgás. Nesze, itt a kapa! Bobályka brigádvezetőként osztogatta a parancsot. A Magyar Vöröskereszt V. kongresszusának előkészítése jegyében első alkalommal tartottak vezetőség- és küldöttválasztó taggyűléseket a középiskolai vöröskeresztes szervezetek. A nyolcszázat meghaladó számú szervezet közül mintegy 740-ben ösz- szegezték az elmúlt négynégy és fél évi munka főbb eredményeit és tapasztalatait. Sok helyütt azt is megállapították a taggyűléseken, hogy van még javítanivaló az iskolai vöröskeresztes munkában, de azt általában az eredmények jellemzik. Az ifjúsági vöröskeresztes tagok száma a középiskolákban egy év alatt 26 ezerről több mint 28 ezerre, a szakmunkásképzőkben pedig 12 ezerről 15 ezerre nőtt. Az iskolák több mint 84 százalékában működik vöröskeresztes szervezet, munkájuk egyik legfontosabb része az egészségvédelem, az egészséges életmódra nevelés. Népszerűek az elsősegélynyújtó tanfolyamok amelyeken a tanulók egyhar- mada vett részt az elmúlt tanévben. Nem kevesebben érdeklődtek a családi élet Iskolája iránt sem. Nagy figyelmet fordítottak a középiskolai csoportok arra, hogy megértessék a diákokkal a környezetvédelem jelentőségét, s megnyerjék őket, annak hogy munkálkodjanak érte. Széles körben bontakozott ki a „tiszta iskola — egészséges ifjúság” mozgalom, az ország középiskoláinak több mint a fele viselheti e kitüntető címet. Egyes megyékben — Tolnában, Baranyában, Nógrád- ban — arányuk jóval meghaladja a 75 százalékot. Előadást tartott dr. Pozsgay Imre kulturális miniszter A Szolnoki Művésztelep idén ünnepli alapításának hetvenötödik évfordulóját. A jubileum tiszteletére és a képzőművészeti világhét alkalmából ünnepi tanácskozást rendeztek tegnap Szolnokon, a városi tanács dísztermében. A tanácskozáson — amelyet dr. Hegedűs Lajos, a megyei tanács elnöke nyitott meg — az elnökségben foglalt helyet Szekeres László, az MSZMP megyei bizottságának titkára, Ligeti László, a Szakszervezetek Országos Tanácsa alelnöke, a megye és a város számos párt- és állami vezetője. A megnyitót követően dr. Pozsgay Imre kulturális miniszter tartott előadást a művészetek és a közművelődés kapcsolatáról. A művészeti alkotások tartalmáról szólva hangsúlyozta „a népről a népnek” elv fontosságát, amely által erősödik a kapcsolat az alkotók és a közönség között. A művész akarjon érthetően közölni valamit társadalmi életünkről, mert csak így alkothat maradandót. Az érthetőség mögött azonban nem húzódhat meg kényelmesség, igénytelenség, hiszen a befogadók, a közönség műveltségi színvonala napról napra emelkedik. Dr. Pozsgay Imre elmondta, hogy a közművelődési intézményhálózat látványos gyarapítására a jelenlegi Előadását tartja a kulturális miniszter gazdasági helyzetben nincs lehetőség. Ez azonban nem csökkentheti a művelődési házaikban folyó munkát, több aktivitást, kezdeményezést, kísérleteziést kíván népművelőinktől. (A miniszter előadásának ismertetésére későbbi lapszámunkban részletesebben is visszatérünk. A szerk.) A tanácskozáson a Szolnoki Művésztelep képzőművészeti életünkben betöltött helyéről és szerepéről dr. Pogány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója tartott előadást. A Szolnoki Művésztelep jubileuma a magyar képzőművészet ünnepe is — kezdte beszédét — hiszen a Tisza—Zagyva torkolatánál létrejött „alkotótábor” elindítója volt egy sajátságos hazai festészet kialakulásának, s mindvégig hatással volt rá. A főigazgató ismertette a telep történetét, majd értékelte a ma Szolnokon élő, alkotó művészek tevékenységét. Elismeréssel állapította meg, hogy festőink, szobrászaink megőrizték és folytatják a haladó hagyományokat, ugyanakkor vállalják korunk haladó eszméit. Jelentős szerepet játszanak a megye s a város közművelődésében, munkásságuk révén fejlesztik a műértő közönség ízlését, látáskulturáját, általános műveltségét. Az előadások után korreferátumok hangzottak el, majd dr. Hegedűs Lajos mondott zárszót. Dr. Pozsgay Imre a’tanácskozás után megtekintette a Szolnoki Galériában a jubileumi kiállítást, ellátogatott a művésztelepre, a törökszentmiklósi művelődési központba, majd este megnézte a Szigligeti Színházban Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése című színművének előadását. Valamennyi helyiség — a közönségváró, a felvételi szoba, a kézbesítők pihenője — falán szebbnél-szebb subák, faliszőnyegek, kerámiák, köcsögök, tányérok sorakoznak. Mitől és „miből” ilyen szép ez a munkahely? Melyik az az igazgatóság, amelyik ily bőkezűen csinál „kiállítótermet” egy falusi postahivatalból? A kérdésre Nagy Andométól, a hivatal Vezetőjétől kértünk választ. — Felsőbb szervünk a Debreceni Postaigazgatóság. Ügy mint a többi hivatal, mi is megkapunk az igazgatóságtól mindent ami hivatalosan jár. A subákat, a faliszőnyegeket, a térítőkét, mi csináljuk. A kerámiákat, a dísztárgyakat megvesszük. Hogy miért? Itt a hivatalban telik el életünk nagyobbik része. Igyekszünk széppé, otthonossá tenni a munkahelyet olyanná, hogy amikor bejövünk, azt érezzük, otthonról hazajárunk. — Mibe kerül ez a sok suba, faliszőnyeg, dísztárgy, a rengeteg virág? — Annyi a számolnivaló a mi szakmánkban, hogy ilyen számvetésre már nem jut idő. A hivatal minden dolgozója nő, sokat adunk arra, hogyha belép valaki, lássa hogy rendezett, szép „otthonba” jött. Ez fontos egyrészt azért, mert Jász- szentandráson az emberek megszokták a szépet, másrészt, mert községünk lassan idegenforgalmi központtá válik. A fürdő melletti ví- kendtelep vendégei az ország minden tájáról és külföldről érkeznek, és előbb-utóbb a postára is eljönnek. Azt akarjuk: mi postások is hozzájáruljunk ahhoz, hogy aki Jászszentandráson jár olyan meggyőződéssel búcsúzzon községünktől, hogy itt az emberek szeretik a szépet. — ia —• — Te a mellettem lévő szőlősort fogd — ez nekem szólt —, Péterke — mármint a fiam —, haladsz szépen az apuka után. Sanyi, te pedig a te apád, vagyis én utánam jössz, és szépen felszeditek a kikapált gazt, egy kupacba. Tudod, öregem — mondta —, nagyon lényeges, hogy a gyökér tövéig vágd a kapát, így ni, látod? Ne sajnáld! Ügy, hát akkor mozgás! Ja, a két asszony! Szívem — fordult a feleségekhez —, te Terikével — szólíthatom így, ugye —, szedd össze a krumplibogarakat, aztán porozzátok be a leveleket. Mondanom sem kell, a harmadik sor után úgy fájt a derekam, hogy kiegyenesedni is alig tudtam. Déltájban meg a gyerek ny aggatott: — Apu-ú, éh-es va-gyo-ók. Tényleg, gondoltam, mi van a bőséges tízóraival, mert hogy korán keltünk, valóban nem reggeliztünk. — Bírd ki, fiam — vigasztaltam a gyereket —, mindjárt ebédelünk, már annak van ideje. Ámde sanda gyanúm támadt. Semmiféle előkészületét nem láttam az ebédnek. Na ebből nem lesz bográcsos ... Ügy két óra tájban jó hangosan mondom az asszonynak, adjon valamit a gyereknek. Erre Bobályka a homlokára csapott: — Azannyát! így eltelt az idő! Na nem baj, most harapjunk egy keveset, annál jobban esik az estebéd. Naplementekor a tűz is szebb ... Enni kezdtünk. Bobályká- né erősködött, hogy kóstoljuk meg a fasírtjukat, ne csak a magunkét együk. Jut ebből, bár a Sanyika úgy szereti, hogy képes volna egymaga felfalni az egészet. De azért csak kóstoljuk meg. A sör azonban, meg kell adni, valóban pincehideg volt. Ebéd után újból csatasorba álltunk. Égett a hátam a naptól, a tenyerem a kapa nyelétől. Nagy kínomba került, hogy észre ne vegye Bobályka, aki sandán figyelt. (Ne mondja, hogy nyím- nyám vagyok!) — Te Elemér — mondtam, mikor már pukkadoztam belülről a dühtől, elátkozva Bobálykát meg a birtokát —, a gyerekek játszhatnának egy kicsit... — Bobályka felcsattant. — Még mit nem! Én a Sanyikét munkára nevelem. Sanyi csak dolgozzon, hadd tanulja meg, hogy az élet értelme a küzdelem. ... Napszálltáig dolgoztunk. Akkor megszólalt Bobályka. — Sajnos, le kell mondanunk a bográcsosról, késő van, s nem éritek el a buszt, a kocsinkba pedig nem fértek be, nézd, mennyi cuccot viszünk haza. Mert én, öregem, önellátó vagyok, én hagyom a piacot másoknak. Ja, szivem — szólt a feleségének —, adjál egy kis zöldbabot Terikének, nylonzacskót találsz a pincében. A következő pénteken mondtam Bobálykának: — Elemér, holnap szabad szombat. Tudsz róla, hogy a számlázás megy társadalmi munkára? Az egyik óvoda udvarát parkosítjuk. Bobályka úgy nézett rám, mint egy marslakóra. — öregem, te meg vagy húzatva! Most, amikor a mezőgazdasági munkák dandárja van!? Csata László Társadalmi munka A Nyírség hazánk legkeletibb része sok érdekességgel várja látogatóit. A népi építészet remekeinek megőrzésére nagy gond. dal vigyáz az Országos Műemléki Felügyelőség. Képünkön Móricz Zsigmond emlékháza Tiszacsécsén. Kapu nincs, a dáliáikkal, őszirózsákkal és kardvirágokkal szegélyezett betonjárda hívogatja az embert. Az egyik oldalon a virágágy véget ér, a járda ketté válik, egyik „ága” egy gondozott udvarba, a másik a terméskő burkolású épülethez, a jászszentandrási postahivatalhoz vezet. A posta virágoskertje, gondozott udvara csak ízelítő abból, ami belül a hivatalban látható. Az előtérben, a falon végigkúszó filodendron jelzi, hogy itt gondos kezek vigyázzák a rendet. Otthonról hazajárnak Képünkön: Szomorov - Vajda László - és Gurmizsszkaja - Olsavszky Éva -
