Szolnok Megyei Néplap, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

1977. augusztus 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 KITÜNTETETT NÉPMŰVELŐK Nem áldozat kötelesség A közművelődésben, a közművelődé­sért munkálkodók legjobbjait az alkot­mány ünnepe alkalmából különböző kitüntetésekkel jutalmazzák, elismerve kiemelkedő tevékenységüket. A most kitüntetettek közül három népművelő arcképét villantjuk lel. Hz üvegiyárbaR — Mivel kezdődött a mai napja? — Reggel hétkor nyelv­órám volt. A berekfürdői üveggyár igazgatója, Suha Zoltán ren­geteget tud mesélni erről a nagyon szeretett területről. Hosszan ecseteli a török hangzók szépségét, majd dal­lamos spanyol nyelven sza­val pesszimista verseket, amiket valamikor régen ta­lált, vett hozzájuk nyelv­könyvet, szótárt — így kez­dett spanyolul tanulni. Ha­marosan az is kiderül, hogy a magyar eszperantisták sakkválogatottjának tagja, s az üzemben eszperantó nyelvtanfolyamot vezet. — Mit jelent a nyelvtanu­lás? Passzió? — Műszaki ember vagyok, felüdülés, ha nyelvet tanu­lok. De a nyelvismeret a munkámban is segít. Most franciát tanulok haladó fo­kon, mivel Franciaországból veszünk automata gépsort az új üzemcsarnokunkba, s a továbbiakban is együttmű­ködést tervezünk velük . — Egyedüli tanul nyelvet? — Dehogy. Tizenhármán tanulnak franciául, ők még kezdők. Vannak közöttük kö­zépvezetők, fizikai munká­sok. Jelenleg is van angol, eszperantó nyelvtanfolyam, most majd németet szerve­zünk. Mindegyik csoportban tanulnak munkások. Van le­morzsolódás is, de kialakult egy erős mag. — ön az üveggyár igaz­gatója, műszaki, gazdasági vezető, mégis rengeteget tö­rődik a munkások művelő­désével, a munkahelyi mű­velődéssel, — Ma még így hatékony. A munkás az üzemben be­kapcsolható, aktivizálható, lakóhelyén alig. Pedig ne­künk is csak így lesz mű)-l veltebb, hozzáértőbb dolgo­zónk. Egyébként a munka­helyi művelődésbe jobban be kell vonni a hivatásos népművelőket. Adatok, nevek röpködnek: színházbérlet Debrecenben, Szolnokon, a karcagi rendez­vények rendszeres látogatá­sa, de legfőképpen az üveg­gyárban sikert aratott prog­ramokról esik szó. A kar­cagi zeneiskola tanárainak sorozata, a zenei ismeretter­jesztés, Keres Emil előadó­estje, író-olvasó találkozó Sánta Ferenccel, László-Ben- csik Sándorral; Rockenbauer Pál, Kulin György természet- tudományos előadása; Szabó László, Révész Napsugár, észt grafikák, Adyról készült fotókiállítása... — megany- nyi emlékezetes rendezvény. Suha Zoltán a „Szocialista kultúráért” kitüntetést kap­ta. I hivatalban . Bornemissza Ilona, a szol­noki Járási Hivatal főelő­adója a Közrriűvelődési dí­jat vette át. — Kedvenc területem a honismereti mozgalom, a krónikaírás, a falu- és üzem­történet — mondja. — Sokat foglalkozom a termelőszövet­kezetek közművelődésével. De nem sikerül mindig min­den. Például a Mindenki is­koláját egyetlen helyen, Kun­hegyesen sikerült megszer­veznünk, pedig sok helyen próbáltuk Kunhegyesen kü­lön tanterv készült, hogy át­hidalják a televízió- és rá­dióműsorok, valamint a hall­gatók tudásszintje közötti kü­lönbséget. — Mióta végzi ezt a mun­kát? — Ó, nagyon régen, a ta­nácsok megalakulása óta. Munkám társadalompolitikai érettséget és lényeglátó ké­pességet kíván. Mi, a köz- művelődésben dolgozók ál­talában a fáradt emberekért tevékenykedünk. Ma örmé­nyesre megyek, egy ifjúsági klub foglalkoztatására. Ök a járás egyetlen Ady nevét vi­selő klubja, s ők indítottak útjára egy felhívást az év­forduló kapcsán. Az utóbbi időben háromszor voltam ná­luk, segítem a vállalkozásu­kat. — E több mint két évtized alatt, bizonyára sok érdekes, értékes embert ismert meg. — Például dr. Varga Lajos tanárt, aki Tiszaföldváron megalapította a tiszazugi földrajzi múzeumot. Rend­szeres gyűjtőmunkát végzett, kutatócsoportot szervezett, s hosszú-hosszú harc után ka­pott helyet az összehozott anyag. Ezt én végigdrukkol­tam és segítettem, ahogy tudtam. A múzeum alapító­ja ma már nyugdíjas, de tu­dom, hogy otthon is dolgo­zik. Nagyon sok értékes em­ber van, nélkülük az én munkám semmit sem érne. — Van szabad ideje? — Nem szeretném a mi murvánkat áldozatnak fel­tüntetni, mert áldozatot sok­szor kényszerből hoz az em­ber, a közművelődést viszont önként végzi, önként mond le arról, hogy a családjával töltse az estéket, ünnepnapo­kat, hiszen ilyenkor dolgozik. Ezt a tevékenységet csak szenvedéllyel lehet végeeni. I nizeumban A köztudat a múzeumokat romantikus nimbuszokkal övezi, de ez a kép hamis. A tudományos munka mellett sajátos eszközeivel sokat tesz a közművelődésért egy mú­zeum is. Például Jászberény­ben a Jász Múzeum, amely- rfek igazgatója, Tóth János, a „Kiváló Népművelő” ki­tüntetést vehette át. — Ezek a vidéki múzeu­mok megmaradtak „egysze­mélyes” intézménynek — mondja —, de tőlünk is any- nyit várnak, mint a nagy, specializálódott munkatár­sakat foglalkoztató múzeu­moktól. A város életének leg­különfélébb területein igény­lik a múzeum segítségét. Gyakori, hogy régi pénz meghatározásához, kereszt- rejtvényhez kérnek segítsé­get, és még mennyi minden­hez! Itt rám vár a társadal­mi munka szervezése, tanul­mány írása, kiállítás rende­zése, fuvar biztosítása, ab- lakgittelés, facsavar beszer­zése ... — Kedvenc területe? — Egyik a honismereti munka, melynek a mozga­lommá válása előtt is vol­tak hagyományai a Jászság­ban. A múzeumi népművelés másik formáját jelentik az írásos közlemények. Amit föltárunk, azt publikáljuk: 1967-ben indítottuk útjára a Jászsági füzetek című ki­adványsorozatot, melynek már a tizenharmadik szá­mát készítjük. Jól használ­ható nyersanyagokat közlünk a Jászsági honismereti adat­tárban. — Jelentős, amit a mun­kásmozgalom emlékeinek fel­tárásában végeztek. — Csak néhány cím: Jász­sági internacionalisták visz- szaemlékezései. A munkás- mozgalom jászberényi már­tírjai. Jász földön a Tanács- köztársaságért. És így to­vább. — Elég szűkös a helyük. — Sajnos, a legtöbb mú­zeumnak. Jászberény expo­nált helyén üresen állt egy terem, mivel a keravillnak új helyiséget adtak: na, mon­dom, használjuk ki ezt a négy ragyogó kirakatot! En­nek a kiállítóteremnek any- nyi volt a látogatója, mint a múzeum állandó kiállítá­sának. Rendeztünk benne képzőművészeti, honismereti, munkásmozgalmi, népművé­szeti kiállításokat. — Ügy tudom, most ta­nyamúzeumot létesítenek. — Egy volt tanyai iskolát rendezünk be. Jó helyen, kőút mellett van. Bekerí­tettük, fészert építünk a na­gyobb tárgyaknak. Szocia­lista brigádok jöttek polco­kat, villanyt szerelni, beve­zetni a vizet, parkosítani. — Tervei? — Szeretném a múzeumot kutató bázishellyé alakítani, valamint a jászsági és az innen elszármazott festők képeiből létrehozni a Jász­sági Galériát. K. L. Fotó: T. K. L. A Szigligeti és a kortárs dráma Huszonöt éve, hogy ön­===== álló társulattá szerveződött a Szigligeti Színház. A jubileum min­dig alkalom egy kis ön­vizsgálatra, számvetésre, nemcsak a múlt, hanem a jelenlegi helyzet felmérésére is, művészi szempontból épp­úgy, mint más egyéb vonat­kozásban. Alkalmul kívánkozik te­hát, hogy az ünnepi előké­születek idején szóljak a színházi munka szerintem egyik lényeges, hanem az egyik leglényegesebb műsor- politikai kérdéséről, színhá­zunk és a kortárs magyar dráma kapcsolatáról. Hisz közismert, a színház közön­ségéhez a legeredményeseb­ben nem elvont, áttételes sorsok, nem párhuzamos tör­ténelmi helyzetek ábrázolá­sával tud szólni, hanem — ahogy az Ásztalosinduló ren­dezője is megfogalmazta — valóságos életünk valóságos helyzeteiben mozgó valóságos figurák valóságos problémái­ra való igaz megoldással. A mai magyar dráma és a színház igényes, műhely­természetű kapcsolatáról va­lójában csak 1969-től beszél­hetünk, Jókai Anna Fejünk felül a tetőt című drámájá­nak bemutatójáról. Majd a kapcsolat új állomása Szé­kely Gábor és Örkény Ist­ván „találkozása”, melynek gyümölcse a nagy sikerű Macskajáték és további ered­ményes együttműködés. A dramaturgiai műhelymunka erősödését hozta. Swajda György csatasorba állása dramaturgként — az előző évékben csak átmeneti­leg volt a színháznak drama­turgja — a színház és a drá­maírók széles körű együtt­működését hozza. Ha nem is számszerűen sok bemutató­ban jelentkezik a hatása, de a közös munka minőségében feltétlenül érezhető a drama­turg jelenléte. Aki már nem egyszerű „alkalmazott”; a színházban megvalósul a szer­ző—dramaturg—rendező „szentháromsága”, s az ő szellemi egymásra hatásuk kíséri végig a művet szüle­tésétől a színpadra kerülé­sig. A dramaturgia igazi szel­lemi műhellyé válik, közös munkában alakul ki a mű­sor, a játékmodor és a da­rabigény. Az alkotójellegű műhely­munka az 1975—76-os évad­ra érik be igazán. Nemcsak a két sikeres ősbemutató, a Kulcskeresők és az Asztalos­induló jelzi a kibontakozás eredményességét, hanem az a munkakapcsolat is, amelyben együtt dolgozik a színház dramaturgiája Galambos La­jossal. a Szigligetinek írt da­rabot Szakonyi Károly, s ha hozzávesszük, hogy a Ber- narda Álba házát is új ma­gyar fordításban mutatták be, a kapcsolat mindenképp in­tenzívnek mondható. Igaz, az 1975-ös esztendő általában is a magyar dráma kiugró éve, amikor nemcsak hogy nem csökken a drámai gondola­tok abortusza, hanem szép számmal akad egészséges, érett drámai mű is. Így alig van színház az országban, amelyik ne tenné le ez ügy­ben a garast, r^émelyik töb­bet is. A kortárs magyar dráma és a Szigligeti Színház kap­csolata ezek szerint harmo­nikus, felhőtlen volna? Az elmúlt évad, amelyben egyet­len új magyar dráma elő­adására sem került sor, saj­nos nem ezt mutatja: két­ségtelenül bizonyos megtor­panást tükröz. Székely Gá­bor igazgató szerint (Színház, 1976. december) az átmeneti feszültségekkel járó válság mélyebb oka: „sztrájkolnak” a drámaírók. Mint jelensé­get állapítja meg, hogy míg a széppróza és a líra műve­lői magas színvonalon „ter­melnek”, addig kevés az az alkotó, aki amikor ki akar­ja fejezni magát, elsőként a színházra gondol. Az igazi drámák hiányát a színpadon gyakorta szereplő adaptációk is bizonyítják — szerinte —, hogy tudniillik még sikeres előadások között is nem egy eredetileg más formában megszületett mű színpadi át­dolgozása. Nincs tehát ele­gendő igazán jó magyar drá­ma, vagy ha akad is, elvétve csak, azzal sem vidékre igye­keznek a szerzők, így szól az érvelés. Nem állhatom meg, hogy .......'■........... elismerve az é rvekben meghúzódó rész­igazságokat, mégis ne száll­jak vitába a helyzet ilyetén- való sommás megítélésével. Kétségtelen, kísért még min­dig a provincializmus, hogy tudniillik egy magyar dráma fővárosi sikere értékesebb, mint vidéken elért diadala, s tény az is, hogy jövedelme­zőbb is egyben az a siker, de az olyan szoros, időtálló kap­csolatok, mint Illyés Gyúláé Péccsel, vagy a Németh Lászlóé sokáig, haláláig Veszprémmel; vagy bizonyos mértékben, a szolnoki szö­vetkezés Örkénnyel, aki a Macskajáték idején nagy megelégedéssel jegyezte meg, hogy avatottabb kezekbe nem is adhatta volna drámáját — épp ezek a jelek, jelenségek mutatják, hogy hasonló kap­csolatok kiépítésére bátrab­ban és uram bocsá’. a na­gyobb kockázat vállalásával is lehetne építeni. Mert _ — érzésem szerint — láthatóan az is bénítja a szolnokiak munkáját, hogy mindenkép­pen csak a kiugró sikerre „spekulálnak”, ha mai magyar dráma bemutatóját tervezik, azaz az új magyar dráma előadása csak akkor érde­kes, ha országos szakmai ér­deklődéssel kecsegtethet. A kortárs drámával szemben tanúsított, bizonyos mérték­ben nem pusztán művészeti szempontokat érvényesítő magatartás azután már-már olyasféle „arisztokratizmus­ba” csaphat át, ami fékezi a kockázattal járó színházi munkát, egyben a magyar dráma erősödéséért vállalt pionírtevékenységet. Másrészt a mai magyar dráma ügye szempontjából túlságosan is „féloldalas” az a fajta dramaturgiai mun­ka, amelyben a hangsúly ki­zárólag a saját felfedezésű, a csak a „mi műhelyünkben készült” drámákra esik. A színházak társadalmi külde­tése és megbízatása szem­pontjából — úgy gondolom — leszűkített felfogása ez színház és mai dráma kap­csolatának. Sőt, egyoldalúan önző magatartást is takar, hisz megvan az a kára is, hogy az azonos időben szüle­tett és másutt már játszott értékes színpadi művek egy­szerűen kívül esnek a szín­ház látókörén. Ha nincs a színháznak új magyar drámája, miért ne fordulhatna szorult helyze­tében mondjuk egy-egy szom­szédvárhoz, akár Békéscsabá­hoz, Kecskeméthez, de más színházakhoz is, amelyek mai szerző ősbemutatóját vállal­ták, hisz általában egy-egy új magyar dráma húsz-har­minc előadás után sokszor egyszerűen a süllyesztőbeke­rül, a feledés pora lepi be. Mert már senkit nem érde­kel, a bemutató után. Lám, Szakonyi Károly ősbemuta­tónak szánt drámája a múlt évadra nem készült el, meg­állt a Szigligeti tudománya, a műhely tehetetlenül tárta szét karjait, megadva magát a sorsnak: akkor nincs mai szerző bemutatója. Hogy jobb sorsra érdemes drámák egész sora kínálta magát, s ' közü­lük akárcsak az újrafogal­mazás szándékával is érde­mes lett volna kiemelni' vala­melyiket ideiglenes papírsír­jából, ez kívül maradt a számításokon. Pedig nem­csak a 'klasszikus drámák­nak lehetnek új meg új ér­telmezésű előadásai. A tár­sulat bátran vállalkozik ar­ra, hogy a főváros valamelyik színházával párhuzamosan olyan klasszikust játsszék, aki ugyanazon időben ott is műsoron van. A bemuta­tók szinte egybeesnek idő­ben (Magyar Elektra, Kar- nyóné, Bernarda Álba háza), de mai magyar szerző drá­májával már korántsem ilyen természetes a helyzet. Még az a Csurka is érdektelen például, akiért előzőleg szin­te lábát töri a színház, hogy tudniillik darabját először mutathassa be, de után- játszva” már nem eléggé iz­galmas feladat. Ismét más oldalról ugyan­ez. Amíg a világ legtermé­szetesebb dolga, hogy a Kulcskeresők Szolnok után eljut a Nemzetibe, ugyanak­kor ez az út már visszafelé más darabokkal alig járha­tó? Ha 'kivétel akad is — Adáshiba, Szerelmem, Elekt­ra, Elveszett paradicsom — a Szigligeti Színház prog­ramjában kissé felemás mó­don van jelen a mai magyar dráma. Egyrészt jelentős erő­feszítések, olykor már-már kétségbeesett akarások e^y- egy ősbemutató megterem­téséért, másrészt kóros és káros figyelmen kívül ha­gyása a máshol született, népszerűsítésre váró drámai műveknek, a mai gondolato­kat közvetlenül, áttételek nél­kül hordozó színpadi alko­tásoknak. R vidéken élő színház- - " — igényes dra­maturgiai tevékenységé­ben csak az említett két lehetőség egészséges egyen­súlya, aránya lehet a helyes megoldás. És egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez vala­miféle ízlésbeli, esztétikai megalkuváshoz vezessen. Még csak az sem kell, hogy a színház olyan szerzők be­mutatását vállalja fel, akik­nek a világát nem érzi közel magához, akiknek a megszó­laltatására nem érzi magát hivatottnak — Németh Lász­ló például érthetően azért maradt ki évek óta a szín­ház programjából, mert a színház a „túlírt” Németh Lás21ó-i gondolatok színpadi kifejezésére még nem talál­ta meg a megfelelő stílust, a megfelelő színpadi közeget, nem jutott el a színpadi ví­zió megteremtésének gondo­latáig. Dehát a mai magyar dráma skálája eléggé széles ahhoz, hogy sajátos ízlés sze­rint is válogatni lehessen be­lőle. Mert egyetlen évad sem múlhat el kortárs magyar szerző drámájának bemuta­tása nélkül. És különöskép­pen nem a jubileum. Valkó Mihály Kulcskeresők

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom