Szolnok Megyei Néplap, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-14 / 191. szám

1977. augusztus 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Mezőtúri kaleidoszkóp 600. születésnapját ünnepeli jö­vőre Mezőtúr. Az évfordulót tu- domáryos ülésekkel, kulturális és sportrendezvényekkel, új lé­tesítmények átadásával teszik emlékezetessé. Javában foly­nak az előkészületek. A napokban helyezték el a társadalmi összefogással épülő 200 személyes óvoda és a 800 adagos konyha alapkövét. Képünkön még csak a makett látható, de egy év múlva már birtok­ba vehetik az óvodát és a konyhát a mezőtúriak. £vek éta gondot okoz a megfelelő ivóvíz. Az ötö­dik ötéves tervben meg­épül egy 700 köbméteres, acélvázas víztorony és víztároló, de újabb kutak fúrását is tervezik a város­ban. Mezőtúr portalanított úttal - kivéve a főutakat - nem ren­delkezett. A felszabadulás után nagyarányú útépítés kezdő­dött. Az idén is folytatják a munkát. Képünkön építik az Asztalos János utat amely a város főteréhez vezet. Látogatóban Szolnokon BESZÉLGETÉS GEORGII GEORGIJEVICS BUGU0VVIL Katonaként járt Szolnokon. Azóta nyugállományba vo­nult, Iváno Frankovszkban él. Legutóbb ’73-ban töltött néhány napot a megyeszék­helyen. Most a TESZÖV és a tiszaföldvári Lenin Termelő­szövetkezet, valamint Szolno­kon élő barátai meghívásá­nak tett eleget és augusztus 1-től 13-ig ismét ellátogatott családjával együtt a megyé­be. Ebből az alkalomból be­szélgettünk vele. — Merre járt a két hét alatt? _____ — Sokfelé elvittek a bará­taim. Jártam a kunszentmár­toni járás községeiben, a ti­szaföldvári Lenin és a tósze­gi Petőfi termelőszövetkezeT tekben. Természetesen alapo­san szétnéztem Szolnokon is, meglátogattam az itt élő ba­rátokat, ismerősöket. — Milyennek látja most a várost? Mennyit fejlődött mióta nem látta? — Rengeteget változott, gazdagodott a város. A régi helyismeretem alapján már nehezen tudnék közlekedni, annyi az újdonság. Jól dol­goztak az építőik az elmúlt négy évben. Különösen meg­tetszett a város központja és az állomás környéke. Ilyen vasútállomást nem minde­nütt lát az ember. Kerestem a régi, megkopott vasúti épü­leteket, de se híre, se hamva a múltnak. Nagyon sok tíz­emeletes és annál magasabb épületet számoltam. Megra­gadott, hogy milyen szépek, korszerűek a lakótelepek. Kellemes látvány a József Attila úti lakótelep és hatal­mas lesz a Széchenyi is. A Zagyva-partra rá sem lehet ismerni. Jól sikerült a 4-es fő közlekedési út városi sza­kaszának korszerűsítése is. Nem vásárlási szándékkal, hanem kíváncsiságból szinte minden boltot, áruházat vé­gigjártam. Legjobban a Centrum Áruház és a Szövet­ség ABC tetszett. Áruval teli polcokat, bőséget láttam. Hasznosnak tartóm a szezon­végi kiárusítást is, ami akkor kezdődött, amikor megérkez­tem. Szolnokot összehasonlít­va más magyar várossal nyu­godtan mondhatom, hogy jó eséllyel benevezhetne a vá­rosok „szépségversenyébe”. — Említette, hogy néhány termelőszövet­kezetben is járt. Mj a véleménye munkájuk­ról? — Csodálkoztam, hogy a szeszélyes időjárás ellenére sikerült az idén is jó terme­lési eredményeket elérni. Ez pedig csak a szervezett, jó munkának köszönhető. Pél­dául a tiszaföldvári Lenin Termelőszövetkezetben elnéz­tem, hogy milyen korszerű gépekkel dolgoznak. Ritkán látni olyan komplett, jól fel­szerelt sertéstelepet, mint ott. Nagyon tetszett az öntö­zésük: átgondolt és szerve­zett. Ennek köszönhetik a jó zöldségtermést. A szövetke­zetekben nemcsak a terme­lésre, hanem annak irányí­tóira az emberekre, szociális körülményeikre is nagy fi­gyelmet fordítanak. A leg­több helyen modern öltöző, fürdő, üzemi konyha, ebédlő, pihenő áll rendelkezésükre. — Eltelt a két hét. Mikor utaznak el? — Sajnos ismét el kell bú­csúzni- barátaimtól, hiszen vasárnap, augusztus 14-én utazunk haza a családommal. Jól éreztem magam itt és sze­retnék még nagyon sokszor eljönni Szolnokra. Ezért úgy köszönök el: viszontlátásra. Sz. E. D egfenyegettek: ha nem adom tovább a hozzám írt „elmés” szöveget, elvesztem az állásomat, esetleg meghalok. De ha sze­rencsés akarok lenni — mondjuk egy ötöst nyerni a lottón — akkor másoljam le húsz példányban a szöve­get, és küldjem el ismerőse­imnek. Ha ez utóbbit meg­teszem kilenc napon belül a szerencseüánc engem is el­ér... de ha nem, akkor úgy járok mint az a bizonyos „Ivite Davine tisztviselő”, aki megkapta a másolatot, de megfeledkezett róla. ezért elvesztette állását... vagy mint „Danilla Lisette”, aki rengeteg dollárhoz jutott, de mivel a láncot megszakította, meghalt... Hm... 20 példányban .;'. Meggondolandó... Csak tud­nám, hogy ki volt a szeren­csétlen Ivite Davine, még Danilla Lisette? Elég balga volt a szegény Lisette az bi­zonyos. Bizonyára nem olvas­ta el kellő figyelemmel a szerencseláncra hívó szöve­get. És az a szegény Ivite Davine! Elvesztette az állá­sát. Igaz, az Amerikai Egye­sült Államokban ez nem rit­ka jelenség, mert ha jól olvastam a minap, több mil­lió munkanélküli van ... úgy kell neki, ha feledékeny csak „láncolnia” kellett vol­na. Sajnos azt sem tudom, ki volt Gart Anna, akire a lánc­levélben hivatkoznak és aki állítólag 1902-ben 2 milliót nyert lottón, mert szétküldte a húsz példányt.. .hm... itt valami nem stimmel! Ha az Űj Magyar Lexikonnak hinni lehet, akkor Magyaror­szágon 1897-ben megszüntet­ték a szerencsejátéknak ezt a formáját, és csak 1957-beri indították meg újra. Vagy a hölgy nem magyar volt, s csak tévedésből írták így a nevét? leginkább az ejt gon­dolkodóba: ha valaki | annyira "hisz a szeren­cseláncban, miért nem írta alá a nevét? Én X. Y. írok neked, hogy szerencséd legyen ... vagy nem szeretné ha — jogosan — butának néznék, korlátoltnak tarta­nák? Ügy látszik ennyire ő maga sem bízik a szerencsé­jében! — V — A város lakossága sok hasznos társadalmi munkát végez. A képen látható Lendület Szocialista Brigád - tagjai a DATE mezőtúri főiskolai karának tanműhelyében dolgoznak - fejenként 40 óra társadalmi munkát vállaltak ebben az év­ben a városért A 600. évfordulóra több középületet, intézményt újí­tanak fel Oj „köntösbe" öltözik többek között a művelődési központ, a Bo- 7 rostyán étterem. Képünk a főtéri áfész áruház és ke­reskedelmi szakmunkáskép­ző iskola rekonstrukciójá­ról készült (Fotó: Nagy Zsolt) 5. Bálint és Zsuzska még nincs egy éve, hogy ismerik egymást. Bálint egy szombat délután hazautazott a szülei­hez. Vasárnap este jött visz- sza. Szamosházának két me­gállója van: a felső, az az állomás; az alsó csak egy régi, kimustrált vasúti ko­csi, ott jegyet se adnak. Bá­lint mindig a kerten járt, ott rövidebb az út a megállóhoz. Hozott könyvet az útra. A harmadik oldal után, ahogy felnézett, megállapí­totta, hogy ő egy nagy ló ... Olvas, ahelyett, hogy ezt a lányt nézegetné, aki vele szemben ül. A lány csak Szatmári le­het! Ilyen arcú lányok ott vannak; szőkék, kék szemű­ek. Az a jó a szatmári lá­nyokban, hogy egy szóra tud­nak nevetni. — Szatmárra, ugye? — Nem! Bikszádfürdő ... — Azt mondják, ott még a szatmáriaktól is szebbek a lányok! Nem mutatott hajlandósá­got a beszélgetésre... „Okosabb, ha olvasok! Semmi striciSkedés!” — Én csak Szatmárig me­gyek! „Jó lenne, ha azt monda­nád, de kár!” A lány nem mondott sem­mit, még jobban behúzódott a sarokba, álmosnak lát­szott. — És még ma vissza is jön? — Ma? Éjszaka lesz, mire Máramarosszigetre érek! „Óh, te kis szélhámos, az előbb Bikszádfürdőt mond­tál...” Bálint nem figyelmeztette. Beérkezett a vonat Szat­márra. A lány — még meg se állt a szerelvény — kiment a fülkéből. Bálint megnézte. Se a má- ramarosszigeti, se a bikszá- di vonatra nem szállt fel. Elindult szépen az Attila utcán, befelé a városba. „Mégiscsak szatmári vagy, te kis aranyos!” Utánasietett, nem szólt, mellé ért. Mentek egymás mellett. — Mit akar? Én asszony vagyok! Hagyjon békén! A szamosházi pap felesége va­gyok! — Én pedig Járó Bálint, gimnáziumi tanár! Járó László, szamosházi kerék­gyártó fia! Járó Sándor pres­biter unokaöccse. Nem hiszi? Azt mondják, jobban hason­lítok a nagybátyámra, mint az apámra. Nézzen meg! — Már megnéztem! Megálltak, kezet fogtak. — Olyan furcsa, hogy ott­hon még nem találkoztunk! De hát a férjemet ismeri sze­mélyesen is, nem? Megis­merkedhettünk volna másutt is. Persze, maga ritkán jár haza, és mi sem régen va­gyunk Szamosházán! Elértek a Teleki utca sar­káig. — Huszonkettő! — Elkísérhetem? így megy maga Bikszádfürdőre meg Máramarosszigetre ? Egymásra néztek, és mint­ha régi gyerekkorból való barátság lenne köztük, el­kezdtek nevetni. Már esteledett, amikor be­fordultak a Teleki utcába. Sokkal lassabban mentek vé­gig az úton, mint máskor, ha egyedül jártak erre. A Zsuzskáék házánál két bejárat van! Egyik az utca felől, másik a kertről. A ker­ti bejárat messzebb esik, meg kell kerülni a házsort. Zsuzska lánykorában min­dig azon járt haza, ott sötét volt, belül a kerítés mellett lehetett csókolózni, nem lát­tak oda apáék a házból, se a járókelők az utcáról. Mióta asszony, soha nem ment a kerti kapun. „Már rég haza kellett vol­na érnem. Mit mondok anyá- éknak, hol voltam eddig, ha­csak azt nem, hogy a késői vonattal jöttem be, de ah­hoz még korán van!” Bálint a kapuig kísérte. Megálltak a kerítés mellett, aztán egy hirtelen mozdu­lattal megcsókolta Zuzskát. — Maga nem normális! . — Azt mondták az egyete­men, hogy vannak normáli­sak, normálison aluliak és normálison felüliek! Engem az utóbbi csoportba sorolt Karácsony professzor úr... — Én is szerettem volna pszichológiát tanulni... Az elsőt követő csókok ép­pen olyanok voltak, mint ré­gen, amikor Zsuzska gimna­zistákkal csókolózott. „Ügy csókol meg, mintegy szerelmes gimnazista! Ma este... de aztán soha többet! Olyan korán férjhez mentem! Többet nem talál­kozhatok vele! Gyermekem van és férjem. Csak ez az egy este...” (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom