Szolnok Megyei Néplap, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-11 / 188. szám
1977. augusztus 11* SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 nOBBI PÉTER 1964- — Sziget Kritikusi közhely, hogy — az iro első kötete (i)-ben a saját gyermek-ifjúkorát írja „ki” magából, hisz nincs, nem is lehet más témája. Dobai Péter cáfolni látszott ezt a tételt. Igaz, verskötettel jelentkezett: Kilovaglás egy őszi erdőből (1973), de rögtön érett, kiforrott hanggal. Regényei: Csontmolnárok (1974), Tartozó élet (1975), éppen azzal okoztak meglepetést, hogy cáfolták a fenti teteit. A tavaly megjelent novellás kötetben (Játék a szobákkal) már jócskán találhatnak önéletrajzi motívumot is, de — paradox módon — ezeket is éppen ez az új kötet világítja, magyarázza meg. Már csak ezért is zavarba ejtő ez a könyv. Nem az a zavaró, hogy a kritikusok dogmája megcáfolódott, — nem veszi azokat senki komolyan — hanem az a mód, ahogyan Dobai bepillantást enged kamaszkora — felnőtté válása pörsenéses titkaiba. Ne kerülgessük a szót: a magánügyeibe. Mert igaz ugyan, hogy minden író csak önmagát írja végső soron, mert hiszen amikor a világról beszél, akkor is az ő személyiségének a prizmáján keresztül láttatja, de ennél a könyvnél az a kínos érzésünk, mintha a kulcslyukon leskelődnénk. Éppen a témája miatt. Nincs, nem is lehet semmi bajunk a megírás módjával: Dobai — háta mögött a négy kötettel, sok-sok cikkel, tanulmánnyal, sőt filmekkel is — bravúrosan bánik a szóval, az élményanyagával is. Ugyanezt a zavart érezzük, vagy ehhez már hozzá kell szöknünk? — amit az autóbuszon,, utcán csóko- lódzó, szeretkező párok láttán. A könyv története kettős: 1973—74-ben ösztöndíjasként Kubában tölt egy évet, s ott, a távoli országban felidézi a 10 évvel korábbi élményeit. A hatvanas évek prózájára kell utalnunk, hogy megértsük az úgynevezett „csellengő hősöket”, akiken akkoriban jócskán elverte a port a kritika. Nos, Dobai akkor nem mondott erről semmit, hiszen el volt foglalva azzal, hogy élte. Mindenekelőtt elment tengerésznek. Ki akarta próbálni önmagát, megszökni a szülők terhes felügyelete elől. Ám a tenger nem csupán kaland, de gyöt- relmes munka is. Hallgatni, olvasni róla romantikus, de a rozsdát verni a hajó oldaláról, festeni, őrséget állni, végezni a robotmunkát, amit mindig a „legkisebb nyakába sóznak”, már nem olyan szép. Hazajön hát. Szülei külföldre mennek dolgozni, ráhagyva a lakást. Pénze, s főleg ideje bőven van, célja, konkrét elképzelései csak cseppfolyósak. S ekkor jön a másik kaland: a nő. Pontosabban szólva előbb a nők tömege. Csak nehéz, fáradságos munkával lehetne ösz- szeszámolni, hogy hány női név bukkan fel a könyvben, s nyilván a főhős ágyában is. Önkéntelenül is a tenger hullámait idézik; az egyik kioltja a másikat. Maguk a viszonyok, a „történetek” ugyanis egyhangúan, monotonon, szívósan ismétlődnek, fürödtek, magnóztak, ittak, szeretkeztek, beszélgettek, felkerekedtek, s elmentek sétálni vagy inni. Ez előbb- utóbb csömörbe torkollik, cinizmusba, lelki fásultságba. Váratlanul, szinte orvul éri, hogy mintegy elmerüljön, elvesszen benne egy időre. Kubából érti meg önmagát, lényegében azt a benső történést, folyamatot, ami íróvá érlelte. Izgalmassá is ez teszi a könyvét, nem az, amit elmond. A visszaemlékezés alapja az eredeti napló és a korabeli fényképek. Ha meggondoljuk, korántsem olyan kellemes állapot ez: állandó, feszes önkontroll alatt cselekedni, élni, az Önkínzásig elemezni magát az élményt, még a szerelmi aktust is. így viszont már nem a hagyományos epikával van dolgunk, nem regény ez, inkább esszé. volt valami igazuk a kritikáknak a hatvanas években, amikor a kétségtelenül okosan és gördülékeny stílusban megírt regényhősök célját kérték számon. Dobai könyvén például Kubát kérhetnénk számon. Mert noha nem érdektelen, amit a kubai forradalomról és életről mond, nem is sok. Kapunk megint egy tucatnyi női nevet, száguldások, fürdőzések, séták leírását. Kínzó vágyat ébreszt az olvasóban: látni a szép szigetet, a naplementéket, a holdtöltéket és a szép nőket, de — tudjuk — soha nem juthatunk el oda, akkor meg minek minderről beszélni? így is értettük azt, Hogy kicsit bizony magánügy maradt ez a könyv, csak vágyakat ébreszt az olvasójában, de nem elégíti ki epikai igényeit, mint ahogyan a Csontmolnárok, vagy a Játék a szobákkal tette. Egy nemzedék felnőtté válásának a története is lehetett volna, de nem Jett az, csupán a Dobai Péteré. (Magvető 1977). Horpácsi Sándor Mégis ^Jégzajlás 2Amikor a hararigszó utolsó foszlánya is elszállt mesz- sze túl a gyülekezet feje felett, a Szamos partjáig, a tiszteletes úr oldalra tekintett; aztán vissza maga elé. Angyal Sándor nyelt egyet; sovány, libabőrös ádámcsutkája álla alól leszaladt, és elkezdte az éneket. „Te benned bíztunk eleitől fogva” Nagyon magasan kezdte — akarattal így — és aíkkora erővel, hogy beleremegett a halotti gyülekezet. Aztán hangjához hangok simultak, mint ellenáHhatatlan óriás áradat — hömpölygött az ének, feltörve az egekig. Mintha mindenki önmagán akarna bátorítani; erőt venni a koporsók felett lebegő árnyakon, Az ének szállt, jólesett mindenkinek a hosszú csend után a hangos énekszó. Nem sírt senki. Az anya énekelt. Ült. ’ Kiét lánya a szék két oldatán. Átfogták anyjuk vállát és egymás karját is. Az özvegy, a halott fiú anyja, nem tudta hol van, valami rémlett neki, úgy érezte, hogy nagy isteni csuda megy most végbe. Milyen furcsa, hogy ő részese énnek az érthetetlen, felfoghatatlan szertartásnak. Meg kellene kérdezni: miért énekelnek? Az ének első sora végeztével csend lett. Mintha ebben a csendben valami rémítő felismerés szállta volna meg az anyát, de nem tudta végiggondolni, hogy mi. Meg akart szólalni, először nem jött hang a torkán, aztán mégis. Csak annyi, hogy: jaj! Félelem fogta el az embereket, várták, hogy Angyal Sándor kezdje meg az ének második sorát. „Uram, téged tartottunk hajlékunknak” . Az apa; ki hitte volna harmadnappal ezelőtt, hogy most itt fognak énekelni felette? Vajon mi lehetett az első gondolata, amikor elindult a halál folyosóján? Tudta-e, hogy hova indult? Mi lehetett az 'utolsó gondolata, amikor érezte, hogy nincs menekvés? Székesfehérvárott helyreállítják Hétszáz éves lakóház Helyreállítják Székesfehérvár egyik legérdekesebb építészet-történeti műemlékét, egy hétszáz éves belvárosi lakóházat. Az épület oromfalának egyes részletei, félköríves hármasablakai a középkori kereskedőház 13. századi jegyeit őrzi. Az épületet később — a 14— 15. században — átalakították, az oldalhomlokzat é’s az ablak gótikus formát kapott. A múlt században újabb építészet-történeti jegyekkel gazdagodott a ház: barokkos jelleget öltött. A 700 éves házat lakhatóvá teszik: földszintjén üzleteket rendeznek be. Kecskeméten, a Széchenyi-város lakótelepén nyáron, kéthetenként játékkészítésre tanítják a város gyermekeit a művelődési központ bábcsoportos tagjai. Papírból, fonálból, rongy- hól és még sokféle olcsó anyagból varrják, ragasztják a különféle állatfigurákat, babákat. A játékkészítés szüneteiben óriási sárkánnyal körbejárva toborozzák az új résztvevőket. Tiszakürti változatok Aki a község felől igyekszik mostanában a tiszakürti arborétumba, az bizonyára meglepődik. Szapora csattogás és kopácsolás társul a madarak koncertjéhez, s a védett terület peremén, az öles fák gyűrűjében szorgoskodó csoportot fedezhet fel. Ősz halántékú és fiatalabb férfiak alakítják itt az embernyi méretű rönköket, hogy értelmes formává szelídítsék az anyagot. A tábor bejáratánál Nagy Kristóf népművész vésője alatt készülődik egy mű. Nagy Kristóf Kecskemétről utazott ide, hogy a Szolnok megyei fafaragók munkáját irányítsa. — 4 múlt nyáron látogattak meg a tiszakürti táborlakói. akkor született ez a megegyezés. Egy héttel a hátunk mögött most már nyugodtan elmondhatom: érdemes volt eljönni. Ilyen emberi, ilyen természeti közegben ötöm dolgozni Csak elismeréssel tudok szólni a rendezőkről, akik mindent megtesznek, hogy zavartalanul munkálkodhassunk. Tizenkét naptól persze nem várhatunk túl sokat. Szakmai fogásokat, mesterségbeli tó- pusztaiatokat próbálok átadni s ezek mellett kialakítottunk egy kollektív munkatér- vet. Tavaly csak kisméretű plasztikákat csináltak az itteniek. Most a tábor egy része nagyobb, funkcionális darabok létrehozására vállalkoAz ének második sora utáni csendet nem hallotta az anya. Csak annyit érzett, hogy valami felett, valami között Szédülten leheg. Újra elájult, de tartották két oldalt a lányai. Elvira zokogott, feljajdult, most értette meg mindezt, ami három nappal ezelőtt történt: jött rohanva Sándor bátyja, hogy jaj, uram, Istenem, apátok, meg Bálint ... Angyal Sándor rövidebb szünetet hagyott, mint az első két sor között. Az utolsó szótagot nem is énekelte, levegőt vett, hogy minél előbb kezdhesse: „Mikor még semmi egek nem voltának”. Most aztán nem hallani, ki sír, ki sóhajt, ki zokog, csak az ének hangja szárnyal. Járó Bálint... szegény! Még el se temették, máris megfordulhatna a koporsójában. Bálint halott; tudja mindenki. De hogy miért? Ezt még azok sem, akiknek a szeme előtt ragadta őt magához a hálál; Egy valaki van, aki tudhatná, de az nincs itt. Pedig neki kellene legközelebb állni a koporsóhoz. Bálint, ha élne, emlékezhetne rá; nem volt olyan rég, hisz nem is régen ismerik egymást — egyszer zott. Ide az arborétumba) azután az óvodába s a játszótérre szeretnénk néhány szép és használható művel felállítani. Majdnem éietnagyságú kis-, csikó és sübás parasztfigura formálódik a tábor belső terében. Nézegetjük az alakuló munkákat, s beszélgetünk. Ki- lenc-tíz év körüli kislány és testvérkéjé vetődik arra, de ők nem ; kíváncsiak á szóra. Szabó Ági már meg. tudja nyergeim a lovacskát, a kisebbet meg nekünk kell mögéje ültetnünk. A Damjanich Múzeum mú- zeológúsa, Szabó László a gyerekekkel utazott vissza Tiszakürtre. A múlt hetekben folytatott : kutatás hiányzó láncszemeit akarja most pótolni, s előadást is tartott a tábor lakóinak. Tőle tudom meg, hogy a népzenekutatókat hiába keresem napközben. Járják a környéket reggeltől estig. Annál is inkább, mivel már az első héten közel kétszáz — nem is akármilyen értékű — dalt sikerült felvenni. Viszont a legilletékesebben éppen Szabó László beszélhetett.: a népzenekutató tábor létrejöttéről. 1 — A tiszazugi kutatások során igen gyakran tapasz- tálkatjük, hogy a tárgyi rek- vizítumok mellett gazdag népdalkincse is van ennek a vidéknek. Természetesen mi nem vállalkozhattunk ezen a terüléten szisztematikus gyűjnekibúsulva a kettőjük életének megkérdezte; Zsuzsika, te eljönnél az én temetésemre? Azt mondta: igen! Bálint akkor arra gondolj hogy szeretné látni: igazán Zsuzsika lenne-e, aki a legszomorúbb gyásszal gyászolná el őt? Mind a ketten hangosan, szívből elkezdtek nevetni. Zsuzsiké azt, hogy ő milyen balga... — Elmennék a temetésedre? Azt hiszed, tudnék én egy perccel is tovább élni azután, ha te nem vagy? Még el sem hangzott végig az ének előző sora, Angyal Sándor kezdte: „Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva” Megzengette teljes érővel, utána a férfiak keményen, mint a kapák száraz akácfa nyelei, megtörhetetlenül: az asszonyok csengve, hajlongva: suhogó nádrengeteg véges-végig beláthatatlan tavakon. „Te voltál és te vagy, erős Isten”. Az anya felállt, és oda akart menni a koporsóhoz. Melyikhez menjen? Elindult, de megtántoro- dott. Szállt az énekszó. „És te megmaradsz minden időben”. Csendes temetésnek indult apa és fia halotti búcsúja. De már nem az.,, tőmunkára, hiszen speciális szakterületről van szó. Ellenben egy debreceni tanácskozásunkon elmondtam ezt a lehetőséget, s az ottani Zeneművészeti Főiskola kapott az alkalmon. A kunszentmártoni rendező szervek meg készségesen vállalták a támogatást, így aztán már az idén is jöhetett egy csoport Bencze Lászlóné vezetésével. Sajnos csak a tanév utolsó pillanataiban rendeződött mindez, mert ha előbb informálódnak a főiskolai hallgatók, akkor minden bizonynyal népesebb lenne a tábor. Persze nem vagyunk elkésve, az a fontos, hogy megindult ez a munka is. S a második éve működő tiszakürti tábor egészéről is elmondhatjuk: egyáltalán nincs elkésve. A múlt nyáron még mindössze egy amatőr képzőművész tábor kialakításának terve rajzolódott ki, s az idén két szekcióval bővült a telep. Tiszakürt tehát már most is vonzó s további lehetőségek forrása. Remek fészket kaphatna itt például egy gyermek-szaktábor. És érdemes lenne talán azon is gondolkodni, hogyan lehetne bekapcsolni a nevelőotthon csellengő — unatkozó gyerekeinek egy részét a nyaranta itt folyó változatos és érdekes munkába. Szuromi Pál „Kell a jó könyv” Ismét meghirdetik a mozgalmat A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteletére szeptember végén „Kell a jó könyv” címmel országos pályázatot indít a Kulturális Minisztérium Kiadói Főigazgatósága és az MSZBT, más állami és társadalmi szervek közreműködésével. Az 1972-ben először meghirdetett „Kell a jó könyv” pályázat óriási sikert aratott, ennek alapján határozták el megismétlését. A mozgalom nevét Majakovszkij verssorából „Kell a jó könyv, s megértjük szavát” — kölcsönözték. A mostani olvasómozgalom célja a szovjet irodalom — ezen belül főként a mai szovjet szépirodalom — további népszerősítése az olvasók, s elsősorban a fiatalok legszélesebb táborában. A Kiadói Főigazgatóság irodalomjegyzéke — amelyet a pályázat meghirdetésekor tesznek közzé — a klasszikus orosz, szovjet és mai szovjet irodalom negyven művét ajánlja, amelyből a pályázni kívánó olvasóknak hat könyvet kell kiválasztaniuk, elolvasniuk, s írásban válaszolniuk a feltett kérdésekre. Ajánlott a többi között Alekszej Tolsztoj: Golgota és Szeráfimovics: Vasáradat című regénye. Az Októberi Forradalomról és a polgár- háborúról szóló elbeszéléseket tartalmazza „A parázs idő” című antológia. A Vörös Hadsereg megalakulását dolgozza fel a „Hadsereg született” című szépirodalmi összeállítás. A szovjet költészet hat évtizedét teljes keresztmetszetében mutatja be „A végtelenség szomja” című lírai antológia. Húsz művet a kortársi irodalom utóbbi 3—4 évének terméséből választották ki. Fonotéka és terepasztal Az új közművelődési évadban tovább bővülnek a kulturált szórakozás lehetőségei a győri Petőfi Sándor Ifjúsági Házban. Itt kap helyet a város első fonotékája, amelynek lemezállományát már évek óta gyűjtik. 800 lemez áll az érdeklődők rendelkezésére. A fonotékához költözik a ház folyóirat-olvasója, így a zenehallgatás mellett olvasni is tudnak a fiatalok. A fonotéka Szomszédságában kialakítják a lekberen- dezési sarkot. Nagyméretű terepasztalt építenek, melyre a fiatalok kirakhatják — kicsinyítve — saját lakásukat, s berendezhetik a Győri Cardo Bútorgyár által készített kicsinyített bútorokkal. Fafaragók és népdalgyűjtfík között
