Szolnok Megyei Néplap, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-28 / 202. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. augusztus 28. K~7.-------^-------------A Onkínzó igényesség Szabó László szobrászművész I háromnegyed Szolnoki Művésztelep jelenlegi alkotóiról nem lehet szólni anélkül, hogy — bizonyára nem elsőként és nem is utolsóul — magának a művésztelepnek áldásos létéről ne szólnánk. Az 1902-es indulás nagyszerű nevekkel s így művekkel sugarazta be a gyönyörű Tisza—Zagyva-szögletet. De már jó évtized múltán az első világháború nyomorúsága szétzilálta, lakhatatlanná tette a telepet. A Tanácsköztársaság utóvédharcai éppen Szolnokon zajlottak, és ide sétáltak le Horthy szövetségesei, a királyi román hadsereg katonái. Lassú ocsúdás után újra éledt a telep, az „ör- dögsarkantyúzta” művészek visszaszállingóztak. Szobrász akkor még nem volt a telepen, de a harmincas évek közepétől Borbereki Kovács Zoltán az első, akik igen jeles munkákkal gazdagította a mecénás város köztereit. A fasizmus megtizedelte a telep legjobbjait, és aki visz- szatért volna, (Zádor István) az sem talált szíves fogadtatásra az akkori honfoglalóknál. A mecénás város azonban nagy áldozatokkal ismét újjáépítette a Zagyva-parti Paradicsomot s egyre-másra benépesült a telep. Rövid időn belül három szobrásza is lett Szolnoknak, eltérő alkatú, de jeles művészek, ezek egyike Szabó László. Jó másfél évtizede, hogy figyelemmel kísérem munkásságát és bámulom a törékeny test birkózását az anyaggal, amit csakis egyedül hajlandó alakítani, kezessé tenni. Hatalmas kövekből bontja ki a beleálmodott alakot vagy alakokat, szűzfehér carrarai márványba csiszolgatja a kislány portréját, nagy sárgás tömbből, mint egy óriás lőszbá- bu, formálódik a talicskával összenőtt Kubikos. A munkaeszközök jelképrendszere otthonos Szabó László művészetében, és így a nagyon szép Famunkás emlékmű alakjai is szerszámaikkal att- ributáltak, s a favágó fejszéje, fűrész, stb. azonosítja az öt, ritmikusan kapcsolódó férfit. Ám a fém, a bronz, a vas, a réz akár öntve, akár lemezből kalapálva-hegeszt- ve, s különböző, néha meghökkentő méretekben, engedelmesen csordul, vagy hajlik a kezében, csaknem olyan lágysággal, mintha agyagba mintázná. Mert mintáz is természetesen, de — ha a koncepció kész és kerek — a nehéz feladatokhoz vonzódik, a fizikai munka neheze az öröme, s ebben — talán már esett szó erről — nagy elődeihez, Ferenczy Istvánhoz (1792—1856) és Fadrusz Jánoshoz (1858—1903) hasonlítható. Mindkét nagy mester vasmunkásként kezdte pályáját, és szerencséjükre még elég fiatalon jó iskolákba kerültek. A manualitás, vagyis a kézzel való alkotó-alakító készség — értve ez alatt a kész-séget, vagyis hogy kezük már szerszámhoz és formálandó anyaghoz szokott, — nagy előnyt jelentett számukra. De egyben kötődést is a fémhez, s ezért a követ még sok évig faggatták. Szabó László már minden anyagban otthonos, s így a fa is ellenállás nélkül simult tenyerébe. Gondoljunk a varázslatos Leilára, vagy a komoly Fiú fejre. Ha úgy vizsgáljuk munkásságát, hogy mi mindenből lesz szobor a keze alatt, nem az anyag dicséretét zengjük, hanem a képzelőerőt, ami hibátlanul rátalál az anyagára és a két vékony kezet, ami testté váltja az ideát. Van itt valami kölcsönösség, a gondolat és az anyag egymásnak megfelelése, olyan egység, aminek tulajdonképpen minden művészi alkotásban jelen kell lennie. A Felszabadulási Emlékmű magasra tartott fáklyával előre rohanó alakja már szinte (Berény Róbert híres 1919-es plakátja után) a forradalom emblémája lett. Az „avantgarde-élcsoport” kifejezés ezekre illik, hiszen bármilyen át- és kölcsönhatás teszi rokonná őket, egyazon gondolat képviselőit; a forradalom vörös zászlajával vagy fáklyával előre tömi: az az alapélmény, amit mindenki azonnal felfog. Ám E. Delacroix, D. Rivera vagy Uitz Béla barikádképein ugyanezzel a gesztussal találkozunk. Vagyis olyan általános érvényű szimbólum Szabó László fáklyás alakja, ami az egyetemes képzőmű- szetben ismert és elfogadott. De ugyanez áll a Don Quijote lovas alakjára is, és itt visszautalhatunk az idea és a neki megfelelő anyag találkozására. A Búsképű lovagot talpig páncélban, hegesztett vaslemezből formázta, s rajta minden egyezményes, az öltözete, a fegyverzete, a girhes Rosinante lova és mégis, az anyaga és az arányai által — félméteres emlékmű — egyszeri, egyéni, sajátosan Szabó László-i mű. De akár a Sárkány, vagy a gyönyörű koronás fejű Szarvas s még a későbbi, csavaros szarvú Racka juh, bár ez utóbbi bundás állat, megformálása által tökéletesen visszaadja a dús gyapjú képzetét — vasból. Mindezeken belül olyan érzelmi fűtöttség, ami szinte feszíti szobrait. Nehezen tartóztatott, szemérmes líra sugárzik a hozzátartozóiból készült portrékból és különös, alig elemezhető tiszteletadás a nagy emberek iránt, akikre műveiben emlékezik, mint a különböző megoldású Lenin-portrékban, a Fényes Adolf-emlékpla- kettben s ezekben még ráadásul az érem lényegi vonása, a mintázás érzékenysége, finomsága érvényesül. Szabó László s telepi társainak nemzedéke az ötven felé halad. A beérés ideje ez, művésznek, embernek férfikora. Ha számvetést csinál, büszke lehet termésére, az ország különböző tájain tucatnyi közterületi szobra hirdeti művészi érettségét, világnézeti szilárdságát és érzelmi telítettségét. Húsz év óta számos hazai és külföldi kiállításon képviselte a magyar szobrászatot, s a pártfogó város, illetve megye több ízben művészeti díjjal tüntette ki. Nagyszerű tanulmányutakon szélesítette látókörét, tágította szellemi tartományát. Az orosz középkortól, az olasz reneszánsztól, a Peredvizsnyikig és a legmodernebb lengyel művészetig alkalma volt megismerni, magáévá tenni, vele fel töltődni. Mindezzel magyar szobrász, alföldi szobrász, aki már a körötte élő és növekvő várossal, annak embereivel él és növekszik. Bár stílusa nem egyenletes — ezt az anyag diktátumának tulajdoníthatjuk, hiszen más kívánkozik kőbe, fába, fémbe — minden szobrászban benne lüktet egy szikrányi egzaltáció. Ez valami önkínzó igényesség, a magas mérce, amit a maga számára megszabott, és amit minden egyes darabjában, legyen az kisplasztika vagy monumentális mű, egyre magasabbra emel. Egyre kevesebb játékosság, egyre több gyötrődés, önmaga kizsákmányolója. Vigyázzunk rá jobban, hiszen most van a delelőn, és szí- vében-kezében még sok szép szobor szunnyad. Oelmacher Anna lluh István Jacques Prévert Kuszáit Gépkorszak génűek Egy férfi ír írógépén egy szerelmes levelet és a gép a címzett nő nevében és az ő mondataival válaszol neki Hatalom-bolygók Mennyire tökéletes is már a gép Röghöz lerakódók a csekkek és szerelmes levelek mosógépe. Jégcsapról lógók És a férfi kényelmesen berendezett lakó gépében Vészt vicsorgók olvasó Békét viszolygók gépén elolvassa az írógép válaszát. Bomba-hatalmúk És álmodó gépében számoló gépével vásárol egy Sárkány-sarjúk szerelem gépet — Kuszált-génűek És álmokat megvalósító gépében szeretkezik az Pénz-fényűek írógéppel a Hatalom-tacskók szerelemgéppel Hófehér-lasszók És a gép megcsalja őt egy másik géppel egy halálra kacagó géppel. Háborút játszók Csúszómászók. (Tamkó Sirató Károly fordítása) felhőkoszorúzta Olümposz olajfaligetében ■* Pán hosszú üldözés után utolérte a ringó csípőjű, almamellű Eüdiké nimfát. A hölgy alaposan elfáradt és már engedelmesen lehbveredett a pázsitra,4 amikor a felgerjedt szatír keserves bégetésre lett figyelmes. Hátranézett, és mit látott: kedvenc kisbáránya, Gala- xia, imbolyogva keringett maga körül a réten ... — Ez megkergült! — dör- mögte pézsmaillatú szakállába Pán, aztán rásuhintott tenyerével a nimfa gömbölyű hátsójára. — Menj Zeusz hírével! Most nem érek rá veled foglalkozni... A bárány keservesen bégéivé pörgött a rét üdezöld füvén, rózsaszínű szájából habos fehér nyál szivárgott. Pán átnyalábolta a remegő kis állatot, a nimfa fátylával gyengéden összekötözte rángatózó lábait, nyakába vette, és hatalmas bakugrásokkal eliramodott vele. . Olümposz istenorvosa, dr. Paiéón, a Küthéra-barlang- ban rendelt. — No, mi van a birkáddal, Szatírok Szatírja? — üdvözölte. — Add csak ide Ga- laxiát, lássuk, mi a baj? Átvette Pántól a reszkető kis állatot, és bevitte a rendelőbe. A Galaxisközi Hadügyminisztérium Biológiai Főparancsnokságának előszobájában türelmetlenül sétált fel-alá egy tömzsi, kékesen csillogó fejű bolygólakó. Egyik hóna alatt hatalmas irattartót szorongatva időnként mérgesen pislogott kifelé, az üvegfalon túl sziporkázó éjszakába. Csodálatos kilátás nyílt innen, a hadügyminisztérium ötszázemeletes szuperfelhőkarcolójának négyszázhatvanadik emeletéről a tengeröbölre, sőt a nyílt óceánra is. — Megérkezett, professzorom? ... Fáradjon beljebb! — csattant fel egy katonás hang, miközben kinyílt a párnázott ajtó, s egy szikár, markáns képű, magasrangú tiszt végre betessékelte türelmetlen vendégét. — Elnézését kérem, amiért kissé megvárattam — mentegetőzött a tábornok. — De hiszen tudja... ez a háború a Nagy Menyéttel... az egész már kezd az idegeimre menni! Látja odakint a nagy forgalmat? Szövetségeseink állomásoznak az óceánon ... Tudja, ők azok, a Kis Kutyáról ... Máshová nem fértek el. Hetvenháromezer űrhajó ... egyenként akkora cirkálók, mint a mi ötszázemeletes felhőkarcolónk! Hatalmas erő ez, professzorom ! Elképzelhetetlenül óriási erő! És .. ha arra gondolok, hogy mindez csupán apró porcsomó ahhoz képest, ami most odakint, galaxisunkon túl történik?! Ahol a Nagy Kutya és a Kis Kutya galaxisok száznegyvenhá- romezer-hatszázhuszonöt lakott bolygójának szövetséges űrhadseregei most, éppen ezekben az órákban ütköznek meg a Nagy Menyét galaxis hasonlóan milliárd nagyságrendű haderőivel!? Ha erre gondolok, tisztelegnem kell galaxisközi népeink mérhetetlen ereje, nagysága előtt! — Hm... Hogyan? Ki előtt? Mi előtt, tábornok? — szólalt meg végre a profesz- szor is. — Igen ... Értem. Ez a galaxisközi háború ... No, de talán térjünk a tárgyra! Mi van a beadványommal, tábornok?! Megkapom végre azt a szupergyorsítót!? Az algák nem várhatnak, kérem! Ha nem vizsgáljuk ki sürgősen ezt a betegséget, ezt a vírust, hm... veszélybe kerül az egész galaxisközi népesség fehérjeellátása és... A tábornok közbevágott: — De kedves professzorom, hogy képzeli?! Értse meg végre, hogy a mai helyzetben ... a jelen pillanatban ... semmit sem tehetek önért! Nincs keret, érti? Minden tartalékom ráment a Szövetségesekre, a tőlük kapott új fegyverekre! Háború van professzor! Néhány hónapot várnia kell... Ilyen jelentéktelen dolgokkal, mint ez az izé... milyen gyorsító?... most nem foglalkozhatom. Most, amikor ilyen sorsdöntő ... ilyen óriási... ilyen elképzelhetetlenül óriási dologról van szó! A professzor hirtelen előkapta a hóna alatt szorongatott irattartót és lecsapta a tábornok íróasztalára: — „Nagy” dolgok?!... Hm ... Nagy dolgok. Hát... vegye tudomásul, tábornok, hogy ez ... ez itt!... amit én az elektronmikroszkópon keresztül vizsgálok ... ezek éppen olyan nagy dolgok, mint ez az egész galaxisközi CSERNII ZOLTÁN háborús téboly, amit önök művelnek! Vegye tu... — Jó, jó... — próbálta csillapítani harcias vendégét a tábornok. — Meglesz ... meglesz a gyorsítója, ne féljen. Csak ... várnia kell még rá egy kicsit. — Várni?! Hm... A vírusok is várni fognak, gondolja, tábornok?! Hm... Tehát ... ön szerint az én világom — a biológia — jelentéktelen dolog? Hát... figyeljen csak ide! — emelte fel a hangját a professzor. — Vegye tudomásul, hogy az ön ... az önök makrovilá- ga ... az egész galaxisközi makroháborújuk sem nagyobb ... sem egyéb, mint egy... egy fertőzés, egy gyulladás néhány egészséges sejtben! — Nem értem — makogta a tábornok. — Világítsa meg jobban, mit akart ezzel mondani ... — Nem érti. Jól van: tehát egy példával fogom megvilágítani a dolgot! Nos: képzelje el... próbálja elképzelni saját magát mik- ' roszkopikus méretre lekicsinyítve, tábornok! Érti, ugye, mire gondolok? — Igen. Hogyne ... Ezt értem! Akkora vagyok tehát, mint... egy mikroba, vagy egy még kisebb izé... vírus! Ügy van! Méghozzá egy igen veszedelmes, kártékony vírus! És — képzelje el —, hogy ön most ilyen minőségben — mondjuk — egy borsószem belsejében él. Pontosabban: a borsószem egyik fehérjemolekulájának egyik szénatomjában ... illetve még- és legpontosabban: a szénatom egyik elektronjának a felületén! Érti? Igen ... Na végre. Most pedig jól figyeljen. Tegyük fel, hogy ez a bizonyos elektron, amelyen ön áll, önhöz képest akkora, mint — itt, most, eredeti nagyságukban — az egész bolygónk!... Érti az egész levezetést, tábornok? — Hogyne! Mindent tökéletesen megértettem. — Nos — mindezek után megkérdezném öntől, tábornok: ilyen vírus nagyságrendjében mit látna ön maga körül?! Mit?... A borsószemet, amiben benne van? Vajon érzékelni tudná-e, hogy tulajdonképpen egy zárt idomban... egy valamiben ... egy borsószem belsejében él és létezik?! — Hát... hm ... — A tábornok láthatólag zavarba jött. — Nem ... nem egészen érzékelhetném ... sőt: egyáltalán nem!... hiszen... hiszen körülöttem óriási távolságban még csak a borsószem atomjainak izéi... részecskéi keringenének! És még csak ezekből állna ösz- sze egyetlenegy fehérjemolekula ... Hol van még ehhez az egész borsószem?!... Az egészet csak úgy látnám ... érzékelhetném, mint innen, bolygónkról a mi napunkat, a csillagos eget, a galaxisokat. — Gratulálok önnek tábornok! Elég hamar megértette példázatom lényegét. Na látja — ugye, hogy igazam volt? Arányaiban nincs különbség az én biológiai mikrovilágom és az ön makro-galaxisvilága között .. Minden relatív, minden csupán viszonyítás kérdése. A mi egész makro-galaxis- világunk is képezhet külső körvonalaiban egy „borsószemet” ... egy „sejtet”, vagy „akármit” — egy még nagyobb ... egy elképzelhetetlenül legnagyobb valamiben! Következésképp az önök egész galaxisméretű háborúja is nyugodtan felfogható úgy, mint — kórosan elburjánzott vírusfertőzés egy egészséges sejtcsoportban! — De ... dehát akkor!? ... — ugrott fel a tábornok — ön szerint mi lehet az az izé... az az Elképzelhetetlenül Legnagyobb Valami?! Vajon mit formál... mit képez valójában ... egészében a világmindenség... a mi makro-galaxisvilágunk ?! — Könnyebbet kérdezzen, tábornok! — nevetett a professzor. — Hát mi vagyok én? Fantasztikus regényíró? Dehogy kérem... Én csak egy közönséges biológus vagyok, és algákkal foglalkozom. Kizárólag algákkal. Csupán egy példát mondtam el önnek, tábornok. Afféle hipotézist, ha így jobban tetszik ... Amire magam is szeretnék halálom előtt magyarázatot találni... De — tudja mit? Kérdezze meg tőlük! — mutatott kifelé az óceán tükrén viliódzó fényekre. — Szövetségeseitől a Kis Kutya galaxisról... Hátha ők már tudják?! A tábornok válasz helyett felpattant, és az üvegfalhoz lépett. Ebben a pillanatban odakint hirtelen kivilágosodott. Minden ki világosodott! Kristálytiszta nappali fényben tárult elébük a kikötő, az öböl, az óceán zöldeskék tükréből megszámlálhatatlan fénylő hegycsúcsként kimagasló űrhajó-armada. Maga az egész égbolt világított, a bolygó ibolyaszínű napja nem volt a horizonton! — Hát ez mi?! — kiáltott fel a tábornok, s egyetlen erőfeszítéssel az íróasztalán lévő riasztóberendezés felé ugrott. Ez lett a világtörténelem legkülönösebb ugrása. Nem fejeződött be. Egyszeriben nem létezett sem a tábornok, sem a professzor. Senki. Üres épületek, városok tátongtak szerte a bolygón, a Nagy Kutya, a Kis Kutya és a Nagy Menyét galaxisok valamennyi csillagának valamennyi bolygóján: csupasz hegyek, növény- és állatvilágtól steril puszta síkságok, desztilláltvizet hömpölygő folyók, tavak, tengerek: üres, kihalt űrhajóhadseregek a galaxisokban, s az űrben a galaxisok között. Paiéón doktor kihozta az elevenen ugrándozó bárányt a rendelőből. Pán boldogan, hálálkodva bukdácsolta -körül: Hát meggyógyítottad, óh Istenek Doktora! — Láthatod... De ezentúl jobban vigyázz rá! Ebből a betegségből nehéz teljesen kigyógyulni. Lehet, hogy vissza fog térni a baj. Akkor hozd el megint... — Mi volt a diagnózisod, Doki? — Tulajdonképpen semmi különös... Egy elég közönséges vírustörzs támadta meg az agyvelőt és gyulladásba hozott benne néhány sejtet. Előbb átvilágítottam, utána sugárterápiát alkalmaztam. Kiirtottam a fertőző gócot. Ezt a vírust másképp nem lehet megfékezni. án hálásan cibálta meg P Paiéori doktor szakál- lát. Galaxia szédelgés nélkül saját esetlen lábacskáin távozott a rendelőből. Pán utána. Kinn egy olajfa törzse mögött Eüdiké nimfa leselkedett. Pán megpillantotta, felüvöltött és utána loholt.
