Szolnok Megyei Néplap, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-27 / 201. szám

1977. augusztus 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 fi felelőtlenség áldozatai Tizenkétezer kötettel nyílt meg egy évvel ezelőtt és azóta százzal növelte olvasóinak számát a kunszentmártoni gyer­mekkönyvtár. Csík Mátyásné könyvtárbs — a kölcsönzésen kívül — közös rendezvényeket szervez az iskolákkal, sőt mint képünkön látható segít olvasóinak a pályaválasztás­bon is: tájékoztatókkal látja el őket líj tanév—új feladatok Évnyitó értekezlet Szolnokon Művészet — kötőgéppel Négy kocka lett a pötty Bemutatjuk Droppa Judit iparművészt mondják, akik már sok nyarat megér­tek, hogy szeszélyes nyár volt az idei. Augusztus végén már beszél­hetünk múlt időben. Nem­csak azért, mert a hűvös, sze­les idő pulóvert kényszerí- tett ránk, s a diákok tollért, füzetért, tankönyvekért áll­nak már sorba a boltokban. Lassan vége a szezonnak, a szabadtéri színpadok, a kem­pingek, az ifjúsági parkok, a strandok, a csónakházak, a kertvendéglők a szokásos nyárvégi számadásra készü­lődnek. Az összesítésekből, kimutatásokból kiderül, mi­lyen volt a nyár. Van, ahol az utolsó rubrikába kerülő számok nem a sikert, a for­galmat, a jó bevételt, a nye­reséges vállalkozást jelzik, hanem summázatként azt, hogy megint voltak, akik könnyelműen kockáztatták az életüket: akik, „baleset csak mással történhet”, ön­ámító hittel rá sem hederí­tettek az esztendőről eszten­dőre ismételt intelmekre, akik ötödik, hatodik, hetedik utasként beültek a négysze­mélyes csónakba, a naptól felhevített testtel ugrottak a hűs hullámokba. Az idén sem múlt úgy el a nyár, hogy néhány alkoholtól mámoros fiatalembernek ne okozta volna vesztét a „ki a legény a gáton, ha nem én?” egy­mást túllicitáló versengés. Ebben az esztendőben két virtuskodó fiatal férfit nyel­tek el a Tisza hullámai. A Szolnoki Vízrendészeti Kapitányság rendőrei aligha tudnának számot adni arról, hogy hányszor pergették le a nyári fürdőzés, a természe­tes vizek: folyók, tavak rej­tett veszélyeit bemutató fil­meket a Tisza-menti telepü­lések fiataljainak, öregjeinek. Ebben az esztendőben csak a hivatalos nyilvántartás szerint közel 60 alkalommal tették meg, több mint hét- ezerhétszázan láthatták eze­ket a filmeket és hallgatták a szakemberek intő szavait, a tragédiák és néha csupán a véletlenen múló szeren­csésebb kimenetelű balesetek tanulságait. Köztük annak a 16 éves szolnoki diáknak az esetét, aki csónakjából ug­rott fejest a folyóba, ott, ahol jóval sekélyebb volt a víz, mint gondolta. A következ­mény: életveszélyes bordatö­rések és fél esztendő a gipsz­ágyban. A kései tavaszon a gáttól gátig hömpölygő Tiszá­ban szinte egymást követő 14. — Majd akkor megyünk — mondta Bálintnak az apja, — ha a másik oldalról Sán­dor huhog. Így beszéltük meg. A ladik billegett a folyón, az apa egy partszéli fűzfa­vesszőt fogott, hogy el ne vi­gye őket a víz. Nem beszéltek. A hold a Szamos tükrébe világított, fűzfalevelek úsz­káltak a vízen, szürke habok csapódtak a parthoz. Az apa szólalt meg először: — Tudod-e fiam, hogy a kettőtök dolgába minden fe­lelősség a tied? — Tudom, apám! — A szerelem olyan, mint ezen a Számos-vízen a bubo­rék! — Ez nem így van, apám! napon történt két tragédiát sem hallgatták el. Két férfi fizetett az életével azért, mert az árterületen csónak­ból próbálták az úszó fákat összegyűjteni. (Csak azért, mert úgy vélték, ingyen van.) De sorolhatnánk to­vább, milyen elemi szabá­lyokra hányt fittyet az a 47 ember, aki az idén a Bala­tonba, Dunába, Tiszába ful­ladt. Mert legtöbbjüket köny- nyelműség miatt nyelték el a hullámok. Azoknak a számát és nevét nem is tartják szá­mon, akiknek a halló és látó- távolságban lévő vízi rend­őrök mentették meg az éle­tét. De ők sem lehetnek min­den veszélyhelyzetben kéz­nél, még akkor sem, ha a fo­lyók mentén székelő vízren­dészeti őrsök rendőrei motor­csónakjaikon naponta több­ször végigpásztázzák az elle­nőrzésükre bízott szakaszt. Az ő felvilágosító, megelőző munkájuk és gyakori jelenlé­tük sem akadályozhat meg minden tragédiát. Nyilván­való, hogy a szomorú ese­teknek köze volt ahhoz, hogy tavaly napvilágot látott a Minisztertanács Tanácsi Hi­vatalának egy rendelete, mely arra szólította fel az il­letékes tanácsokat, hogy a fo­lyókban, ahol az alkalmas part és víz lehetővé teszi, je­löljenek ki szabadstrandokat. Bólyák jelezzék meddig biz­tonságos a folyó, tegyék kul­turálttá a fürdőzés feltételeit, alkalmazzanak strandőrt, akinek csónakjából nem hiá­nyozhat a mentőgyűrű és az egyéb, egyszerű és gyors be­avatkozásra alkalmas mentő­felszerelés. mennyire veszik ko­molyan ezt az elő­írást? A komolysá­got illetően a szol­noki Tisza-part leglátogatot­tabb szabadstrandján látottak alapján kétségeink támad­tak. Pedig a tragédiák meg­előzésének ez is egyik módja lenne, amelyről enyhén szól­va felelőtlenség lemondani. Még akkor is ha éppen a Ti­sza „áldozatairól” készült idei statisztika némi opti­mizmusra ad okot. Nem elég csupán némi megkönnyebbü­léssel tudomásul venni, hogy míg az elmúlt év első felé­ben 13, s az idén már „csak” hat ember vesztette életét s szeszélyes Tisza hullámai­ban. / K. K. A túlsó partról elnyúlt hu­hogás hallatszott át. — Sándor! — mondta apa, s mintha parancsszóra tenné, vízbe mártotta az evezőket. Bálint szerette volna, ha az apja folytatja az előbbi beszélgetést. Mire átértek a túlsó part­ra, Sándor lejött a vízig. Iz­gatott volt, egy pillanatra sem állt meg, csizmája orrá­val kaparta a part homokját. Kezében a tehén kötele. Vele volt egy ember. — Te vagy, Misa? — Én vagyok, László bá­tyám! — mondta Kun Misa. — Itt vagyunk a tehénnel! Bálint és az apja kiszáll­tak a ladikból. Kezeltek Mis­kával, aztán tanakodtak, ho­gyan lehetne szépszerivel át­vinni a túlsó partra ezt a grófi tehenet... — Vágjál négy fát! — mondta Sándornak Misa. Mint a gyík, futott. — Ficfa jó lesz? — Mindegy az! Misa intézkedett: ki kell emelni a ladikot a partra, a homokra. Ügy majd bele­éli. Aztán a lábát gúzsba köt­ni, ehhez szükséges a négy fa. Ne mozoghasson a jó­szág, le se feküdhessen, mert egy rossz mozdulat, és kibo­rul a csónak, a Szamosba. — Van ez a tehén hét má­zsa is! Sándornak remegett a ke­ze, mikor odaadta a rudakat A megyeszékhely és a vá­roskörnyéki községek általá­nos iskolai igazgatóinak, csapatvezetőinek, párt- és szakszervezeti titkárainak részvételével tanévnyitó ér­tekezletet tartottak tegnap Szolnokon. A tanácskozáson az iskolavezetők a küszö­bönálló új tanév feladatait vitatták meg. A most kezdődő tanévben a nevelőmunka középpontjá­ban a világnézeti, erkölcsi, politikai nevelés áll. A szocialista hazaszeretetre és proletár internacionalizmus­ra nevelés már az elmúlt években is a kiemelt felada­tok között szerepelt. Az új tanévben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. jubileuma ad különös okot arra, hogy ismét a kiemelt nevelési feladatok közé tar­tozzék. Az iskola az úttörő- mozgalommal együtt ismer­tesse meg a diákokkal a dicsőséges forradalom ese­ményeit, kiemelkedő szemé­lyiségeit, a szocialista és a kommunista társadalom leg­főbb célkitűzéseit, mélyítse el a hazaszeretet érzését. Ugyancsak a fő feladatok közé tartozik a testi nevelés színvonalának emelése. El kell érni, hogy már az óvo­Misának. Sikerült a ladikba léptet­ni a tehenet. — Valaki fogja a kötelet, a másik három meg a ladi­kot rácsúsztatja a Szamos­ra! — intézkedett Kun Mi­hály. Ez is sikerült. Sándor egy szót se szólt, csak hangosat nyelt, mintha enne. — Áll ez, mint a bálvány — mondta Misa. — Olyat néztem ki, amelyik szelíd. Bálint nem szállt be a la­dikba, így is nagy a terhe­lés. Sándor tartotta a tehén kötelét, az apa evezett. Hamar átértek. Sándor rikkantva kiáltott vissza: — Nem akar kiszállni! — Csapd farba egy bottal, majd kiugrik akkor! Ahogy megmozdult a te­hén, felbillent a csónak, de nem történt nagy baj, térdig se ért a víz! Apa átjött Bálintért, újra kezeltek Kun Mihállyal. Sándor a túlpartról kiál­tott. — Köszönöm, Misa elv­társ! — Jól van, jól! — mond­ta Misa, és elindult vissza a grófi tanyára. Ók meg hárman hazafelé. Sándor aprókat lépett, sza- porázta, fürge-vidám volt minden mozdulata. dában rendszeresen tartsa­nak testnevelési órákat- kap­csolódjék be minden alsó fo­kú oktatási intézmény az úszásoktatásba. Általánossá kell tenni az órák közötti szünetekben a torna-foglal­kozásokat, növelni kell . az iskolai házi versenyek, s a benne részt vevő diákok szá­mát Szeptemberben új év kez­dődik az úttörőmozgalom­ban is, bár a már korábban meghirdetett akciók egy ré­sze folytatódik az idén. Az úttörőév kiemelt akciója lesz a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom győzelmé­nek 60. jubileuma tiszteleté­re meghirdetett Riadó ’77. Ugyancsak az évforduló tiszteletére rendezik meg a „Ki tud többet a Szovjet­unióról?” vetélkedőt. Az úttörőelnökség által összeállított programból nem marad ki a diákok tanulmá­nyi munkájának segítése, a kulturális bemutatók, sport- versenyek szervezése, s a tanulók városi rendezvénye­ken való fellépése sem. Az értekezletet követően délután a résztvevők szek­cióüléseken folytatták a ta­nácskozást az új tanév fel­adatairól. A kerten mentek, hogy ne lássa senki. Hamar hazaér­tek. — László bátyám, meg Bá­lint, az Isten fizesse meg az irántam való jóságukat. Van egy kis pályinkám, igyuk meg! Az asszony meggyújtotta a lámpát, körüljárták a tehe­net, jól megtermett, formás állat! . — Erre vigyázni kell, Sán­dor — mondta apa, ez ké­nyen tartott jószág. — László bátyám, a jó Is­ten markában nem lenne olyan dolga, mint itt nálunk! Nézze meg, mit csináltam én neki... Bevitték a tehenet a kuko- ricakúp-ólba.' — Nem is látja az utcáról Droppa Judit az Iparmy- vészeti Főiskolán végzett, a textiltanszéken, a kötszövő szakon. S miután ma már az „iparművészet” fogalma egy­re inkább egyenlő lesz az ipari formatervezéssel, hi­szen nem csupán kézműves módszereket tanulnak, ha­nem ipari gépek használa­tát, az azokra való tervezést, ő is gyárba került tervező­nek. A főiskoiai tanulóévek alatt Hódmezővásárhelyre, Békéscsabára járt gyári gya­korlatra. Ám éppen akkor, amikor végzett, 1973-ban a Kőbányai Textilgyár kötő­gépet vásárolt, tervezőre volt szüksége. Droppa azóta itt dolgozik. A fiatal iparművésznek szerencséje van. És nemcsak azért mert a kezdő kötő­iparművész „kezdő” kötő­géppel került össze. Kipró­bálhatták egymást, ízlelget­hették egymás munkáját, stílusát, tudását. Mert em­bernek és gépnek ugyanúgy meg kell ismernie egymást az eredményes munkához, mint — például — ember­nek és embernek a jó házas­sághoz. Droppa kockás papí­ron kezdett játszani, (ö ma­ga is így mondja: „játszom”. Milyen jó is az, ha egy em­ber számára a munka jó­kedvvel végzett kedves idő­töltés!) A gép követelte a kockás papírt, hiszen lyuk­kártya betáplálásával hajlan­dó a kívánt motívumot meg­kötni. Négy kocka lett a pötty, V alakú vékony vo­nal a „kisvonal”, ugyanez vastagabb változatban a „nagyvonal”. Valahogy úgy, mint a keresztszemes hím­zésnél. Kétféle színt kap a a gép, a tervező kockás pa pírja szerinti lyukkártya ér­telmében már be is mutatja a variációkat: kisvonal nagyvonallal — káróminta, nagyvonal pöttyel — cakkos motívum és így tovább, szin­te a végtelenig. Szombathely, a Savaria Múzeum kétévenként rende­zi meg a textilművészet se­regszemléjét. A közbülső években pedig az ipari tex­til. a gyárakban előállított öltözködési és lakástextilek kiállítása látható. Két évvel ezelőtt. 1975-ben Droppa Ju­dit jersey variációi nyerték el a szombathelyi ipari bien- nálé első díját. A zsűri, nem­csak a jóízléssel összeváloga­tott színeket — ott több színváltozat is szerepelt — az ötletes variálást díjazta, hanem a gép lehetőségeinek jó kihasználását is. senki, hogy ez egy valóságos ól. Hogy ebben egy valósá­gos tehén van! Az asszony poharakat ké­szített, tiszta fehér kendővel kitörölte, aztán Sándor meg­töltötte pálinkával mind­egyiket. — Adjon az Isten szeren­csét hozzá ... — Köszönöm. — Egészségére szolgáljon a családodnak. — Hallgassa meg a jó Is­ten! Ők ketten elindultak haza­felé, Bálint azt mondta, még nem fekszik le, sétál egy ki­csit, jó az idő, szép csilla­gos az este. Bálint várt még egy ideig, aztán elindult a templom irányába. (Folytatjuk) Droppa Juditnak szeren­cséje van. Nemcsak az ipari formatervezésben elért sike­rei miatt. Hiszen sok ipar­művész ér el sikert az ipar­ban, szőnyegeivel, lakástex­tiljeivel, nyomott vagy szö­vött ruhaanyagaival. Csak­hogy az iparművészek álta­lában. amikor művészi in­díttatású textilt terveznek, meghasonlani kényszerülnek. A gyár hatalmas gépeitől el­válik a művészi textil és ott­honi szövőszéken készül vagy otthoni nyomóasztalon, kéz­műves módszerekkel. Drop­pa az ipari formát tanulta. Nem kényszerült kétlakiság- ra akkor sem, amikor elké­szítette első művészi textil­jét. Ezt is kötőgépre, ezt is „játékból”. A piros fehér csí­kos darabokat kissé megfor­mázta. s a különböző mére­tű csíkok máris izgalmas já­tékká rakódtak össze. A kötő iparművész ugyan­is jól ismeri anyaga tulajdon­ságait, amelyek közül a nyújthatóság a leginkább szembetűnő. Amikor Droppát első művészi textilje sikere Itt még csak félig készült el az idén Laussane-ban látható „textilszobor" nyomán meghívták Velem- be, a Vas megyei textiles al­kotótáborba, ahol kedvére kísérletezhetett, ezt a nyújt- hatóságot próbálgatta. Az egyforma csíkos kötött négy­zetek, amelyeket nem túlsá­gosan szoros ráma kerete­zett, rögtön másféle csík- rríintát adtak ki, ha aláfe­szült néhány pingponglab­da, vagy valamilyen más merev, elhatárolt forma. Ám a textil, s a kötött textil is szabható, hajlítható. Kis makettek majd néhány újabb elkészült művészi munka jelzik az út folytatá­sát. S a siker, amely már 1975-ben „elérte”. Meghív­ták — kis makettjét küldte be, pályázatként — Laúsan- ne-ba, a világ textilművé­szetének kétévenként rende­zett seregszemléjére. Akkor és idén is ő volt az egyetlen magyar kiállító művész. Idei textilje már olyan bátran hordozza a huszadik század textilipari formatervezés is­mérveit, mint amennyire a huszadik századi művészetét. Az első kiállításon tanulta meg, hogy milyen nehéz a kötött, formázott textilt cso­magolni, útra bocsátani. Idén már „konténer textilt” terve­zett, olyat, amelyik harmo- nikaszerűen egybehajlik, s ha kihúzzák — a merev rög­zítés segítségével — teljes nagyságában felakasztható. Tértextil ez az új darab, pi­ros-fehér kötött szobor, amely ötletes, rugalmas, tisz­ta megfogalmazása a textil lehetőségeinek. Legújabb munkáját is a Kőbányai Textilgyár gépé ké­szítette. Fehér és zöld vál­tozatok pöttyre, kisvonalra és nagyvonalra. Magával ra­gadó egyszerűsége legalább annyira a huszadik század sajátja, mint az a laussan- ne^i textils^obor. Mint a gyár terméke, a kereskedelmi vá­sárlás „zsűrije” előtt is vizs­gázni fog. Reméljük ki is választják, gyártani is fog­ják. S akkor hamarosan vi­selhetjük is — kötött ruha­anyagként. Torday Aliz flZt Hogy

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom