Szolnok Megyei Néplap, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

1977. augusztus 20.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

^ Arányaival a szép feloldja a ridegséget

Simon Ferenc

szobrászművész

«91 műnben egy maketten akad meg a látogató szeme. Félköríves, román kapura emlékeztet, alatta oszlopféle egy szokatlan formájú madárral. Persze ez a madár csak a pesti vendég számára meglepő, lévén a szolnokiaknak nagyon is ismerős pelikán. A makett a 900 éves város egyik — végül el nem fogadott — emlékműterve. Vagy húsz méter magas, komputerrel kiszámított ívnyílású, ezüstösen csillogó fémív lett volna, alatta az oszlopon a várost jelképező madárral, amely tudvalevőleg saját vérével táplálja fiait. (Ez ugyan a középkori zoológusok tévedései közé tartozik, de szimbólumnak igen szép.) A köztéri szobrászat szükségszerűen lassabban követi a művészet változásait. Olyannyira, hogy a modem művészet fővárosában, Párizsban is csak húsz éve került közterületre absztrakt figura (a magyar Székely Péter egyik szobra). Pedig az elvont térplasztikának épp itt lenne a legnagyobb szerepe. A kiállításon van időnk nézegetni — a köztéri szobor mellett elhaladunk, bőségesen elég, ha szemünk csupán végigsíklik egy elvont. szép formán. Ilyen értelemben újdonság mind a magyar emlékszobrászatban, mind saját fejlődésében Simon Ferenc jubileumi emlékterve.

Ha összehasonlítjuk a mai magyar festészet és a mai magyar szobrászat sokféle felfogását, akkor feltűnő, hogy a Szobrászat mennyire homogénabb, egysíkúbb, és ha úgy tetszik, konzervatívabb. A magyarázat valahol a felhasznált anyág árában rejtőzik, bármilyen leegyszerűsítésnek is tűnik ez. A meg nem értett költő vagy drámaíró dolgozhat az íróasztalfióknak; festőként is élhet valaki — rajzot tanítva, nyomorogva — úgy, hogy senki Se vesz tőle képet. Volt erre példa elég a művészetek történetében. A szobrász azonban nem él meg mecénás nélkül. Ha nemcsak tehetsége van, hanem a mecénás egy Lorenzo Medici vagy II. Gyula pápa, akkor Michelangelo lehet belőle..-Ha nem ilyen szerencsés, aligha jut márványtömbhöz. Manapság ritka az olyan nagyvonalú műpártoló, mint a villányi kőfaragótelepet létrehívó tanács ... Éppen ezért fontos, művészetük kibontakozása szempontjából is pótolhatatlan lendítő erő a szobrászok számára az állami megbízás.

Simon Ferenctől több, bár nem elég köztéri szobrot, épületplasztikát tartunk számon, a formailag elvontabb megoldású, a hordozó építmény funciójára utáló jelekből komponált díszítménytől az antik klasszicizmus szellemében fogant szoboralakokig. Előbbire példaként említhetjük a jászberényi és a szolnoki házasságkötő terem emberpárt, fészekrakó madarakat idéző lemezmunkáit, vagy az Állami Építőipari Vállalat szolnoki épületét jelölő építőipari emblémát. Utóbbira pedig a Szolnoki Álló leány, Anya gyermekével vagy a kiskunhalasi Leány madárral munkái jellemzők. Portréi közül is több került közterületre; többek között Petőfi büsztje, Szamuely Tibor és Semmelweis mellszobra. Farag követ, fát, mestere a lemezplasztikának. A formába kívánkozó gondolat dönti el az anyag és a technika megválasztását.

1956-ban végezte a főiskolát, harmincnégy éves korában, tíz évvel fiatalabb kollegák között. Az elveszett tíz esztendő a második világháború számlájára írandó. Életpályáját nem a könnyű sikerek jellemzik. A főiskolán Mi- kus Sándor és Szabó Iván volt a tanára, két olyan művész, akik a klasszicizmus XX. századi változatát teremtették meg a mai szobrászatban. Szinte természetes, hogy Simon Ferenc művészete is a Mikus Sándor-i klasszicizmus jegyében fejlődött tovább. Egy-egy alkotásán — például a Petőfi-fejen

— a művész megpróbálkozott némi expresszionizmussal, de ez nem volt több bátortalan és nem is egyértelműen sikerült kísérletnél. Egyénisége a klasszikus hagyományokhoz köti. Meghatározza ezt a mesterek hatása; a család intellektuális légköre, a maradandó értékek tisztelete.

Legújabb munkája — öSz- szevetve a műteremben látott kisplasztikákkal, tervekkel és a régebbi művek fotóival — valószínűleg eddig legjobb alkotása, összekuporodó, guggoló nőalak, hű a szobrászat harmóniát kereső hagyományaihoz. A Ti- szamenti Vegyiművek irodaépülete előtti parkban kapott helyet; hajlékony formáival, Simogatására ingerlőén görbülő hátával, szép arányaival oldva fel azt az elkerülhetetlen ridegséget, amit egy modem technikával gyár látványa jelent. Simon épített és működő korszerű Ferenc női aktja csaknem a gömbölyded természeti formák, szép kavicsok tökéletességéhez közeledik zártságával, és egyében ősi jelképként — hisz a szobrot faragó ősember legrégibb művei is gömbölyded, mezítelen nőalakok — csökkenti a fegyelemhez, időpontokhoz, aló- és fölérendeltségi viszonyokhoz kötődő korszerű termelő munka elkerülhetetlen „dehumanizáló” hatását.

A m n íc élő, Med- " "•O IS gyessy, Beck ö. Fülöp, Ferenczy Béni hagyományaiból táplálkozó klasszicizmusnak, amelyet Simon Ferenc is képvisel, itt van igaz létjogosultsága. Az iskolázatlan szemhez is szólva, a kifinomult ízlést is kielégítve közvetíti a művészet nyelvén a harmónia üzenetét.

Székely András

OLÁH JÁNOS:

Szülőföldem

a ház odvába csönd fészkén tollak között egyszerre csak a föld szántása gőzölög

kezemben semmi sincs az óra rég lejárt rozsdába fúlt bilincs a rugó ködbe mállt nem is csodálkozom telt víz-illat remeg a parti homokon a sás a rét felett

lukas a rókadomb szakadék homloka benne a sok bolond pucok rókakoma rossz szaguk messze leng a gazos rét ölén odafönn idelenn nem is néz más'felém

mennek a tehenek a csorda gazdagon szétárad a meleg mételyes laposon sír a kocsikerék kígyószisz-kék habot csöppent alá az ég és többet nem ragyog

ránc eszi homlokod a kerge-bak idő fölsüt mintha lopott almából dől a hő

I.

Meggyes László rajza

II tudományos-fantasztikus irodalom értelme

a szimfóniának, a tájképnek értelme? Elég ostoba kérdésnek látszik. Hasonlóan ostoba, de igen gyakori kérdés: van-e a tudományos-fantasztikus irodalomnak értelme? Ezt a kérdést főleg olyan olvasók teszik fel, akik régesrégen olvastak néhány, többnyire rossz vagy igen gyenge ifjúsági sci-fit, s most elég bátornak érzik magukat, hogy egy egész műfajt, egy egész irodalmi szemléletet és módszert kéFdőre, sőt, kétségbe vonjanak.

Mert a science fiction irodalmi műfaj, szemlélet és módszer egyszersmind. És mint minden irodalmi műfaj a világon, állandó változásokból, irányzatokból, divatokból áll Össze, s akárcsak az irodalom bármely másik műfaja körülbelül nyolcvan-kilencven százaléka egyszeri elolvasásra és csöndes elfeledésre van ítélve. Azonban a sci-fi fennmaradó tíz-húsz százaléka maradandó érték, s remekműként tartja számon az utókor. A sci-fi az ember és a kozmosz viszonyával foglalkozik, bonyolult és ellentmondásos, de technikailag egyre jobban fejlődő korunkban, különböző hipotéziseket modellez a jövőben, jókat és rosszakat.

A tizenkilencedik századtól kezdve beszélhetünk tudományos-fantasztikus irodalomról, amióta a természettudományos szemlélet valóban áthatja az emberiség gondolkodását. Ugyanakkor a műfajra mélységesen jellemző az is. hogy a tizenkilencedik század elején, a romantika fénykorában érte el első sikereit, ezért a legtöbb sci-fi mű hagyományosan cselekményes és romantikus történeteket dolgoz fel. Mary Schelley Frankesteinjét szokták az első tudományosfantasztikus műként feltüntetni (1818), amely rémregény formájában nemcsak a sci-fi egyik kedvelt alaptípusát adja, hanem azt is bizonyítja, hogy a sci-fi kezdettől fogva nemcsak közvetít tudomány és irodalom között, hanem figyelmeztet a tudomány felelősségére is, sőt egyes esetekben kifejezetten tudományellenes. Való igaz, hogy a jó tudományos-fantasztikus irodalom a legritkább esetben tudományos, legfeljebb kiindulási ötleteit, helyzeteit kölcsönzi a tudománytól, ezért helytelen is ifjúsági vagy ismeret- terjesztő műfajként kezelni, bár valóban vannak ilyen — többnyire irodalmilag gyengébb — kísérletei- A sci-fi művek döntő többsége valamilyen közeli vagy távoli, de mindenképpen elképzelt jövőben játszódik, ahova vagy kivetíti az író véleményét a jelenről, vagy megpróbál jelezni bizonyos — gyakran igen valószínűtlen — lehetőségeket. Valóságfeletti. elképzelt, tökéletesen szabadon kezelhető ..valósággal” dolgozik, akár a mese és a mítosz, amelyhez egyébként szoros rokonság fűzi a fantasztikus irodalmat. Az elképzelt jövőben (vagy múltban) játszódó történet voltaképpen mindig utópia is, vagy éppen anti-utópia: az író akarva-akarat- lanul el kell hogy képzeljen egy, -a maitól lényegesen különböző emberi (vagy nem emberi) társadalmat, amely lehet a miénknél sokkal jobb, vagy sokkal iszonyatosabb.

A technológiai és a társadalmi alaptémájú sci-fi közötti küzdelem napjainkban is tart, már legnagyobb klasszikusai, így Verne és Wells között is ezen az alapon húzható meg leginkább a határvonal. Verne művei — kora szintjén — tudományosabbak, míg Wells művei fantasztikusabbak. de — irodalmi értékeik miatt — jóval maradandóbbak is. A mi Jókaink ebben a küzdelemben közbülső helyet foglal el — bár érdekelték kora természettudományos eredményei is, nem kevésbé vonzották a jövő társadalmi-politikai kérdései; ahogyan ezt A jövő század regényében látjuk.

Van-e a versnek,

1 magyar sci-fi

elődei között ott találjuk Jókait, Ba- bitsot, Karinthy Frigyest, de igazi fellendülésnek csupán a hatvanas

_____________________ években indult. A hetvenes évek

lején már könyvsorozatok és külön antológia, a Galaktika- Kuczka Péter szerkesztésében — szolgálja a sci-fi ügyét, megalakul a Sci-Fi Munkabizottság az írószövetségen belül.

lagyar szerzők sora — Fekete Gyula, Hernádi Gyula, Mes- erházi Lajos, Csernai Zoltán, Szepes Mária, Zsoldos Péter- jelentkezik új művekkel, s a televízió képernyőjén is gyre-másra tűnnek fel — néhol vitatható színvonalú, de mindenképp érdeklődést keltő — magyar és külföldi filmek s tévéfilmsorozatok. A magyar sci-fi elméleti műhelyei is angos helyet foglalnak el a nemzetközi fórumokon, s úgy ítszik, e viszonylag fiatal műfaj Magyarországon is elfogulja helyét, s ha jól játssza sajátos szerepét a tudományos- schnikai forradalom korszakában, akkor eredményeivel, érdéselvel és vitáival az egyetemes kultúrát is gazdaítani fogjaSzentmihályi Szabó Péter

íz éves koromban isten akartam lenni. Persze, majd ha megnövök. Jó lett volna mindenhatni. Titokban madarakat gyúrtam az udvar sarából, de madaraim nem szálltak fel. Még nem voltak egészen jó madarak. Akkoriban gyúrta anyám — az én gyermeki fantáziámban — a világnagy kenyeret.

— Mert aszály lesz — mondta apám. — Szűk esztendő.

Akkor hallottam először ezt a szót: aszály. ízlelgettem: aszály. ASZÁLY. A száj. Tetszett, mert belebor- zongtam. Többet jelentett, mint a szárazság cserepes patakmedrei, a forróság mozdulatlan tömbjei, a hőség lógó nyelvű kutyája, a kánikula zúzott színei. Aszály. Fehér sivatagban porladó csontokat látok azóta is, ha kimondom. Vagy leírom. Sovány gebét is látok, csüggedten lógatja a fejét, döglődik. Nagyon szomorú a szeme. Nem mesz- sze • tőle csontszínű kecske karóhoz kötve, kilátszanak a bordái. Ez az aszály.

Apám szerzett lisztet, ő tudja, honnon.

— Ezt aztán be kell osztanunk — mondta.

Akkor ötlötte ki anyám:

— Egyetlén nagy kenyeret sütök belőle, azt aztán ehetjük egész évben. — Meg is sütötte a világnagy kenyeret, dagasztotta három hétig, kelesztette kettőig, mire megdagadt, a széle elért a kiserdőig. Két talicska élesztőt tett bele. Három napig sütöttük, akkorára szépen megbámult a héja.

Egy kicsit mi magunk is megijedtünk, mekkora lett ez a kenyér. Apám felmászott rá létrával, hát a késvágás árka majdnem olyan szélesre sült, mint a Tisza.

— Na — mondta apám —, ebbe elférne még a Parlament is. Csak a kupolagomb ütné át a héját. Pedig a Parlamentről már én is tudtam, hogy nagyon nagy épület.

— Ezt aztán ehetjük egész évben — mosolygott anyám. Nagyon büszke volt a világnagy kenyerére. Lehetett is. Hanem sehogyan sem tudtuk kiokoskodni, hogyan is Szegjük meg ezt a ménkő nagy kenyeret. Zsír is alig volt már a bödönben, igen vékonyan kellett kenni a bolti kenyérre is, hát még egy akkora szeletre, mint a Hősök tere vagy a Nagyrét!

Arról nem is beszélve, hogy én akkoriban három

ilyen karéjjal is meg tudtam .enni egy ültő helyben. Körülbelül oda, ahol Árpád vezér lovas szobra áll, egy kis porpaprika is jutott. Ügy volt jó a zsíros kenyér, kevés sóval, paprikával. Nagyapám meg a serclijét szerette a kenyérnek, azt majszol- gatta a legszívesebben. Na, most aztán volt neki serclije! Be sem fért vele a kis kuckójába, csak két nap múlva, amikor a felét már megette. Már lehullott az első hó, mire az egészet sikerült elrágicsálnia. Igen kis- étkű volt ugyanis. A zsíradagjáról is lemondott a javunkra. — Neked kell nőnöd — mondta. — Nekem már nincs szükségem rá. — Hallgatag volt amúgy. Mindszentek tájékán anyám, szegény, elunta vágni a nagy szeleteket. Ha reggel ötkor elkezdte, lett dél, mire végzett négy-öt karéjjal. És hol volt még akkor a mosás, főzés, takarítás! Alaposan bele is fáradt a kenyérvágásba, mondhatnám, hogy sehogyan sem volt az praktikus.

Akkor találtuk ki — persze az ötlet apámé volt —,

hogy beleesszük magunkat a világnagy kenyérbe. Először mindannyian egy helyen tépkedtük a kenyér belét, belemártogattuk a zsírba, megsóztuk, jóllatunk nagyon. Meg is híztam egy kicsit, nem gondoltam többé bor- zongva a csontszínű kecskére. Mindannyian a kenyér belét szerettük. Csak nagyapám majszolgatta oldalt, a kenyér héját. Nem lehetett lebeszélni róla. Két hét sem telt el, s már annyira beettük magunkat, hogy eltűntünk a kenyérben. — Szegények vagyunk, de jól élünk — mondogatta apám.

Jó, hogy eszembe jutott ez a világnagy kenyér-dolog.

— Az én ötletem volt — sértődött meg anyám. — Én gyúrtam, én dagasztottam, én sütöttem, én szereztem hozzá két talicska élesztőt. Ezen aztán elvitatkozgattak. Amúgy nem volt harag közöttük. Sőt, gyakran tréfálkoztunk is. Kitűnően lehetett bújócskát játszani, a kenyér- galacsinokból pedig szobrokat, játékokat gyúrtunk. De történt egyszer, hogy apám komolyan megharagudott valamiért, olyannyira, hogy külön járatot kezdett kienni magának. Nem telt bele két nap, s eltűnt a szemünk elől. — Majd visszaeszi magát — nyugtatott meg anyám. — Mindig ilyen volt. — Később csakugyan visszatért, de alighogy kibékültek, eltűnt megint. Mert nagyétkű voltam, én is külön járatokat ettem ki magamnak, anyám messze elmaradt mögöttem a maga kis alagútjá- val. Nagyapám meg valahol, kint a széleken, ő már csak a héját szerette.

De az igazság az, hogy egy kicsit untam már a dolgot. Akarom mondani, nagyon untam. Mintha sohasem akarna vége lenni ennek a világnagy zsíros kenyérnek. Már szikkadt is volt, egyre

nehezebben lehetett előrehatolni benne.

Lett tavasz, mire elérkeztem a kenyér túlsó végére. Kirágtam magam: sehol senki. A táj is különös volt, idegen. Sohasem jártam még ott. Csenevész fákat láttam, az egyikhez egy csontszínű kecske volt kikötve. Később észrevettem a szomorú szemű gebét is, fogatlan ínyével tépdeste a fakósárga homok csenevész füveit.

gy egy hónap múlva, előkerült apám. Nem szólt, lerogy- gyant melléin fáradtan. Anyám az én vájatomban bukkant fel. Megöregedett. Szemüveg ült az orrán, idegen lett az arca. Nagyapám eltűnt örökre. — Most valami mást akarok enni — mondtam.

— örülj neki, hogy ez van — intett anyám. Már nem éreztem meggyőzőnek a szavait. — Senkinek sincs ekkora kenyere a környéken, igazán hálásak lehetünk a sorsnak. Még a következő télen is kitart. Pihenünk egy kicsit, és szépen visszaesszük magunkat.

így is tettünk, mert csak ezt tehettük.

Akkoriban már sejtettem, hogy nem leszek én isten.

Ha nagyra növök, akkor Sem,