Szolnok Megyei Néplap, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-14 / 164. szám

1977. július 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Minden „ocseny harasó" Amerre járnak, megfordul­nak utánuk az emberek. A kékblúzos, piros nyakken- dős észt gyerekek csoportja hol itt, hol ott tűnik fel a szolnoki utcákon. — Milyen a város? Ocseny harasó! Nemcsak jó, gyö­nyörű is, nem tudunk betel­ni a látvánnyal... Kedve­sek, barátságosak az embe­rek ... Egy nappal hamarabb ér­keztek Szolnokra, mint ahogy hazaért a Corvinka együttes Tallinnból. — Még láttuk őket otthon, mi hoztuk elsőként a sike­rük hírét. Itt is fogunk ve­lük találkozni, kijönnek hozzánk a táborba. És jön­nek majd azok a Szolnok megyei gyerekek is, akik ta­valy Észtországban jártak. Bőven akad dolga a tol­mácsnak, Kovács Bélánénak aki oroszról magyarra for­dítja a rögtönzött élménybe­számolókat és a még előttük álló programot, amit előbb észtből orosz nyelvre tesz át Aili, a tallinni úttörő-köz­pont munkatársa. A szolnoki középiskolás építőtábor „főhadiszállásán” a Tallinn körzeti általános iskolában beszélgetünk. A tábor lakói Győr—Sopron, Komárom és Szolnok megyei diákok. Egy hete dolgoznak a fiúk az ÁÉV építkezésein, a Széchenyi lakótelepen, a József Attila úti lakásoknál, a polygon üzemnél és a 633- aS tanműhelynél. Szívesen látott vendégeik az észt út­törők, élményeiket igyekez­Gyors sapkapróba a ta­lálkozás első perceiben Fotó: Temesközy nek kicserélni az iskola út­törőszobájában. Nem megy könnyen a nyelvi nehézsé­gek miatt. Pataki Mihály, a KISZ megyei építőtáborozási bizottsága nevében köszönti a találkozó résztvevőit. El­mondja, hogy az a helyiség, ahol most együtt vannak, másfél évvel ezelőtt még sze­nes pince volt és a csinos klubszobát az úttörőcsapat, az iskola vezetői a várossal karöltve alakították ki. A hamvasszőke meg az építőtáboros egyensapkás­fejek összehajolnak a kólás poharak fölött, aztán vendé­gek és vendéglátók, átsétál­nak a tornaterembe, ahol meglepetés várja az észt gye­rekeket: az Operaház művé­szeinek „Népek barátsága” műsora. Az együttes Moszk­vától Latin-Amerikáig sok­sok országban bemutatta műsorát, de nem biztos, hogy a mostaninál hálásabb kö­zönséggel találkozott. Szűnni nem akaró taps fogadja a népek dalait, az ismertebbe­ket együtt éneklik mind oroszul, magyarul, észtül... — Laula — énekli. Mind szeretjük a dalt. Ez olyan csodálatos volt — lelkesed­nek az előadás után. — Olyan nagyszerű érzés, hogy ismerős dalokat hallottunk és boldogan énekeltünk együtt. Ügy érezzük ebben a pillanatban, hogy mi mindannyian összetarto­zunk ... — Tip-top! — foglalja össze tömören Raimond Koppelmaa, az egyik ifive­zető a véleményét. Előkerül egy gitár és a gyerekek már az udvaron folytatják a dalolást. Aili Kitsemets, Lea Polluste — ő a Pemu-i úttörőház igaz­gatója — és a két ifivezető „haditanácsot” tartanak. — Vacsora után lehet foly­tatni ... — Hurrá! — tör ki a gye­reksereg és megrohamozza az ebédlőt. No nem egymás hegyén-hátán! A „házigaz­dák” udvariasan előre enge­dik a vendégeket, akik fe­gyelmezetten, kettesével be­sétálnak. Ahogy az utcán is láttuk őket hatodika óta nap, mint nap. Közben már az elkövetkező: programokról beszélnek. A mezőtúri ki­rándulásról, ahol megláto­gatják a fazekas népművé­szek szövetkezetét, a kun­szentmártoniról ... — Azt hallottuk, ott az ál­lami gazdaságban szabad a fáról enni gyümölcsöt... Sok kedves élmény vár még rájuk a 18-ai táborzá­rásig. A megyei úttörőelnök­ség gondoskodik róla, hogy élményekkel gazdagon tér­jenek vissza Tallinnba és a köztársaság egyéb városai­ba, ahonnan az ottani pioní­rok üdvözletét hozták. — rónai — fl sár metamorfózisa Sokan nem szeretik Kar­cagot, mert úgymond sáros. Ami igaz, igaz, egy kevés­sé urbanizálódott városban mindig fölös tömegben ra­gaszkodik a cipőre a ven­dégmarasztaló sár. De ez a sár mennyivel nemesebb anyag, mint az, amelyet emberi agyakban, lelkekben találhatunk! Ha egy hely bírhatatlan, ez utóbbitól az. Nemes anyagnak titulál­tam az imént a sarat. S az is bizonyos értelemben! Bi­zonyság erre idős Szabó Mi­hály karcagi népművész öt­ven esztendeje fáradhatat­lanul forgó korongja, me­lyen maréknyi agyagból re­mekművek születtek. Beszé­des remekművek! Elmond­ják, hogy készítőjük alig­hanem az ország legjobb ko­rongosa ; elmondják, hogy milyen bravúros biztonság­gal újította fel a régi ma­gyar kerámiakultúrákat, milyen nemesen egyszerűek a zöld cserepek, mennyire értő kezek készítették a rá- tétes edényeket, és milyen erős hit él alkotójukban, a nép, s annak kultúrájának mekkora tisztelete vezeti a népművészet mestere kezét. Ilyesmiket mondanak a kar­cagi Győrffy István Nagy­kun Múzeumban kiállított remekmívű cserepek. Az alkotó, idős Szabó Mi­hály azonban hallgat, őnem ilyen beszédes. Sokan élhe­tetlennek nevezik, pedig „csak” szerény. Pedig „csak” tisztességes. „Csak” tiszta. Egyenes. Rokonszen­vesen hallgatag. Dehát ho­gyan is mondhatná el, hogy minden égetésnél ő is elég egy kicsit? Hogyan lehetne elmagyarázni az alkotó em­bereknek ezt az újra és új­ra fellobbanó belső mág­lyáját, örökké megismétlődő máglyahalálát, az alkotás inkvizíciós kínjait? Elhi- szik-e neki, hogy minden egyes cserepe mellett ott­hagyja magát is a kemencé­ben valami olyan eltökélt­séggel, mint Jeanne d’Arc Rouenban, a máglyán. Va­jon el lehet-e szavakkal mondani az alkotó ember önemésztő, önmagát elégető, de hamvaiból mindig újjá­éledő főnixmadár sorsát? Ugye, nem? Ezt csak a meg­valósult mű, esetünkben a gyönyörű cserepek képesek sugallni az érzékeny fülek­nek. Akiknek az agyában, lelkében nincs sár, az meg­érti ennek a valóságos, ne­mes sárnak a metamorfózi­sát, egy nép kincsévé válá­sának folyamatát. S mindez nem fából vas­karika. Idős Szabó Mihály ugyanazt vitte véghez a fa­zekaskorongon, mint a rizs­termelők a kérlelhetetlen szikeseken, mint a sárten­ger közepébe ipart terem­tők. .. Igen: teremtettek ők. Életet leheltek a haszonta­lannak, használhatatlan­nak, ellenszenvesnek tar­tott anyagba, így tévén lak­hatóvá kietlennek, sáros­nak mondott kishazájukat, Karcagot. A város egyik költőfia írta. hogy „itthon a sár is abban bízik, hogyha por lesz messze száll”. Pe­dig itthon a sár nem ebben bízik. A metamorfózisában bízik, mert ennek a népnek a kezében minden értékte­len értékké vált, vályoggá vált. edénnyé vált, rizste­leppé vált. mert a sár már ezt az átváltozást szokta meg, a változtató embert szokta meg. Az olyanokat, amilyen például idős Szabó Mihály, aki ötven esztende­je lehel életet a sárba. Körmendi Lajos Grafika: Győrfi Sándor „ Mondja utánam: zi mm-zala-bimm” a fakir is érző ember es egyéb furcsaságok ok, magiak kézelrifl „Ügy, gondoljon jó erősen a kiválasztott kártyára. Néz­zen a homlokomra. Most mondja utánam: Zimm-zala- bimm ... ez volt az a kártya, amit kiválasztott?” A közön­ség nevet, tapsol, mármint néhányan, akik ezen az estén a Karlovy-vary-i bűvész­kongresszus három résztvevő­jének rögtönzött házi bemu­tatóján ott vagyunk. Aztán eltűnik az egyik vendéghölgy karikagyűrűje, de hamarosan előkerül, amikor egy friss to­jást pohárba üt a házigazda. Hogy került a gyűrű a sér­tetlen tyúktojásba? Egy üres hengerből számtalan virág kerül elő és mindez fél mé­terre az orrunk előtt! Való­ban varázslás lenne? — Az ember szeme három- százszor lustább, mint a bű­vész keze, — mondja Száva Sándor, a Nemzetközi Bű­vész Szövetség zsűritagja, ö azon hetek egyike, akik 1975- ben elnyerték Az indiai má­gusok nagy kard díját. Ezt a vörös bársonytokban lévő eredeti indiai kardot állítólag csak minden 50. évben ado­mányozza a Nemzetközi Bű­vész Szövetség a varázslás legjobbjainak. —De, hogy éri el a bűvész ezt a gyorsaságot? — Rengeteg gyakorlással. Látja ezt az egyszerű mozdu­latot, ahogy eltűntetem a kártyát? Ez nem egy, de négy mozdulatból áll. Több mint száz órába kerül amíg az em­ber olyan gvorsan tudja csi­nálni, hogy már maga se lát­ja, hogyan tűnik el a kezé­ben a kártya, — magyarázza Vígh József, amatőr bűvész, „civilben” szakmunkás a vas­ipari vállalatnál. — És mikor jut erre ideje? — Munka után. A napi gyakorlási idő 4—5 óra! — A jakír oknál is? Pék Károly szabadkozik: — Én nem gyakorolok, pon­tosabban csak ritkán. — Ö szintén csak amatőr, hobbiból űzi az önsanyargatásnak ezt a mások számára izgalmas formáját. Egyébként a szajo- li villamosvonal-felügyelőség dolgozója. — Hogy lesz az ember fa­kir? Hogyan jön rá, hogy rendelkezik ezekkel a képes­ségekkel? — Mindennek alapja a jó­ga, az önhipnózis. Amikor én a mutatványaimat csinálom, önkívületi állapotban vagyok. Ha most szúrnám magamba a tűt, ugyanúgy véreznék, mint más ember. És hogyan lettem fakir? Egyszer a Ke­letiben láttam egy embert, aki 50 forintért megette a pá­linkáspoharat, elharapott egy tízfillérest. Én is megpróbál­tam és ment. Olyan jól, hogy a most jú­niusban lezajlott XII. nem­zetközi bűvész kongresszuson Pék Károly első díjat nyert. — Jóskának köszönhetem, hogy részt vehettem a kong­resszuson. Ö írt az érdekem­ben a szövetség vezetőségé­nek és ő adta át fellépési he­lyét is. — És jól tette. Horst Mül­ler, a Nemzetközi Bűvész Szövetség elnöke Pék Károly műsora után azt mondta: sok fakírszámot látott már éle­tében, de amit ez a magyar kollega csinál, ez egyedülál­ló a világon, — mondja Szá­va Sándor. — És Jóska nem bánja az elszalasztott lehetőséget? — Az a' fontos, hogy Ká- rolynak sikere volt. Én egyéb­ként ősszel Prágába utazom, egy nemzetközi versenyre, lesz alkalmam bemutatni a 11 perces műsort. Mert nehogy azt higyje va­laki, hogy egy ilyen nemzet­közi kongresszuson mindenki annyit „bűvészkedhetik” amennyit akar. A műsoridő 11 perc, az ezért adható ma­ximális pontszám 12x25. A tizenkét zsűritag egyenként pontoz. Ha valaki túllépi ezt az időt, akkor a zsűritagok egyenként minden percért 4 pontot levonnak. — Nehéz dolga volt a zsű­rinek? — A világ minden tájáról. Japánból, Koreából, Ameri­kából éppúgy mint a Szov­jetunióból, Lengyelországból, az NSZK-ból összesen 520 művész lépett fel. A magyar delegáció harminchét tagú volt. Elhoztunk egy első dí­jat, Karcsi kapta, egy külön- díjat, amelyet Jóska érdemelt ki versenyen kívüli bemuta­tójáért és én is kaptam egy tiszteletdíjat a zsűriben vég­zett munkámért. — Milyen érzés volt átven­ni az első díjat? — Azt nem is lehet elmon­dani. Én már azért is boldog voltam, hogy részt vehetek a kongresszuson, de még helye­zésre sem számítottam. — Mindig érdekelt: a bű­vészek maguk találják ki a számaikat, vagy másoktól ta­nulják? — Van amit maga dolgoz ki egy bűvész, és van amit másoktól vesz meg nehéz pénzekért, — magyarázza Száva Sándor. — Van olyan trükköm, amit ma Nyugat- Németországban hatezer már­káért adnak el. Egy-egy ilyen kongresszuson részt vesznek a bűvészkellékeket gyártó cé­gek is, lehet vásárolni, ha az embernek sok a pénze. — Mi inkább sok mindent magunk csinálunk. Látja egy ilyen üres henger elkészítésé­hez két méter kínai selyem­brokát kell. Annak 270 forint métere. Itt vannak ezek a vi­rágok, szintén magunk csi­náljuk tiszta selyemből. — Akkor mi jut a bohém­kedésre? Mert a közhiedelem azt tartja, hogy a bűvészek bohém emberek. — Ez így nem áll. Először is a fizetésünkkel elszámo­lunk a feleségeinknek. Aztán sok pénzbe kerülnek a kellé­kek, a fellépő ruhák. Mert nálunk a „kiállítás” nagyon fontos. — És hivatásos bűvész va­gyok, — mondja Száva Sán­dor. — A feleségem és egy fiatalember a segítőtársam. Négyszázötven kiló kellékke! megyünk egy-egy fellépésre. — És az ital? — Nálunk lényeg a tiszta fej. Aki iszik, annak vége! — nevet Vígh József. — Én egyébként is már gyerekko­romban, inkább nem ettem, csak vehessek magamnak go­lyót, kártyát, amivel bűvész­kedni próbálhatok. — Mit szólnak ehhez az asszonyok? — A mi feleségeink meg­értik, hogy mi a mágia rab­jai vagyunk. Mert aki egyszer ebbe belekóstol, az nem tud­ja abbahagyni. Szeretjük a családunkat is, de a mágia az más! — Vágyak? Álmok? — Nagyon jó, hogy az ál­lam, már annyira elismer bennünket, hogy tavaly júli­us 1. óta mi is nyugdíj jogo­sultak vagyunk — szól Száva Sándor. — Én még öt évig szeretnék önálló műsorokat adni, aztán írni egy bűvész­könyvet saját tapasztalataim, munkáim alapján, amiben a kellékek pontos méreteit is közlöm, mert az nagyon lé­nyeges, és ilyen könyv egy­általán nem kapható. — Nekem nagy álmom van: szeretnék eljutni Indiá­ba. Rengeteget tanulhatnék ott. És talán egyszer megka­pom a működési engedélyt is, — így Pék Károly. — Jóska? — Nekem nincs különösebb vágyam. Van szép lakásunk, kis hobbitelkünk. Én megma­radok amatőr bűvésznek. Csak egészség legyen. Annyival még adós vagyok: Száváék művészneve „Pozso­nyi bűvészegyüttes”, Vígh Józsefé „Vigoli” és Pék Ká- rolyé mi lehetne más, mint a „Fakir”. Valamennyien me- gyénkbeliek, közöttünk élnek. Mint más ember, — csak ép­pen tehetséggel megáldva: a szórakoztatni, a nevettetni tudás művészetével. Varga Viktória Régi kínai rézpénzek Gazdag éremgyiíjtemény A pannonhalmi várban több évszázad alatt mintegy 30 ezer érmet gyűjtöttek ösz- sze. Az éremtár anyagának egy részét többéves munká­val rendezték. Csupán a római kori gyűj­temény hétezer érmét tar­talmaz. Az időszámítás előt­ti VI—VII. századtól kezdő­dően a császárok és a köz­társaságok korából őrizték meg a bronz- és rézpénzek ezreit. Ügyszintén gazdag a római kori arany- és ezüst- pénzgyűjtemény. A magyar pénzgyűjtemény négyezer darabos. Különösen sok tal­lért őriztek meg. Falbontások, ásatások, felújítások révén gyakran kerülnek elő újabb érmék. Így találtak nemrégen négy dobozban 200 régi kínai réz- pénzt, valamint Napóleon aranyakat. A Képzőművészeti Kivitelező Vállalat budapesti szoboröntö­déjében négy szobrot öntenek bronzba. Az új alkotásokat még az idén felállítják. Marton László, Ruhát mosó nő cí­mű alkotását Kecskemét vásárolta meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom