Szolnok Megyei Néplap, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-31 / 179. szám
SZOLNr K MEGYEI NÉPLAP 1977. július 31. Egy mai impresszionista Fazekas Magdolna festőművész A művészettörténész két módon találkozik a művekkel: kiállításon vagy műteremben. Önmagában véve egyik sem az „igazi”. A kiállítások válogatott anyaga ritkán nyújt képet a fejlődésről, és az sem bizonyos, hogy jól rögzíti az éppen adott állapotot. Maga a művész sem tudja mindig megítélni, mi a legértékesebb az „anyagban” — ő is úgy van a művekkel, mint az a szülő, akinek sok gyereke van, és mindig a legkisebbet dédelgeti. Pedig a családot nem a kedvenc, hanem á legtehetségesebb gyerekről szokták megítélni —■' művésznél sem biztos, hogy a szívéhez legközelebb álló, legújabb stiláris vagy technikai megoldása a legsikerültebb. Közelebb járhat a valóságos kép kialakításához a kritikus, ha a műteremben keresi fel a művészt. Ennek is megvan azonban a hátulütője. A művek egy része — és többnyire épp a legjobb anyag — idegen tulajdonban van. Másképp néz ki egy festmény bekeretezve, jól megvilágított falra függesztve, mint szélén a vakráma szögeivel elcsúfítva, falhoz támasztva, villanyfény mellett fordítva egymásután a művészettörténész vagy kritikus felé. És ami a legfontosabb „zavaró tényező”: műteremben járva mindig létrejön valamilyen — pozitív vagy negatív előjelű — személyes kapcsolat a házigazda és a látogató között. Hányán tudjuk teljesen függetleníteni magunkat a rokonszenv, vagy ellenszenv érzésétől? Valószínűleg egyikünk sem képes rá. De azért — meg kell próbálni. A szolnoki telep műtermeiben járva én is megpróbáltam függetleníteni magam attól a kedvező benyomástól, amelyet a művészházaspár, Fazékas Magdolna és férje Meggyes László tett rám. A festmények java — amint az lenni szokott — nem volt otthon, Bulgáriában szerepelt kiállításon. De a műteremben összeválogatott kis „retrospektív tárlat” is elég volt ahhoz, hogy fel lehessen mérni Fazekas Magdolna festészetének egyszerű tisztaságát, őszinteségét és töretlennek tűnő fejlődésmenetét. Fazekas Magda ’58-ban végezte el a főiskolát. Nem volt nagyon szerencsés időszak ez a fiatalok szempontjából, bár a ma negyven körül járó generációban jó néhány kiemelkedő művész akad. A Kondor-generáció tagjai nem sok lehetőséggel rendelkeztek, hogy megismerjék a világ jelenkori művészetét és mestereik munkásságát is gyakran bénította a korszak hivatalos művészetszemlélete: a szűkén értelmezett realizmusigény éppúgy, mint az „absztraktok” erőszakos háttérbe szorítása, amely a tiltott gyümölcs édességével ízesítette a vadalmát is. Ezekből az évekből származik egy szakmailag kifogástalanul megoldott, nagyon emberien megragadott tanulmányportré, egy ülő öregasszony — hivatásos modell — félalakos képe. A művésznövendék egyéniségéből fakadt, hogy nem le-, hanem megfestett egy élő. kezével, szemével, tartásával egy élet fájdalmát magába sűrítő embert, Fényes Adolf szegényember képeinek humanizmusát idézi ez a tanulmány, amely egyébként nem vált meghatározóvá Fazekas Magdolna későbbi fejlődésére. Az az út. amelyen a festőnő jár, a sajátos magyar impresszionizmus útja. Megnevezhetjük egy máramarosi kisváros nevével is: Nagybánya tradíciójának folytatása ez. Tájak és tájak, az évek során egyre színesebben festve, új, nem „naturális” színekkel kísérletezve, de alapvetően ragaszkodva ahhoz a látványhoz, amelyet a természet a rácsodálkozó művészi szemnek nyújt. A kert fái. a Tabán maradványának utcái, a Szolnok környéki tájak részletei nyernek új, egy négyzetméternyi vászonra vagy farostlapra rögzített életet Fazekas Magdolna ecsetje nyomán. Az impresszionizmus forradalom volt a maga korában — száz évvel ezelőtt. Mit mondanak Fazekas Magdolna művei a ma emberének? Lehet-e valaki korszerű. ha egy százéves vívmány eszközeit használja? Nem olyan mintha — például — egy néprajzkutató hajdani fonográffal akarna népdalt gyűjteni a legmodernebb riportermagnó helyett? Nem. A művészi felfogás csak ott idénycikk, ahol egy profitra dolgozó képkereske- dő-réteg mesterségesen hajszolja — népszerűsíti a stílusok mai boszorkánytáncát. Nem értékkategória, hogy kinek mi tetszik: az ízlés nem születik együtt- az emberrel, hanem formálódik. Van, aki a látható dolgok értékelésénél csak a reneszánsz eszményeiből tud kiindulni: másnak biedermeier ízlése van; ismét mások elfogadják az impresszionizmust, de az ex- presszionizmust már torznak érzik. Az ember egyéni ízlésének valójában éppúgy végig kell járni kicsiben a művészet útját, mint ahogy az ember biológiai fejlődése is másolja a törzsfejlődést — különben létrejön az a majmoló-utánzó ízlésvilág, amit Sznobizmusnak nevezünk. Kissé egyszerűsítve a dolgokat: nem értheti igazán a mai művészetet az, aki sohasem lelkesedett az impresszionizmusért. És aki jó minőségű, ámbár egy száz év előtti stílus hagyományait folytató-fejlesztő képet vásárol falára, bizonyára nem is fog megállni ízlésének fejlődésében. A minőséget pedig több tényező is garantálja Fazekas Magdolna művein. Az egyik a tisztességgel elsajátított, klasszikus értelemben vett „szakmai” tudás. A másik a művekből érződő egyszerű és tiszta emberség. A harmadik a szerényen háttérbe húzódó, a természet képét, érvényesülni engedő, de mindig új meg új arcvonását felvillantó művészi lelemény, az invenció. Zola híres mondása szerint a művészet a természet egy darabja. egy művész temperamentumán keresztül szemlélve. Fazekas Magdolna képein az ember az eltűnőben levő természet megörökítésre érdemes részleteit ismerheti meg — egy nagyon rokonszenves művészegyéniség szemével nézve. Székely András Boksán Mária Kiss Benedek A hazatérő Etruszk szobrok átöltözése mozdulása Voltál fényben táncoló Fillér-szavakban ékes Idegen ágyban koszorús Hajnali vétkes Dűlőszél füvén, félkönyéken hűsöltük délben a hangyálló hőt, hasaszalonnát falatoztunk, eszegettünk savanykás meggyet; Fülembe te doboltál Ti-tá dalokat Lábamra te aggattál Folyondár ösvényeket pucér bőrünkön sikonkázott a levélrések közt benyüzsgö fény, ujjaink közül szökkentett meggymag egy akác-cserjét rakétázott: Gyökér-karú ölelő Csillaggal tömött párna Lombjatarolt erdők Növekvő husángja katapultáló szöcske zizzent, ellipszis-ívvel kötötte össze a kis akácot egy szőlőlevéllel, köztük meg szemünk egyenest húzott: Friss havas ingben Kenderszál ruhában Legyél szeghető késre feszülő Dohogó kemencék gyönyörű álma. volt már nyilunk is, kézbekaptuk, s rálőttünk a hamis istenre, ki vérünkön vett gyémánttal fönt épp az ég üvegét hasogatta. ok időnk volt még a vonat indulásáig, hát csavarogtunk egyet a környéken. A telepet egy-két éve építették, csupa nyírott pázsit, díszbokor és vaskerítés volt. Engem szórakoztatott az ilyen flanc, Zsuzsa azonban méregbe jön tőle: Egyébként minden apróságtól rögtön „a plafonon van, büszke rá, hogy mindig mindenkinek megmondja a véleményét. Nekem is, de én már ismerem, és nem törődöm vele. A meleg enyhült egy kicsit, az emberek kezdtek kiszállingózni az utcára. Nem figyeltem rájuk, fáradt voltam, a sportszatyor majd’ leszakította a karomat. — Te, ezek megbámulnak minket — mondta hirtelen Zsuzsa. — Esetleg téged. Szűk farmer volt rajta, a blúzát meg visszagyűrte, hogy a hasa csupaszon maradt, nem tudom, hogyan csinálják ezt a nők, éppen csak a mellét takarta be. — Nem úgy bámulnak, én megérzem. Kinéznek innen, mintha kellemetlen volna nekik. hogy itt vagyunk. A szerelésünk nem valami fényes, de nyáron mindenki ilyenben jár: farmer, színes ing, strandpapucs, meg a sporttáska a szappannak, fogkefének, törülközőnek, sőt még könyvet is tettem bele, hogy ha valahol hosszabb időre letáborozunk, és kedvem támad rá, kéznél legyen. Most aztán cipelhetem, ráadásul Zsuzsa nem tud lassan menni, a nyelvem lógott, ahogy igyekeztem a nyomában maradni. — Miért néznének ki? Kezdtem unni a Zsuzsa szövegeit, a rohanás is idegesített, miért nem tud valaki tisztességesen sétálni? — Azért néznek ki — mondta —, mert idegenek vagyunk. Itt mindenki ismeri a szomszédait, és gyanús, akiről nem tudják, hogy hol van a nyaralója. Ha nagyon felmérgesít, nem válaszolok neki. Belebetegszik, ha nem az övé az utolsó szó. — Legalább nézz körül! — mondta. — Magad is láthatod, hogy bámulnak ránk. Jobban szétnéztem, hát túlzás, hogy mindenki minket bámult, de keltettünk némi feltűnést. Főleg a táska, pedig semmi különös nincs rajta, kicsit szakadt, és ráférne egy alapos mosás. Zsuzsa már éppen nyugtázni akarta az igazát, amikor kiértünk az élelmiszer- bolt elé. Ez is új volt, csupa üveg meg beton. A bejáratnál, színes ernyő alatt' jégkrémet árult egy fiatal nő. —T- Veszek neked jégkrémet — mondtam Zsuzsának. Ez békejobb volt, nem tudok sokáig haragudni rá, de nem is hallotta, amit mondtam. — A Szikszai kocsija! Szikszai évfolyamtársunk az egyetemen, otthonról tömik pénzzel, apja egy menő szövetkezet elnöke. — Ha szerencsénk van — mondta Zsuzsa —, legalább egy darabon elvisz, nem kell a vonaton zötyögnünk. A hátsó ülésen tényleg ott volt a Szikszai kalapja, meg az oltári rendetlenséget is megismertem. Egy pár sáros cipő hevert a kocsi alján, pedig három hete nem esett az eső. Az ajtók zárva voltak, Szikszait meg nem láttam a közelben. — Egyszer úgyis előkerül — mondta Zsuzsa —, addig üljünk le az árnyékba, legalább pihenünk egyet. Lerogytam a fűbe. Jó az ilyen nyári kóborlás, csak fárasztó egy kicsit. Megint eszembe jutott a jégkrém, s ahogy odanéztem, már két nő volt a színes vászonernyő alatt, pusmogtak, és majd kiesett a szemük, úgy bámultak ránk. Az egyik hirtelen sarkon fordult, és eltűnt az áruház bejárata mögött, Rossz érzés fogott el, nem mondom, hogy félelem, inkább szorongás. Legszívesebben hagytam volna Szikszait, meg az autóját, de Zsuzsa már végignyúlt a füvön, és nem volt kedveyi elmagyarázni, hogv mi bajom van. Sőt, ha akartam volna, se sikerül, mégsem mondhattam, hogy csúnyán néztek rám, ezért tűnjünk el a környékről. A nő visszajött a jégkrémes pulthoz, és megint minket bámultak. Egy» darabig farkasszemet néztünk, azután nem bírtam tovább, szóltam Zsuzsának. — Szórakoznak — mondta. — Hagyd a fenébe őket! Bistey András Az üdülés utolsó napja Felült, kinyújtotta a nyelvét, és szamárfület mutatott nekik. Messziről is látszott, hogy zavarba jönnek, a fiatalabbik elpirult. Hallgattunk egy darabig, azután Zsuzsa hirtelen felállt. — Körülnézek, hátha megtalálom valahol Szikszait. Nem szóltam semmit. Ha megtalálja, gyorsan továbbállhatunk. Nem mehetett messzire, mindent a kocsiban hagyott. Vizes fürdőnadrág lógott az első ülésen. Alig tűnt el Zsuzsa a sarok mögött, megjelent egy rendőrautó. Az ernyő előtt állt meg, két rendőr szállt ki belőle. Néhány szót váltottak a nőkkel, majd nyílegyenesen odajöttek hozzám. Egyikük a sapkájához emelte a kezét, és már közben mondta: — Kérem az igazolványát! P.ersze a táska legalján volt, a kezem is reszketett, pedig nem volt okom az izgalomra, percekbe tellett, amíg előkotortam. A rendőrök nem sürgettek, úgy álltak mellettem, mintha semmi közük nem lenne hozzám. Felálltam és átnyújtottam az igazolványt. A rendőr kinyitotta, előre-hátra lapozott benne. Egy kicsit megnyugodtam, volt időm körülnézni. Az út túlsó oldalán, az élelmiszer- bolt bejárata körül gyorsan összeverődött egy kisebbfajta csődület, mint mindig, ha az utcán valami látványosság Készül. Megnéztem a rendőrök váll-lapját, aki az igazolványomat nézegette, az törzs- őrmester volt, a másik meg tizedes. A törzsőrmester végigkérdezte az adataimat, azután összecsukta az igazolványt. Nyúltam érte, de hirtelen zsebrevágta. — Velünk jön az őrsre! — Miért? — Majd megtudja. Átvonultunk az úton a rendőrkocsihoz. A tömeg egyre nőtt. Az emberek fenyegetően méregettek, halk mor- mogás támadt, végigfutott a hátamon a hideg. Beültünk a kocsiba, és hirtelen megenyhült a légkör. A rendőrök nagyokat fújtak, törölgették az izzadságot az arcukról, azután kérdezgették, hogy merre jártam, hol aludtam az elmúlt napokban. Kérdeztem volna én is, de nem válaszoltak, illetve a vége felé a törzsőrmester any- nyit mondott, hogy majd az őrsön minden kiderül. Először is kipakoltatták a táska tartalmát az íróasztalra. Jó nagy halom lett, ott volt a Zsuzsa összes cucca is, kérdezték, hogy az honnan van. A rendőrök elégedetlenül hümmögtek. A zsebemet is kiüríttették, alig volt benne valami, a szűk farmernadrágok zsebébe kevés holmi fér. A törzsőrmester intett, hogy rakjak vissza mindent. Nehezen ment, mert sietségemben csak bedobáltam a cuccot a táskába, persze kétszer annyi lett. Megtapostam, hogy összébb menjen, a rendőrök mosolyogtak, azt hittem, most szépen elbúcsúzunk egymástól, de a törzs- őrmester hirtelen rámkiáltott: — Miért feszegette az autó ajtaját? — Nem feszegettem az ajtót, csak megnéztem, hogy nyitva van-e. — Talán a magáé az az autó? — Ha az enyém volna, kulcsom is lenne hozzá. Egyébként az egyik barátomé. Pattogtak a kérdései, de mindegyikre tudtam válaszolni. Bár a törzsőrmester nem kérdezte, azt is megmondtam, hogy Szikszai hol lakik, mikor született, mi az apja foglalkozása. Egy kicsit locsogtam is, mindent aprólékosan körülírtam, nemcsak azért, hogy a tájékozottságomat bizonyítsam, inkább a felengedett feszültség miatt. Elég nyomasztó hely volt az iroda, a falai szürkék, vagy tíz éve festhették utoljára. Egy barna iratszekrény, szék, tintafoltos asztal, zöld páncélszekrény volt a berendezése, a falon semmi, a bekeretezett rendőreskün kívül. A por- és a dohszag szúrta az orromat, azt hiszem, a derékmagasságig felszögezett rafiaszövet alatt vizesek voltak a falak. Felírták az adataimat, és felírták azt is, amit Szik- szairól meg Zsuzsáról mondtam. A törzsőrmester egy kicsit zavarba jött, amikor Zsuzsa került szóba, nem tudta, hogyan említse, de kivágta magát, úgy beszélt róla, hogy a „barátnője”. Tulajdonképpen igaza volt. Jó háromnegyed órát töltöttem az őrsön. Szerencsére jegyzőkönyvet nem vettek föl. legalábbis hivatalosan nem, az ilyesmi végtelenül elhúzódik. Onnan tudom, hogy egyszer tanúként kihallgattak egy gázolás ügyében. Megint beültünk a kocsiba, a rendőröK mérgesek voltak, hiába vesztegették az idejüket. Az élelmiszerbolt előtt álltunk meg. — Kiszálljak? — Naná! — mondta a törzsőrmester. — Mit gondol, taxiba ül? Kikászálódtam. Az emberek megint összefutottak, észrevettem a két eladónőt is a jégkrémes pult mögött. A rendőrök megint nyersebbek, pattogósabbak lettek. Szikszai közben megkerült, Zsuzsa mellett támasztotta a Polski oldalát. A törzsőrmester igazoltatta őket, és közben irkáit valamit egy kis noteszbe. Zsuzsa dühös lett, kérdezgette, hogy miért éppen minket szúrtak ki, de a rendőrök nem feleltek neki. Szikszai hülyéskedett, alig fért a bőrébe, jó heccnek tartotta az egészet. A tizedes rá is szólt egyszer, hogy ne szórakozzon, mert beviszik az őrsre, és reggelig ott tartják, de látszott, hogy ezt maga se gondolja komolyan. Visszakaptuk az igazolványainkat, beültünk a Polskiba, Szikszai keményen tisztelgett a volán mellől, de a rendőrök már visszafelé mentek a kocsijukhoz, hátat fordítottak nekünk. A tömeg lassan szétszéledt, látszott az emberek arcán a csalódás, a színjáték véget ért, és nem volt túl izgalmas. A törzsőrmester a jégkrémes pulthoz ment, és mondott valamit, a nőknek. Az egyik elpirult, a másik meg elsom- fordált mellőle. — Jól letolja őket — mondta Szikszai. — Ezek hívták ki a rendőröket. — Indíts már! — mondtam. — Tűnjünk el innen! suzsa persze fölpattant, hogy miért kellene eltűnnünk, nem csináltunk semmit, inkább mi lehetnénk fölháborodva, és egyáltalán, mi a fenét akartak tőlem az őrsön? Rákiáltottam Szikszai- ra, hogy indítson, vagy gyalog megyek. Indított azonnal. Nagv csend támadt, valami furcsát vehettek észre a hangomon,
