Szolnok Megyei Néplap, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-03 / 155. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. július 3. Chiovini Ferenc Munkácsy-dijas festőművész TKhhmint °tven eszten- IUUeI deje, 1926 óta dolgozik a szolnoki Művésztelepen Chiovini Ferenc. Most, hogy művészeti életünk egyöntetű tisztelettel készül a telep működése hetvenöt éves jubileumának a megünneplésére, az a félévszázados, Munkácsy-díjjal is elismert szolgálat különösen is becsesnek tűnik. Joggal nevezhető Chiovini Ferenc a szolnokiak korelnökének, mert senki 1902 óta folyamatosan ötven esztendőt nem töltött el ebben a közösségben. A hosszú életűek közül Vidov- szky Béla, Zádor István néhány évtized után, pályája végén már távol maradt Szolnoktól, Fényes Adolf, a leghűségesebb; negyvenhárom éven át tartozott a művésztelephez, de ő is inkább csak mint szezonlakó, főként a nyári hónapokban. Chiovini Ferenc viszont itt telepedett le. egész élete, művészete a Tisza-parti városhoz és környékéhez kötődik. Igaz ugyan, hogy sikerei országos, sőt nemzetközi kitérjedésűek, tekintélye a magyar művelődéstörténetben nem mondható e vidékre korlátozottnak. festészetét mégis mindenek előtt a. szolnoki jelleg határozza meg. S ez egyáltalán nem jelent valamiféle beszűkülést, provinciális elszigeteltséget, mert éppen a hiteles helyi vonatkozások gazdagíthatják új elemekkel az általános törekvéseket. El kell fogadnunk azt a ma is érvényes megállapítást, mely szerint „a kultúra szellemiségének nemzeti sajátságai nélkül egy ország művészete az egyetemesség rangjára aligha számíthat.” Chiovini Ferenc a Jászság- Kunság festője, aki közel hat évtizedes működése során nagyszabású vizuális enciklopédiát állított össze erről a tájról és népéről. Festményeinek, feljegyzéseinek százai szinte krónikává kerekednek mindarról, ami szeme láttára végbement. Beszámolnak ezek a művek a falvak hétköznapjairól, a földeken folyó munkáról, a paraszti életforma átalakulásáról, az egykori mezőváros urbanizálódá- sáról. Mindezt rendkívül vonzó festői eszközökkel adja elő Chiovini Ferenc, olyan egyéni hangvétellel, árnyalatos színbőséggel, hatásos jellemző erővel, hogy közönsége közvetlen, személyes vallomásnak érezheti minden ecsetvonását. Mesterünk életműve a történelem üzenetét adja át korunknak, az utókornak, emberekről, epizódokról tudósít, a mindennapi tennivalók, gondok, örömök motívumairól hoz hírt, mégpedig úgy, hogy az eseményeknek, a közös sorsnak, a nép küszködéseinek és teljesítőképességének a természetét is érzékelteti, s. megjeleníti azt a légkört, jellegzetes hangulatot, adandó alkalommal a megrendítő drámai helyzetet is, aminek a révén feledhetetlenül emlékezetébe vési a képnézőnek a maga tanulságos emlékeit, a tapasztalt és acélt jelenségek lényegét. Aki Chiovini Ferenc festészetének .forrásait keresi, mindenek előtt ezekbe a helyi adottságokba ütközik. Az észlelt látvány, a maradandó élmény késztette alkotásra a festőt, a csónakok kikötője, az aratók fáradtsága, az alr kony tündöklő violája, a piacok nyüzsgése, a téli Zagyva nyugalma, az árvíz félelme- tessége. Előadásmódját a szabadban való festés, a pleinair hagyományos módszere határozza meg, amihez hosszú tevékenysége folyamán mindig is következetesen ragaszkodott. A csikorgó hideg, a kápHat évtized képi krónikája ráztató hőség egyaránt kint találta őt a vízparton, a mezőkön, a vásárban, nem bízta magát se a rutinra, se a műtörténeti előzményekre, mindig az eredeti benyomásból merített; a valóság tényei nélkül ugyanis nem tud őszintén nyilatkozni. Ezért nem lehet stílusát csoportos áramaitokkal, közkeletű képletekkel azonosítani. Közel áll ugyan szolnoki elődeihez, de festésmódja mozgékonyabb, érzékenyebb amazokénál. A nagybányaiak tompa fényeit, szintetizáló fegyelmét is ismeri, ám az érzelmi feszültség, a szélsőséges időjárás, az indulattal teli cselekményesség kifejezésére az éles kontrasztokat, a mélyen sötét és a pupillaszűkítően világos foltok ellentéteit is igénybe veszi. Formanyelvét a Tisza- tájon folyó élet alakította ki, mindig is úgy festett, ahogyan a dolgozó ember a munkáját végezte, s amiként az évszakok változásával a színek folyton módosuló viszonylatai újabb és újabb festői meglepetést okoznak a természet szerelmeseinek. Koránál, iskolázottságánál fogva Chiovini Ferenc képviseli a folytonosságot a szolnoki piktúra múltja és jelene között, eleven összeköttetést tart fenn a haladó ha- gvományok és a korszerű célkitűzések között. Azok a művészek, akik az elmúlt száz év folyamán ezen a tájon dolgoztak, életképfestészetükben, tájképeiken sok mindent elmondtak a nép sorsáról, a szegények megpróbáltatásairól, többségükben a kritikai realizmus kimunkálói voltak, s megfeleltek azoknak az eszmei feltételeknek, melyeket a plebejus irányzatosság címszavával szokás megjelölni. Chiovini Ferenc ilyen szándékokkal, elkötelezettséggel festett már a felszabadulás előtt is, művészete akkoriban hasonlatossá vált a népi írók állásfoglalásához, képei bizonyító anyagként csatolhatok a korabeli falukutatók közleményei mellé. Kétségtelen, hogy munkásságának szociográfiai következtetései nem olyan kiélezettek, mint Tornyai János vagy Koszta József szentenciái, ő mintha Endre Bélához állna közelebb, aki, bár ha drámát látott is az emberi együttélés egyenetlenségeiben, a sérülékeny lélek szorongásaiban, valamiként mindig is szelíden szólt a világ bajairól, s vigasztalni igyekezett a fonákságok láttán meg-meg riadó jóhiszeműeket. 1945 után Chiovini Ferencnek nagy szüksége lett erre a jóhiszeműségre. Az új társadalmi viszonyok között a népismeret, az életkedv nélkülözhetetlennek bizonyult a művész hivatásának teljesítése közben. A kétkezi munkás szorgalmán, energiáján, találékonyságán, áldozatkészségén múlt, hogy az ország ki- lábolt a háború romjaiból és közben még érvényesíteni is tudta a szociális igazság normáit. Chiovini Ferenc ilyen körülmények között szabad utat nyithatott adottságainak, hajlamainak, gyengéden, szeretettel ábrázolta a napi munka után megfáradtakat, a pihenő aratókat, a serény gátépítőket, a kordélyosokat, patkoló kovácsokat, s mind több alkalmat talált arra is, hogy elgyönyörködjék a szülőföld szépségeiben, a rőt naplemente bűvöletes sugaraiban, a behavazott Tabán tűnő romantikájában. Fnvilf festményén a rity y III degen tartott gulya delel nyugalmas csendben, a másikon viszont vihar készülődik, a futó felhők között a fel-fel villanó nap tűzijátéka gyújtja fel a képzeletet, megfigyelés és látomás váltja egymást a képein, az alkotótevékenység boldog szenvedélye teszi oly megra- gadóvá közelmúlt évtizedeinek termését. A szolnoki Művésztelep ünnepe Chiovini Ferenc termékeny életének a számvetése is egyben. Pogány Ö. Gábor RÓZSA ENDRE: Mélyvasúti szemle „Soha nem lesz már vége?” — sir föl egy ki-be csapódó állomási ajtó. (Csak én hallom, mert néma még e jajszó.) Kiszakadt, zúgó sóhaj a tömeg. Mint temetőben, ragyog egy öreg sírkőszobra a lassúdon hanyatló lépcsősoron. Odébb egy sárga mankó világít. Lejjebb mindent moha lep. Zöld fény forraszt helyére egy anyókát. Mellette batyuk: súlyos tönkű gombák. A Föld mélye leszívja mind magábaFölfelé: a pozsgás hús harsogása, testek tárlata; feszes fenekű nő szökken elibém — nagyvárosi ünő. SZALAI CSABA: Üzenet Zagyvarékasba Kedves Barátom, jó Simon! várt-e rád a kinti régi portán ól-oduban láncravert toportyán, bólogatva álló vén „sifon”? A bronz ganékat zendítő kakas kiáltott-é egy érces jó napot, és nyikordított tán a kapuvas, hogy felrettenne rá a félhalott?! De lásd, kínjában elrepedt a föld, vályogfalba nő akácfa-zászló, győztes lobogással leng felül a zöld visszaűzni téged a tanyából: ne hallj zörögni karókon szorult és ütött aljú edény koszorút. őst mondd meg, mit akarsz tőle?! — Marika majdnem leesett a hokedliről, ’ annyira a Szélén ült.' Megnyalta a száját: — Tegnapelőtt is hazakisért. — Naná, mikor a nyakán lógtál este tízig,— Hilda komoran nézett. — Csak nem enged haza egyedül! Ezt még én se tűrném el! Marika felkacagott, ahogy a színházban látta a Démontól : — Aztán mi közöd van neked hozzá? A konyhában ültek, szépek voltak, tizennyolc évesek, és Robin veszekedtek. Hilda magasabb volt, vörös, és úgy nézett ki, mintha kissé megtépték volna. Marika pedig kissé szégyellte kormos szemeit, baba-arcát. Inkább démon szeretett voli>a lenni. Hilda sápadt volt: — Tudd meg, hogy a bálon is egész este velem táncolt. — Miért? Talán a Gesz- tesyvei táncoljon? — Marika szemét elfutotta a könny. — Hilda! Nézd, te csinos lány vagy, miért pont a Robi kell neked? ... — Te csak ne sírj, sokkal csinosabb vagy. Bentről kiszűrődött a zene, az a bizonyos popsiegymás- hoz-verős. Valaki visítva kacarászott: — Nahát, Ro- bika! Hilda felugrott, körözni kezdett az asztal körül. — Ez csak Mókuci lehet. Csak azt nem értem, ha ő „lelkiekben” huszonöt évesnek érzi magát, mit akar Robitól ? ... Miről beszéltünk? — Azt mondtam épp, hogy csinos vagy... — Marika intőn fölemelte kezét: — Hilda, légy igazságos! A másik megdermedt ro- hantában: — Hát idefigyelj, anyukám! Tudod, mit mondtak nekem általános iskolában a fiúk? Hogy terhes volt a hintalovam! Hiába röhögsz! Marika erősen kapaszkodott a székben, és a füle melletti fekete tincsek rázkódtak a visszafojtott nevetéstől. — Parancsolj kérlek! Nyugodtan röhögj, majd folytatom utána. — Nem röhögök. — S ha ez mind nem elég DONATH GYULA RAJZA a bai szemem egy kicsit kan- csi. Marika egy gyufásdobozt hajigáit. Földobta, aztán nagy zörgéssel elkapta. Hilda hangja megcsuklott: — Hát akad nekem valaki az életben? Hát kellek én valakinek? Most végre akad egy aranyos fiú ... Az istenért. Ne dobáld már azt a gyufát, mert szétmegyek! Valaki jött. Sanyi volt, elvakult a világosságtól, csaknem beverte fejét a lámpába. — Lányok! — ordított túlzott lelkesedéssel, — lányok, hát ti itt vagytok? Miért nem jöttök be? Szántó Péter: Csak ennyit Robiról — Vagytok elegen. Beszélgetünk. — Marika zavartan igazgatott egy ráncot a szoknyáján. Hilda idegesebb volt: — Sanyika, kopj le! Mi a fenét akarsz? — Mi az? Már vizet se lehet inni? — Épp te vagy az, aki vizet iszik — nézett rá Hilda öregasszonyosan. Mérgesen lökte oda a poharat. —'Remélem, nem kérsz többet? — Nem értelek benneteket. Buli van, jól érezzük magunkat, ti meg itt kinn kucorogtok. — Mi van bent? — Marika fél szemmel Sandított rá. — Nem kerestek bennünket? — Ugyan már! — Senki se keresett? — Senki. De hát hiányoznotok kéne valakinek? — Könyörgöm, menj már be! — Hilda felugrott. — Mit ugrálsz, mit ugrálsz?! Eddig is ti tartottatok föl. Újra ketten voltak. — Hilda leült. — Hát jut nekem valami az éltben? ... Most mit bőgsz?! — Mert én is... egyedül vagyok — hüppögte Marika. — Különben veszekednénk? Hilda már megint rohangált. — Hagyd nekem — suttogta Marika óvotosan. — Hagyd nekem a Robit. Űgy- is tudod, milyen. Jár velem egy hónapig, aztán gondol valamit és puff ... Hilda összefonta a karját: — Marika! Ezelőtt két hónappal mit mondtál? Aztán Zoltán! Neki meg leadtad, hogy én olyan vagyok, és nem érdemes velem járni, mert mindig beszélek! — Ez nem is igaz! — De elhitte... hogy én sokat beszélek!... — rásandított Marikára. — És mi volt az, mikor a Skarb Ferivel jártam? — Marika ideges, reszkető kézzel babrálta blúza gombját. — Egyszer csak eltűnt, és nem is köszön! — Nem volt igazam? — Hazugság, hogy az apám minden fiút baltával kerget, ha nem vesz feleségül! Kipukkadt belőlük a nevetés: — Marika, mi olyan hülyék vagyunk! — Hát látod? Egy fiú miatt! És milyen fiú miatt. Esküszöm, hogy krumpliorra van! — És folyton vakarózik! — És piros a zoknija! — Már mind a ketten rohangáltak az asztal körül. — Ügy izzad a tenyere, mintha beleesett volna a lekvárba. — Amikor táncoltam vele, folyton csuklóit! — Mondd, mit akarunk mi ettől? Marika fölállt: — Nevetséges. Egy ilyen jó nő, mint te! — Te is nagyon jól tudod, hogy nem hozzád való. Nem érdemel meg téged! Marika sóhajtott: — Legyen neki karácsonya. Hilda megdermedt: — Szóval nem mondasz le róla, mi? Megint elérti állsz? Hát jó. Én abba is belementem volna, hogy hagyjuk az egészet, de ha te így, én is tudni fogom, mit csináljak. — Te, ha megint hazudo- zol, én megpofozlak! — Ne félj, biztos vagyok a győzelemben. Egész este velem táncolt. Semmi esélyed nincs. — Engem meg hazakísért — Marika fölényesen legyintett. — Rendben van, legyen verseny. — Akkor most menjünk haza — suttogta Hilda vérfagyaszt óan. Az előszobában rengeteg cipő hevert. — Melyik a tiéd? — kérdezte Marika szolgálatkészen. — A fekete lakk? — és már nyújtotta is. — Elbúcsúzzunk tőlük? — Hagyd. — Tehát holnap — Marika kihúzta magát. A ház előtti gyümölcsösben egész világos volt. A barackfák nagy kortyokban itták a holdfényt, és sápadtak, betegesek lettek tőle. A kertajtó mellett pedig Robi állt, Ildikóval. Jobb kezével átölelve tartotta a lányt. — Már mentek? — kérdezte rekedten, összebújtak, csak a zajra engedte el Ildikót. — Holnapra frissnek kell lennünk. Az út lihegve kapaszkodott föl a dombra. Itt, ahol már a tető volt, fáradtan elterült, kis zöld füvek is nőttek rajta. — Feri azt mondta, hogy holnap megmutatja a képeit — mondta Marika hangosan, hogy meghallják, akiket illet. — Ez az a festő, akinél a múltkor is fenn voltál? — kiáltotta Hilda. D után mentek. Az ég 1 ekete volt, másutt I meg sötétkék. Csak |léhány kémény kapaszkodott belé, meg a szürke füst. Körülöttük még világos köd is ragyogott. — Jössz a busszal? — Ilyenkor már ritkán jár. Gyalog hamarabb hazaérek. Meg különben is ... — Hát... szia. Mentek, ketten kétfelé. Szépek voltak és szomorúak,
