Szolnok Megyei Néplap, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-20 / 169. szám
1977. július 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Fórum Egy jó és hasznos program, műsorfajta megjelenésekor a képernyőn, az emberben rögtön ott az aggodalom is: vajon meddig bírja majd friss erőben. kifulladás nélkül. Hisz keserű tapasztalat, nem egy van rá, hogy egy-egy műsorforma idő előtt kiürül, a lehetőség nem töltődik meg tartalommal. A Fórum nem ezek közül való; évek óta tartja színvonalát, és ennek következtében, népszerűségét. Minden egyes jelentkezése közéletünknek egy-egy jeles pil- lanata-mozzanata: az ország alighanem egyik legdemokratikusabb „intézménye”. Van valami különlegesen szép abban, hogy egyebet ne említsek, hogy az ország akár legtávolabbi részében is, egy isten háta mögötti falucskában valaki tollat ragad, kérdez, és rangos, „többmilliós” fórumon válaszolnak rá az ország politikai és társadalmi vezetői, vagy neves publicisták, személyre szólóan, neki címezve a választ... A legutóbbi Kubáról szóló Fórum népes volta — kérdések özöne érkezett a vendégekhez, akik a kubai élet keresztmetszetét „képviselték” — azt is bizonyítja, hogy nem mindennapi érdeklődés kíséri a televíziónak egy-egy Fórum-adását. Ennek alapján a régi lovas nemzet mintájára némi túlzással azt mond- hatnók: kérdező nemzetté váltunk. A kérdések minősége pedig azt is tanúsítja, nemcsak kedvünk van kérdezni, hanem már tudunk is kérdéseket feltenni, fontos dolgokról lényeges válaszokat kérni; megőrizve ugyanakkor a kérdező ember mindenre kiterjedő kíváncsiságát is. Ez derült ki a földajzilag távoli, de eszmeileg hozzánk közelálló nép képviselőivel való személyes találkozáson is. amikor nemcsak Kuba, szocialista társadalmának nagy kérdései, hanem az ismeretlen ország hétköznapi valóságának apróbb, színező elemei is szóba kerültek. 51 a Fórum érdekességét még az sem csökkentette, hogy ezúttal kissé akadozott a szinkron-tolmácsolás; szerencsére azonban a Kubát és a nyelvüket is jól ismerő Hor- vát János kitűnően segítette át a Fórumot nehezebb pillanatain. Ketyeg a Metronom Több.mint húsz dalt ismerve, az elődöntők félidejéhez érkezve bátran állítom: ezt a fesztivált meg kellett rendezni. Már csak Antal Imréért is, aki elbűvölő'módon — talán egyedül — képes „versenyt ketyegni” idővel, térrel, az ég világon minden helyzetben és hangulatban, ha kell. Látszólag alig tesz valamit, de ki ne érezné meg benne a szellem emberének jelenlétét, akj „ide tévedve” a furcsa komédiába a szellem fölényével, pajkosan szövögeti a verseny szálait. Fesztiválon, melyen például csak úgy előáll egy hangjasincs hajadon, és énekelni kezd: kész komédia. Csak az a vigasztaló: kezdő. Dehát — kérdem én — mit keres akkor egy rangos, ha nem a legrangosabb könnyűzenei seregszemlén? Akadnak aztán olyanok is, akiknek nemcsak hangjuk, kiejtésük sincs, vagy ami van, az is rossz. Különösen az első elődöntőben fordult elő gyakran, hogy egy-egy szólista vagy együttes megszólalásakor annak eldöntésekor, miféle nyelven is szól az ének, anyanyelven-e vagy más népek nyelvén, könnyen zavarba eshettünk. Csak gyanítom, hogy az anyanyelvi kiejtés feltűnő elkorcsosulá- sában az előadók gyakori idegen nyelven való éneklése a lúdas. Az tudniillik, hogy egy magyar dalos gyakran énekel angolul, s ebből aztán az következik, hogy amikor magyarul is rázendít, valami különleges könnyűzenei tájszólásban szólal meg: gyargolu-ul (magyar—angol keverék). Valamelyest ' vigasztaló, hogy a második elődöntőben már ha nem is mindig élvezhető, de tiszta, jól érthető volt, amit hallanunk kellett. Meglátszott. hogy a könnyűzene gyakorlott és rutinos képviselői léptek többségben a porondra. De a Metronom 77 láttán egy másik, számomra feltűnő „disszonanciát” is észrevételezek: a dalokat kísérő vagy a dalokat „eladó” mozgások, különféle gesztusok megkérdőjelezhető tartalmát. Olykor kezdetleges voltuk, máskor félreérthetetlen ravaszságuk meghökkentő. Van énekes — aki látta a seregszemlét, tudja, hogy kire gondolok — méghozzá a női nemből, kinek mozgását látva, vita tárgyát képezheti, hogy egy reprezentatív fesztivált láttunk-e, vagy egy éjszakai lokálban jártunk. Akadt előadó, kinek a felvonulása, mai divatos szóval a szerelése több figyelmet keltett, mint amit előadott, mintha megfordult volna a fontossági sorrend a forma, a külsőség lekörözte a tartalmat. Dehát egy fesztivál miért ne lehetne akár a divat bemutatója is. Ha már fantázia oly kevés szorul a dalokba — |nennyi közhely a szövegben, és mennyi manir a zenében — hát legyen ak- k^r legalább a ruhákban. Persze várjuk meg a végét, még minden fordulhat jobbra is. Röviden Színházi életünk, de általában véve kulturális életünk egyik izgalmas problémájához nyúlt a Hét egyik riportjában a televízió. Arra kereste a választ, hogy vajon hová tűnnek a színházi jegyek, hogy vajón miként lehetséges a „telt ház, üres nézőtér” és egyáltalán színházjegy-politikánk megfelel-e a társadalom jelenlegi igényeinek, követelményeinek. Mint kiderült, nem egy riportot. de akár egy hosszabb vitaműsort is megérne a képernyőn ez a téma, melynek idő hiányában jóformán csak a felszínét borzolta meg a vasárnap esti televíziós riport. Annál is inkább megérné, mert a kérdésben merőben mások a vidéki tapasztalatok és viszonyok, mint például a fővárosban, sőt mások még Pécsett is, mint Szolnokon vagy Békéscsabán. Többet vártam a Ki az az Ibolya című dokumentumfilmtől. Azt ígérte, hogy az emberi hiszékenységet leplezi le a dokumentumok megrázó erejével, sajnos, a téma feldolgozásában nem jutott el az általánosítható tanulságokig, a különleges eset megmaradt az extermitás határain. A fiatal Illyés Gyuláról adott Illés Endre krétarajz viszont épp azzal vált érdekessé, hogy ezúttal nemcsak a pályakezdő Illyés vonásait rajzolta meg a kortárs szemével, hanem a maga ifjú korát is felelevenítette, az Illyéssel való megismerkedés vonzatúban. VM Kedvencük a csillagos ég SZOBROK Amatör csillagászok Karcagon Az emberek képzeletét évszázadok óta foglalkoztatja az őket körülvevő világ. Nem volt olyan korszak amikor például ne figyelték, ne kutatták volna a csillagos ég rejtelmeit, mely a megismerés vágyával egyszersmind csodálattal töltötte el őket. Az amatőr csillagászat, mely sokáig észrevétlenül, szinte „mostoha gyerekként” húzódott meg a szakcsillagászat mellett, legfőképpen ma is ebből az évszázados kíváncsiságból, a megismerés és a szépség utáni vágyból táplálkozik. Persze az amatőr csillagász is eljuthat tudományos értékű eredményekig, ameny. nyiben elegendő ismeretekkel rendelkezik hozzá, de az elsődleges cél nem ez, mint ahogy nem ezzel a céllal hívták életre immár másodszor az amatőr csillagászok észlelőtáborát Karcagon melynek vonzásköre az idén Zalától Szabolcs-Szatmárig az egész országra kiterjedt. Ahhoz, hony a karcagi Déryné művelődési központ tavalyi, jórészt a helyi amatőr csillagászokat megmozgató, kezdeményezése országos méreteket öltött, nem kis segítséget nyújtott a Kaposváron hat éve működő, Albireo néven ismert amatőr csillagászati klub. A klubot 1971- ben öt amatőr csillagász alapította. és ma már csaknem 150 a tagjainak száma. A klub legnagyobb eredménye az, hogy az ország különböző pontjain elszigetelten tevékenykedő amatőr csillagászokat összefogva szervezetté, céltudatossá tette tevékenységüket. Nem utolsó sorban fórumot is teremtett a megfigyelések, a tapasztalatok közlésére, kiadványa, az „Albireo” amatőr csilagászati lap révén. A karcagi kezdeményezés és a kaposvári klub törekvései e ponton szerencsésen találkoztak. Szent- mártoni Béla, a kaposvári klub vezetője természetesen részt vett a tíznapos, máig tartó karcagi tábor munkájában. — A karcagi Déryné művelődési központ csillagász szakkörével az utóbbi években rendkívül jó kapcsolatunk alakult ki, leveleztünk, a szakkör tagjai értékes csillagászati megfigyeléseket végeztek, melyeket rendszeresen közölt az „Albireo” is. .Természetes volt, hogy a klub, illetve fenntartója, , a kaposvári Kilián György ifjúsági és úttörő művelődési központ is bekapcsolódott a tábor szervezésébe. Az észlelési programokat közösen alakítottuk ki, alkalmazkodva a tábor résztvevőinek elképzeléseihez. Elsősorban a változó csillagok, a Nap és a meteorok megfegyelése folyik. — Műszerekkel is ennek megfelelően készültünk — mondja Kolozsi Sándor, a karcagi Déryné művelődési központ igazgatóhelyettese. — Sokat köszönhetünk a néphadsereg egyik alakulatának, távcsöveket adtak, és a berekfürdői üveggyárnak, ahol a távcsőtükör csiszoláshoz szükséges üvegkorongokat biztosították számunkra. A Szolnok megyei Tanács és a megyei művelődési központ anyagi támogatást nyújtott, és értékes fotóanyagot bocsátott rendelkezésünkre, a mezőgazdasági szakközépiskola pedig tíz napra otthont adott a tábornak. Az amatőr csillagászok országos észlelőtáborát a jövőben évenként szeretnénk megrendezni Karcagon. Török Erzsébet Távcsötü kör-csiszolás Ha jó az idő, a délelőtti program: napészlelés (Fotó: K. S.) S zolnok azoknak a ritka városoknak egyike, ahol még Kossuth Lajosnak. Petőfinek, Marxnak — nem sorolom tovább — sem állítottak szobrot. A történelem kereke olyan furcsán forgott tehát, hogy nem volt olyan évforduló, amelynek kínálkozó alkalma íel- búzdította volna a várost, hogy amiről ebben az évszázadban, illetve az utóbbi három évtizedben megfeledkezett. lassan-lassan pótolja. Annál is inkább feltűnő ex. mivel 75 éve ad otthont a müvésztelepnek, ahol a szobrászműtermekben más városok megbízására nem egy kisebb és nagyobb méretű alkotás született nagyjainkról. A művészetekben való gazdagodás ellenére a képzőművészeti alkotásokban, főképp ami a szokbrokat illeti, hátrányban van Szolnok a hasonló adottságú megyeszékhelyekkel szemben. A nagy és jelentős értékű emlékművek mellett néhány a közintézmények előterét díszítő, mellszobor kivételével inkább a kiaknázatlan lehetőségekben bővelkedünk. A Tisza-parti sétány a Gutenberg térhez hasonlóan felkínálja magát a szobornak, az új lakótelepek is hangulatosabbá és szebbé válnának egy-egy szép mű által. Az Ady centenárium felbúzdítot- ta a művészetpártoló városokat — bőven olvasni erről — s gondolom sok más kiemelkedő. világszerte elismert büszkeségünk van. akinek életműve előtt ily módon is tiszteleghetnénk. Például József Attila. Bartók Béla, Kodály Zoltán . . . Nem is merem említeni Puskint, Gorkijt, vagy a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő személyiségeit. Természetesen nem Szolnok feladata, hopv mindenkinek szobrot emeljen. Az is világos, hogy egy szerény programhoz is sok pénz kell. Mindenesetre először reális, mértéktartó, ám mégis lelkesítő programra van szükség, amelyben számításba veszik a szolnoki képzőművészek és a lakosság' támogatását is. / E vek következetes, gondos munkájával elérhető. hogy a hátrány e téren is mérséklődjék, majd megszűnjön, s utódainknak egyszer talán majd csak a saját korúkat kell követniük. A szolnokiak környezete derűsebbé, melegebbé; vonzóbbá válik azzal is, hogy képzőművészeti alkotásokban, köztéri művekben gazdag lesz. Az idegeneknek pedig eggyel több okuk arra, hogy kellemes benyomásokkal távozzanak, s a város jó hírét vigyék magukkal, azt terjesszék mindenütt. B arátságtalan, esős nap volt, amikor beléptem a sivár váróhelyiségbe és a szokásos kérdés feltevése után — ki az utolsó a sorban? — magam is letelepedtem a várakozók közé. Ránéztem az ajtóra kifüggesztett táblára: „Reklamációk intézése szombaton 10—12 óráig”. Tenyerem akaratlanul is ökölbeszorult és kellő módon megírt panaszom szinte égette a zsebemet. Végre rám került a sor. A panasziratot kivettem a zsebemből és beléptem az ajtón. — En megmutatom önnek, hogy így nem lehet bánni nz emberrel... — kezdtem, de nyomban elhallgattam. A szerény Íróasztal mellől, amelyen egyetlen bürokráciára emlékeztető tárgy sem volt, csak egy váza fehér rózsával, elegáns fiatal férfi emelkedett fel és barátian nyújtotta felém a kezét. — Tolja vagyok — mutatkozott be. — És te? — Szása — mormogtam, nem is tudom miért, hiszen legalább a nagybátyja lehetnék. Széles mozdulattal mutatott a mély, lágy fotel felé, kezébe vette a kezem, megmérte a pulzusom és részvéttel jegyezte meg: — Túl fáradt vagy Szása. Rosszul nézel ki és a vérnyomásod sincs rendben ... De nem lesz semmi baj. — Egy kávé talpraállít — mondotta — és megtöltött két kis csészét. Azután megértőén kacsintott rám és a szekrényből kivett egy üveg konyakot. A kávé illatát érezve és a ritka konyakot meglátva, lecsillapodott a szívem, és már nem éreztem úgy, hogy szét akarom rombolni az irodát. — Rendkívül szimpatikus vagy nekem, Szása — mondta. — Nekem van érzékem az emberekhez. Például te, ahogy így téged elnézlek ... Harapsz valamit? Legalább egy darabka kenyeret téliszalámival . .. Ahogy így téged elnézlek, a legjobb barátomra emlékeztetsz, Nyiko- lajra, aki berepülő pilóta volt. Ugyanaz a római arcéig ugyanaz a dús, férfias szemöldök, ugyanazok a merész sasszemek, ugyanaz a széles mellkas. Akaratlanul is kiegyenesedtem és mély lélegzetet vettem. Igen, ez a fiatalember belém ’atott! Úgy olvas az emberben, mint a nyitott könyvben. Rámosolyogtam, és örömmel láttam, hogy ő is szívélyesen néz rám. — Tudod barátom, hidd el nekem, a társadalmi szokások megölik bennünk az emberi szokásokat. Igen, megölik, Szása. Például: te és én. Én egy pillanat alatt megértettelek téged, de ha nem lenne ez a csendes iroda, közömbösen mentél volna el mellettem. Nekem azonban elég volt egy pillantást vetnem rád ahhoz, hogy az ami téged bánt, megragadja a szívem. Ó, milyen egyszerűen csinálják ezt a gyerekek! Csak annyit mondanék: „Szása. ne kössünk vérszerződést, mint Winnetou és fehér testvére?” — Kössünk — suttogtam, és kinyújtottam felé a kezem, amelyben még szorongattam a panaszlevelet. — Tedd el azt a papírt — mondta meggyőzően —, hogy szorítsak veled kezet? — Valóban . .. Ránéztem a panaszlevélre és visszatettem azt a zsebembe. Tolja egy pillantást vetett az órára és fészkelődni kezdett a széken. — Tudod mit, pajtás, mondta. — meghívlak hozzánk. Nem. ne tiltakozz. Meghívlak! A feleségem, aki egyébként Sophia Loren pontos mása, szépen hárfázik. Megmutatom neked az afrikai maszk-gyűjteményemet. Az egyik maszk már a tiéd is. Az. amelyik az ajtótól balra van ... Az ajtóhoz kísért és barátian megveregette a hátamat úgy, hogy örömmel léptem ki a váróhelyiségből, amely most egészen kellemes szo- bácskának tűnt nekem. — Remek fickó — mondtam magamban, miközben a csakis őt érintő panaszlevelet kihúztam a zsebemből és bedobtam a papírkosárba. (Megjelent a Rohácban)
