Szolnok Megyei Néplap, 1977. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-12 / 137. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. június 12. IX ISZLÁI Ili H 1 ZOLTÁN UJ Gdl zél, szél, esőterhű, májusi szél. Csipkedő hűvös van. Az énektanárnő mégis vadui cihái ja gyerekeiről a kötött mellényeket, kardigánokat. A meleg holmik az úttörőblúz alá gyö- möszölődnek. A toporgó csemeték mellett néhány anya is térdepel: stoppolgatják a kilyukadt harisnyanadrágokat. Üttörőavatásra készül az ünnepi sokadalom — Technikai nehézségek miatt az avatás húsz perc múlva indul. A „nehézség” valószínűleg a mikrofon plusz magnó plusz erősítő; a mentegetőző szöveget viszont egy nyolcadikos fiú „említi”, rekedten ordítva a hangszórós, modern szócsőbe. Az avató osztály rég lent vár a parkban. Lazán hullámzik, tréfásan vacog a szemcsés cementszobrok körül. Az avatandók várható bevonulásának oldalán drome- dár úttörővezető leány. Minden kíváncsiskodót szigorúan átterel a másik oldalra. Az avatok egy része a föl- fölhorkanó mikrofonba dú- dolgat, szélkísérettel. Később előáll a kijelölt szavaló (vagy szónok?), négyszer is elmondja egy vers kezdősorát. — Az úttörőnyakkendő a szabadság jelképe... A mikrofon megint elkrá- kogosodik. Lehet, hogy a vers — beszédkezdet? Most a trombitás fúj nagyot a bokor mögül. Letorkolja a kórus, frissen: — Földönégenzengazújdal- if júság, if júság, if júság... Az egyik kölyök, túlele- gáns, egyedi, szürke flanell- ruhában feszít, a fórsrift szerint teljességgel átöltöz- hetetlen. Az énektanárnő — az égnél is borúsabb arccal — az utolsó sorba rendeli. Más tanerők közelednek, borzolt hajjal, szokatlanul zömökén az előírásos, föl- zsinórozott úttörővezetőruhában. — Utoljára mondom el — szól egyikük tagoltan —, aki nem Zsuzsi nénire figyel... Hangját a pajkos szél a felhők fölé kanyarítja, aztán megint visszadobja. — .. .különben az a lényeg, hogy ne csak szépen énekeljetek. . Egy hosszú-hosszú tanítónő valami törékenyen száraz faággal ismeretlen rendeltetésű vonalat próbál húzni a kavicsos útra. Mintha költői hullámokra írna; a kavicskák befolyják a reszketeg vonalat. Két nyolcadikos srác hanyagul bemutatja, hogyan kell maradandó limest húzni a kavicson. Az egyik hanyattdől, a másik erőlködve húzza. Még egy pár lép elő; egyikük hanyattdől, a másik hagyja. Röhögés, a kárvallott száját rágva tápászko- dik. Dal. ... itt is ott is mindenhol kedves hangon válaszol, kedves hangja elkísér akármerre járok én. Zöld levél, zöld levél, illatot hoz már a szél, kék virág, kék virág , bokrok alatt ibolyák. Még mindig semmi mozgás. A kar unatkozva ürnmög. Széledne is, ám a tanárnő csendet parancsol. A fölsallangozott csapat- zászló körül felső csoport lcomorolik méltóságosan. Rengeteg a pattanás, a bóklászó kéknyakkendős kisdobosokat fensőbbségesen odébbküldözgetik. Pöffös hátszelek keletkeznek. A kórusból néhányan az Ugyan édes komámasz- szonyt éneklik kánonban. Mások a Nyári éjjel izik galagonyát játsszák, amolyan pantomimesen. A lenge fűben három fiú birkózik. Inkább a hideg miatt hetvenkednek, szívesebben melegednének egymáshoz bújva, mint á bárányok. ... bármely ég néz le rája, küzdő korunknak új nemzedéke mind itthalad ve lünk ... A hangosításért felelősség- teljesen izguló, szemüveges fiatal tanár hétrét görnyedve bonyolít színes húzalokat. A mikrofon — úgytetszik —■ öreg, nehézkes Tesla-mag- nókkal van zavarbaejtő ösz- szeköttetésben. öt-hat cseppenő orrú, in- dignálódott mama abszolút antipedagógikusan kabátot oszt a didergő fogadócsoportnak. A dromedár leányka két- ségbeestten közibük ront. A fogadási oldal felé mutogat. Jönnek a fölavatásra a negyedikesek! Bár a szél erősödik, tisztán hallani: ők is énekelnek: ... hogyha mindenütt hallani nótánk.. Hírvivők válnak le a közeledőkről. Odarohannak a fogadókhoz, mondanak valamit, elvegyülnek. A negyedikesek azonban lecövekelnek. Két fogadó hirtelen összepofozkodik. Elfelejtkezik magáról a csapatzászlótartó is. Bámészan keresztbe fekteti a vállán a zászlórudat. Egy tanárnő ráirit, a fiú zavartan hap- tákba merevül. A szócsöves a közönségnek: — Kérjük a szülőket, a bevonulási sávot szabadon hagyni. Köszöntem. A szülők — akár a metrófelügyelői utasításkor — ösz- szerezzennek, egymásra tekintenek, meghátrálnak. A fényképész csorba fésűvel a szavaló hajának esik. Ahá! Jönnek a kerületi felnőttküldöttek. Az úttörővezetőnő mindeniküket bemutatja egy eddig észrevétlenül álldogáló, idős bácsinak. Lehet, hogy régi tanár, lehet, hogy patronáló veterán? A sudár szép kerületi főnök szoknyáját felfújja a szél, hagyja, fehér kombiné habzik a nyílásból. — Induljatok már, Sára — süvít fel egy sztentori hang. — Bal, bal-jobb-bal. A szél kegyesen eláll. — Icipici csapatunk, Kisdobosok mi vagyunk. Télen-nyáron dolgozunk, mégis vidámak vagyunk. Megérkeztek. — ezeregyszáznegyvenket- tes úttörőcsapat viii — gyázz! A csapattitkár jelent. i— Fogadás zászlóval tisz- teee-legj! z úttörővezető megA nézi a kezében fic- kándozó papírlapot, a forgatókönyv sze- rint nagyot bólint. Az öreg magnókból meglepő erővel zene támad. A Himnusz. Az avatás megkezdődött. Pár perc, s úttörő lesz a kicsi lányból. Arcán feszült figyelem, keze a kékselyem nyakkendőre téved. Ma hordja utoljára. Hazafelé a vörösben dobog. Illyés Gyula: FOGTAM És Lőrinc most, Szabó —, mi már? Igen: egy marék „gyémántszikrázású” mondat! És egy hosszú csontváz a földben. Bár fogtam a kezét. S Mihály, Babits —, mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj —. És egy hosszú csontváz a földben. S még Gizi is, Bajor? Igen — és Jóska, a jó ivó-evő — és Etuska, a gyerekágyas — Egy-egy hosszú csontváz a földben. És Sárközi és Áron és Paul és — Bár fogtam a kezük. S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást ígért? Egy hosszú csontváz a földben! Bárhogy kapott kéz kéz után. Szülői kéz Vonat elrántotta kezek Bényei József: KÖ VAGY KENYÉR Aki asszony a mosolyával megérintette csigaházam öröme váltott zokogásra mint ki ujjúval ér a lángba Aki arcát felém mutatta megfontolatlan mozdulatra gyalázatot vetettem arra senkije aki eltakarja Az egyetlen aki magához fogadott foga között átkoz taszított-hajított magától szigorlatoztam dadogásból Kenyér-arcom sziklává szikkadt nekidöntöm az álmaimnak. A KEZÜK folyam elrántotta kéz fuldokló fölé nyúlt karok mind az elkésett tenyerek után — Minden eltűnő kéz után — S ha mégis föltekintenénk? Mert hisz onnan, felülről.. . S mert ez a nyakfölemelés is menedék — S mert hátha mégis lehet egyszer onnan..: Ujjhegyről bár .. . csak tréfaképp . . . No de, kedves, felnőtt fiunk van, idenézhet. Eszerint szálkás már — faálarc-szerű bár — ez a mosoly, de föl, és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és — úgy tetszik — megállíthatatlanul — miközben suttogtatik valami parancs — Kitől? ö? Az? Amaz?! Elkaphatatlan, megszólíthatatlan. Simái Mihály: UTAZÁS Fák fölverekszik magukat a dombra Két sor óriás napraforgótányér csap össze Tanácska fehérük Fölötte hujjogat egy akác. Sásköszörülte tó Füzek Forgó ág Gyümölcsszédület S az az eke ahogy kiszántja csikorgó emlékeimet. A csattogás emeletén rendüve állok Hallgatom elzúg a nagy fehér sörény s nincs táltosom nincs táltosom. f i m VILT TIBOR: KETREC SZÁNTÓ PÉTER Halált okozó A tárgyalás szünetében Keresztes Dezső a foglár mellett kuporgott a folyosó egyetlen padján és evett. Hatalmas markában félszegen rejtegette a csirkecombot, másik kezét szinte a földig lógatta. A vedlett pad elég nagy alkalmatosság volt, most mégis úgy tűnt, mintha a férfi sámlin kuporogna. A bírónak ez volt a tizedik ügye, mióta kinevezték, mégsem érezte magát tapasztalatlannak, hisz mindenről megvolt a véleménye. Ezt a figurát most mégsem értette, ezért is jött ki utána a folyosóra, bár tudta, hogy nem szokás. — Magának mi a foglalkozása? — kérdezte. A foglár fölugrott, vele emelkedett a vádlott is. Összebilincselt kezükkel édestestvérek lettek. Keresztes a lendülettől leejtette a húst. — Benn van a papírokban — motyogta. Minden girbegurba rajta: a kétméteres, hajlott termete, konya bajsza, molyrágta szemöldöke. — Tudom. Segédmunkás a téeszben, — Pásztor vagyok. — Mondja el, mit csinált! — Minek? A foglár arca szinte fellángolt a szörnyülködéstől. Látszott: jól agyába véste ezt a választ. — Mert hallani akarom! — a bíró gyorsan kiigazította a tekintélyén ért sérelmet. Keresztes megvakarta az orrát. — Ehetek tovább? — Jaj istenem — sóhajtott sokadszor felesége, parányi, fonnyadt alma-arcú asz- szony. Ott topogott a férfi mellett. így állva is alig érte el annak fejét. — Jaj istenem, mire jutottunk? — Mondja el a cselekményt! — Bementem a kocsmába. A Józsi már ott ultizott. Kis bajunk volt, összetörte a biciklimet, már akkor egy hónapja. Odaléptem, gúnyolni kezdett. — Maga akkor kiment. Keresztes megmozgatta a bajuszát, mintha jót ivott volna. Homlokát ráncolva tépelődött. —Nem mentem, az volt a baj. Csitítottám, már nem emlékszem, mit mondtam neki. Megütött, csak akkor mentem ki. A bíró arra gondolt, hány kellemesebb helyen lehetne most, ebben a pillanatban, ha ez a csökönyös őrült nem bosszantaná. — Azt ugye tudja, hogy a sértett nagyon ittas volt? A tanúk szerint verekedés, garázda ember, háromszor zárták el. Keresztes megpróbálta jobb kezével a bal csuklóját dörzsölni. — Aztán megöltem ... a sértettet. A bíró nehezen lélegzett. Megtanulta: nem szabad kiabálni. — Idefigyeljen, jóember! Nem ölte meg! — Jaj istenem — sóhajtott az asszony. — A sértett maga után ment, azt kérdezte: gyáva vagy te tróger?! Azonban maga nem válaszolt. A foglár kíváncsian nézett. Körülbelül most jutott el a tudatáig, milyen ügyben folyik a tárgyalás. — Nem — mondta a vádlott. — Csak mikor megrúgott... — Az egyik tanú szerint bicskát húzott elő! Keresztes nevetett. Igaz, csak amolyan mosolyféle volt, elhúzta bajusza függönyét a szája előtt. — Nagy bicskás gyerek volt a Jóska, de nem tudott vele bánni . .. — Mondja tovább! Keresztes saját vállához nyomta arcát, mintha el akarna bújni az emlék elől. — Akkor megöltem. A bíró érezte, nem bírja már sokáig. — Ember! Nem ölte meg ... A sértett hadonászott a késsel, meg akarta szúrni magát! — De nem tudott. És én akkor megöltem. — Jó — sóhajtott a bíró. — Hogyan ölte meg? — Agyoncsaptam. — Vádlott! Hat tanú szerint megütötte a sértettet, nem pedig „agyoncsapta”. A sértett megtántorodott. elesett. Beverte a fejét a ház szögletébe, ez a halál közvetlen oka. — Jaj istenem! — az asszony a szája elé kapta a kezét. Keresztes elnézett a fejük fölött. — És ha nem ütöm meg? — kérdezte. — Akkor is meghal? — Itt magáról senki nem állítja, hogy ártatlan, maga miatt meghalt egy ember. Mégsem mindegy, hogy halált okozó testi sértés, vagy emberölés vádja szerepel-e. Egyébként — megtörölte a homlokát — úgyis az előbbi miatt ítéljük el. Keresztes másodszor nézett szembe a bíróval: — Mi kell az emberöléshez? — Úgyse érti meg. Szándék a cselekményhez, szándék az eredményhez. B vádlott unottan megvonta a vállát. — Akartam, hogy meghaljon. Tudtam, hogy beüti a fejét. Akasszanak föl! — Maga teljesen bolond! — kiáltott a bíró és hátat fordított. — Hallották?! —állt föl a foglár, mintha az előbbi kijelentés egyben ítélet is lenne. Azonnal végrehajtandó, fellebbezhetetlen. Az asszony félve megsimította az urát. — De hát maga nem akarhatta... Nem is akarhatta! . . . — Meghalt. A bíró már bánta az egészet. Elindult a terem felé. Rögtön folytatódik a tárgyalás,
