Szolnok Megyei Néplap, 1977. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-19 / 143. szám
Ur SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. június 19. A boróka az aszályt is állja Gyurkovics Tibor Madár A napban úszik egy madár, zöld foltot vet a háta, nem is tudom már pontosan, keselyű vagy csak kánya. A nap látszik a peremén, mint óriás aranytoll, nem tudni, tőle ég a nap, vagy ő fénylik a naptól. Apáti Miklós v Válasz Gőgöm, hogy vagyok, elmúlik-e, kicsit előbb, mint lombos testem, mondattá gyűlik a szívhang: leszek-e végül városlakó? Hát legyek korai köztéri szoborrá, sétámból váljon menetelés, csobogjon szóm, zengjen szünetlen, mint léha, színpompás szökőkutak? Vagy kimondom azt, amivé lettem: belülről árva, kívül zsúfolt, szegények ügyeivel megvert. Visszaút hűse vonz, az árvaság. Az leszek, tudom, városlakó. Számmá fog falatom elrohadni. A sokaságból leszek egy kevés, mert dobog fülemben halálom lova, nyerítésére rossz röhej a válasz, roppant buborék az ősz, az esők, — erősek a városfalak, a kapcsolatok, hát miért topog itt ama ló? Csorba Győző Két keserves ÁRNYÉK Egy-egy jelzés? vagy testem véletlen botlása volna? Eszembe jut: hogy is folyik le majd a szörnyű torna. AJAJ! Ha megérem, így csoszogok majd? s a nyálam, az is így csorog majd? „Idilli öregség!" ajaj! Az ember, ajaj! még kimondani is rühellj. UJ KÖNYVEK ÜLŐ TUULIK Ulo Tuulik észt író a háborús nemzedéknél — Baklanov, Bo- gomolov, Bikov, Vinokurov irói- költöi csapatánál — fiatalabb generáció tagja. Könyve a „háborús emlékezet” új aspektusára figyelmeztet. Tuulik emlékezetében olyasmit kutat, amiről emléke viszonylag még kevés lehet, az emlékezés egy-egy foltja él benne elmúlhatatlanul, s az éles emlékek körül a kép többi része a homályba vész. Könyve tehát egy rekonstrukció kísérlete. Reméljük, hogy az alábbi részlet közlésével — melyhez Szabó Ágnes készített illusztrációt — felkeltjük olvasóink érdeklődését Ülő Tuulik szép, értékes regénye iránt, amely a Szovjet Irodalom 1977. 5. számában jelent meg Elbert János fordításában. — Alkonyodott, lassan, kelletlenül emelkedett már a hold is, az idő végezte a maga körforgását. És azon a kora esti órán. amikor még nem gyújtanak világot, és a gyerekek szüleik ölébe kapaszkodnak, vagy odabújnak a kemence közelébe, a felnőttek pedig elpillednek a sok napi gondtól és a nyugváson jár már az eszük, nos, ezen az órán Kaarel Tuulik tanító kiment, hogy ajtót nyisson annak a két férfinak, akit befordulni látott a kiskapun. A két német egyenruhás férfi belépett a szobába, és köszönt tisztességgel. Egyikük tiszt volt, a másik — szemüveges, fiatalabb amannál — tolmács. A tiszt tolmács útján kiadta a parancsot: két óra múlva a ház üres legyen! Mindketten nyugodtan, keményen beszélte!:, mint akik olyan dologról szólnak, amely magától értetődik. A német főparancsnokságtól jött a parancs. A hadműveletek éleződnek, a frontvonal közelebb kerülhet, a német hadvezetés óvja az igazgatása alatt levő terület egész polgári lakosságának életét, ezért a német hadvezetés megparancsolja mindenkinek, hogy két órán belül hagyja el házát és induljon a Sorve-fokra, ahol hajók várják és elszállítják a lakosságot a legvé- dettebb helyre, a „nagy Németországba”, ahonnan a legközelebbi időben — minden valószínűség szerint már karácsonyra — visszaszállítják majd mindannyiukat az oroszoktól megtisztított területre. Édesapám végighallgatta előbb a német tiszt szavait, aztán az észt születésű német katona fordítását. Apám nyugtázta magában, hogy a német nyelvet mintha csak parancsolásra teremtették volna, és még az az igyekezet is, hogy logikusan megmagyarázzák, „humanitásnak” tüntessék fel az intézkedéseket — ugyanúgy pattogott, mint holmi parancs. Apám a szemüvegén át annak a. másik észt embernek a szemüveges szempárjába bámult, és mintha csak isten adta volna ezt a köny- nyebbséget: üveg választotta ei a tekintetüket, az üveg pedig kiszűrte az érzéseket. És az én édesapám, aki any- nyit olvasott, annyi rádióadást hallgatott idegen nyelveken, most arra gondolt, milyen bonyolultan sokértelmű is a nyelv, mert nem tudta, hogy a fasisztáknak kategorikusan megtiltották, ' hogy nevükön nevezzék „védelmi intézkedéseiket”. A hadiparancsok és instrukciók szerint humánus háború folyt, amelyből teljességgel hiányoztak az olyan fogalmak, mint a főbelövés, bitófa, gázkamra. Mindennek megvolt a maga megjelölése: különleges elbánás, a kérdés végleges felszámolása, áttelepítés. Mi édesanyánk szoknyájába kapaszkodtunk, mert idegenek voltak ezek a jövevények, s fegyveresek is. Apám egy szót sem szólt. Tizenkilenc esztendős né- ném egy lépést tett a tolmács felé és azt kérdezte: — És ha nem megyünk el? A tiszt közbecsattant: — Was hat das Fráulein gefragt? (Mit kérdezett a kisasszony?) Gyors ' és pontos fordítást kapott válaszul. — A német hadvezetés úgy intézkedett, hogy mindenki hagyja el házát — mondta a tiszt. Ügy ismételte meg ezt, mint a világ legegyszerűbb és magától értetődő dolgát, még némi csodálkozás is csengett a hangjában. — Miért menjünk el éjszaka csöpp gyerekekkel a saját házunkból? — kérdezte még a néném. » A szemüveges katona ismét fordított, a német pedig ugyanazzal á' csodálkozással higgadtan és világosan magyarázta : — A német főparancsnokság úgy intézkedett, hogy mindenkit, akit hajnalban még a házában találunk, fel kell koncolni. Azzal elmentek, előbb udvariasan elköszöntek, és a szemüveges katona, csendesen, nesztelenül becsukta maga mögött az ajtót, mintha csak a ház gazdája lett volna, vagy hozzáértő figyelmes ember, aki tudja, hogy az ajtó becsukva jó, a kilincs pedig arra való, hogy az ajtót ne csapkodják. Gondolom, mi volt édesapám első reagálása: sajnálta, hogy engedte idáig fajulni a dolgokat. Hányszor kérték a helybeli hajósok, tanítványainak szülei a környező falvakból is, nem akar-e a tanító úr a kisgyermekeivel elmenekülni a közeledő háború elől, nem akar-e velük együtt átmenni Svédországba, hiszen ezrével indulnak arrafelé az emberek. Mindenféle hírek jártak az oroszok kegyetlenkedéséről és sokan elmentek, akiknek egy csöpp okuk sem volt rá, mert egész életükben halásztak, művelték a .földet, sohasem voltak tagjai sem az Omakaitsének, sem a Kait- seliidunak (reakciós, félig katonai, illetve fasiszta fegyveres szervezet a polgári Észtországban) és az események zajlását úgy tekintették, mint az oroszok és németek nagy háborúját, amelyben az árjafajzat bizony keményen megkapja a magáét. De a tanító nem tartott velük. Talán túl sok volt benne ehhez az életbölcsesség vagy csak úgy szerette ezt a földet, ezt a szegény, kisemmizett Sorvemaa-félszigetet, hogy a szíve nem engedte sehova innen egy tapodtat sem, akárhogy hívták, mindenkinek azt felelte: nem. Csak most, hogy az idegen országba szóló kitelepítés elháríthatatlan lett, most forrt fel benne a bánkódás, a sajnálkozás: — Az ördög vinné el, hát azok, akik elmentek, talán mindezt megsejtették előre?! ,., Megszokásból fel-alá járkált a konyhában: a pipája a foga közt, a keze hátul ösz- szekulcsolva. — Most aztán mitévők leszünk, asszony? — mondta végül, mert eszébe jutott, hogy bizony az asszonyok sokszor okosabbak az efféle dolgokban. De nem várt választ, levette a polcról a kártyacsomagját. Valamit csak csinálnia kellett ebben a percben, hogy legalább egy villanással odébb hessentse az elkerülhetetlent: végül is engedelmeskedni kell. — No, lássuk csak — mondta. Kirakta a kártyákat az asztalon, úgyanúgy, ahogy a feleségem szokta, én ugyan nem győzök nevetni rajta, aztán kirakta őket újra, és kereste a jövendőt a lapokon Az egész asztalt elborították a kártyák, és tarka összevisz- szaságukban az avatatlan hiába is keresett volna akármilyen útmutatást. De apám azt mondta: — öt hónap múlva visszajövünk. Most, annyi idő elteltével, már nem csodálkozom azon a pasziánsz-rakáson. Tudom, hogy egy sorvéi asszony^ már nem . éppen a fiatalok közül, akinek szintúgy két órát adtak az összecsomagolásra — 20 kilogrammot lehetett vinni fejenként —, ez az asszony semmiképpen sem értette, hogy miféle jogon űzik el őt a saját házából, a négy fal közül, ahol már az ükapái is éltek, s haltak. Halászember felesége volt, és világosan látta, hogy a Sorve-fokról egyenest a háború poklába taszítják valamennyiüket, álló óráig bámult ki az ablakon,' a mohos kőkerítésre, a nyikorgó fakapura, a halszárító állvány oszlopaira, a széltépázta fenyőkre, a kövektől tarkálló legelőre, ahol húsz lépésenként föl kell emelni az ekét egy-egy újabb gránitkő vagy mészkődarab előtt, s akkor egyszerre csak megértette, hogy mind e nélkül nincs értelme az életének, így aztán a következő, egy órában azt idézte fel, hogy mi minden szépség volt ebben az örök nyűglődésben, látástól vakulásig. És az eredmény megmutatta, hogy bizony csak munka volt ez mindvégig, meg egyetlenegy ünnep: a konfirmálásának napja a jámajai templomban, ahol fenér ruhában, az egész nyári keserves keresetén vett új cipellőben állhatott isten elé, s ahol annyi nép volt meg annyi ének; no meg aztán ott volt még az a Szent- iván éj, az a gyönyörű fényes éjszaka; és akkor az az aszszony elővette a ládából, a háziszőttes takaró alól a százesztendős vaskos Biblia mellől a konfirmációs cipellőjét, és megint csak odaült amíg csak érte nem jöttek; és nem ejtett egyetlen köny- nyet sem, és aztán ment a katonacsizmák dobogása között, a farkaskutyák vad ugatása közepette, a dűlőúton, amelyet avarral hintett már az ősz, ment, amerre szuronnyal mutatták és reumától görbülő ujjaival, amelyek a kötőtűt sem tudták tartani már, fogta, szorította á konfirmációs cipőjének fűzőzsinórját. Most, annyi idő múltán, amikor már tudom, hogyan és mint mentünk el — most már se komikusnak, sem megmagyarázhatatlannak nem mondanám až édesapám pasziánsz-rakását. Anyám felállt a tűzhely mellől, s szipogva ment be a hátsó nagyszobába. És már serénykedett is, nyugodtan, ügyesen, ahogy forró júliusi napokon szokott, ámikor a tenger partján a birkák finom, fehér, göndör gyapjúját mosta, csomót csomó után, hogy aztán megszá- rítgassa a napon; így állt most a szekrény előtt, és dobálta ki a földre sorra a fehér keményített fehérneműt. Félretett kilenc nagylepedőt, hogy azokból majd alsóneműt varr a kicsiknek, amikor minden elrongyolódik már rajtuk. Kiürült a szekrény, és már éppen nyúlt, hogy kidobálja az utolsó holmit, de akkor megremegett a keze, oda- símult a szekrény ajtajához, és vigasztalan zokogni kezdett az én anyám. A polcon pedig ott maradt végül a mu- hui főkötő és a muhui szoknya — a kelengyéje. A nagy bőröndbe négy cipót raktunk be. A pincéből felhoztunk két üveg lekvárt. Késeket, villákat, kanalakat. > Egy darab marhahúst, addig főtt, amíg csak értünk nem jöttek. Így se főtt meg egészen — az öreg marha húsát órákig kell párolni a tűzön. Két óra alatt szokásos életritmus mellett bizony sokkal többet tud végezni az ember. De a kapu előtt már nyikorogtak a szekerek — akinek volt még az istállóban lova, befogta és úgv indult a kikötő felé, most bekanyarodott az iskolához, nogy megnézze, hogy s mint áll a tanító meg a családja —, nyikorogtak már a kapu előtt a szekerek, s a házban még szanaszéjjel volt minden, s az emberek vártak. A gyerekekkel együtt bementek hát egy üres osztályterembe, ahonnan hamarosan hangos énekszó csapott ki. Aiiiikor a Titanic jéghegynek futott, és gyorsan süly- lyedt a habokba, legtovább a zenészek tartottak ki: úgy mesélik legalábbis itt, Sorve- maaban, derékig a vízben még mindig játszottak. A karustei iskola földszintjén, mialatt a felső szobában még folyt a lázas pakolás, a sorvéiak ugyanazt az éneket nyúzták, amelynek hangjai mellett a Titanic süllyedt a hullámsírba valaha: Ó, uram, a lelkem Hozzád fohászkodik . .. Az a tiszta csengésű, két- szólamú, régóta el nem próbált imádság volt ez, amelyet felnőttek és hittanra járó gyerekek zúgtak a templomban és a temetéseken. Midőn e bús útra szolgád felkerekedik — — énekelték, és kihallatszott, ahogy egyes hangok megremegnek vagy el is fúlnak egészen aztán valahogy mindent elfed néhány erőteljes férfihang: . .. minden már elveszett, de ez az út Hozzád vezet. Ennek az imádságnak egyenest az isten szívéhez kellett szólnia. Ha nem segített a sok sírás otthon, ha az egyes hang gyöngének bizonyult, most ezt talán meghallja az isten. Álltak, váll váll mellett, és egyre hangosabban, hatalmasabban zengett az ének. A Kossuth Könyvkiadó újdonságai közt említést érdemel Tamás Ervin riportkönyve, a Búcsú a cigányteleptől, amelyet Révész Tamás művészi fotói illusztrálnak. Nagy László John F. Kennedy emberi-politikai portréját rajzolja meg gazdag előtanulmányok alapján; a könyv alcíme: Illúziók és valóság. Érdekes témával foglalkozik Gergely Jenő összefoglaló munkája, A politikai katolicizmus Magyarországon (1890—1950) című monográfia. Átdolgozott, új kiadás bán látott napvilágot a Nép szerű történelem sorozatbal hazánk legújabbkori történe tének' egyik legcsúnyább szé gyenfoltjáról tudósító hitele krónika, Rozsnyói Ágnes t Szálasi-puccs című könyve. A Gondolat Könyvkiadi a Szemtől szemben sorozat bán jelentette meg Staud Gé za Marx Reinhardt című kö tétét. Jurij Lotman munkáj; a Filmszemiotika és filmesz tétika.
