Szolnok Megyei Néplap, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-11 / 109. szám

1977. május 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Közelebb az élethez Televíziónk ah°sy *°­— ■ ■ — rosodik, ahogy históriája bővül és mélyül, úgy nőnek ki újabb és újabb tévé-egyéniségek, tévé-személyiségek, úgy ala­kulnak ki televíziós életpá­lyák is; televíziós életmű­vek is vele együtt születnek. A több mint húszéves Ma­gyar Televíziónak is már megvannak a „nagy öregei”. Közéjük tartozik Kende Márta rendező is, akivel Horváth János beszélgetett abból az alkalomból, hogy felmérjék közösen, együtt gondolkodva a megtett utat. Általában nem örülök a többnyire vallomásnak álcá­zott önmagyarázgatásba fulladó beszélgetéseknek, most mégis öröm volt halla­ni sok-sok rövid tévéfilm és dokumentumfilm alkotóját — közöttük nem egy kímélet­lenül őszinte, megrázó film­szociográfia —, mert túl al­kotó módszerének, művészi világlátásának felvillantá­sán, a televíziózás általános problémáira is utalt, s ki­mondott valami nagyon fon­tosat; amibe meglehet saját keserűsége is belejátszott, de a személyes indulatain túl a televíziós tevékenység lénye­gére tapintott rá. Azt a szel­lemi, művészi arisztokratiz­must „ítélte el”, arra a ká­ros munkamegosztásra épülő gyakorlatot, s az abból ki­alakult hasonlóan káros szemléletet „bélyegezte meg” miszerint a tévéjáték, a té­véfilm, azaz bizonyos műfa­jok az elit kategóriájába tar­toznának, míg mások, pél­dául a riportfilm is, csupán­csak lenézett öcsikéjük volna. S gondolataiban az a ro­konszenves, hogy egyben sík­ra is szállt az életközelibb, a szívverésében is életünk­kel jobban összedobbanó te­levíziózásért, a gyakran kí­sértő, olykor túlsúlyba kerü­lő sterilitás ellenében. Igaza van, amikor a társadalom új meg új, épp csak felbukka­nó, még nem is felerősödött konfliktusainak friss, gyors feltárására oly nagy hang­súlyt tesz a televíziós mun­kában, mert bár művészi eszközként sem lebecsülen­dő a televízió, de ha nem reagál érzékenyen, gyorsan a társadalom belső és külső mozgásaira, ha nem fogadja el alkotó partnerének magát az életet, a maga közvetlen­ségében: minden más mű­vészettől eltérő előnyeitől fosztja meg magát. Az élet fényeiből kibon­tott igazság van olyan érde­kes a képernyőn, mint a ki­talált történettel, többszörös művészi áttétellel közölt mondanivaló. Az Alfa hold­bázis például — fantaszti­kusnak még csak-csak, de tudományosnak aligha mond­ható, fantasztikusnak is csak azért, mert hogy a csudába lehet kitalálni ennyi képte­lenséget — érdekesebb-e, mint mondjuk akár egy a ma konfliktusait nyersen tá­laló, de a maga erőteljessé­gében kibontó dokumentum­film. mondjuk az életforma­változás problémáiról? (Egyébként furcsa világ ez a Kőnig parancsnokék vilá­ga. Se nem pihennek, se nem esznek, se nem isznak, csak állandóan félnek és retteg­nek. és komputerizálnak, nyomkodják a gombokat és más titokzatos műszerekkel diskurálnak.) De hagyjuk a „félelem bázisát”, csak pél­daként említettem, hogy az élet gazdagságához képest milyen silány is tud lenni a képzelet, mégha teljes sza­badságában ellenőrizhetet­len utakra is téved. De a jövő helyett, eljátsz­hat valaki a távoli múlttal is: igaz alkotóerő híján a játék meddő marad. Feleki László tévészatírája — Isteft veled, atomkor —, amelyben egy a ktsz cselszövevényei­től menekülő tisztviselő. Ka- bócza Lajos, a „fényes” múltba rándul ki, hogy vi­gaszt találjon — afféle for­dított Tragédia ez, mert míg Ádám előre halad, Kabócza visszafelé igyekszik az idő­ben, csak őt nem Lucifer „vezeti”, hanem egy varázs­itallal megtöltött fiaskó — bármily merész kalandozás­nak tűnik az idő árjában, amiről meg akar győzni, hogy tudniilik mindig így volt a világi élet, csak a formák változtak, Kabócza ezt tapasztalja, igencsak vé­konyka; s egyáltalán nem új gondolat tanulságképpen. Meglehet a szembeállítás túlságosan is merész — té­vészatírát riportfilmmel, té­véjátékot dokumentum­filmmel — de visszatérve mondandóm magjához, egy mai kórház folyosóin és kór­termeiben tett „kalandozás” várható izgalmai sem alább- valóak — jól kérdező ri­porter kalauzolásával —, mint például a ‘fentebb em­lített képzeletbeli utazás a múltba. A szombat délután sugár­zott Kezdőkör, például amelyben a karcagi kór­ház három pályája elején járó fiatal mutatkozott be, ha nem is sorolható a leg­sikerültebb adások közé — a kórházi helyszín csak élő díszlet volt, s nem szerves része a bemutatkozásnak — mégis a beszélgetés néhány részlete, például amelyben a nyugalmat árasztó magatar- tású dr. Zsembeli József hi­vatás és anyagi megbecsülés sematikusan nem értelmez­hető összefüggéseiről be­szélt; vagy amikor azt vilá­gította meg, hogy milyen fe­lesleges és káros az orvosi tevékenység misztifikálása, hisz mesterségbeli fogásai éppúgy megvannak, mint más szakmának; vagy ami­kor az anyagiasság kérdései kerültek szóba, s a jól fizetett orvos ténylegestől eltérő, köz­hiedelemben hamisan élő modelljét tépték ízekre, a közgondolkodás olyan terüle­tére, már-már neuralgikus pontjához értek el, amitől az egyszerű beszélgetés levegő­je szinte felforrósodott, s az elhangzott szavak jövőbe utaló távlatokat kaptak. Há­rom pályakezdő egészségügyi dolgozó vallomásából lénye­ges, a társadalom számára fontos kérdések „léptek elő”, s ettől izgalmasabbá vált ez a kórházi kalandozás, mint akár a holdbázis lakóinak kiismerhetően félelmetes ka­landjai. Égbe tehát a riport­----- filmmel, m eg a dokumentumfilmmel, s pokolra azzal, ami írói munkából származik, tehát ami költött? Nem, csak mindkettőnek egyenlő jogot és rangot itt e földön, pon­tosabban a képernyőn. A szembeállításnak csak ilyen szempontból van értel­me. Egyébként Kende Már­ta életműve is azt bizonyít­ja, hogy ebben a műfajban — a riport és dokumentum műfajában — is lehet időt- állót alkotni. V. M. Pergő képek Pályázat amatőröknek A Televízió hatodszor hir­deti meg a filmezéssel nem hivatásszerűen foglalkozók, amatőrök részére „Pergő ké­pek” pályázatát. Az előző évhez hasonlóan ezúttal is bármilyen technikával ké­szült (8-as, szuper 8-as, 16 mm-es) hangosított film ne­vezhető a pályázatra. Tema­tikai és műfaji megkötöttség nincs, a vetítési idő azonban a 3 percet nem haladhatja meg. A filmeket november 30-ig kell beküldeni a Ma­gyar. Televízió „Pergő ké­pek” pályázat, 1810 Budapest címre. A pályázatokat szak­emberekből álló zsűri bírál­ja, és részesíti jutalomban. A legjobb filmeket és készí­tőiket a képernyőn is bemu­tatják. fl Margitszigeten Carmen a rádió énekkarával A Magyar Rádió és Tele­vízió Vörös Zászló érdem­renddel kitüntetett énekkara július 7. augusztus 7. között a margitszigeti szabadtéri színpadon szerepel. Sapszon Ferenc karigazgatótól ér­deklődött az MTI munkatár­sa az énekkar műsortervé­ről: — Mint a Magyar Rádió és Televízió énekkara a „leg­nagyobb hangversenyterem­ben” énekelünk. Stúdiófel­lépéseinket egyidőben akár több millió ember is hallgat­hatja a rádiókészülékek előtt, vagy nézheti a televí­ziók képernyőin. A műsor­cserék folytán csaknem 90 országba jutnak el felvéte­leink. Mégsem nélkülözhet­jük a személyes találkozást a közönséggel. Idén nyolc alkalommal lé­pünk színpadra, a Carmen^ ben, a Parasztbecsületben és a Bajazzókban. A műveket eredeti nyelven és természe­tesen kotta nélkül énekel­jük. f JUBILEUMI TÁRLATUNK ) PÓLYA TIBOR: PARKBAN A szolnoki művésztelep legsokoldalúbb művésze. Festményei­vel, plakát-művészetével, szellemes karikatúráival, újságrajzai­val egyaránt hírnevet szerzett. Képeinek egy csoportjára naiv, népi humor, másokra könnyed dekorativitás jellemző. Utóbbi­ak közül választottuk képünket. PÓLYA IVAN: NŐI PORTRÉ Szobrásznak készült, bátyja bíztatására azonban feste­ni kezd. Könnyed ecsetke­zelésű, pasztell színű, a de­koratív posztimpresszioniz­mus stílusát követő intim képeket fest Freskóval is kísérletezik, 6 is készít új­ságrajzot, plakátot. Megka­pó portréi közül való közölt képünk. Hatásvizsgálat felmérés, közvélemény-kutatás 0 népművelés hatékonysága is mérhető fel­mé­rés, közvélemény-kutatás... Nem­rég még egy szaktudomány kifejezései voltak csupán, ma közkeletű, szinte mind.en szakmában ismert és min­denki által használatos sza­vak. Részben a polgári tudo­mány eredményeinek fel- használásával, részben az e téren nálunk előbbre tartó szocialista országok tapasz­talatai nyomán nálunk is ki­dolgozták a közvélemény­kutatás, a hatásvizsgálatok rendszerét, módszereit. E bonyolult és sokirányú munkát sok területen végzik hivatásos kutatók és önkén­tes segítőtársaik. Országosan a közművelődés területén is folytak ilyen vizsgálatok, ám a népművelés munkahelye­in”, a művelődési házakban, klubokban, könyvtárakban csak elvétve találkozunk ilyen tevékenységgel, pedig szükség lenne rá. A felszabadulás utáni években, a népművelés első hősi időszakában, amikor lelkes pártmunkások, peda­gógusok, egyetemisták „vit­ték” a politika, a tudomány, a művészet új ismereteit azok közé, akik ad.dig alig juthattak hozzá a kultúra kincseihez — ekkoriban nem­igen merült fel a differen­ciálás gondolata: milyen fog­lalkozású, milyen korosztá­lyú és milyen műveltségű közönségnek mit adjunk és milyen szinten. Minél na­gyobb tömegek előtt meg­nyitni a kulturálódás ka­puit — ez volt a cél. És a lel­kesedés, a történelmi tapasz­talat hiánya elhitette velünk, hogy az eredmény a befek­tetett energiával egyenes arányban, ellentmondások nélkül és szinte azonnal lát­ható lesz. Igaz, (hogy rövid idő alatt akkora tömegek vet­ték birtokukba a műveltsé­get, mint azelőtt sohasem, mégis viszonylag hamar meg­mutatkoztak ennek a diffe­renciálni nem tudó népmű­velésnek a hátrányai. A hatvanas évek elején vált fontosabb feladattá: nemcsak tudni, hanem tud.o- másul is venni, hogy közön­ségünk egyáltalában nem homogén „népművelésre vá­ró tömeg”, hanem iskolai végzettség, műveltség, érdek­lődési kör szerint nagyon is különböző rétegekből áll, és e rétegeket az életkor, a la­kóhely, a foglalkozás továb­bi ízlésbeli csoportokra oszt­ja. Világossá vált, hogy ha­tékony tudatformáló, ízlés­nevelő munkát csak akkor végezhetünk, ha egyenesen ezeknek a rétegeknek az ér­deklődéséhez alkalmazkodva tervezzük meg a népműve­lést — mind tartalomban, mind módszerben. Ekkor következett a fel­mérések időszaka. Mindenki felmért az országban. azonban nem­Sok helyütt csak felmérték, hanem az ered­ményeket figyelembe is vet­ték tervező, szervező mun­kájukban. És ennek haszna hamar megmutatkozott. Egy­re több művelőd,ési házban már jól bevált mechanizmus szerint folyik az immár köz- művelődésnek nevezett nép­művelés az ' egyes rétegek, csoportok; korosztályok szá­mára. A munkásakadémián, az értelmiségi klubban, az óvodások mesedélutánján, a nyugdíjasok, a magányosok klubjában és a dolgozók is­kolájában, a csillagászok, a bélyeggyűjtők, a képzőművé­szek szakkörében. A munka tehát folyik — tiszteltre méltó akarattal, tekintélyes anyagi ráfordítás­sal. De milyen eredménnyel? Milyen hatásfokkal? Ezt gyakran nehéz megfogalmaz­ni. A művelődési házak ve­zetői, előadói csupán az is­merős arcokra, a gyakori felszólalókra, a lelkes köz­reműködőkre hivatkoznak, vagy még inkább: a látoga­tók számára. Mindez fontos mutató, de önmagában ke­vés. A látogatók száma a szervezés, a propaganda ha­tékonyságát, az 'érdeklődés növekedését jelzi, de nem, vagy csak kis mértékben se­gít belelátni az egyes em­berbe, abba a társadalmi ré­tegbe, amelyből az illető ér­kezett. Pontosabban az egyén, a kisebb-nagyobb csoport tu­datának változásába. Pedig számunkra most már ez is fontos: munkánk hatékony­sága. Vagyis: a közölt isme­retekből mennyi ragadt meg a fejekben: a művészeti, po­litikai, közgazdasági előadá­sok, viták, ankétok, drámák, filmek nyomán fejlődött-e a néző, olvasó ízlése, alakult-e gondolatvilága, változott-e magatartása. Ez nehezen mérhető. A tu­dat változása, a világkép módosulása nem rögzíthető olyan egyszerűen százalékok­ban, mint egy árucikk irán­ti kereslet növekedése. A szakemberek azonban már kidolgozták azoknak a kér­déseknek a rendszerét, ame­lyek lehetővé teszik, hogy képet kapjunk az ízlés, a gondolkodás, a magatartás változásáról. Bonyolult vizs­gálatok ezek, csak nagy 'tu­dományos apparátussal és jelentős anyagi befektetéssel végezhetők el. Mégis, egy-egy jelentősebb kulturális cent­rumnak érdemes lenne vál­lalnia ezt az áldozatot. Mér­legre tenni saját munkáját, de legfőképpen alapot te­remteni a következő eszten­dők terveihez. Ezek a vizsgálatok tehát megrendelhetők. De van más, olcsóbb megoldás is. A szo­ciológiái felmérésekkel, a közvélemény-kutatással fog­lalkozó szakemberek — in­tézményeik hivatalos meg­keresése után — szívesen ad­nak szakmai tanácsot az ér­deklődő népművelőknek a kérdőívek összeállításához, az interjúk lebonyolításához. Ez a szakmai segítség minden­képpen szükséges a munká­hoz. Amire kíváncsiak va­gyunk, gyakran csak „kerü­lő úton”, egymást kölcsönö­sen ellenőrző kérdések és fe­leletek bonyolult, tudomá­nyosan megszerkesztett rend­szerén át deríthetjük fel. Márpedig a népművelő nem szakember ebben. Enélkül pedig a felmérés esetleg töb­bet árt, mint használ: ha­mis képet ad„ félrevezet, megtéveszt, lejárat. ma hiteles kép­re van szüksé­günk arról’, amit elértünk és arról, miben maradunk el a céltól. Nem keveset értünk el, és újabb eredményeink lehetősége már nem csupán az érdek­lődők számának növekedésé­ben van, hanem az ismere­tek nagyságában és mélysé­gében. Ezt tudni is jó lenne — tudományos egzaktsággal. Már csak önbizalmunk nö­velése céljából is megérné. De ami ennél fontosabb, to­vábbi munkánk alapja, és ezért egyre kevésbé nélkü­lözhetjük. G. B Színházi statisztika Növekedett az érdeklődés Több bérletes Kik a színházak törzsven­dégei? Ebben az évadban hány helyet béreltek a fővá­rosi és a vidéki színházak­ban? — Ezekre a kérdésekre keresett választ a Kulturális Minisztérium újszerű társa­dalmi rétegvizsgálata során. A felmérés — amelyben részt vett szinte mindegyik szín­ház — kedvező képet fest, a számok jelzik: évadról évad­ra több a bérlettulajdonos. Budapesten az 1972/73-as évadra 49 205-en, az 1976/77 évadra 78 ezren váltottak bérletet. A vidéki színházak­ban a négy évvel ezelőtti 99 000-ről 129 000-re gyara­podott a bérletesek száma. Legnépesebb a debreceni, a veszprémi, a pécsi, a mis­kolci, a győri és a kecskemé­ti színház törzsközönsége. Az adatokból kitűnik az is, hogy az erre az évadra váltott több mint 200 ezer bérlet zö­mét — 137 818-at — magán- személyek, a többit közüle- tek, főleg vidékiek vásárol­ták meg. Érdekes a nemek és a kor­csoportok szerinti megoszlás: az egyéni bérlők többsége — a budapestiek 59,3 százaléka a vidékiek 57,8 százaléka — nő. Budapesten a legnagyobb számban a 31—40 évesek, addig vidéken 20 évesek és az ezeknél fiatalabbak láto­gatják rendszeresen a szín­házakat. Növekedett az érdeklődéi a színház iránt a mezőgaz­dasági termelőszövetkezetek­ben dolgozók körében is. A jelenlegi évad előadásain 10 635 tsz-tag vesz részt sa­ját bérletével. Más tsz-tagok — 6000-nál is többen — a termelőszövetkezet közületi bérletével művelődnek, szó­rakoznak a művészet házai­ban. Tsz-bérlettel a legtöb­ben — 1200—1400-an — a Szolnoki Szigligeti és a Győ­ri Kisfaludy Színházba jár­nak. Miskolcon Díszlet- és jelmezterv triennálé Május 14-én a Kossuth La­jos Művelődési Házban meg­nyílik a június 5-ig nyitva tartó miskolci díszlet- és jel­mezterv triennálé. A prágai quadriennálé mellett ez a szakma legrangosabb kiállí­tási vállalkozása. A triennáléra 37 művész adott be terveket, makette­ket, ruhákat, fotókat, Hatásvizsgálat Nekünk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom