Szolnok Megyei Néplap, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-01 / 101. szám

s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. május 1. égre elérkezett a nagy nap. A gyárakban és az üzemekben szünetel a munka. A munkás­ság ünneplőbe öltözött úgy, mint azelőtt karácsonykor és húsvétkor. A Népszava vö­rös fejjel jelent meg, s az emberek tüntetőleg kezük­ben vitték a lapot. Valami­kor így indulhattak kezükben az imakönyvvel templomba. De most semmi szenteskedés, semmi alázat nincs ezekben az emberekben. A hajukat megfésülték, a bajuszúkat rendbe hozták, kezeikről le­mosták a kormot, rozsdát, port és olajat, s akinek gyereke van, az most kézen fogva maga mellett vezeti a jövő nemzedéket, s akinek megértő asszonya van, az is ott ballag most a csoportok­ban, megenyhült arccal és ki- öltözködötten. A Tisza Kálmán téren volt a találkozó. Korán ebéd után már tömve volt a térség, a mellékutcákban sötét, nagy csoportok álldogáltak, a ren­dezők loholtak ide-oda, osz­lopokba állították a töme­geket, s fél kettőkor vörös zászlókkal és jelmondatokkal teleírt táblák alatt elindult a menet. Az első zászlók ár­nyékában haladt a pártveze­tőség, utána következett a végtelen munkástábor, szak­mai csoportokba rendezetten. Ki a körutakra. Négyes sorokban, hármas oszlopban hullámzott az ára­dás. A tömegben zenekarok dolgozták. Valóban olyan volt ez, mint a munka had­serege, fáradhatatlan lelkese­déssel, ostromlásra készen. A trombitákból kiszálltak a forradalmi dalok, és sokáig úgy kóvályogtak a tömegek fölött, mint a magasba és messzire hírt vivő madarak. összevissza kiáltozták: éijen az Általános TITKOS VÁLASZTÓI JOG! LE A NÉPNYÚZÓKKAL! ÉLJEN A NÉPPARLAMENT! LÁMPAVASRA A HERÉKKEL! ABCUG TISZTA ISTVÁN! LE A VONATMEGÁLLÍTÓ GRÓFFAL! VESSZEN A MÁGNÁSKASZINÓ! Az útvonalon végig az üz­letek zárva vannak, kiváncsi urak és hölgyek állnak a ká­véházak hatalmas üvegei mögött, s fönt a házak eme­letein megfeleltek a balko­nok, a nyitott ablakokból elő­rehajolnak az emésztő pol­gárok, lornyonokkai és guk- kerekkel értékelik a tömeget. S a háztartási alkalmazot­tak fölkiáltanak hozzájuk, s a vörös ökleiket mutogatják. LE A PÚDERES NAGYSÁGÁKKAL! LE AZ ÉTELMARADÉKOK­KAL! A szakmai oszlopok táblá­ján virít a három vörös nyol­cas. 8 8 8 NYOLC ÓRAI MUNKA! NYOLC ÓRAI SZÓRAKOZÁS! NYOLC ÓRAI PIHENÉS! Az Andrássy úton át, ki a ligetbe. A járdák szélén kí­váncsiak álldogálnak, a tö­megből gúnyosan és fenyege­tően kikiáltanak hozzájuk. LE A SZALONSZOCIALIS­TÁKKAL! A tömeg egyre nő, az eleje már a ligetben van, s a vége még mindig beláthatatlan. — Ha egyszer csakugyan tenni akarna valamit ez a tö­meg — mondja Bagó —, ki állhatna neki ellent? Valaki felel neki: — Ez az, elvtárs! Egyszer végre is ösz- sze kellene törni mindent! Bagónak vörös rendezői szalag van a karján, lihegve és boldogan szalad tovább. Arra a juhászkutyára emlé­keztet, aki ott lót-fut a nyáj oldalán, fönntartja a rendet, de a farkasokkal is szembe­száll, ha kitör a veszedelem. A Vasas Otthonban és a li­geti Nagykert vendéglőjében oszlik meg a tömeg a gyűlé­sekhez. Bokányi, Weltner, Van- czák, Buchinger s még né­hány ismertebb nevű elvtárs a szónok. A választójogról s a május elsejének történeti jelentőségéről beszélnek. Ma­gasan állnak az emelvények a tömeg fölött. Mindenütt rengeteg az ember. Mi Bokányit hallgatjuk, ö a szervezett munkásság ked­venc szónoka. Szép ember, jó hangja van, és beszél, beszél, hogy csak úgy játszik a szí­vünkkel. Csak ki kellene mondania, hogy előre, és mi valamennyien megindulnánk. — Amíg ilyen parlamenti rendszer lesz, addig nem lesz nyugalom ebben az ország­ban — mondja, és egyszerre fenyegetés és bátorítás van a hangjában. A tömeg visszakiált neki: — Ügy van! Ügy van! A dalárdisták énekelnek. A tömeg először csöndben hallgat, aztán kéretlenül is beleszól a dalba, s már az egész kerthelyiség szól és zeng a délutánban. Aztán a rezesbanda. Az elnök bezárja a gyűlést, és azt mondja: — Munkások! Elvtársak! Ez a nap a munka ünnep­napja. Ma az egész világ munkásai ünnepelnek. Felé­jük küldjük testvéri üdvözle­tünket, titeket, magyar mun­kásokat pedig fölszólítunk arra, hogy álljatok a talpa­tokra valamennyien, szaka­datlanul követeljétek a mun­kásság megbecsülését és va­lamennyiünk jogát. A rezesbanda újra rázen­dít, de már nem a szónoki emelvény mellett, hanem ott fönt, ahol a vasárnapi mula- tozóknak játszik a zene. S az emberek barátaikkal és csa­ládjaikkal letelepednek az asztalokhoz. Meleg, tiszta délután van. A ligetből behallatszik a verkliszó, sípok visítanak, dobok peregnek, nevetés és kiáltozás mindenütt. A kerti fák között drótok vannak ki­feszítve, papírszalagok csüng­nek le róluk és papírlampio­nok. A gyönge szél játszik ezekkel a csacsiságokkal, himbálja az emberek feje fö­lött, az asszonyok és gyerekek tekintete eljátszik velük, mint az ünnepi játékszerek­kel. Fehér kabátos pincérek megrakott tálcákkal hordják szét a söröket. Az emberek isznak, némely asszony is, és itt-ott a gyerekek is belekós­tolnak a keserű lébe. A filagóriában játszik a zene. Fiatal párok átölelkez­ve táncolnak. Mintha diadalmas győze­lem után lennének, senkinek semmi gondja. A tekintetek földerülnek, az asszonyok ar­ca megszépül, az emberek bajsza megnedvesedik a sör­től, kész cigarettát vagy szi­vart szívnak valamennyien. Kint a kerítés mögött lo­vas rendőrök cirkálnak, ol­dalukon hosszú karddal s ka­tonapuskával a vállukon. A kertben gyalogos rendőrök és detektívek lézengenek. Eze­ket a keménykalapok mögé rejtőzködött, nagy botos le­gényeket jól ismerik itt. Ha valahol föltűnnek, összehu­nyorítanak az emberek, és olyasmiket mondanak egy­másnak, hogy a detektív megértse belőle a vélemé­nyüket. ire beesteledik, az em­berek már alig bírják a fejüket a vállaik kö­zött, az asszonyok is fáradtak, csak a gyerekek él­nek még vidáman, ide-oda futkároznak az asztalok kö­zött, színes papírost gyűjte­nek, valahol távolabb lopva cigarettára gyújtanak. Aztán itt van az este. Ha valaki megkérdezné tő­lem: — Érdemes volt-e a nagy készülődés ezért a táncba és sörbe fullasztott napért? Azt felelném: — Igen, érdemes volt. Ez a nap is egyik foka annak a lépcsőnek, amin fölfelé hala­dunk a mi céljaink felé. (Részlet az Egy ember élete című regényből) HINCZ GYULA: BÉKE (GRAFIKA) Benjámin László: Tavaszi köszöntés Hosszú álma után ruhátlanul még, langyos sugarak zuhanyában nyújtózkodik a jegenyeakác. Tavaszi ünnep máglyái lobognak, száll az avar füstje magasra, pattog a száraz gally a tűzben. Gereblyét, ásót, fűrészt fog a kertész, a színek, illatok, ízek mestere, újra kezdi az ősi munkát, az életadót; segédei a föld, a nap, a felhők. Körülötte szelíd csibék a feketerigók, a harkály is éppen csak tovarebben előle a szomszéd fa törzsére, azon kutat tovább. Ha szólni tudnának, talán a fák is testvérként üdvözölnék. Köszöntelek, emberiség-bátyám, öreg melós. Elnézem agyagos-maszatos ujjaidat: hogyan terelik emberi cél felé a nagy növényi készülődést. Ezek a munkában piszkolódott kezek tűznek a lányok hajába virágot, ők adnak kényesen-fehér asztalunkra zsenge salátát, csípős fiatal hagymát, vérbélű körtét, arany húsú duránci szilvát. Ezek a kezek írják a verset, rakják fel vászonra a színt meg a formát, ők termelik a lelket - E kezek áltol van örömünk is belőle, hogy emberré szerveződtünk a vak és süket anyagból. Szemtől-szemben a munkával, a munkással, _most is, akármikor, elfog a szégyen: Kiáltozásom a népről, az emberiségről, fogadkozásaim és pátoszaim milyen nevetségesek és esendők! Mintha fa mondaná a földnek: — Mindent megteszek érted! Levél a fának mondaná: — Fölnevellek! Pitypang pelyhe a szélnek: - Segítelek helyedet megtalálni! Szívem szerint földig hajolnék meg előtte, mégis csak jónapottal köszöntőm a kertészt. Köszönésemre kurtán biccent — nincs rám ideje. Jár-kél, teszi dolgát serényen, gondtalanul, könnyű dalocskát fütyörészve. Nem tudom, mi az igazi nevem, és pontosan azt sem, hogy mi­kor születtem. ‘ íps? Lehetek hu­szonkét éves, ugyanúgy, mint huszonöt. Adataim váltogatták egy­mást, mint más a kabátját. A születésem körüli köd kö­vetkezménye ez. De szólítson csak egyszerűen Görögnek. Azelőtt is csak így hívtak. A nyakam miatt, mert görögös. — Az intézetben más tör­vények jártak. Keményeb­bek, edzettebbek. Aki nem védte magát, az elveszett. A gyanakvás belém vésődött, összehúztam magam és ha felém nyúltak, úgy pattant az öklöm, mint a rugó. Ütni kellett, megelőzni mindenki mást. Ha szépen szóltak, ak­kor is reflexszerűen mozdult a kezem. Hamar megtanul­tam: csak akkor maradhatok állva, ha védeni tudom ma­gam. El sem lehet képzelni, hány pofont kap egy intéze­ti gyerek, mire felnő. Sebek­kel cseperedtem. Egyedül a világban, mint akinek se is­tene, se máriája. Idővel megszoktam. És már nem vártam senkire. Kidör- zsölődtem, kicsiszolódtam. De a helyem sehol sem találtam. Látja? Rajtam nincs teto­válás. Ez pedig ritka az in­tézettek között. No nem azért, mert féltem. Nem vagyok ijedős. Egyszerűen nem akar­tam megjelölni magam. Nem akartam, hogy lássák törzs­könyvezésem. Úgyis messzi­ről megismertek bennünket, ha kimentünk. A ruhánkról. Kerültek, mint a leprásokat. Akkor sokat bőgtem. Ké­sőbb megkeményedtem. Mint a kő. Mint a gyémánt. Utol­jára negyedikes koromban sírtam. Elemeltem az egyik önkiszolgáló boltból egy táb­la csokit és rajtakaptak. Ki­állítottak az ajtóba, nyakam­ba akasztották a táblát. Rá­írták: „Vigyázz, lopós!!!”... Velünk akkor mindent lehe­tett. Nem védett meg senki. Ezt nem azért mondom, mintha orrolnék érte. Nem. Egyáltalán nem! Ennek kö­szönhetem, hogy azóta nem loptam. Ma hálás vagyok ér­te, mert nem jártam meg a börtönöket, mint társaim kö­zül sokan. Azóta nem sírtam. Gyengeségnek tartom a sí­rást. Odabent tiszteltek ezért. Csinálhattak velem bármit, a könnyeim nem indultak el. Ha jól körülnéz, itt nálunk az építkezésen divat a sírás, a siránkozás. Igaz nem a ki­szolgáltatottság, hanem a ha­szonszerzés érzése táplálja. Azért ellenszenves annyira számomra. Pedig nem sírni kellene, hanem tenni. Háza­Bartha Szabó József: A I kakukkf lóka kat tiprunk építés közben a földbe, és házhelyek marad­nak üresen, mert nincs ez, nincs az. Tudom, nem erre kíván­csi... Szóval az intézetben sok mindent megtanultam. Mégis, amikor szabadultam nyolcadik után, úgy szakadt rám a szabadság, mint más­ra a csíkos ruha. Nem tud­tam mihez kezdeni. Idegen volt a világ. Elbizonytala­nodtam. Mire felocsúdtam, már szorított a bilincs. A társak, a nők, a könnyű élet bilincsei. Belekerültem a for­gatagba. Megszédített a pénz, a szabadság. Nem dirigált, nem paran­csolt senki. Azelőtt még aprópénzem sem volt, ak- pt kor meg csak úgy jöttek a százasok. Aztán meg mentek! Még ha a gyorsvonat hordta volna, akkor se lett volna elég. Megismertem az alvilá­got. Nem dolgoztam. Ez már a következmény. Csavarogtam, lógtam. Éltem súlytalanul a levegőben. Kiríttam a rendes emberek közül, mint búzából a pipacs. Hány munkahelyem volt? Nem tudom. Ha példá­ul nem tetszett valahol, ott­hagytam csapot, papot, szed­tem a sátorfámat. Egyetlen munkahelyen sem fordultam meg kétszer. Kivéve ezt a vállalatot. Ezt is a makacs­ságomnak köszönhetem. Az úgy volt; véletlenül ide­tévedtem, az építőiparba. Új­sághirdetés alapján. Betaní­tottak szigetelőnek. Kezdtem nagyszerűen érezni magam, de az ördög fúrta az oldala­mat. Azt szerettem volna tudni: ki fia borja vagyok? Nagy nehezen megtaláltam anyámat. Letagadott. Erős- ködtem. Megállt az eszem, mert mondtam én mindent, csak azt nem, hogy Édes. Rámuszította az ottlévőket: „Szemtelen huligán!” Iszo­nyúan elvertek. De nem az fájt, hanem az, hogy nem hitt nekem senki. Csak azt vették szentírásnak, amit ő mondott. A férje, a mostoha­apám, meg ennél a cégnél dolgozik. Szerencsére nemsokára megjött a behívóm. A cucco­mat otthagytam az egyik lánynál, meg a bevonulási segélyemet, és a zsebrádió­mat is. Hogy majd vigyáz rá. Mondanom sem kellene, lelépett. Azóta nem láttam sem őt, sem a pénzem. A sereg után elhatároztam, visszajövök. Azért is vissza­jövök és megmutatom a mos­tohafaternak, meg anyámnak is: engem nem lehet csak úgy eltemetni! Aztán egyszerre valahogy más lett minden. A nagy vál­tozások mindig észrevétlenül jönnek. Mire feleszméltem, fordult egyet a világ. Ilyen még nem volt! Las­sanként hosszú évek után kezdtem megérteni, más tör­vények is vannak, nemcsak az. enyémek. Új területre mentem, nagy a vállalat, ahol senki sem ismert. Hétvége­ken felszívódtam és azt mondtam: hazamegyek. Már­is egyenrangúnak éreztem magam. Sokáig dúlt bennem a válság. A régiekhez már nem tartoztam, újakat még nem találtam. Az ünnepek voltak a legrosszabbak. De én többet, akarta Többet, h< megmut hassam, i kor vak hi1 ,• és vak buzi lommal ke: tem újra mindent. Azt h tem, nem győzhet le s< ki! Elindultam egyedül, húzott nyakkal, kézfogás’ n kül. Ma már tudom: az is ba volt. Kevés az egy e bér. Bármennyire is erősr véli magát, kevés. De elke: tem, hát be is fejezem. Eg; dűl! Beiratkoztam gimnázium­ba. Levelezőre. Leérettségiz­tem. Bementem a cég köz­pontjába és elmondtam: egyetemre szeretnék menni, jogra, A felvételhez kellett volna a javaslat. Eltanácsol­tak. Nem fértem bele a ke­retbe. Azt mondták: nem di­ákra, hanem munkásra van szükség. És főleg nem jogász­ra. Pedig lemondtam a ked­vezményekről is. Úgy sem javasoltak. Idelent persze azt nem mondtam. A kudarcokat jobb, ha magának tartogatja az ember. Elmenni nem akartam. Ide­köt a csakazértis. De megint kezdett összejönni minden. Hogyan tovább? — Munkás- szállón laktam, nem messze anyáméktól. Ez is a véletlen játéka volt. Megtudtam, hogy van egy húgom. Naponta lát-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom