Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-09 / 83. szám
1977. április 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Három fiatal alkotó Kiállítás Karcagon A karcagi Déryné művelődési központ László Endre grafikáit. E. Nagy Judit kerámiáit és Szlaukó László bőrmunkáit mutatja be. Már megszoktuk, hogy a karcagi kiállítások legtöbbje különleges csemegével szolgál a művészetek kedvelőinek — most sem csalódtunk. A három fiatal alkotó ígéretes ötletességgel kezeli választott anyagát, mondhatnánk: előítéletek nélkül, előítéleket rombolva. László Endre a fogalmi megszokások ellen szól ötletes humorral, groteszk ízzel. Tollával karikaturiszti- kus könnyedséggel keríti figuráit testesekké-vékonyak- ká, úgy ahogy gyűrűző ötletei kívánják. „A művészet feladata a kérdezés vagy a válaszadás?” — írja egyik lapja szélére, s gyors egymásutánban kérdez is, felel is. László Endre rajz-gondolatai érintik Kondortól Karinthyig a nótaszöveges falvédőtől a profán utcai ábrákig, az ember választási lehetőségeitől, korlátáitól a magány kérdéséig mindazt, ami alkotójuknak egy fehér papír előtt eszébe jut. E. Nagy Judit hármójuk közül a legfiatalabb, csak néhány edényt mutat be a kamaratárlaton. Vallja is, hogy hagyományos formákhoz, díszítő motívumokhoz nyúlt, s nem kívánt mást adni, mint ízléses, harmonikus színezésű edényeket. Ez a célja megvalósult, kíváncsian várjuk plasztikai munkáit. Szokatlan anyaggal, bőrplasztikákkal jelentkezett Szlaukó László. Lehet, ez leírva meglepő, mindenesetre az általa kiválasztott, térben megjelenő formák láttán azt érezzük: egyetlen megfelelő anyaguk az érzékletes felületű bőr. Nemcsak játékoshumoros rákjánál, szöcskéjénél, de elvontabb kompozícióinál is. A sötét-puha bőr lágyan hajló formái szinte lélegző felületű torzókat, tág asszociációs körű hajlatokat kínálnak. Jó lenne nagyobb anyagot is látni tőle. E. M. Röpülj páva '77 Tájegységek bemutatkozása Ötvenhárom csapat jelentkezett a Magyar Televízió Röpülj Páva ’77 címmel meghirdetett vetélkedőjére. A korábbi hasonló versengésekhez képest az az újdonság, hogy az együtteseknek most összetetten kell bemutatniuk tájegységüket. Tehát nemcsak dalokkal, táncokkal kell szerepelniük, hanem műsorukba kell venniük a tárgyalkotó népművészet ágait, a régi, kihaló félben levő mesterségeket, népszokásokat is. A döntőbe tizenhat csapat jut. Bemutatkozásukat 1977. novembere és 1978. áprilisa között láthatjuk a képernyőn. Marxista elméleti kisenciklopédia Anyag és tudat VÄLLALTAN vagy elhallgatva: minden filozófia, a filozófia alapkategóriái. Kapcsolatuknak, viszonyuk jellegének megválaszolása minősíti a filozófiát — materializmussá vagy idealizmussá. Mi az anyag? A marxista— leninista filozófia szemszögéül- nem azonos az embert környező valóság egyik vagy másik megnyilvánulásával. Nem annak egyik vagy másik — s kiváltképpen nem valamelyik „kézzelfogható” — részmozzanatát jelöli. A dialektikus materializmus anyag-fogalma nem azonos a tűzzel vagy a vízzel — amint az ókori materialisták hitték —, sem a kiterjedéssel — ahogy a XVIII. század mechanikus materialistái vélték. A filozófiai anyag-kifejezés nem a tömeget és nem az elemi részecskék egyikét vagy másikát jelöli. Hanem? A marxista—leninista anyag-fogalom arra a körülményre utal, hogy a valóság létezett az embert megelőzően, s hogy az ember ehnek az őt megelőző és tőle független — szakadatlanul átalakuló, ám megsemmisíthe- tetlen — 'valóságnak a terméke. Az anyag mint filozófiai kategória nem azonos tehát a valóság végtelen sokféleségében, rendkívüli gazdagságában felmerülő konkrét formák és tulajdonságok egyikével sem. Ellenkezőleg: kiemeli azt az általános és lényegi vonást, amely valamennyi anyagi megnyilvánulásban közös. Azt, ami közös, a valóság objektív jellegében ragadja meg: abban, hogy az ember előtt már létezett, s hogy az ember számára ennek az őt megelőző és tőle független valóságnak a megértése és elsajátítása életfontosságú. Az anyag filozófiai meghatározása Lenintől származik. Több tucatra rúg azoknak a polgári filozófiai igyekvések- nek száma, amelyek megkísérelték e meghatározás cáfolatát — máig sikertelenül. E híres meghatározás így hangzik: az anyag filozófiai kategória, amely az érzeteinkben és gondolkodásunkban feltáruló, bennük visszatükröződő, ám ezektől függetlenül létező — azaz objektív — valóság megjelölésére szolgál. Az anyag tehát mindaz, ami a tudat előtt és attól függetlenül létezik. A tudat visszatükrözi az anyagot és terméke annak. Nem elfelejtendő, hogy ez a meghatározás 1908-ban, az oroszországi munkásmozgalom 1905-öt követő apálya időszakában látott napvilágot. Akkor, amikor a munkásmozgalom egyes áramlataiban erőre kapott a csüg- gedés és kiábrándultság, amely filozófiai megerősítést kapott egyes — osztrák és német — filozófiai áramlatoktól. Ezek az áramlatok azt vallották, hogy a valóság — azonos az ember érzéki benyomásaival. Ha így van, nem a valóság megváltoztatása a feladat. Elegendő kicserélni az ember benyomásait, érzéki képeit — és más lesz a valóság. Ezt az abszurdnak tűnő, ám rendkívül nagy hatású, s ami a döntő: politikai passzivitásra és béketűrésre késztető álláspontot cáfolta meg Lenin. A valóság — állította — nem azonos az ember érzéki benyomásaival és tudati képeivel. Ezek előtt és ezektől függetlenül létezik. Nem az érzeteken és a gondolatokon kell tehát változtatni, ha a valóság megváltoztatását akarjuk. Hanem? A valóság — a reális természeti és társadalmi viszonyok — megváltoztatásával lehet elérni, hogy ezeknek terméke, az ember is megváltozzék. NE FELEJTSÜK el ezért, hogy annak a materializmusnak, amit Lenin vallott, gyakorlati és társadalompolitikai mondanivalója volt. A valóságot kell megváltoztatni, ha azt akarjuk, hogy az emberek tudata megváltozzék — és nem fordítva. P. Zs. Lenin hangja, modern lemezen Értékes dokumentumokkal, Lenin 1919—1920-ban mondott beszédeinek rövi- debb-hosszabb részleteivel gyarapodott a Magyar Rádió dokumentációs gyűjteménye. Szántó Csaba osztályvezetőtől érdeklődött az MTI munkatársa a hanganyag fennmaradásának körülményeiről. — Azok a viaszlemezek, amelyek V. I. Lenin hangját a Szovjetunióban megőrizték, technikai szempontból alig voltak használhatóak. Az volt tehát a szovjet rádiósok feladata, hogy Lenin hangját mai modern hanglemezre vigyék át úgy, hogy egyben korrigálják a kezdetleges felvételt és megközelítően visz- szaadják az eredeti hang színét, magasságát. Sok embernek — akik személyesen is jól ismerték Lenint — különböző sebességgel és különféle hangszűrőkkel forgatták le a viaszlemezeket. így a lemezen végül is sikerült hűen visszaadni Lenin hangját. Az 1919—1920-ban mondott beszédeiből is is csak részfelvételek maradtak. Címük: „Hogyan mentsük meg a dolgozókat a tőkések és a földbirtokosok igájától”, „Megemlékezés J. M. Szmer- lovról”. „A harmadik kommunista internacionáléről”, „A magyar tanácsköztársaságról és a táviratváltásról Kun Bélával”, „Mi a szovjet hatalom?”, „Felhívás a szovjet hadsereghez”, „A középparasztokról”, „A munkafegyelemről” és a „Katonai szállítások jelentőségéről”. A kilenc felvételt tartalmazó lemezen — amelyet a Szovjetunióból hozott egyik munkatársunk — összesen 22 perc és 20 másodperc ideig hallható Lenin. Török fürdőt tártak fel Pécsett Pécs régészeti szenzációja: megtalálták a Merni pasa fürdőjének maradványait. A Sallai utcában csapadékelvezető csatornát építő munkások a minap rendkívül masszív kőfalakra bukkantak a föld alatt. A Janus Pannonius Múzeum régészei megállapították: középkori építményről van szó, amelyek részben az ősi Ferences ■ templomhoz, részben egy török fürdőhöz tartoztak. Az egykorú leírások és térképek több közfürdőt említenek a törökkori Pécsett. Közülük az egyik legismertebb a most megtalált Merni pasa fürdője volt. A hódoltság idején Merni pasa nevét viselte a mai Sallai utca környékén levő városrész, az itt álló dzsámi (mecset), fürdő, medressze (iskola) és kút is. Pécsett most először kezdődött — egyelőre leletmentő jelleggel — ásatás törökkori fürdőnél. E gyik reggel, amint vadonatúj Zsigulimon igyekeztem az intézetbe, találkoztam Nyikoláj Nyikolajevics Grusinnál, a közismert tudóssal. Odajött hozzám, barátságosan kezet nyújtott. Mélységesen meglepődtem, hiszen Grusin azelőtt soha észre sem vett. — Most vette a kocsiját? — érdeklődött? — Igen, mostanában. — Mindjárt gondoltam. De mondja csak, amúgy hogy él? — Köszönöm, semmi panaszom. Jól. — És a tudományos sikerei? — Közepesek. — Hallottam, hallottam. De tudod-e — kérdezte minden átmenet nélkül letegezve —, hogy a laboratóriumban megüresedett egy hely? — Azt hiszem, igen. Erről a megüresedett helyről már minderdei régen tudott, hisz egy évvel ezelőtt egy tehetséges kandidátus megpályázta, de sikertelenül. — Azt hiszem, — folytatta Grusin, — te megfelelnél erre a posztra. Felveszlek. Atyáskodón vállon veregetett és elment. Én álltam kábán és szólni sem tudtam. Azt hittem álmodom, de csakhamar rájöttem: Grusin nem Nemzedékek iskolája Évente jönnek a „régiek”, s találkoznak a maiakkal. A kollégium baráti körének hétszáz tagja van, akik Magyarország száz településéről sereglenek össze. Hogy hol? Szolnokon, a Szamuely Tibor Szakközépiskolában, s annak kollégiumában. Énekelnek: „Kovács vagyok, ifjú a lelkem...”. Idézgetik az emlékeket, s most éppen azok, akik a KISZ-t megalapították. „Májusban jutottunk oda, 1957-ben, hogy megalapítsuk a KISZ-t. Vagy hetvenen összejöttünk a tanműhely emeleti részén, már nem is tudom milyen napon, s megalakítottuk a KISZ szervezetet.” A kollégiumi baráti kör közelmúltban lezajlott találkozóján beszélgettünk Gorzás Lukács „régi”, és Gorzás Zoltán mai diákkal. Apával és fiával. Két évtized — Az én időmben hat első osztály volt, ma pedig... — Három — segíti ki a fia. — Akkoriban negyvenen ültünk egy osztályban, most. — Most huszonötén — mondja Zoltán. — Kijártunk a Cukorgyárba meg az állomásra vagont rakni, így kerestük meg a mozira valót. Főleg éjszakánként. — Maga is rakott mór vagont? — kérdeztem Zoltántól. — Igen, a nyári szünetben, otthon, Kunhegyesen. Az unokatestvérem mondta, hogy rövid idő alatt szép pénzt lehet keresni. Tetszett, megyek máskor is, bár az így keresett pénz nekem nem mozira kell. Amit eddig kerestem, részben abból lett magnóm és biciklim. Az apa emlékezik a húsz évvel ezelőtti időkre. — Mi csak aludni jártunk a kollégiumba. Reggel fél nyolcra bementünk az iskolába, ott reggeliztünk, utána ugye a tanórák, ebéd, tanulás, vacsora, s csak utána mentünk a koleszba. Negyvennyolcán voltunk egy hálószobában, emletes vaságyakon, jó szúrós pokrócokkal takaróztunk, alattunk szalmazsák. — Mi huszonhatan lakunk a hálóban — sorolja a fiú. — Emeletes vaságy, szivacsbetét, paplan. Reggel hatkor ébresztő, reggeli torna, tisztálkodás, reggeli szilencium, az iskolában., reggelizünk, tanítás, ebéd. A kollégiumban négytől hétig szilencium, hétkor vacsora, nyolcig kimenő. De az én helyzetem kedvező, mert szocialista csoporttag vagyok... — Az mit jelent? — kérdezem. — A koleszban versenymozgalom zajlik, a tanulmányi eredmények, a kulturális, politikai tevékenység, társadalmi munka, körletrend alapján van rossz csoport, gyenge csoport, közepes csoport, jó és kiváló csoport. Negyedévenként értékelnek, akik négyszer egymásután kiválóak lesznek, azok megkapják a szocialista csoport címet. Nekünk nincs kötelező szilencium, tovább van kimenőnk, hetente hazaugorhatunk és kevesebbet kell fizetnünk. — Az öntudat... — Igen, erre épül mindez. A tanulásban mindenki vállalt egy becsületszintet. Az enyém három egész nyolc tized. — És hogy áll? — Négy egész kettőre. Harmadikos vagyok. — A mi időnkben más volt — mondja Gorzás Lukács. — Volt tanulócsoport, diáktanács, de nem ilyen önkormányzattal, mint a mai. Az üzemben Gorzás Lukács Kunhegyesen dolgozik, a titkárság vezetője a Vízgépészeti Vállalatnál. Kunhegyesen mindenki ismeri a nevét, hiszen futballozott. Sportvezető, a községi sportegyesület elnöke. Sőt: az általános iskolai diákotthon labdarúgó kollégiumának edzője, elvégezte a TF edző szakát. Jelenleg a marxista—leninista esti egyetem szakosítójának utolsó évét végzi. Kérdezem a fiatalabbik Gorzást, mit tud édesapjáról a fentieken kívül, mit dolgozik még? Ha nehezen, ha apai segítséggel is, de kialakul a kép. Tehát: párttag. A vállalatnál tagja a szakszervezeti tanácsnak. A lakáselosztó bizottság tagja. Az áfész ellenőrző bizottságának szintén. A községi tanácsnál a tömegsport bizottság tagja. A vállalatnál politikai vitakört vezet, pártoktatást ellenőriz a községben. — Mindennek van köze a kollégiumhoz? — Van — mondja Gorzás Lukács. — Ott kezdtem. A kollégista Zoltánhoz fordulok. — Járt már a Vízgépnél? — Igen, a második osztály végeztével egy hónapig dolgoztam ott termelési gyakorlaton. Az idén is megyek. Brigádban dolgoztam, lakatos, hegesztő munkákat bíztak rám. Remek alap — Hogy vizsgázott Zoltán a munkában? — Jól áll a kezében a szerszám, a brigád is elégedett volt vele. Persze, ők sokat tanulnak a négyesztendő alatt Szolnokon, a Közleke- désgépgyártó Ipari Szakközépiskolában : lakatos, esztergályos, marós, hegesztő, kovács szakmát, motorszerelést, műszaki mérést. Kunhegyesen, a Vízgépészeti Vállalatnál a harminchat műszaki közül huszonketten a szolnoki iskolában szereztek középfokú képesítést és nagyon jól helytállnak. A fiamnak is remek alap lesz ez az iskola (szakma) és kollégium (közélet), hiszen ő gépészmérnök szeretne lenni, a miskolci egyetemre pályázik. Nekem nagyon jó tapasztalataim voltak a szolnoki Szamuely Tibor Szakközépiskoláról és kollégiumról, ezért is irányítottam ide a fiamat, s nem csak én tettem így a „régiek” közül. Nemzedékek nevelkednek itt. K. L. Fotó: T. K. L. szokott viccelni. Vajon mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést? Törtem a fejem, törtem, aztán rájöttem: a professzor mániákus sakkozó, no meg én is. Aha! Itt az ösz- szefüggés! Ezt a nagy lehetőséget persze nem hagyhattam ki; elfoglaltam az állást. — Holnap, munkába jövet beugrasz értem? — kérdezte Grusin a kinevezésem után. — Természetesen. És ettől kezdve fuvarozni kezdtem a professzort oda és vissza. Sőt, később így szólt hozzám: „Grigorij, (mármint én) holnap vidd ki az anyósomat a nyaralóba. — És mi lesz a munkával? — kérdeztem értetlenül. — Mi lenne? — förmedt rám bosszúsan. — Azzal te ne (.örödj. Azt hittem bediliztem, vagy valami furcsa varázslat játszik velem, mert miután kivittem az anyóst a nyaralóba, vissza is kellett hoznom, majd rendszeresen kivinni és visszahozni. Ezen felül elvittem a feleségét az üzletbe, a gyereket az iskolába, majd vissza. Őszintén szólva- kezdtem belefáradni. Fizikailag és lelkileg is. Egész nap a volánnál ... Azért az egy kicsit már sok. Gyakran megbírságoltak. Jöttem, mentem, az intézetbe természetesen csak a fizetésemért. Egyszer aztán végleg kiborultam. Hát mi vagyok én tulajdonképpen: soff őr vagy tudományos munkatárs? Hogyan maradhatnék bent az intézetben? Sajnos, rengeteg mindenből kimaradtam, nem tudtam lépést tartani a tudománnyal. Sokat rágódtam a dolgon, míg végül győzött a büszkeségem: elhatároztam, visszatérek a tudományos életbe. De hogyan tudassam ezt Nyikoláj Nyikolájevics- csel? Ki kell valamit találnom. Amikor szokásához híven megadta az útirányt, mély lélegzetet vettem és szemrebbenés nélkül azt mondtam: sajnos a kocsit eladtam. E váratlan bejelentés hallatán főnököm úgy bámult rám, mintha legalábbis az ő kocsijáról lenne szó. — Egy Volgát szeretnék majd venni, — szúrtam közbe, hogy megtörjem a csöndet. A professzor továbbra is olyan szemrehányóan nézett rám, hogy szinte restelltem magam. — Talán majd sakkozni fogunk, — próbálkoztam. — Sakkozni? Az ördög vigye a sakkot! Másnap hívatott. — Átnéztem az iratait kedves Korovkin (azelőtt Grigorij, ugyebár) és nagyon sajnálom, de el kell bocsájta- nom. — Az utóbbi néhány évben maga semmi kézzel fogható tudományos munkát nem végzett. — Dehát hogyan végezhettem volna valamit is, amikor reggeltől estig magát furikáz- tattam? — Azt éri nem tudom, hogy kit vitt, kit nem, — jelentette ki rendreutásítóan. Valamit le kellett volna tennie az asztalra! Kérem, maga teljesen megfeledkezett arról, hogy végül is nem sofőr, hanem tudományos munkatárs. L. Korszunyszkij (Baraté Rozália fordítása) KARRIER
