Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-26 / 96. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. április 26. Madárszigetek A tengerek szigetei természetes „légikikötőt”, pihenő- és fészkelőhelyet jelentenek azoknak a madaraknak, amelyek élelmüket a tengerekből nyerik. Ezek a madarak naponként több ezer tonna halat ejtenek zsákmányul és fogyasztanak el. A kormoránok — az egyik legismertebb tengeri halászmadarak, amelyek a szigeteken fészkelnek — reggelenként felderítő csapatokat küldenek a szigetről a tenger felé, s ha a csapat észrevesz egy nagyobb halrajt, lecsap a tengerre. Ez jeladás a többieknek. Hosszú. végtelennek látszó sorokban repülnek a megjelölt irányba, s nekiesnek a halaknak. Egy-egy madár több tucat halat is felfal: az egyik kormorán gyomrában 76 darab 10—12 centiméter hosszú halat számoltak meg. A kormoránok oly közel rakják egymás mellé a fészküket, hogy egy négyzetméterre gyakran 3 fészek esik. Vannak olyan telepek, amelyekben egy millió felserdült kormorán él együtt. A egyik kutató szerint az egyik perui szigeten 5 600 000 kormorán él. Az ember jelenlétét elég jól tűrik. Ha valaki csendesen a telep közelébe megy, a kormoránok néhány méterre visszavonulnak tőle, úgy hogy 15—18 méteres körben helyezkednek el. Elképzelhető, hogy kis területen ennyi madár milyen tömegű trágyát halmoz fel. Miután ez a trágya foszforban és nitrogénben igen gazdag, évszázadok óta használják. Újabban ezt a „természetes műtrágyát” forgó termelésben aknázzák ki vagyis meghatározott terv szerint egyes szigeteken kitermelik, ugyanakkor más szigeteken nyugalmat biztosítanak a madaraknak. Képünkön: részlet egy madárszigetből a Barents-tenge- ren. Milyen gyorsan nőnek a csigák? A nagyra növő csigafaj fejlődését vizsgálják a sokoldalú tőkehal A hűvös és mérsékelt övi, nagy sótartalmú vizekben él a halászati szempontból oly jelentős tőkehal. Évenként mintegy 5 millió tonna tőkehalat fognak ki, ez a világ halzsákmányának a 13 százaléka, tehát a hering mellett a legfontosabb halak közé tartozik. Több értékes fajuk van, a legértékesebb a közönséges tőkehal. Legnagyobb példányait Izland közelében fogják, ahol 20 éves korukra testhosszuk 1,10 m., súlyuk 15 kg lehet. Az európai vizek közönséges tőkehala átlagosan csak mintegy 80 cm- re és 6 kg-osra nő meg. A közönséges tőkehal tar- vasszal a legszívesebben a 4 —6 fokos hőmérsékleten ívik. A nagy nőstények mintegy 5 millió ikrát raknak. Üvegszerű en átlátszó ikrájuk könnyebb fajsúlyú a víznél, így felszáll a felszínre. Az itt kikelő kis tőkehalak parányi növényi- és állati szer- vézetekkel, planktonokkal táplálkoznak. A másik fontos tőkehalfaj a képünkön látható foltos tőkehal. Murmanszktól a Biscayai-öbölig otthonos. Hatalmas csapatokban hosszú vándorutat tesznek meg az Atlanti-óceánban. Ikráikat 50—100 m. mélyen rakják le. A tőkehalat sótlanul vagy sózottan, szárított vagy mélyhűtött állapotban használják fel. Májából csuka- . májolajat készítenek, ikráját konzervdobozokban tartósítják. Hulladékából halliszt és trágya készül. Izlandon a tőkehal fejével etetik a marhákat. Űszóhólyagjából ragasztót vonnak ki. Különféle csigafajok növekedési ütemét vizsgálták nyugatnémet kutatók. Az erdei meztelen csiga 8—9 milliméter hosszú, amikor elhagyja a petét. Három és fél hónap múlva a csigák 37—55 milliméter hosszúak voltak; 10—12 hónapos korában a fai befejezte növekedését, ebben a korban a csigák 130—170 milliméteresek voltak. Egy másik meztelen csigafaj viszont csak két és féléves korában fejlődik ki teljesen. Ennek a csigának a petéből kibújt példányai 8—9 milliméteresek, a kifejlett állat hossza pedig 180—200 milliméter. Ugyancsak 200 milliméterre nőtt meg egy hatalmas Limex-faj is, amelyet a kutatók két és fél éven át tartottak és amely táplálékul feldarabolt kisebb házatlan csigákat kapott. A vetemé- nyek pusztítója, a kis csupasz csiga ellenben csak 40—50 milliméter hosszú lesz, amikor eléri teljes kifejlődését, s ez rendszerint a 7. vagy 8. hónapban következik be. A házas csigák a 11. vagy a 12. hónapban fejezik be növekedésüket, bár ez alól is van kivétel. Az Arionta ar- bustorum nevű csigafaj például, ha kedvező körülmények között él, az első év végén teljesen elkészül házával, míg a kevésbé kedvező életkörülmények közé jutottak héja csak a második év végén éri el teljes nagyságát. Bocsok—ta vassza I Rovarirtó gombák A mikroszkopikus gombák gyakran idéznek elő a rovaroknál különböző betegségeket. A spórák — ezekkel szaporodnak a gombák — a rovar szervezetébe jutva elpusztítják a szöveteket. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája szibériai részlegének kutatói a mikroszkopikus gombák ezen tulajdonságait használták fel, amikor ipari körülmények között állították elő azokat, hogy a rovarok elleni harcban alkalmazzák a környezetet szennyező vegyszerek helyett az igen hatékony rovarirtó gombákat. Az adott rovarfajokhoz kiválasztott gomba a káros élőlények tömeges megbetegedését és pusztulását idézi elő. Űsmadárlelet Texas állam nyugati részén, a Big-Bend Nemzeti Park területén olyan óriás gerinces állat csontmaradványaira bukkantak, amely ez idő szerint a Földön valaha élt legnagyobb repülő élőlénynek tekinthető. A reDülő őshüllők egyik olyan példányáról van szó, amely feltehetően mintegy 60 millió évvel ezelőtt élhetett. A régészek tüzetes vizsgálata szerint az eddig kézre került példányokhoz képest az új leletnek a szárnycsontok alapján számított fesztávol- sága kereken hatszor nagyobb, mint a ma élő legnagyobb fesztávolságú kondor-' keselyűé. A különös tudományos leletre egy texasi egyetemista bukkant rá. Az egyedek eddig ismeretlen ősmadárfajhoz tartozhattak és az eddig ismert hasonló fajoknál kétszer nagyobb szárnyfesztávolságúak lehettek. Az odasereglett paleontológusok körében újra fel- elevenedett a régi kérdés: vajon hogyan tudtak az ilyen hatalmas testtömegű állatok a levegőben mozogni? A megoszló vélemények egyike szerint az állatnak bőrszerű, tollnélküli szárnyai lehettek, s ennek mozgatása tette lehetővé a levegőbe emelkedést. A másik vélemény amellett tart ki, hogy ezek az állatok egy dombra felkapaszkodva tudtak csak a levegőbe emelkedni, s így csak siklórepülést végezhettek. Ez elegendő előny lehetett ahhoz, hogy egy sárkánygyík fölé emelkedve lecsaphassanak áldozatukra. A vitatott kérdésre azonban eddig még a texasi új értékes lelet sem adhatott egyértelmű választ. Alszanak-e téli álmot a medvék, vagy sem? Hol és hogyan töltik el a telet? Az első kérdésre a válasz: olyan dermedt téli álmot, mint a kisemlősök, nem alszanak. Tény viszont, hogy télre elbújnak, vackot készítenek maguknak, életműködésük ilyenkor csökkent. Á magasabb hegységekben élő medvék ritkábban mozognak. Legkorábban az ilyen időszakban a vemhes medvék bújnak el. A hol kérdésre elterjedt hiedelem, hogy barlangban töltik a medvék a telet. Nos, barlangban sohasem telelnek, mivel a nagyobb barlangüregeket nem tudnák testükkel felmelegíteni. Jobban szeretik a kisebb mélyedéseket, sziklahasadékokat, a fák gyökerei között megbúvó üregeket. Ilyen helyen letördelt gallyal „megágyaznak” maguknak. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a medvéknél nincs igazi téli álom, mint az, hogy rendszerint januárban—februárban kölykeznek. Az újszülött bocs a macskánál kisebb, vak, doromboláshoz hasonló hangot hallató kis lény. Márciusig nem hagyják el vackukat, csak akkor jönnek elő. Megőrzik ezt a szokásukat a védett helyen, állatkertben élő medvék is. A medveanya általában jó anya, szívesen táplálja kicsinyeit. Mégis, néha előfordul, hogy kiközösíti a bocsot, amely természetes körülmények között menthetetlenül elpusztul. A második képen látható mackót a hannoveri állatkert medvéje közösítette ki. Szerencsére gondjaiba vette a gondozó felesége és tejjel felnevelte. A most 10 kilós barna medve a lakásában él. Amikor anyja elhagyta, még csak 40 dkg. súlyú volt. Kezdetben éjjel-nappal kétóránként táplálták. A félreismert gorilla Csaknem hihetetlen, de a legnagyobb mai emberszabású majmot, a gorillát a tudomány csak 1847-ben ismerte meg. Sokáig tévesen ítélték meg tulajdonságait: kegyetlen, borzalmas, rendkívül veszélyes vadállatnak tartották, sokszor így szerepeltetik ma is a filmekben. Ez a felfogás csak néhány évtizede változott meg, amikor több állatkertben sikerült életben tartani. A természetben végzett későbbi megfigyelések mindenben alátámasztották az állatkerti megfigyeléseket, amely szerint a gorillák minden életkorban békés, szolid, kedves állatok, ha nem ingerük fel őket. Csaknem kizárólag növényekkel táplálkoznak. A felnőtt, jól kifejlett hímek elérik a 2 méteres magasságot, és a 250 kg testsúlyt. Széttárt karjuk fesztávoisága a két középső ujj hegye között 2.75 m is lehet. A jól táplált, öreg hím tarkóján tekintélyes kerek zsírpúp látható. Ez még félelmetesebbé teszi amúgy sem szép fekete fejét és arcát. Ha a felmérgesített állat a száját kinyitja, előbukkannak hatalmas, hegyes szemfogai. Félelmetes hírét biztosan ezeknek köszönhette a gorilla. Számuk egyre kevesebb, mert az ember állandóan új területeket von művelés alá. Legnagyobb számban Afrikában, a Tanganyika tó vidékén találhatók. Az emberszabású majmok ivadékgondozása rendkívül fejlett: gondosan ápolják, nevelik kicsinyeiket. A gorilla- és csimpánz-anyák még a járásra is megtanítják kölykeiket, épp úgy, ahogy az ember oktatja, neveli gyermekét az első önálló lépésekre. Mint az emberanyák, megfogják a kicsik kezét, úgy vezetgetik. A gorillák egyébként — a csimpánzhoz hasonlóan — magas fák tetején építenek fészket. A hím a legalacsonyabb helyet foglalja el a fán, vagy a fa alá fekszik, ahol csapata táborozik és védi őket. Az idős hím tartja össze a csapatot és megfelelő, „menetrend” szerint védelmezi. Mereven a betolakodó szeme közé tekint, ráncolja a homlokát, rövid, pattogó hangokat hallat. Végül két lábra emelkedik, felveti a fejét és mellét döngeti. Mindez csak ijesztgetés: mikor nekifut a betolakodónak, néhány méterre megáll előtte, vagy elrohan mellette, majd békésen visszavonul.
