Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-19 / 90. szám

1977. április 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 hulláwiítö&távi Amatőrök Szombaton kétszeres ér­deklődéssel hallgattuk a Kossuth adón a rádió első, amatőr színjátszóknak időt adó közvetítését. A Főváro­si Művelődési Házból majd­nem egyórás műsort hallot­tunk. Érdeklődésünk egyik oka az volt, hogy minded­dig csak és csupán a kü­lönböző vetélkedőkön —, fő­leg a Ki mit tudón — ka­pott nagyobb nyilvánosságot az amatőr színjátszás, az irodalmi színpad. Pedig ezek a ritka alkalmak aligha elégségesek, hiszen váro­sokban és már jónéhány na­gyobb településen is rangja, becsülete, közönsége van az amatőr színjátszásnak, az irodalmi színpadoknak, együtteseknek. Jó. hogy a rádió most szélesre tárja milliók előtt ablakát, s be­mutatja a jó hagyományú, gazdag repertoárú együtte­seket. Legalábbis az első ilyen közvetítés után erre következtethetünk'. Érdeklődésünk másik oka. hogy az első adásban jó is­merősökkel. a szolnoki Olaj­ipari Fiatalok Klubjának Kő­tövis együttesével találkoz­tunk. A Requiem összeállí­tását sokan ismerjük, mégis örömmel hallgattuk végig. Ugyanígy a Tatabányai Bányászszínpad együttesé­nek műsorát is. Bár a Gal- góczi novella mostanában televíziós változatban is megjelent, tehát a felfede­zés öröme még azokat is kevésbé érte. akik esetleg nem olvasták Galgóczi Er­zsébet novelláskötetét. Még­is, bányász fiataloktól, ama­tőröktől hallani emlékezetes élmény marad. A Népmű­velési Intézet osztályvezető­je, Debreceni Tibor jó érté­kelést és távlatokat is adott ennek a műsornak. Rizs Dr. Kasuba János, a kar­cagi Magyar—Mongol Ba­rátság Termelőszövetkezet elnöke a héten reggelenként elmondta a rádióban, meny­nyire fontos és viszontagsá­gos növényünk a rizs. Ez a gazdaság az ország szükség­letének jelentős részét ter­meli —, ha nem olyan mos­toha az időjárás, mint a ta­valyi. Mégsem mondanak le a küzdelemről, hiszen ilyen gyenge termés tíz évenként legfeljebb egyszer-kétszer nehezíti meg az életüket. A népgazdaság- igénye, a ke­reslet a folytatást diktálja, hiszen jelentős mennyiségű rizst kell1 importálnunk, no­ha a magyar mezőgazdaság tíz-tizenkét évvel előtt még exportra is képesnek bizo­nyult. A karcagiak rendíthe­tetlen elhatározása meg­nyugtató, még akkor is. ha környezetünkben — Nagy­kunságban sokfelé — akad­tak már nem is kevesek, akik visszaléptek a kockáza­tos növény termesztésétől. Röviden Kellemes összeállítást hal­lottunk pénteken este Sóvi­déki társasjáték címen Ta­mási Áron novelláiból. Kü­lönösen az írásokat rádióra alkalmazó Z. Szalai Sándor munkája dicsérhető. Ugyancsak pénteken játé- kos kedvvel szurkoltunk a Gorkijtól Jevtusenkóig című vetélkedőnek, amelyen ama­tőrök, diákok mérték össze tudásukat, ismereteiket a szovjet irodalomból és az orosz nyelvből. A Kilátó a héten Oriana Falliaci Levél egy soha meg nem született gyerekhez cí­mű regényét mutatta be a harmadik műsorban. Szíve­sen hallgattuk, olvasásra felajzva a késő esti órák­ban végétért világirodalmi folyóirat adását. (SJ) ÁRA VAN A VÍZNEK, DE KI FIZESSE? Ötszörös számlák a fogyasztó 9 |f oK változás tehát ott van: most már többet fogyaszt (papí­ron) a kedves fogyasztó, fi­zessen hát többet (valóság­ban). Már írtuk, ne szenved­jen hiányt a vállalat. A Szol­nok megyei Víz- és Csatorna­mű Vállalat gondolt ügyfe­leire, s értesítette őket: meg­változnak a normák, lehet, hogy két-háromszorosára is emelkedik az egy évi fo­gyasztásért fizetett összeg. MIRE FIZESSEK? — Két-háromszoros? Hát tessék már kiszámolni, meny- nvi a negyven forinthoz ké­pest a négyszáz? — kérdezi Karcagon Mátyus Julianna. Megművelt területe^ a kert­ben körülbelül ötvén négy­szögöl, állatainak száma 11, ez kilenc tyúkot, egy macs­kát és egy kutyát jelent, ez utóbbi viszont jó nagy! Marik Sándorné Martfűn az előző vízdíj ötszöröséről, . Gere Lajosné Homokon hat­szorosáról, Erdei Mihály Kar­cagon hétszereséről panasz­kodik. Hol van hát az igazság és persze, hol a víz, amelyet a vállalat megtermelt és meg kíván fizettetni. Keressük meg például az állattartók­nál. Erdei Mihály számol. — Van 20 disznóm, napon­ta négy üsttel melegítek ne­kik vizet. Az két hektó. A háztartáshoz (fürdőszobánk nincs) mondjuk elhasználok két hektót. Kertet nem öntö­zök, mi marad még? Tavaly­ra a pótszámlával együtt fi­zettem 1.160 forintot, az 2,30- ával durván ötszáz köbmé­ter. ötszáz köbméter az öt­ezer hektoliter, ezt elosztva, egy napra tizenhárom hek­toliternél több jut... S nem csak ő számol. Jász­berényben Terjéki Józsefné, Török Ernő, Deme Erzsébet és Móra Mária levélben tesz összehasonlítást. „A város vízmüvének 1976. évi telje­sítménye ismereteink szerint 25 ezer hektoliter naponta, a lakosság száma viszont 31 ezer. A közületi vízfogyasz­tást mellőzve, átlagosan 80 liter napi vízmennyiség jut egy lakosra. Az összehasonlí­tás másik része: „Az átalány- díjas alap- és pótszámlánk alapján fizetett összegből ki­számítva az egy főre eső napi fogyasztás (két szoba össz­komfort + gépkocsi esetén) 228 liter” . .. S még valamit szeretnénk tudni, mi volt a különbség a vízórás és az átalánydíja­sok számlái között. Egy pél­da Karcagról: Erdei Mihály, az új rendelet előtt évi 160 \ forintos átalányt fizetett, szomszédja Hajdú József az óra szerinti fogyasztás után 120—140 forintot. Hajdúé nem változott, Erdei a régi átalánydíjnak a hétszeresét fizette legutóbb. Egyébként mindkettő húsz disznót tart. „NEM NAGY GOND EZ” (?!) biztonság fölényével „teszi helyre” a problémát: — Nem nagy gond ez, hi­szen Karcagon 860 fogyasz­tónknak nincs vízórája, s szépen befizetik a kiszabott összegeket. Ennyiből mindig akad néhány, akinek nem tetszik. Nem kívánom, hogy a me­gyéből „akinek nem tetszik” mind felkeresse. .. Áll a „harc”. Egyik fronton a ma­gas pótdíjjal megterhelt fo­gyasztók, a másikon a vízmű­vek dolgozói, akiknek mun­kaköri kötelességük végre­hajtani -S főhatóság, az OVH utasítását. Azt, hogy az irre­álisan magasra állított mér­ce szerinti számlákat behajt­sák. Ök az állásukat teszik érte kockára, a vonakodó fo­gyasztót (vannak szép szám­mal, akik megtagadták a be­fizetést), pedig a bírósági tárgyalás fenyegeti. A meg­oldás: tessék felszerelni víz­mérőt! A sokszorosára dagadt összegek egyértelművé te­szik: az jár jól, aki vízórát vesz. Szó, ami szó, rámenős intézkedés. RENDELET LEFÚJVA Miközben javában tart a huzakodás a víztermelők és a fogyasztók között a Szol­nok megyei Víz- és Csatorna­mű Vállalathoz telexüzenet futott be az OVH-tól: 1977- ben nem érvényesek a tava­lyi normák, újakat dolgoznak ki. Elismerte tehát (egyelőre nem hivatalosan) az OVH, hogy. az íróasztal mellett ..megállapított” mutató ,rossz irányba lengett ki. Magya­rán: átlagosan jóval többet számláztak a termelt víznél. Még akkor is. ha az illetéke­sek különböző szorzókat em­legetve közük: most jó! Aki­vel pohár helyett korsót fi­zettetnek, nem érzi kiegyen­lítettnek a számlát a magya­rázattal. Készül az új normarend­szer. Most aztán szorongva várhatják a vízvezeték vé­gén, vajon 77-re pontosabban állapítják-e meg odafönt, mennyit kell majd fizetni idelent. Eközben pedig a két tűz közé került vállalat dolgozói igyekeznek behájtani a ta­valy még komolyan vett, de az idén már elvetett normák szerinti forintokat — s vár­ják a vízóráért jelentkezőket. A főkönyvelő közlése szerint két év alatt tudnának min­denkit ellátni vízórával. (Egynek a felszerelése 900— 1100 forint, a panaszosok nem csekély részének ennyi, vagy alig több a nyugdíja!) Mit tehet még a Víz- és Csatornamű Vállalat? Szamos Miklós főkönyvelő: „Aki hozzánk fordul, nem megy el dologvégezetlen. Igyekszünk könnyíteni: rész­letfizetési kedvezményt adunk, felülvizsgáljuk a pa­naszt .. Levélhalmaz az asztalon. Régen nem jelentkezett egy ügyben a Néplapnál ilyen sok panaszos annyi biztos, no és az is, hogy ennyi szikrázó indulat nem sugárzott még az olvasójuk felé. Egyszóval felháborodáshullám söpört végig a megyén egy intézke­dés nyomán. „Sokalljuk a vízdíjat” írta a levelezési ro­vatban megjelent két olva­sónk, majd a megyei vízmű igazgatójának levelére még jó néhány, hogy a magyará­zat számukra mit sem ér, s nemhogy a pénztárcájuk, de az igazságérzetük sem viseli el a szerintük sokakat súj­tó intézkedést. A lényeg: azokban a lakásokban, ahol nincs vízfogyasztást mérő óra, átlagdíjat fizetnek a la­kók a községi, városi vízmű­nek. Az átalánydíjat a lakás komfort fokozata, a szemé­lyek száma és más jellem­zők alapján kiszámított, (le­gyünk a fogalmazásban pon­tosak: becsült!) lehetséges vízfogyasztás szerint számí­tották ki. Ez egyben azt is jelentette: akármennyi köbméter vizet használt is el a fogyasztó, ugyanannyit fizetett a válla­latnak. így bizony megtör­tént, hogy az átalánydíjas vízcsaptulajdonos a házi ker­tészetében egész éjszaka en­gedett vízzel árasztotta a paprikáit. Ugyanannyi fizet­ségért, mint az, aki csak in­ni, főzni, mosdani használta. S, hogy az az egyenlősdi mennyire nem volt igazsá­gos, arra csak egy példát: Szamos Miklós, a Szolnok megyei Víz- és Csatornamű Vállalat főkönyvelője szerint volt olyan település, ahol a megtermelt és általuk fel­használt víznek csupán 40— 50 százalékát fizették meg a fogyasztók. Mezőtúron példá­ul a „hálózati veszteségként” emlegetett deficit 25—30 szá­zalékos volt. Rosszul járt a vízmű — hitelre dolgozott. A víznek ára van! Fizesse az, aki termeli? Aligha. ÚJ NORMÁK Ez volt az alapja az Orszá­gos Vízügyi Hivatal rendel­kezésének, [4/1975. (XI. 26.) OVH számú rendelet] amely a „vízdíj fogyasztási norma­tívákat” megváltoztatta 1976. január 1-től. Ennek alapján nem mindegy, milyen épület­ben, hány helyen van víz­csap, az sem közömbös, hány négyszögöles a házikert. Be­számítják, van-e gépkocsija, no és hogy tart-e lovat, tehe­net, disznót, mert bizony az is külön taksálódik, hisz sen­ki nem gondolhatja komo­lyan, hogy egy kecske vagy egy juh (ez is szerepel a víz­művek adatfelvételi lapján), szóval ami mekeg, vagy bé­get, annyit iszik, mint a ló. Az új rendszer szerint ösz- szeírják, mivel is rendelke­zik a fogyasztó, aztán a köz­pontilag megállapított köb­méterszámot „ráverik” a tu­lajra, beszorozzák az egyéb­ként változatlan vízdíjjal (a panaszosok kedvéért: a víz­díj továbbra is változatlan, Szolnokon 1 forint, más tele­püléseken 2,30, illetve 3 fo­rint egy köbméter ára.) A A vízművek karcagi üzem- vezetőségén Czető Andrásné adminisztrátor rendeletek pa­pírbástyája mögött érzett Ennyit egy félresikerült rendeletről. Igriczi Zsigmond Városszéle Fotó: NZS Nagy másolatmúzeumot hoznak létre Tatán. A Komárom me­gyei Múzeumok Igazgatósága megvásárolta és felújította a néhai zsinagóga épületét, amelyben méltó környezetet te­remtettek az antik művészetet bemutató értékes másolat­gyűjteménynek. A második világháború idején megsérült szobrokat restaurálásuk után - várhatóan az év őszétől - láthatja a közönség FILM JEGYZET felirat A-betűje mö­— ■ gül előbújik egy legényke. vállára veti ta­risznyáját, odatotyog hozzá társa, a lúd, és indulnak. De most nem a vásárba, ahová őket úgy másfélszáz évvel ezelőtt indították. Nem a lus­ta parasztfiút hajtja zsémbes öreganyja, hanem a szegény- ember legkisebbik fia indul világgá. Lépdel Matyi és a lúd a valószerűtlen tájon, a gyönyörűséges tarka mezőn, beérnek az égigérő fák közé, a szörnyűséges rengetegbe. Mesébe csöppentünk. Mesét írt ugyanis Fazekas Mihály elbeszélő költeményé­ből Dargay Attila, a film ren­dezője. Nem akart minden­áron „mindenkihez” szólva, erőlködve aktualizálni- A költemény eredeti ízét. nép­meséi ihletését igyekezett megőrizni. Joggal bízott a mesében. Éppen ezzel tudott mindenkit, óvodást, iskolást, felnőttet moziba csalni és széken tartani. Figyelmen kí­vül hagyta az animációs fil­mek legutóbbi eredményeit, sikeres de kockázatos kísér­leteit. Ezzel egyúttal elkerül­te a fölösleges modernkedés csapdáit is ami egyetlen ha­zai elődjének, a János Vitéz­nek nem sikerült. Visszatért minden rajzfilmek atyjához a már klasszikusnak számító Walt Disney-hez. Ez sem biztonságosabb terep, fel-fel- bukkanak a könnyfakasztó elérzékenyülés veszélyei, a túlzott aprólékosság figye­lemelterelő részletei. Dargay tisztában van ezzel, józan mértéktartással keresi a leg­egyszerűbb eszközöket, hű­marad a magyar népmesék kristálytiszta őszinteségéhez. De a túlzások lehetséges buk­tatóit elkerülve saját csap­dájába esik: tőmondatokban^ fogalmaz, képi világa, cselek­ménye is az alany-állítmány szűkszavú jelentéseire szorít­kozik. Matyit megverik. Ö ezt háromszor visszafizeti. Ezek a mondatok, amikből éppen a szintadó bővítmé­nyek hiányoznak. Walt Dis­ney mesevilágának követke­zetes vállalása nagyobb alko­tói fantáziát is feltételez, ami a rajzfilm sajátos eszközeivel gazdagíthatná az eredeti mű­vet. Ehelyett szigorúan a tör­ténetre soványított, visszafo­gott lesz a film. Túlságosan óvatos, mondhatni szerény a rendező- Azért sajnálnivaló mindez, mert néhány szelle­mes megoldás, apró közbe­szúrás — főként a lassacskán haladó kastélyépítés mulat­ságos ötleteire gondolok — bizonyítja, hogy nem a tehet­ség, hanem a bátorság, a merészebb . vállalkozókedv hiányzik egy valóban mara­dandó mű megszületéséhez. Így marad a film egy elsza­lasztott nagy lehetőség. Matyi Egy filmkritika mindig il­lően beszámol a szereplők teljesítményéről. Nos, egy rajzfilm esetében az „alakí­tások” is a rendező és segí­tőtársai- (Nepp József, Rom- hányi József Jankovics Mar­cell) kezemunkáját minősítik. Itt is az egész filmre jellem­ző már-már túlzott mérték- tartás fogta le a rajzolók ce­ruzáját. Elsősorban Matyi jellegtelen figurájára vonat­kozik ez. Meg kellene szeret­nünk, hogy azonosuljunk ve­le, izgulhassunk érte. De olyannyira, hiba nélkül való, olyan tökéletes, hogy szinte már tulajdonságai sincsenek. Még szerencse, hogy ott to­porog körülötte ez a jópofa liba és élénkít valamit a le­gényke színtelen alakján. Döbrögiék kifigurázásakor könnyebben merték alkal­mazni az alkotók a karikatú­ra eszközeit. De a kétségkí­vül meglévő rajzi telitalála­tok is (Döbrögi, az ispán, stb ...) a hiányokra hívják fel a figyelmet. Azt mutatják, így is lehetett volna. Merészen, több fantáziával. Akkor is, ha ez több kockázattal jár. Matyit nagy élvezettel „szinkronizálta”. Kern And­rás. Döbröginek pedig Csá­kányi László kölcsönözte a hangját. A színészekhez ha­sonlóan maradéktalan dicsé­ret illeti Daróci Bárdos Ta­mást, aki a filmhez Liszt Fe­renc zenéjét használta fel eredetien, értőn és mindig helyénvalón. A Ludas Matyi a máso­dik. másfélórás magyar rajz­film, beékelődve a már ko­rábban bemutatott János vi­téz és a most készülő Toldi közé. Csodálatos sorozat ez, de szinte megvalósíthatatla- nul nehéz vállalkozás- Egy­felől ott a Petőfi, Fazekas és Arany által szabott mérhe­tetlenül magas mérce. Ezt el­érni reménytelen, kudarcra ítélt próbálkozás lenne. Mó­dosítanunk kell hát előzetes elképzeléseinket, visszafogni elvárásainkat. Ne az azonos színvonalú művészi ábrázo­lást keressük, hanem a rajz- filmi feldolgozás-adta óriási lehetőségek kihasználását. Azt a — divatos szóval élve — közművelő szerepet kér­jük számon, amit ez a film betölthet. A legifjabbakat az igazi művészet közvetlen közelébe viheti, megkóstoltat­hatja velük a szépirodalom ízét. közben nekünk feltá­maszthat egy klasszikussá merevedett iskolai tananya­got. Sikertelen, bátortalan részletei ellenére ennek a vá­rakozásnak a Lúdas Matyi rajzfilmváltozata többé-ke- vésbé megfelel. ■ Bérezés László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom