Szolnok Megyei Néplap, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-10 / 58. szám
1977. március 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Századok sodrásában 1-----lezőtúr Tbu riur—1 lag »Túr—h A színészek megköszönik a tapsot Két este a fővárosban flz Athéni Timon a Vígszínházban is siker Szól a taps — hosszú perceken át, s benne semmi udvariasság, semmi megszokott ildomosság. Ütemes, erősödő vastaps, fergeteges elismerés. A Vígszínház hatalmas nézőterén az élmény hatása alatt a közönség egyre inkább megittasodva hívja, követeli vissza a színre Timont, Apemantust, Alkibiadest és a többieket. Kétségtelen: a „szolnoki” Athéni Timon ezen az estén, kedd este is csatát nyert. S a holtfáradt színészek csak lassan ocsúdnak az előadás végeztével, a jogos öröm is alig ül ki az arcukra, a művészet „csapzott csapataként” vonulnak újra és újra előre, hogy köszönjék, ami kijár: az elismerést. Kijár, mert óriási energiák, önpusztító szenvedélyek hamvadtak el a háromórás játék tüzében! S a közönség megérezte, s láthatóan az élményt megköszönve ezt is honorálta a színpadon nem mindig tapasztalható, de ezúttal jelenlévő megszállottságot, a szuggesztiónak azt a végzetes akarását, amelylyel a Vígszínház szelídebb játékhoz szokott deszkáin kirukkoltak a Szigligeti Színház művészei. Zsúfolt nézőtér - zúgó taps Tabló az előcsarnokban, a figyelmes olvasó Berényi Gábor a József Attila Színház főrendezője Az új környezetben lényegét tekintve nem változott a Szolnokon is látott előadás. De a nagyobb térben méretei megnövekedtek, shakesperare-i dimenziói kitárultak, s ami a leglényegesebb: mármár a maximumig ért el a játék hőfoka. A lefojtott dühök robbanásáig telítették az atmoszférát, a kirobbanó indulatok végig-végig söpörtek színen és nézőtéren, s a keserűség, az emberi hitványságon érzett keserűség lávája parttalanul áradt — kivételes erővel. Az érzelmeiben robusztus, a fizikai megjelenésében arrogánsán kihívó előadás erényei az exponált játékhelyzetben még markánsabbá váltak. Szolnokon élő és alkotó művészeknek szól a taps a Vígszínházban. S a jelenlévő tudósító közben arra is gondol, hogy van ebben a sikerben valami jelképes is: szimbolizálja szellemi életünk demokratizálódását, és egyben példázza azt az egészséges szemléletet, amely szerint a gyakorlatban elismerés nem aszerint jár ki alkotó munkának, hogy eredménye hol született, hanem csupán az értékek hierarchiája alapján, örvendetes, hogy vidéki és fővárosi színházak kölcsönös látogatásai lassan természetessé válnak, s szerves részét képezik, frissülő, megújhodó színházi életünknek. Zúg a taps! Szakmabeliek, hozzáértők, éber figyelmű érdeklődők, színházat szerető nézők verik ki a „tenyerek nyelvén”: az áldozatkész, önmagát felülmúlni képes kis társulat is teremthet jelentős értéket, ha szenvedéllyel fogja fel feladatát. VM—NZS A református egyház legrégibb helyi anyakönyvében lévő bejegyzés szerint (1714): „Túr egyidős a magyar királysággal”. Valójában a honfoglalást követő első századokban számottevő település nemigen, lehetett ezen a részen. Lakott helyre utalás az 1300-as évek végéről származik, ezért ünnepük Mezőtúr hatszázadik jubileumát jövőre. A helységnek az évszázadok során több neve volt — így például 1528-ban Thurtur, 1688-ban pedig Nagy-Túr. A város történetét felölelő könyv jó részének kézirata megvan. Micsoda fergeteges, tragédiákkal tűzdelt iuok kelnek életre belőle! A mohó birtokosoknak, a telhetetlen, hódítóknak milyen hosszú sora vonul el addig, míg a maguk gazdái lettek a túriak. Először az Ond vezér törzséből származó Baár-Kalán nemzetség tulajdona volt a környék, majd annak kihalása után a Nyulak (Margit) szigeti, Domonkos rendi apácakolostorra szállt. Úrokkal és védőfallal I. Lajos több alkalommal időzött Túron. Az Anjou liliomos címert is ő adományozta a városnak. Ö adott parancsot a céhek szervezésére is. Rendezte a fejlett kézműiparral és vásártartási joggal rendelkező helységek városi státuszát. Túr így lett mezőváros, ezáltal jogot nyerve arra, hogy magát árokkal és védőfallal erősítse. A város környékén a toron. hódítás előtt számos faluban — Túrtőn, Bánréven, Túr-Pásztón, Túr-Keddin, Csejten, Bálán, Halászteleken, Fehéregyházán, Póhalmán, Kúthén, Simán, Kis és Naoy-Pón, Szenttamáson, Póhamáson — lüktetett az élet. A falvak emlékét ma már csak egy-egy határrész őrzi. A közterhek elosztása a város első századaiban rovás alapján történt, melyet a személyek és a jószág után állapítottak meg, mégpedig úgy, hogy egy rovást jelentett egy személy, ugyananynyit két jármos ökör, vagy egy nagy öreg ló. Ugyancsak egy rovást jelentett hat gulyabeli marha negyedfűtől fogva, továbbá hat harmadfű ló, vagy tíz göböly, s ugyanennyi volt az értéke negyven juhnak (koson és toklyón kívül). Ezen kívül dézsmaként minden 36. bárány a városé, ugyanígy a gabona és a bor egytizede. Pluszként jött ehhez a kocsmai, a vásári és a húsmérési jövedelem. Szép szőlők voltak Az állattartás mellett a földművelés másodrendű volt. Ügy látszik viszont, hogy kedvelték a bort, mert a város körül szép szőlők díszlettek. Messzi tájak kereskedőit vonzották a túri vásárok. Meg krakkói kereskedők is megfordultak a Berettyó partján. Mezőtúron a XV—XVI. században — a korabeli állapotokhoz viszonyítva — színvonalas iskolai oktatás volt. Ennek köszönhetően a túriak közül többen folytatták tanulmányaikat, a bécsi, illetve a krakkói egyetemen. A kultúra helyi felvirágzásáról mégsem beszélhetünk, mivel a város mindig a hadak útjába került. Szinte minden időre érvényes Thököly Imre egyik ezredesének, Ottlyk Györgynek írása Murad Giraj krími tatár kán csapatairól, csak a neveket és a végeredményt kell módosítani: „Túr városába beszállánk, itt egy hétig volt nyugovásunk, azután érkezett Szolnok felől a tatár kán fia, A 600. jubileum elült vagy hatezer tatárral, kik erővel ránk akarának szállani, úgy kellett őket a város faláról lelökdösni”. Merzy császári generális csapatainak viselt dolgairól sem dicsérően emlékeznek meg a túri bírák: „Merzy generálisra bízatott hadaknak... városunkra való jövetelekor esett kárainak Veber Daniel comissáriusságában bemutatván, több 22 ezer forint kárnál volt... Szívünk keserűségére csak egy napra is levágtak 50 jármos ökröt. Mikor a hadak kimentek, (1685) kinek egy, kinek négy ökrét házbéli élelmével megraktak és elvitték”. 1686-ban, a török befolyás újabb érvényesülése sem hozott derűs napokat. Rusztem egri basa nem éppen nyájas szavakkal írta a túriaknak: „Ti, megnevezett túri bírák, fejetek, életetek vesztésére megparancsoljuk, se órát, se napot ne várjatok ... mindjárt sietséggel jöjjetek fel hozzánk .. . kutyák ... nyilván elhigyjétek, veszedelem követi várostokat, és az mely tejet az anyátok csöcseiből szoptatok is, az is keserűre fordul szájatokba. Az szemeteket igen-igen felnyissátok, hogy meg ne bánjátok”. „Sok pedig meg is holt” A török kiűzése után sem oszlott a gond, hiszen „nagyobb része a szegény jobbágyságnak széllyel pusztulódott, s még ma is haza nem szállott, sok pedig meg is holt”. Kutvasorsa volt a szegény embernek később is. 1827- ben például a következő beadvánnyal fordultak a túriak a királyhoz: „Kállay Péter közbirtokos olly kegyetlen és illetéktelen haragra gerjedt, hogy a Nemes Vármegye törvényes befolyása nélkül, betsületesebb 22 gazda személyeket, kik közt éltes idejű és sérelmes tagokkal kettő... lévén, mégis minden bűn és vétek, vagy okozott megbánás nélkül, avagy kára nélkül kegyetlenül megbotoltattak”. Ütötték a szegények egymást is. Petőfi így ír az itteni verekedésekről: „Olyanokat ütnek fütyköseikkel egymás fejére, hogy ehhez képest Botond ősünk bárdcsapása a konstantinápolyi kapun valóságos nyomurúság és paródia volt”. Keménykötésű nép lakta ezt a környéket. A szabadságharc idején például a városban székelő 3. zászlóaljnál sorsolással kellett eldönteni, hogy kit vegyenek fel, mivel olyan sok volt az önkéntes. Bártoságuk akkor sem, később sem oktalan virtuskodásból adódott, ha a haza, a haladás ügyéről volt szó. Kiállásuk mindig jó helyzetmegítéléssel és előrelátással párosult. A mezőtúri munkástanács tagjai például 1919. márciusában — egy kivételével — kijelentették, hogy ők nemcsak szocialisták, hanem kommunisták is. S hogy nem elszigetelt jelenségről volt szó, arra bizonyság: júliusban a „vörösgyanúsok” részére a fiúgimnáziumban intemálótábort létesítettek a megszállók. A létszám rövid idő alatt elérte az ezerhatszázat. á Lányok puskával Ez is arra vall, hogy a mezőtúriak emberibb életet akartak. Akkor nem sikerült nekik. - A Tanácsköztársaságot követő évekről a „Harcainkra emlékezünk” című kötetben így ír Busi Vince: „A gazdasági cselédnek a húszas években nem jutott több évente 18 mázsa szemes terménynél, 40 pengőnél, és egy hold kukoricaföldnél. 1927- ben ennyi volt az én bérem is gról Almássy Dénesnél. De csak azért volt ennyi, mert akkor már betöltöttem a huszadik évemet. A 20 évesnél fiatalabb legényeknek háromnegyed kommenció dukált. Ugyanannyi, mint az ötven évnél idősebbeknek, akik már kiadták magukból a zsengét, de azért a béresgazdák noszogatására az istrángot még feszesre húzták”. Nem csoda, hogy a szovjet hadsereg felszabadító harcát minden módon, még fegyverre kelve is igyekeztek segíteni a mezőtúriak. A katonai szolgálatról így ír Juhász Imréné dr., a megyei tanács nyugdíjas elnöke: „Mezőtúron kilencvenhaton jelentkeztek, közöttük harmincöt nő. Azt nem tudom, hogy az önkéntesek közül országosan mennyi volt a nők aránya. Nálunk 16—17 éves lányok is jelentkeztek, s mivel én voltam a legidősebb, az akkori 33 évemmel, szakaszparancsnok lettem”. Szívünk örömére Mezőtúr jubileumának előkészületei megkezdődtek. Az ünnepi programot jóváhagyták a város vezető testületéi. A gazdag rendezvénysorozat — melyben olyan események szerepelnek, mint az országos mezőgazdasági gépesítési tanácskozás — mellett néhány jelentősebb létesítmény — köztük az új edzőcsarnok — avatására is sor kerül. Elősegíti ezt a helybeüek aktív városszeretete, mely évente átlag nyolcmilüó forint értékű társadalmi munkában is megnyilvánul. A szülőföldhöz való ragaszkodás a más tájakra kerülők esetében is egyértelmű. Andrés Salgo, vagy ha úgy tetszik: Salgó András Mezőtúrról került Mexikóba. Budapesten rendezett kiállításáról így írt a Művészet 1966. februári számában Tamás Ervin: „Szenvedélyesen közölni akar. Ezért kifejezési eszközeit, stílusát a mondanivalója szerint választja meg ... Tehát mindent: a képi egységet, a színvilágot, a kompozíciót, a tartalmi közlésnek rendeli alá. Távol áll tőle az esztétizálás. Nem tetszeni akar, hanem hatni. Szenvedélyes alkat.” András Salgó a tanács vezetőinek többek között ezeket írta a közelmúltban: „Mezőtúr városának 600 éves évfordulója büszkeséggel tölt el, és már most bejelentem, hogy kész vagyok minden erőmmel, hogy ezt a történelmi eseményt megfelelő formában támogassam. Éppen ezért kérem, válaszukban írják meg, mit tegyek és miben lehetek szolgálatukra és milyen módon. Természetesen már most felajánlom 18 darabból álló litográfiái sorozatomat”. Más — Mezőtúrról elszármazott művészek is — felajánlották alkotásaikat — így például Török János, Veres Miklós és Varga Miklós. A helyi Dózsa szobor alkotója Marton László nem túri, mégis felajánlotta Petőfi szobrának bronz másolatát a város jubileumára. Egyre virágzóbb Mezőtúr köszönti a hatszázadik évfordulót. Történetében benne sűrűsödik megyénk sorsa. Ünnepe ezért is közös ünnepünk, tettre serkentő, pirosbetűs nap valamennyi hely-, ségünk számára. Simon Béla A 372-es számú ügyvédi munkaközösségen dr. Krompacsek Ede ügyvéd megkérdezte az új ügyféltől: — Miért akar elválni?‘ — Egy szóval felelhetek. Hal! — Hát ezt hogy értsem? — Ügy, hogy a férjem, amikor még vőlegény volt, nem árulta el, hogy szenvedélyes horgász. A mézeshetek után azt követelte, hogy minden szabad időnket a víz partján töltsünk el. — Maga is horgászott? — Csak néztem őt. Rettenetesen untam az egészet, meg is mondtam neki, de mindig unszolt, hogy menjek vele. Azt állította, hogy szerencsét hozok, ha vele vagyok, mert akkor jobban harapnak a halak. De ha egy szót szóltam, ha kérdeztem valamit, rámkiáltott, hogy ne zavarjam el a halakat. Ha nagy pontyot remélt, izgatottabb volt, mint a nászéjszakáján. Egy vasárnap megkérdeztem tőle: „Én, vagy a hal?” A pontyot választotta. — Már volt válópere? —Kettő. — Miért vált el már kétszer. —. Melyikkel kezdjem? — Teljesen mindegy. Számoljunk talán visszafelé, mint az űrhajózásnál. Kezdje a másodikkal. — Na jó! Ép testben ép lélek! — Ez olyan rövidítés, mint a hal? — mosolygott az ügyvéd. Á harmadik válóper — Körülbelül. Lajos házasságunk második hónapjában, szenvedélyes turista lett. Minden hétvégét a hegyekben töltöttünk. Előbb a budai hegyekkel kezdtük, azután jött Dobogókő, meg a többi nagyobb hegy. ' Lajos azt állította: a turizmus fél egészség. Persze, a jó levegő nem rossz, de minden héten izomláz, egészen szerdáig, az egy kicsit sok volt nekem. — És az első számú válás? — Sakk. Én csak dominózni szerettem, de az első férjem megtanított a sakk rejtelmeire. Elég jól játszottam, de Béla mindig megmattolt. Arra akart rávenni, hogy tanulmányozzam a sakkfeladványokat: nem voltam méltó ellenfele. Én szerettem volna szombaton és vasárnap mást csinálni. Például kiülni vele a szigeti nagyszálló teraszára, de mindig csak a sakkra gondolt. Mondtam neki, hogy én nem akarom senkitől elvenni a világbajnokságot, sakkozzon mással. — Szóval hal, hegy, sakk. Na, majd szerkesztek egy jó bontóperi beadványt, de a horgászáson kívül még ki kell találnunk valamit. — Várjunk csak, ügyvéd úr. Volt még egy hobbyja. A szobatorna. Nekem is tornásznom kellett, hiába mondtam neki, hogy az iskolában is fel voltam mentve tornából. O — Valóban balszerencséje volt mind a három házassággal. Ilyen csinos nő és három válás! — Valóban csinosnak talál? — Hogyne. Nagyon. — Bocsánat a kérdésért, ön nős, kedves ügyvéd úr? — Hogy én? Neeem — ijedt meg az ügyvéd. — Na, ne féljen, nem akarom megkérni a kezét. — Maga' úgysem jönne hozzám, asszonyom, és ugyanis — szabadidőmben — vitorlázórepülő vagyok. Palásti László
