Szolnok Megyei Néplap, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-06 / 55. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. március 6. CSÖRSZ Kotton línii mint inolntt ISTVÁN mmuyy, mini azciuu ocsa László Csepel-Kről költözött az anyjával Dunatelepre. Mindennap borotválkozott, vasalt ingben járt horgászni, magatartásában azonban nem volt semmi feltűnő, kivéve azt, hogy sose fordította el a fejét, amikor oldalt nézett. Mintha rajta akarta volna kapni az embereket, hogy figyelik. Haraszti minden reggel találkozott vele a negyvenhármas villamoson, megjegyezte magának a dolgot, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget egészen addig, amíg Kocsa udvarolni kezdett a húgának. Haraszti tízéves korától kezdve Rikkancsnak szólította a lányt. Irma átkozottul dühös volt ezért, annál inkább, mert a csúfnév rajta maradt. Kocsa néhány hónap múlva megkérte Irma kezét. Haraszti összezavarodott. Irmázni kezdte a lányt, de majd beletört a nyelve és gyakran elszólta magát. Kocsa ilyenkor rávillantotta a szemét, de hallgatott. Haraszti elviselhetetlennek érezte jövendő sógora pillantását. Amikor a dunatelepi telek kerítését kötözték, megkérdezte tőle: „Te mondd, merev a nyakad, vagy mi baja van?...” A telek Irma hozománya volt. Kocsa a szokottnál is kevésebbet beszélt, amikor a telken dolgoztak — annál jobban megnézett mindent, a virágoktól kezdve az utolsó deszkadarabig, amit évek során odahordott a család. „Egyszer majd ház épül itt” mondogatta az apjuk. Egyszer. Kocsa válasz helyett leszakított egy ringlót a fáról. Gondosan megtisztogatta és úgy emelgette, mintha ennek az egy gyümölcsnek a súlyából akarta volna kiszámítani az egész termés súlyát. Haraszti akkor gondolt rá igazán először, hogy Kocsáé lesz a telek és a ház. Mindezek az apróságok kikezdték az idegeit. Apja és az anyja mintha semmit se vettek volna észre. Irma persze elmúlt huszonnégy éves és attól féltek, hogy a nyakukon marad. Haraszti egyre dühösebb lett. Bár az eljegyzés napján megfogadta, hogy befogja a száját, képtelen volt fegyelmezni magát. Az fájt neki a legjobban, hogy Irma is megváltozott. Mintha eltanulta volna Kocsától szemének azt a hülye rángatását! Haraszti egy alkalommal olyan dühbe gurult, hogy pofon vágta a lányt. A dunatelepi építkezésen az egész család dolgozott. Haraszti még soha nem hajtotta így magát. Az összeesésig, a megszakadásig keverte a betont, hordta a téglát. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy Kocsa is alig állt a lábán. Egyébként meglepően jól bírta a munkát. Szívós fajta, állapította meg Haraszti. De lassú, mint a tetű! — Végre valami konkrét hibát talált Kocsa jellemében. Irma már a hetedik hónapban volt és egyre formátlanabb lett. Haraszti döbbenten nézegette. Felfordult a, gyomra a látványtól. A legnagyobb kétségbeeséssel gondolt a jövőre. Az se vigasztalta, hogy őt igazolták az események. Amint az új házba költöztek a fiatalok, kiderült, hogy Kocsa nem segít a házi munkában. Megszokta, hogy az anyja végez el helyette mindent. De nem törődött a telekkel és a házzal sem. Hamarosan Dunatelepre költözött Kocsa anyja is, aki az első pillanattól kezdve gyűlölte Irmát. A gyerek koraszülött lett, csípőficamos. Bőgésen kívül nem hagyta el más hang a torkát. Az utcában már mondogatták, hogy néma, pedig nem volt az. Kiderült, hogy Kocsa anyja terjeszti a hírt. Harasztit az egészségügyi problémáknál jobban érdekelte, hogy kire hasonlít a gyerek? Szerencsére Irmára ütött, apjától csak a szemét örökölte: Haraszti egyre azt várta, hogy rángatni kezdi, mint az apja. Megkérdezte az üzem orvosától, örökölhető-e az ilyesmi? Az orvos azt mondta, nem. Hát akkor majd teszünk róla, hogy ne tanulja meg! — gondolta Haraszti. Elhatározása új értelmet adott az életének. Irma egy év múlva viszszaköltözött a gyerekkel a szülői házba. Megindult a pereskedés, hogy kié legyen a dunatelepi ház? Kocsa nem vitatkozott, egy régi csepeli ügyvéd barátja igazgatta helyette a dolgait, aki sajnos értette a dolgát: egyik fellebbezés a másikat követte. Irmának végül is volt helye, a gyereket befogadták és úgy nevelték, mintha semmi köze se lett volna Kocsához. Egyelőre nem volt baj a szemével. Szerencsére lány, gondolta Haraszti. Egy lány mégis nehezebben tanulja meg az apja hülyeségeit. A kislány szerette. Haraszti ezt jóindulatúan, de komoran tudomásul vette. égre jó ügyvédet fo-V gadtak, a szódás cigány fiát, aki valamikor Haraszti iskolatársa volt. Vajónak hívták a fiút, és általában lenézték a környéken, ugyanúgy, mint az apját. Nagydarab férfi lett belőle, keveset mozgott, de gyorsan beszélt és vágott az esze. Fél év alatt elhalászta a házat Kocsától. Februárban megkapták a végzést, hogy Kocsának és az anyjának ki kell takarodnia a házból, Irma azonban nem költözött vissza Dunatelepre. A Kertészeti Kutató Intézetben dolgozott, és ez a szülői házhoz esett közelebb. Jóformán csak takarítani jártak Dunatelepre az asszonyok. Kocsa, meg az ügyvédje új tervet eszeltek ki: előbb a gyerekláttatás ügyében, aztán a gyerektartás összege miatt, végül azért indítottak pert Irma ellen, hogy elvegyék tőle a gyereket. Az utóbbi nyilván Kocsa anyjának az ötlete volt: a kislányt ugyan nem szerette, Harasztiékat azonban még jobban gyűlölte, mert el akarta adni a dunatelepi házat, hogy Csepelen vegyenek másikat az árából. Valamelyik tárgyaláson kiderült, hogy már előleget is kapott rá. Harasztiékat megint Vajó védte a perben, de ezúttal nehezebb dolga volt, Irma körül ugyanis valami segédmunkás legyeskedett a Kertészeti Kutatóban. Irma azt állította, hogy az egésznek nincs jelentősége, de akkor már valamennyien tudták, hogy másképp festenek a tények a periratban, mint a valóságban. Kocsa azzal az indoklással adta be a keresetét, hogy Irma erkölcstelen életet él és nem alkalmas a gyereknevelésre. Haraszti úgy gondolta, itt az ideje, hogy tegyen valamit. Szólt a barátjának, Pálosnak és egy délután megvárták Irma fiúját a Kertészeti Kutató kapujában. Kovácsnak hívták, Haraszti már kinyomozta. Pálos valamikor ifi válogatott birkózó volt — ő állt elöl és amíg Haraszti beszélt, a vállát emelgette. Kovács magas, fekete fiatalember volt, csak igennel és nemmel válaszolt. Nem tagadott semmit. Azt mondta, hogy komoly szándékai vannak Irmával, bármikor kész feleségül venni gyerekestől, de éppen házat épít Érden, ezért nem áll valami fényesen anyagilag. Ügy gondolták Irmával, hogy várnak egy évet. Mire idáig jutottak Haraszti harci kedve erősen lelohadt, Pálost azonban, aki már dél óta hergelte magát, nem lehetett visszafogni. Egyre fenyegetőbben emelgette a vállát és végül mégiscsak lekevert a fiúnak két pofont, mire az hátraesett a kecskefűz bokrok alá. Sápadtan felállt, leporolta a ruháját. Szó nélkül otthagyta őket. Két nap múlva ismét megvárták Kovácsot és megint kapott két pofont — ezúttal minden kísérőszöveg nélkül, csak 'azért, hogy komolyan vegye a múltkori szavaikat. Ezzel lezárták az ügyet, Pálos ötlete volt, ho|y Kocsát is meggyőzzék: hiábavaló a további piszkálódása. Azonkívül ideje lett volna, hogy eltűnjön közösen épített horgászhelyükről, a hárosi kőgátról. Továbbra is odajárt pecázni, mintha semmi se történt volna közöttük. Szombat délután volt és tudták, hogy Kocsa kint ül a gáton. Haladéktalanul hozzáfogtak a terv kivitelezéséhez, de amikor Haraszti átemelte jobb lábát Pálos motorjának hátsó ülése felett, iszonyú fájdalom hasított a derekába. A lumbágó, gondolta. — Állj meg! — könyörgött Pálosnak. Homlokát és hátát kiverte a víz, didergett és olyan gyengének érezte magát, hogy attól félt, leesik a motorról. Pálos azonban két napja cserélte ki a motor lökésgátlóit és büszke volt, hogy milyen jól bírják a strapát. Amikor Pálos gázt adott, Haraszti némán, rémült nyugalommal eleresztette barátja vállát és jobbra dőlt a víz felé. Ilyen lehet a halál, gondolta. Érezte a fű érintését, amely selymes volt, mint Irma haja. Pálos hátranézett. Nagyot csillant a fényben a motor nikkelezett kipufogódobja. Haraszti már hanyatt feküdt a fűben, félig ájultan a fájdalomtól. Látta maga felett Pálos árnyékát — válla közepén kis dudornak tűnt a feje. Mintha kérdezett volna valamit, amíg a bukósisak szíját babrálta az álián. Haraszti nézte az ujjai között hajladozó szíjat. Feje felett lassan mozogtak a fűzfa ágai. Pálos ledobta mellé a bukósisakot: a tetejére esett és megállt egy földhányáson. Haraszti úgy bámulta, akár egy csodát. álos himbálózó járásával megindult a gát felé. Kocsa mozdulatlanul figyelte őket. Horgászbotja végéről pókhálószerű fényes fonál vezetett a vízig. Haraszti félrefordította fejét a fűben, akár egy nyúl az alomban. Tudta, hogy Kocsa fél és arra gondolt, hogy mindjárt megverik. Miért nem fut el? ... Én se futnék, jutott eszébe. Hová is futnék? Illyés Gyula ■ a Örök s múlandó A gangon ültünk. Besötétlett. S mit elhagyott a fény, a nap: továbbrajzolta arcodat okos és szomorú beszéded. Mint mesteri kezek alatt a sok mellékesből a lényeg, kialakult időtlen képed. Munkáltak fürgén a szavak. Ott állt homályt, romlást legyőzvén — rembrandti, tiziani festmény — oly készen, tisztán, halhatatlan a mű, melyen nem öregedhetsz, hogy odanyúltam akaratlan eleven, múlandó kezedhez. Garai Gábor Sokáig élni Ügy szeretnék nagyon sokáig élni, hogy öregen is megismerjelek, mikor tűzedből már nem futja égni, s én is parázslók, alig perzselek. Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még, szemedtől ez a fény nem múlik el; magad ragyogsz akkor is, nem az emlék, s feledteted velem, hogy halni kell. Magad ragyogsz, ráncok közül is épen tündököl 7hajd e lágy önkívület: két csillagod a test mögötti térben, hol a tagok elejtik terhüket. hol a nyers mámort az álom bevonja, s nyugvók a vágyak, — sosem bágyadok; hol öntudatlanul váltja valóra csömörtelen varázslatát a csók. Várnom kell az ebédre, pontosan tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan prospektus az asztalon — a belbecsre keveset adunk. Szállingózik a hó, a városka főtere szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt csincsilla-bundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyermekruhaszalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkucsma, ezüstös bunda, rövid szárú piros csizmácska, valódi bőrből — a csizmácska orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lépcsőt befátyolozó vékony hórétegre; unatkozik a kislány. Karórája is van, félpercenként megnézi, amióta figyelem. Minden alkalommal összehasonlítja a szállodai villanyórával, amelyre a nagy üvegajtón át épen odalát. Aztán a hóesésbe felejtkezik megint, vagy turkálja a csizmácska orrával a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. „Randevú a mamával” — gondolom, s elmerülök a légitársaság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor, már az étteremben, az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mintha nem is az a kislány volna: a bunda nélkül még több benne a felnőttes vonás. Lehet, hogy komolyabb. így az ezüstszürke bunda nélkül, bár ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjába a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég lenne, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván nem most találkoztak először. Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükrében súlytalan neonfények cikáznak, egy pillanat-Fekete Gyula Kislány bundában ra sem nyugszik meg a tükör, benépesül lassan az étterem. Mellém egy család telepszik, négyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kisfiú, ha anynyiból jól ítélek, amennyi a paplanvarrásos zöld mackóból kilátszik — még csak az anyuka öléből éri fel az asztalt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik és visszaküszködi magát a mama ölébe. Három adagot esznek négyen, a napi menüt; mostanában épült a szálloda, luxus kivitelben, a város egyéb viszonyaihoz képest némi rongyrázással, viszont a konyhája kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésesek vasárnap is sokan ebédelnek itt. A kislány errefelé tekintget. Várja a következő fogást, harangozik a csizmácskáival, s azt figyeli sikerüle a zöld mackónak a mama térdére felkapaszkodni. Nem különösebb érdeklődéssel figyel, inkább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópelyhek szállongását bámulta. Tűnődőn komoly arckifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Késsel-villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tányéron. Megint errefelé nézeget. Megáll a kezében a villa, s észrevehetően elmosolyodik — a mackós kisfiú marékkaj nyúlt bele az apja tányérjába. A pincér letakarítja az asztalomat. — Az a kislány — kérdezem — törzsvendég? — Igen, hogyne. Mindennap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama? — Á... egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr. Előttem notesz és golyóstoll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja: — ... Nem, ez nagyon rendes kislány, nagyon rendesen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek mindene megvan. És egészen önálló. És nagyon rendes. Most halad el melletünk a kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú piros csizmácskáiban. A lengő üvegajtó túloldalán megáll egy hosszú pillanatra, míg a tekintete az izgómozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalált. Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsillabundát. Ráérősen öltözik. Andalogva megy át az utcán, szemben a sarkon megáll — háttal a játéküzlet kirakatának —, s fölfelé, a libegő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menetközben, futólag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván, mindene megvan? Mindene?