Szolnok Megyei Néplap, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-29 / 74. szám
1977. március 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ^willcímííM'mn Gerinccsavar Csongrádi Ferenc, a Videoton labdarúgója életének negyven drámai percét sűrítette dokumentumjátékba Lantos Gábor és Sóskúti Márta. A húszéves fiatalember — miután a válogatottban is bizonyított — csigolyaív-hasadást szenvedett. Majdnem egy évig tartott küzdelme a betegséggel, míg sikerrel megműtötték, újra az egészséges emberek életét élheti. Ezt mondja el, a sérülés, majd a betegség egy-egy emlékezetes percét idézi, a műtét pillanatait rögzíti a dokumentumjáték. Mindvégig izgalmas, pergő, s optimista műsor ez, amely az életszeretettől és élni akarástól sokáig emlékezetes marad a hallgatónak. Talán rossz a szó, a „riporterek” munkáját dicsérvén — mégis azt kell mondani: a valóságot ábrázoló, az eseményeket összefoglaló riporterek kitartó munkája eredményes volt, a dokumentumjáték igényes szerkesztői, helyenként írói tevékenységet takar. Tanúvallomást tettem Nem véletlen, hogy ismét dokumentumjátékról szólunk. A rádió egyik legújabb műfaja ugyanis szinte virágkorát éli. Talán a hetvenes évek rádióstörténetében még jeles eseményként szerepel majd az is, amelyet csütörtökön este a Kossuth adón hallottunk. Kosa Judit, a rádió levelezési rovatának riportere panaszos levelet kapott. Egy hatvannyolc éves halásztelki öregasszony írt a rádiónak. Fölnevelt három fiút, él -három édestestvére, s neki mégsincs helye a világban. Kiforgatták kis „vagyonkájából”, eladatták vele füzesgyarmati házátf elvették ingóságait, s most utcára akarják tenni. Hiába írt levelet a füzesgyarmati tanácsnak, hogy adófizető volt. adjanak neki szociális otthonban helyet. Azt a választ kapta: három gyereke van, gondoskodniuk kell az édesanyjukról. Csakhogy — mondja a nagyon értelmes kis öregasszony — három gyereket felnevel egy anya, de három gyerek nem biztos, hogy támasza lesz öregségében. Erre a témára, riportra utazott Kosa Judit Halásztelekre. Hangszalagra vette az idős asszony panaszát, fia, menye védekezését. És rövidesen idézést kapott a rendőrségtől : az öregasszony felakasztotta magát a füzesgyarmati temetőben. Ott, ahová kívánkozott, ahol a szülei porladnak. Erről szól az 56 perces dokumentumdráma. Hogyan? Értelemre, érzelemre apellálón, tisztán, riporteri alázattal. Kosa Judit nem beszélte túl — szinte alig szólalt meg — a témát. Nem vádolt és nem sajnáltatott senkit, így írt erről a Rádió és Televízióújságban : „Nem volt más teendőm, „csupán” a mikrofont kellett a valódi szereplők elé tartanom, és ők mindent elmondtak”. Ügy gondolom, nagyon is sok teendője volt. A műsorban legalább huszonöt-harminc ember beszélt, vitatkozott, kiabált, védekezett. Az 56 perces sűrítés nagyobb munka talán, mint megírni egy rádiójátékot, kikeríteni egy életszagú elbeszélést. Kosa Judit — aki sokáig a szolnoki stúdió munkatársaként dolgozott — először jelentkezett dokumentumjátékkal a Magyar Rádióban. Első munkájában cseppet se tapasztalható a kezdés, az útkeresés nehézsége. (SJ) A szombathelyi Tanárképző Főiskola oktatástechnikai tanszékén egy éve működik a házi tvstúdió. Most jelentős befektetéssel és az UNESCO segítségével színes felvételek készítésére is alkalmassá tették a berendezést. A gyakorló iskola tantermeiben felszerelt kamerák segítségével visszajátszhatják és kielemezhetik saját tanóráikat is. A képen: dolgozik a stáb a házi stúdió keverőasztalán. FILMJEGYZET POKFOCI Ez a film nemcsak a padagógusokról szól. Az alkotók — Kardos István író, Rózsa János rendező — érdemeit csökkentjük, ha ezt jó előre nem tisztázzuk. A filmben Lengyel tanár úr megdöbbenve tapasztalja: diákjai semmit nem tudnak. A kitöltetlen vagy telirajzolt központi feladatlapok rideg tényeit nem hatja meg az újonnan felavatott szakközépiskola csillogó épülete, nem érdekli a tanulási időben folyó társadalmi munka, a lógással töltött szakmai gyakorlat. Már csak egy dolog számít: a végzett munka. Igaz, hogy a törmelékhalmokat is el kell hordani, az elromlott kazánt is meg kell javítani valakinek. De nem az iskolai órák alatt. És még így is lehet eredményeket elérni, példa erre a titokzatos Solymosi tanár úr sikere. Kiléte mindvégig homálybán marad, nincs jelen, sorsát mégis állandóan változtatják a kiszámíthatatlanul fújó szelek. A szélirányt pedig az igazgató szabja meg. ö nem esik pánikba az üresen beadott dolgozatok miatt. Egyáltalán, ő soha nem esik pánikba. Egyszerűen csak hátat fordít egy pillanatra, majd mire megfordul, már ott az arcán a ragadozómosoly, mely kivillantja az éles fogakat. Félelmetes. Hátborzongatóan nyájas. Zseniálisan buta, akit nem az érdekel, ég-e a ház, hanem az, hogy a füstöt mindenáron ajtón belül tartsa. Szórja a közhelyeket. „Egy mindenkiért, mindenki egyért” — visszhangozza az egész iskola. „Ezek a problémák az életből fakadnak” — jegyzi fel beismerően a hibákat és zsebe süllyesztőjébe tüntefi őket. „Kísérletező kedvünk töretlen” — vallja nemes optimizmussal a bajban. „Bízzatok bennem” — mondja, de úgy érti: „Féljetek tőlem”. Egyszer aztán rajta is átsuhan az ijedtség. A diákparlamenten valaki rákérdez a gondosan elhallgatott feladatlapokra. Újra a közhely segít: legjobb védekezés a támadás. És támad, elterelve a szót a lényegről. Hirtelen támadt ötlettel kitalál egy homályos történetet egy állítólagos pofonról. A távollévő Solymosi tanár úr értéke ezzel egycsapásra zuhanni kezd (ő lesz természetesen a gyanúsított), miközben egyenes arányban emelkedik a buzgó tornatanár ázsiója. Végre középpontba kerül, szerepelhet, bemutathatja agyműködését nem különösebben bizonyító találmányát: a pókfocit (mely „mintegy kitágítja a szűkre méretezett tornaterem falait”.) De az ide-oda pattogó labda elől fejüket riadtan kapkodó vendégek csak az összekeveredett kezeket, lábakat, a kimerült, átizzadt, vérző gyerekkupacot látják. így gubancolódnak össze és válnak követhetetlenné az iskolában folyó dolgok. Csak az igazgató tudna rendet rakni, de éppen ő az, aki ilyen kiszámíthatatlanul keveri a lapokat. Minden tény a rendelkezésére áll, de mindig csak bizonyos részleteket használ fel ezekből. A tantestület pedig rettegve figyel, aggódva lesi, szimatolja a szélirányt, és belékapaszkodva próbál lépést tartani, kitalálni, mi a pillanatnyi értékrend, ki van fenn, ki lenn. Közben mindannyiszor végigjátsszák saját drámájukat, megérinti őket a félsz: — Csak nem rólam van éppen szó?! De miért kell egy ilyen általános érvényű probléma érzékeltetéséhez éppen a tanárokat felhasználni? Miért kell az amúgy is alig csordogáló társadalmi megbecsülést tovább apasztani? — kérdezik majd jogos felháborodással a pedagógusok. Valóban a szándék, sőt a megvalósítás pozitívumai ellenére is kétséges a film várt hatása. Vajon eljut-e a látszólag nem érintett néző is az általánosítás fokára? Félő, hogy kárörvendő élvezettel, együttérző vállveregetéssel csak ezt állapítja meg: — Hát, ilyenek ezek. Nem pedig, amit várunk: — Bizony, ilyenek vagyunk. Mégis hajlok arra, hogy egyetértve csatlakozzak az alkotókhoz, és kéretlenül védjem igazukat. A tanári szobában a konfliktusok kitapinthatóbban, érzékletesebben jelentkeznek. Hol veszélyesebbb ezek jelenléte, mint ahol a jövő generációja az elszenvedője és sajnos fogékony tanulója az említett visszásságoknak. Akkor vészesen komoly és figyelmeztető ez a film, amikor a tanárát beáruló kis spicli alamuszian kiszolgáltatja társait. Remegve, behúzott nyakkal, érezve még az igazgató kezének szorítását, de bátorítást is ebből nyerve már ő szorítja a többi diákot, ö a kisigazgató. A káros tendenciákat sorakoztatja fel új filmjében Rózsa János. A szatíra nyilvánvaló túlzásai ellenére hiteles a kép. így szól ez a film a pedagógusokról. Róluk is. A szűkre szabott hely miatt igazságtalanul kevés szót ejthetünk a szereplőkről. Pedig Madaras József (az igazgató) és Koltai Róbert (a tornatanár) komédiázása külön tanulmányt érdemelne. Mint ahogyan az egész tantestület remekül alakít. Ha egyáltalán alakításnak nevezhető az az életszerű természtesség, amivel Halász Jutka, Temessy Hédi, Rajhona Ádám, Balázs Péter, Papp Zoltán és a többiek az egyes tanártípusokat megjelenítik. Ebben a filmben nem a képek szépsége, hanem kíméletlen pontossága a fontos. Ragályi Elemér, az operatőr sokoldalúságát bizonyítja, hogy ezt a feladatot is maradéktalanul megoldja. Bérezés László Színház a várban Rövidesen megnyitja kapuit a magyar színházi kultúra hajdani bölcsője, a Budai Várszínház. A mintegy 100 millió forint költséggel újjászülető műemléképület falai között — ahol csaknem két évszázaddal ezelőtt, 1790 októberében hangzott el az első magyar nyelvű színielőadás — most a Huszonötödik Színház talál otthonra. A középkori eredetű úgynevezett templomtérnek a felét a nézőtér foglalja el, ahol 300 nézőnek jut majd hely. A templomtér másik felét a hazai színházépítészetben is ritka, függöny és kulisszák nélküli színpad tölti be. Ennek külön érdekessége az egyedülálló műszaki megoldás, amelyhez hasonló egyetlen magyar színházban sincs. A színpad 16 négyzetre osztott padozatát ugyanis hidraulikus emelőszerkezettel — külön-külön, több mint egy méter magasra lehet fölemelni. Az amatőr nem dilettáns az, aki úgy érzi-Bmatiír látj?’ hogy váI‘ HllldlUr lait útja, állása, megélhetési forrása mellett képességeiből, sőt esetleg valóságos elhivatottságából többre, másra is telik és szorongatja a kifejezés, a közlés vágya, a művészi vagy tudományos megfogalmazás kényszere. Az Értelmező Szótár szeript amatőr az, aki „rendszeres anyagi ellenszolgáltatásban nem részesül” s „tevékenységét műkedvelésből végzi”. Bárcsak ne lenne olyan rossz visszhangja a „műkedvelésnek”, ezt a meghatározást használnánk mi is szívesen. A dilettánsról is hasonló véleménye van szótárunknak. vagyis dillettáns, aki „szellemi, művészi pályán szaktudás nélküli műkedvelő”. Ez már elmarasztalóbb, mert hiányolja a szaktudást, és joggal. Az amatőr azonban nem nélkülözi a szaktudást, csupán „ellenszolgáltatásban nem részesül”. S ha éppen részesül, nem ez a megélhetési forrása, ezért talán őszintébben, odaadóbban szolgálja ügyét, amelyhez elszegődött. Az amatőr lehet eredeti alkotó egyéniség, de nem ez a lényege, hanem az, hogy megérti az alkotót, megérzi és visszabólint: én is átérzem, megértem, ami, aki te vagy, követlek, híved vagyok. Fél évszázaddal ezelőtt mindnyájan rádióamatőrök voltunk. Előbb kicsi detektoros készülékeinkkel, aztán több lámpás telepes vevőkkel figyeltünk távoli hangokra, s boldogon bólogattunk tiszta, erős vételeinkre. Hogy belénk rögződtek ezek az első hangok, a bemondók és a muzsika hangjai! Befogadói, megértői lettünk távoli üzeneteknek, s ebből az odaadó igyekezetből értő közönség született. Aki maga is megpróbálta gyúrni az agyagot, lerajzolni egy köcsögöt, vagy távcsövet barkácsolt, s azon át nézte a csillagokat, bizonyosan nagyobb tisztelettel és odaadással vesz kezébe egy kerámiát, fémmmunkát, grafikát s több megértéssel kíséri a világűr meghódítását, mint aki ezek nélkül, az életet előre lendítő találkozások nélkül fölényesen és fitymálva legyint. Művészünk van elég, de értő közönségünk alig. Ha elfogadjuk azt, hogy művészeink, tudósaink korunk korszerű képviselői, nem nyugodhatunk bele abba, hogy a művészek, a tudomány és közönsége között szakadék legyen. Nem a szakadék miatt. Az emberhez méltó életnek feltételei vannak, elsősorban az. hogy nem élünk vissza az ember birtokában lévő készségekkel, logikus cselekvésünkkel, erkölcsi érzésünkkel. Azzal, amire a művészetek és tudományok minduntalan figyelmeztetnek. az amatőrök, flz inénv képessége, Hi. lyciiy jó szándéka, tiszta érzéke, bölcs megértése, a szakmáktól való függetlensége nagy segítség ezekhez a találkozásokhoz: művészetekkel, tudománynyal. És még valami. Ha sokféleképpen élhetünk, hát nem mindegy, hogy szabad ' időnket elfecséreljük, vagy önmagunkat keressük, egyéniségünk kibontakozásának esetleg valamikor elmulasztott lehetőségeit. A lélektan a megmondhatója. hogy mennyi bajt okoznak társadalmi életünkben gátlásaink. Az amatőr mozgalmak felhúzzák a gátlások zsilipéit. Leszoktatnak arról, hogy hazudjunk, hogy úgy tegynük, mintha megértenénk irodalmunkat, képzőművészeteinket, tudományos eredményeinket. Az amatőr mozgalmak arra adnak lehetőséget mindenki számára, hogy lappangó értékeit kiteljesíthesse, s ezáltal teljesebbé tehesse életét. K. Ä. Álmaim valóra váltak A I r *• «» r . rr| Az olvasás orometol az olvasók szolgálatáig — Egy tenyérnyi szoba, három polc, néhány száz kötet és ... Keresztapa a könyvtáros, a nagy mesemondó, aki ha levett a polcról egy könyvet, belelapozott, és elkezdett mesélni, azt a könyvet nem lehetett el nem olvasni. Most felnőtt fejjel, több ezer kötetes könyvtár „gazdájaként” már tudom: kicsi, roppant kicsi volt ■az a könyvtár, és kevés a kötetek száma. Az akkor alig hétesztendős, a betű, az írott szó csodálatos ízét még csak kóstolgató gyereknek mégis az a kicsi könyvtár volt a nagyvilág. Ott ismerkedtem meg az olvasás örömével, és értettem meg a könyv tartalmát. Bugyi Anikó könyvtáros vall így önmagáról, az első lépésről, ahogy elindult, hogy bejárja a kört, amely a jászdózsai gyermekkönyvtártól a... jászdózsai gyermekkönyvtárig, a könyvtárosi hivatásig vezetett. — Már nem emlékszem a címére annak az „indiános” könyvnek, amely megsejtette velem, hogy a regényhős öröme és bánata az emberiség öröme-bánata. Azt sem tudom már, hogy Fekete István Bogáncsa, Móricz, Mikszáth, Gorkij, Solohov vagy Stendhal valamelyik művének olvasása után határoztam el, hogy könyvtáros leszek. Amit viszont soha nem felejtek el, az a nap, amelyen keresztapa félig tréfásan, félig komolyan megjegyezte: — Jó leszel könyvtárosnak, Anikó. Ekkor döntöttem el megmásíthatatlan akarással, hogy ezt a szép hivatást választom. Az általános iskolát Jászdózsán végezte, Jászárokszálláson érettségizett 1975-ben. Néhány hónapig Jászdózsán helyettesítette a könyvtárost, azután a jászapáti gyermekkönyvtárban vállalt munkát. Elvégezte az alapfokú könyvtárosi tanfolyamot, közben böngészte a könyvtárakról szóló irodalmat, kereste, kutatta azokat a módszereket, amelyek segítségével mindenki számára örömmé válik az olvasást. — Keresztpától keresztanya vette át a stafétabotot, tavaly szeptemberben ő is nyugdíjba ment. Ekkor jöttem haza Jászdózsára, ahol megbíztak a gyermekkönyvtár vezetésével. Örömmel fogadtam a megbízást, hiszen erre vártam mindig. Égy kört jártam be, nem túl nagy kört, hiszen Jászdózsa, Jászárokszállás és Jászapáti határai összeérnek. Számomra mégis a gyerekkori álmok, a sokat dédelgetett vágyak valóra válását jelentette a kör. — Hogy milyen elképzelésekkel láttam neki a munkának? Megalakítottuk a „manókeresők” klubját, néhány hónap alatt többszörösére emelkedett a könyvtár látogatóinak a száma. Létrehoztuk a könyvbarátok szakkörét, egy-egy rendezvényen már alig tudunk minden érdeklődőnek helyet biztosítani. Meghonosodott könyvtárunkban az irodalmi vetélkedősorozat, a felkészülés során sokszorosára emelkedik a kikölcsönzött kötetek száma. — Néhány, a már megvalósított elképzelésekből — mondta befejezésül — a többit majd együtt „fundáljuk ki” az olvasókkal. Életkorban — 25 éves vagyok — közelállók a gyermekkönyvtár yalamennyi olvasójához. így alakult ki az a szoros barátság — köztem és az ifjú olvasók között — amely feltétele a további jó könyvtári munkának. I. A.
