Szolnok Megyei Néplap, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-08 / 32. szám
1977. február 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP idegesítette A SÍRÁS Megvert egy csecsemőt liuíídmííMzán Mikrolánc Egy félórába sűríti minden hétfőn témáját Petress István. Nem is akárhogyan. Hol csak meghívott vendégek — neves újságírók és szakértők —, hol pedig egy- egy családi otthon apraja- nagyja is részese az . élő műsornak. Szóval nem önző, nem csak „magamnak és ötleteimnek” alapon csinálja a Mikroláncot. Ezért is várja sok hallgató hetenként a műsorát. A legutóbbi adás életünk egyik nagyon izgalmas kérdését, közérdeklődésre számot tartó témát boncolgatott. Hogyan férnek meg, — egyáltalán megférnek-e? — egy fedél alatt öregek és fiatalok, generációk? Kit ne érdekelne ez, s hányán sóhajtottak fel a műsor néhány megállapításán. Nehéz az öregekkel együtt élni, mert alkalmazkodni kell hozzájuk, sokszor nem is keveset. És gyámolítani kell őket, akkor is, ha a fiú, vagy a lány is arra szorulna. — És bizony az is igaz, sok otthonban úgy érzi a lakáson, életen osztozó idős emberpár, vagy özvegyen maradt szülő, hogy ő felesleges, ő magányos, ő kizárt a másik család, a gyerekei életének sok órájából. Természetesen a Mikrolánc se tudott gyógyírt adni sebekre, vigasztalást bánatokra. De azzal, hogy beszélt róla, megértéssel és javító szándékkal, talán mégis tett valamit. És ha ez a valami csak éppen a múlt héten hétfőn este, vagy kedden reggel egy-egy szeretettelje- sebb órácska volt az egy fedél alatt élő generációk életében, már az is — nagyon jó. Röviden Legalább olyan érdekes a rádió Sportvilág című egyórás műsora, mint maga a sport világa. Csütörtökön csupa új információt, sok-sok híradást kaptunk az igen jól szerkesztett (László György a műsor állandó szerkesztője) műsorban. Megismerkedhettünk Afrika sportjával, ahogyan egy magyar edző látja, akinek gyerekkora óta ez a világ az álma — aztán hallhattuk Szepesit, minden idők legnagyobb sportriporterét, aki az NSZK-ban se marad rest, ha sportról van szó. Hétről-hétre halasztga. tóm, egyszerűen úgy érzem, a feladat lehetetlenségével nem is tudok megbirkózni. Mármint azzal, hogy összeszámoljam akár egy hét, vagy egy nap alatt mennyiszer szolgálja hallgatóit, mivel a rádió. Mert sok önálló és részműsora igenis: közönségszolgálat. A hallgató érdekében elmondják reggel, milyen az idő,1 s mi várható az napra, közük, milyenek az útviszonyok. Rövid orvosi tanácsaikban az egészséges életmódot szolgálják. Az Űt- közbent, az autósok, kirándulók műsorát akkor is érdemes meghallgatni, ha az ember éppen a négy fal közé kényszerül. A hétvégi műsorajánlatok is hasznosak. — Hát ezeket nem tudnám megszámolni, szám szerint elmondani, hogy hány van. Talán nem a szám a lényeg. Az, hogy egyre több, jobb. Változásokról: mintha a február túl sok változást, vagy változtatást hozott volna már eddig is. Ahogy észrevettem a múlt héten, néhány megszokott ifjúsági műsor — így a Tájoló, a Diáktarisznya, a Tanműhely és a Falusi randevú — beleolvadt' egy újba, amely hetenként három délután szólal meg. Ötödik sebesség a címe. Nos, az első kettőt kicsit lassúnak éreztem, vontatott- nak. Kb. második sebességűnek. .. A legközelebbi bizonyára jobb lesz. . <SJ) Jászberény és Pórtelek is messze van az őrháztól. A legközelebbi tanya két kilométerre, a szomszéd őrház, a meggyespelei alig közelebb. A sárga falú házikó, mint aprócska sziget bukkan elő a sártengerből. Csendes, életnek nem sok -jelét látni. Két pályamunkás közeledik, bevárom. — Ismerik Lukács Lászlót? — Ismerjük, itt ebben a vasúti őrházban dolgozik ... illetve, hát dolgozott. Most már nincs itt. Talán Berény- ben. — Elment? — Vitték. — A családja? — Az asszony Pusztamonostorára költözött a nagyobbik gyerekkel. — És a kicsi? — A Marika? Nem tudom, él-e még, vagy meghalt tán? A megyei kórház gyermek- osztályán az üvegezett fülkében csendesen alszik. Kis kopasz feje megbillen, oldalra fordul. A nyakszirtcsontja fölött félkörív. A műtőkés vágta barázda jól összeforrott. Mint sebészi munka, akár szépnek is mondható. Az öthónapos gyerek koponyáján inkább: ijesztő. A főorvos a tényeket sorolja. — A koponyacsont alatt az agyvelő kemény burkáról kellett leszívatni a felgyülemlett vért. Hogy az ütés mit okozott, milyen későbbi következményeket idézett elő, még nem tudjuk. A gyerek megmaradt. Él. Az indulatokat kívül rekesztő beszámoló: többnapos küzdelem szűkszavú jegyzőkönyve. Az anya azon a decemberi éjszakán, amikor a szirénázó kocsi bevitte Marikát a kórházba, ott virrasztóit mellette. Az apa másnap a rendőrségen első mondatában arról kérdezősködött, „hol csavargóit” az asszony. Később az is érdekelte, mi van a gyerekkel. Azóta már tudja. De azóta már arra is rájött, nem rajta múlott, hogy Lukács Mária öthónapos csecsemő életben maradt. Most nyugodtabb lehet, nem hallja a gyereksírást. Azt az idegesítő gyereksírást! Borzasztó idegesítő tud, lenni, amikor egy ilyen semmi emberke bömböl. Az embernek szétveti az agyát, ölni tudna olyankor. Különösen, ha az ember: részeg ember. Olyankor felkapja az autószifont és teljes erőből odavágja ... Valahova. A falra, vagy hova is? Ki tudja. Azt se merre pattan? Ebből baleset is lehet. Vagy nem egészen ebből? Félénk, bizonytalan tekintetű, hirtelen nevető, hirtelen komoruló vékony fiatal- asszony. Fehérbőrű kis vasgyúró, csillogószemű tündérkirály bújik a szoknyájához, Lacika, a nagyobbik gyerek. Két és fél éves múlt. (Nyomozó: Mennyi idős volt a kisfiú, amikor a piszkavassal megverte? Lukács László: Egyéves, tisztelettel jelentem. Nyomozó: És az a pofon, hogy is volt? Lukács: Hát, tisztelettel, az ... hogy is, tán kétéves lehetett? Az asszony erőszakkal elcipelt, menjünk el az anyóshoz. Az úton rámjött az idegesség, mert a gyerek sírt. Megcsaptam. Nyomozó: És vérbeborult a gyerek szeme, és felrepedt a szája, ugye? Lukács: Igen, tisztelettel.) Nézem a kis embert. Nem tudok kérdezni. Később sem, mikor a szorítás a torkomból elmúlt. Megelőz az asz- szonyka anyósa, Lukácsné. — Maga ügyvéd? Nem kell, mi már fogadtunk. Mondom, ki vagyok. — Nem kell ide semmiféle újság, meg szenzáció. Maguk azt akarnak, szenzációt, de itt nem kereskedhetnek. Megtörtént, ezen már nem segíthetünk. Nem a fiam az oka. A haverok. Az ital. Nem újság kell ide, hanem tízezer forint. Az segítene. Egy kis kenés. — Én csak a menyétől akarom megtudni, hogyan történt? — Azt maga csak ne akarja. Nem mond az semmit! — Asszonyom, dolgozni szeretnék, kérem hagyjon magunkra. — Itten maga ne dolgozzon. Te meg hallgass! Az anyós vésztjósló oltalma alatt sínylődő fiatalasz- szony segélykérő tekintetét látom a becsukódó ajtó nyílásán át. Azt hittem, eltévesztette a nevet a rendőr, s a brutális apa helyett rágógumi lopáson ért kamaszt vezetett elő. Gyerekarcáról látványos szánom-bánom ártatlanság sugárzik: — Nagyon szeretem a gyerekeimet. — Komolyan mondja? Padlóra bukik a tekintete. A plafonra szalad, mint a leckemondó jó tanulónak, amikor a decemberi napról kérdezem. — Elmentem biciklikülsőt venni. Ittam is. Amikor hazatértem, piás voltam. Nekifogtam szerelni, de az asz- szony nem hagyott cibált, menjek be aludni. Bedühödtem, belerúgtam a kerékbe, hogy a küllők kitörtek. Bent megint dulakodtunk, aztán én, mert a gyerek nagyon sirt, az ajtóban állva bevágtam az autoszifont. Az biztos gellert kapott a falon és ráeshetett, megüthette. — Hanyatt feküldt a gyerek? — Igen. — A sérülés hátul volt. — Hát... Ha nehezen is, de eszébe jutott, hogy a csecsemőt a ruhácskájánál fogva felemelte és visszaejtette a kocsiba. A helyszínelő rendőrök az autoszifont a kocsiban találták meg, ott ahová a picit ledobta. — Miért bántotta a gyerekeit? — Idegesített a bőgés. Piá- san mindig ... Rendszeresen ivott, így ismerték a környéken is. Munkahelyén fegyelmije is volt az ital miatt. — Ide figyeljen, én megvetem magam. Ha kiszabadulok, csak egy dolog lesz az életemben: a gyerek, nagyon szeretem a gyerekeimet. ___ 99? I griczi Zsigmond Kísérletező diáklányok A szolnoki Varga Katalin gimnázium dcémiai előadó termében szinte majdnem minden órán kísérleteket végeznek a diákok. Képünk a kémia tagozatos IV. B. óráján készült, a leendő vegyészek a savbázis reakciókat tanulmányozták VÁLASZTÁS ÉS HŰSÉG Jahn Ferenc születésének évfordulóján Az „ideológiailag” és gyakran nemcsak ideológiailag ellenálló szellemi tábornak volt kiemelkedő alakja dr. Jahn Ferenc, az orvos, a kommunista forradalmár és társadalomtudós. Ha életéhez vezérszavakat keresnénk, ezt kellene leírnunk: választás és hűség. Jahn választott későbbi hivatása és az egyházi karrier között (vallásos katolikus családja ide szánta); polgári orvosként elérhette volna a -maximális szakmai sikert, s a „baloldalon”, ha megmarad szociáldemokratának, esetleg kommunista szimpatizánsnak, ha beéri azzal — amit a sematikus megemlékezések emelnek ki a tevékenységéből —, hogy a „szegények orvosa”, úgy életét átmenthette volna a „jobb időkre”. Jahn doktor azonban a kommunista forradalmár életútját választotta, s ahhoz haláláig hű maradt. Jahn munkásságának legtermékenyebb, legjelentékenyebb korszaka a 30-as évek közepén kezdődött. Ö is egyike volt — mind tudományos publicisztikai, mind poütikai tevékenységében — a népfront-poütika hazai úttörőinek. Aligha véletlen hogy szoros barátság fűzte az ugyanolyan irányban tájékozódó József Attilához. Egyik vezetője lett a kispesti MSZDP szervezetnek. 1939-ben bekapcsolódott a KMP hazai újjászervezésének munkájába, s ezért 1940 tavaszán letartóztatták. Mesterien konspirált, s ezért 9 -napi börtönnel „megúszta”, de az ügyből kifolyólag kizárták a képviselőtestületből, majd az orvoskamarából, s így orvosként nem dolgozhatott. A kiszabott börtönbüntetést 1943-ban „ülte le”, de előtte, s ki- szabadulása után is folytatta illegális pártmun-káját. Magyar- ország német megszállása után ismét letartóztatták. Ezúttal sikerült -rábizonyítani, hogy irányítója volt egy ellenállási csoportnak, amely gyógyszert és fegyvereket gyűjtött, illetve továbbított a jugoszláv partizánoknak. Hosszas kínzások után, amelyet forradalmárként viselt el, 5 évi börtönbüntetésre ítélték. A magyarországi börtönök politikai foglyaival 1944 novemberében Németországba, Dachauba hurcolták, s ott halt meg, valószínűleg 1945 április végén. Február 7-én lett volna 75 éves. K. J. FILM JEGYZET n ka KÍVÍC7Pm Wolkswagen, lUlflaLCIII behozom ócs_ kávás — mondja megrökönyödve a vámtiszt és hitetlenkedve csóválja a fejét. Végül éppúgy helyreteszi magában az ügyet mint később mások is: „ez az ember nem normális”. Mert normális-e valaki, ha nyugaton járva mindenét pénzzé teszi, eladja azt, ami ma nálunk sokak szemében a legfőbb érték: a kocsiját. Mindezt pedig teszi azért, hogy—megmentsen az ország számára egy rozsdás kardot, egy bizonytalan értékű nemzeti kincset. Egy kardot, ami által egykor porba hullt Frangepán Ferenc és Zrínyi Péter feje és amire egy bécsi aukción licitálnak unatkozó milliomosok, sznob műgyűjtők, akik nemhogy Frangepánról, de talán Magyarországról sem hallottak még. Előlük orozza el a kardot egy magyar turista, Böjti Sándor és hozza haza gyanútlan büszkeséggel — megkezdve véget nem érő kálváriáját. Ez tehát az ötlet, mely Jékely Zoltán „A 272. tárgy leírása” című verséből ered. Dömölky János, a rendező jó szemmel látja meg benne egy film lehetőségét. Csur- ka István, a szatíra hazai mestere pedig megírja a forgatókönyvet. Siker.l elkerül- nia az ilyenkor felbukkanó csapdát, a kézenfekvő, ám igénytelen megoldást: nem fújja, dagasztja óriásivá az ötletet megtöltve a filmvígjáték hagyományos unalomig ismert fűszereivel. * Az alkotókat persze nem egy vasdarab sorsa izgatja. Ez csak ürügy annak bemutatására, micsoda galibát okozhat, ha egy eredeti, önálló cselekedet a merev ügyintézés, a gépies hivatalnokhozzáállás, a gyáva tehetetlenség malomkerekei közé kerül és számító manipulációk kiszolgáltatottja lesz. Csurka és Dömölky mindenütt végighordozza „véres kardját”, ahol „lecsaphat” mai társadalmunk ellentmondásaira gyengeségeinkből, hibáinkból fakadó — tehát elkerülhető — visszásságaira. Dömölky János abban a műfajban próbál szerencsét, amitől gyakorlottabb kollégái is ódzkodnak. Filmvígjátékot, pontosabban szatírát, rendez legalábbis erre utalnak, ezt az utat mutatják a kezdő képsorok. Csakhogy a rendező nem követi a magaszabta irányt, hiányzik a megvalósítás következetessége. Mert végül is bármilyen szabályokat felállíthatunk, de ezekhez tartanunk kell magunkat, csak a kezdetben felvázolt kereteken belül mozoghatunk. Kétségtelen, hogy a szatíra hajszálvékony szálon ingadozik komikum és tragikum között, de ez még nem jelentheti a kettő mechanikus váltogatását. Dömölky filmjében viszont a tragikus hangvételtől a kabarétréfák „jó bemondásáig” a legkülönbözőbb eszközök váltakoznak az ötletszerűen egymás mellé dobált jelenetekben. Arcunkra fagy például a mosoly, amikor váratlanul Latinovits jelenik meg egy tévé-képernyőn és szavalni kezd. A rendező szándéka ellenére meghatódunk József Attila versén. Kiesünk szerepünkből, már nem kívülállóként nevetünk vagy bosszankodunk, hanem együttérzünk. Ezt pedig egy jó szatíra szabályai nem engedik meg. Ezek a jelenetek megbontják az egész mű egységét, lassítják tempóját. Az ötletes kezdés után csak a befejező részben — Böjti Sándor szánalmas megdicsőülésekor — kap ismét lendületet a film. Az elfelejtett, sőt eldobott kardot újra felfedezik és óriási parádéval, hegyeket-mozgató szervezéssel „az ország asztalára” teszik. Az undorítóan simulékony, frázis-pu- fogtató riporter mondja ezt elérzékenyülten, amikor kétségbeesetten faggatja Böjtit, a „nemzeti hőst”: — Ugye megérte? Böjti vár, tétován, menekülést keresve néz, aztán gépiesen kiböki: — Természetesen, kérem szépen. Itt a legsikerültebb a film, pergő, szellemes a műfaj hazai legjobbjára, a „Szandi- Mandira” emlékeztet. Kár, hogy csak az utolsó harmadról mondhatjuk ezt. H főszerepben mekel. A legvontatottabb jeleneteken is átsegít bennünket, érzékeny arcával, kezével minden rezdülést érzékeltetni tudó játéka. A többi szereplő teljesítményén viszont nagyon érződik a meghatározó, egységes látásmód hiánya. Talán csák Lukács Sándor tévériportere, illetve Szilágyi Tibor és Tordy Géza újságíró-párosa talált rá a szatíra sajátos kifejező eszközeire. Zsombolyai János kamerája meglehetősen lustán, ötlettelenül követi az eseményeket. Bérezés László
