Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-09 / 7. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. január 9. A pályaudvaron dolgozunk. Síneket és talpfákat cserélünk. A munka nehéz és kínos: gyorsaságot, s egyben pontosságot és figyelmet követel. Körülöttünk sétálgató utasok jönnek-mennek. A kis faluban minden nadrágos ember minden kereskedő és tisztviselő ismerős az állomásfőnökkel, tehát senki sem mondja nekik, hogy tilos a sínek közé, á vonat késik, s lyok különben mindig és mindenütt csak az emberek egyik részére vonatkoznak. Az utasok hát bejönnek a sínek közé, a vonat késik, s ők unják magukat. Karjukon a feleségük, akit kötelességük a várakozás bosszantóan unalmas perceiben minden lehető módon szórakoztatniuk. Odajönnek hozzánk. A férj tekintélyes fűszer-, rő- fös, és mindenféle kereskedő, ö nem alakítja a valóságot, csak cseréli. Ezért nem is sokra becsüli. Az alakítás élményét, a jól sikerült munka feletti örömöt nem érez. ó csak a sikerült csere, a jó tipp, a nyereség feletti örömöt érzi. Egyébként magas, jól öltözött, tekintélyes úriember. Halkan gömbölyödő pocakján / aranylánc fénylik, nagy, dülledt toka, szemei élénken pislognak, örökké vizslatnak, s nem állnak meg rajtunk sem. Nézi, de nem érzékeli, hogy mit csinálunk. Annál inkább a felesége, a nagyságos asszony, ö már ismeri az alakítás, a teremtés örömét, ö ruhákat, befőtteket, süteményeket és ebédeket szokott teremteni. Sajnos, többnyire csak mint parancsoló van jelen, s a kínlódásokért, a sikertelenségekért nem önmagát, hanem a cselédeket okolja. Azok harapják meg az ujjaikat, azokat égeti meg a tűz, ők ütnek rá a körmükre, s a nagyságos asszony ráadásul úgy vigasztalja őket, hogy „maga egy hülye!” így valójában mindig kielégítetlen marad a cselekvés-éhsége. Ezért ki- bírhatalan zsarnok úgy a férjével, mint a cselédeivel szemben. De ő ezt nem tudja magáról. Egyáltalán semmit sem tud. Nem tudja, de nem Is látja, hogy mi úgy nézünk rá, ha egyáltalán ránézünk, mint egy ellenségre. Velük van a gyerekük is. 8—10 éves fiú. örkké kérdez. Egyáltalán, az úrigyerekek nem is gyerekek, hanem kérdezőgépek. A parasztgyerekek viszont nemigen kérdeznek. Azok bámulnak, jól megnéznek valamit, s azután utánapróbálják. Holnap már beépítik a látottakat a játékaikba. Ez azonban sohasem fog beépíteni semmit. Ez csak kérdez: Apu, miért rontották el a síneket? Apu, most már hol megy el a vonat? Apu, hol vásárolják a síneket? Apu, az a nagy kalapács miből van? Apu, miért festik feketére a fákat? Apu, ezek az emberek hova mennek, ha majd jön a vonat?. .. és így tovább a végtelenségig. Apu higgadtan, pár szóval válaszol, a boltban és a családban ő a fő mindentudó. Neki értenie kell ezekhez a dolgokhoz is. A válaszai minket dühítenek: vannak bennük helytállók, vannak mellébeszélők, de vannak buta válaszok is. ök persze nem veszik észre, hogy minket bosszant a jelenlétük, és a buta locsogásuk, vagy akár a hallgatásuk is. Csak néznek, néznek bennünket, mint valami ismeretlen állatfajt. Közben mi persze dolgozunk, és úgy teszünk, mintha nem is ügyelnénk rájuk. De itt-ott összevillan a szemünk, és gonosz praktikákkal próbáljuk elriasztani őket. Egyik-másik megcsikordítja a lapátot élével visszafelé a sínen: kibírhatatlan hangot ad. Ordító hórukkolással továbblendítjük a kidobott síneket és talpfákat, mint kellene, hogy hátha a szétpattanó kavicsok közül egy közibük vágna, csak úgy véletlenül. Ez azonban nemigen sikerül. A valóság alakítása, a munka olyan izgalmasan érdekes, hogy a bámészkodók nem könnyen tágítanak. S ez megzavar bennünket. Teremtő munkásokból át kell alakulnunk színészekké, akik a világ számára játszanak. Elveszítjük a biztonságunkat, s a munka gyors és biztos menetéhez szükséges felkiáltásokat és ritmusokat is. A becserélt sínt nagy kínnal illesztjük a helyére, semmiképpen sem akar passzolni, hosszabb, mint lennie kellene, azonkívül görbe is. Elakadunk: mi van evvel, hiszen pontosnak kell lennie! Majd jön az előmunkás. aki nem áll a bámulok szuggesz- tiója alatt, mert folyton jön- megy egyik csoporttól a másikhoz, ő nem színész, hanem rendező és nincsen lámpaláza. — Nem látjátok — kiabál ránk —, hogy az a másik oldalra való sín?... Kanyarban vagyunk... Nem csudálnám, ha most csinálnátok először! — mondja szemrehányóan, s diadalmas tekintetet vet a bámészkodókra, amelyben az van hogy „lássátok, ez vagyok én, nálam nélkül nem érnek ezek semmit!” S ez bosszant minket, mert csak mi tudjuk, hogy ő mit is ér. De baj még ezután is adódik. A kibontott és meglazult vagy kicserélt talpfákat alá kell verni, hogy keményen álljanak a vonatok alatt. Az aláverésnek van valami sajátos taktusa, amely úgy hangzik, hogy: tu-ta-ta-ta-ta. Ezt a taktust nem könnyű megtanulni, de ha megtanulta az ember, könnyen megy a munka. Ez szükséges hozá. De ha nézik, akkor az ember nem tud olyan egyszerűen beleütni, s ez bosszantó. Mások a hevedereket illesztik fel, a síneket kötik össze. A hevederek nem illenek össze, a csavar nem megy át a lyukon. Ha kalapáccsal odaüt az ember, lehúzza a menetét, s akkor meg az anyacsavar nem megy rá. És ha nagy kínnal mégis ráment, akkor az ember elkezdi a csavarkulccsal húzni, mégpedig mivel nézik, bűvészi ügyességgel és gyorsasággal. A kulcs persze kopott és nagy a csavarra. Lemarja a sarkát, s aztán körülszalad rajta. Az- ember megadja az erőt, és a semmibe szalad a kulcs. A kezét hozzácsapta a sínhez, leütötte a bőrt, vagy fekete vérhólyagot kapott. Most a sínhez kellene vágni a kulcsot, és káromkodni egy égreszállót, de nem lehet, ne lássák a bámészkodók, hogy milyen ügyetlenek vagyunk. Avagy a szeghúzó vagy a tyrefond-csavarkulcs tízszer egymásután lepattan a szegről és a tyrefond-csavarról, s az ember nem szidhatja nyugodt lélekkel és elszabadult káromkodó fantáziával a gazdáját, az államot és minden közbeeső hatalmat, amely bűnös a rossz szerszámokért: nem. mert bamba civilek állják körül, akik a sikertelenségért az embert röhögnék ki. Végre bejön a vonat a másik vágányra, s a bámészkodók elmennek; mi magunkra maradunk. S ekkor azon mulatunk, hogy mit is kellett volna velük csinálni. Rábillenteni egy sok mázsás sínét a lábujjaikra csak úgy véletlenül, kidönteni a kátrányos- ibriket, s a szétfolyó kátrányra rádobni egy ócska talpfát, csak úgy loccsant volna széjjel. Befröcskölte volna a nagyságos úr hófehér ingjét, s a nagyságos asszony rózsaszín blúzát, de még a képüket és a nyakukat is úev, hogy leette volna róla a bőrt. Ilyen gonosz kívánságokkal fizetünk meg a jóakaratú érdeklődésért. Meg olyannal, hogy szeretnénk magunk mellé venni ezt meg azt az urat egy kissé, a kátrányos talpfákat fogdosni, a nehéz, rozsdás síneket emelgetni, s krampácsolás közben meg- egyengettetni a derekukat. Biztosan nem kívánkoznának többet bámészkodni a szegény ember kínján... (1936) Nyolcvan éve 1837. január 6-án született Veres Péter. Ebből az alkalomból közöljük a fenti részletet, Munka közben clmü novellájából. DONATH GYULA RAJZA Héra Zoltán Nem ti Nem, nem ti, szavak vak nimródjai, pusztában sose hált, tüskébe sose tört, kígyófészkeken nem aludt, aranybojtorjánt nem álmodott, lombnyelven mutogatva se tudó, tűznyelven soha meg nem tanult ingyenigézők, teljes vak vajákosok. nevemben, nyomomban nem ti. Siratnak engem igazán mások, galambtetők, ciripes árkok, bodobács tavaszon, veresben, aljak, Luca-december ködjén koroméj-varjak, karvalyszomszédság fészken célozott csibék, sötétült délben vércseég. Siratnak igazán fias karámok, gidaszem-esték. csikószem-délutánok. Siratnak istálló labirintusa mélyén megláncolt könnyes nagy bikaarcok. Nem az a hang. nem a ti hangotok. Bömbölve értem: királyszarvasok. Jelentve végem: bíbor kakasok. Temetve kedvem: rigó-hangosok. Süvöltve engem: márványkórusok. S ők, a percre meg nem állt kezek, követ jajdítók, égen füttyösek, fölriva értem fagyok sínjével, hóhuzalokkal s pokol benyelte, pokol fölcsapta robajokkal. Hánt szikrát, jeget lövöldöz, jár vízen, csillagokon, magvasabb mint a fa, számosabb mint a szó: halála nincs nép! Hagyjatok odahalnom. ziráky Ede, akkor már két éve élt állandó szerződés nélkül. Alkalmi felada______ tokból, amolyan „s zabad-úszó” módra tengett a színészi pályán. Kis szerepeket játszott a filmnél, tv-ben, rádióban és egy brigádműKözben több színháznál ajánlkozott sikertelenül. Utoljára a Nagy Színház igazgatójának írt, ezért hát nagyon kapóra jött a váratlan találkozás Perc Adorjánnal. A híres Perc Adorjánnal. a Nagy Színház vezető színészével, akivel jó néhány ezelőtt osztálytársak, barátok voltak a főiskolán. Egy presszóban találkoztak. Sziráky már fizetett és éppen menni készült, amikor feltűnt az ajtóban Perc Adorján.- Fehér irhabundát viselt, talán a februári latyak ellensúlyozására és in- kognitóját védve a kandi rajongóktól, napszemüveget. Ahogy észrevette Szirákyt. úgy robogott felé kitárt karral, mintha csak tegnap váltak volna el. Sőt úgy, mintha egy rangos külföldi film- fesztiválról hazaérkezett Szirákyt üdvözölne, aki elnyerte a legjobb színészi alakítás díját és most elsőnek sietne hozzá gratulálni. — öregem — döngette a hátát —. te drága ősz öreg bölény: Te vén ordas, te csavargó! Így kell összetalálkoznunk, ilyen véletlenül, ilyen esetlegesen?!... Hát már elfelejtetted a sírig hű Perc Adorjánt?!... Soha egy telefon, soha egy bekukkan- tás a Nagy Színházba, hogy legalább a pofádat lássam?!... Ezt a kedves, ráncos. löttyedt csúnya pofádat?!... Szégyelld magad! Perc Adorján ekkor már letelepedett Sziráky mellé. Kigombolta a bundáját, meglazította a sálját és a napszemüveget letette az üres kávéscsésze mellé. — Csak egy pillanatra ülök le — nézte elérzékenyülve a másikat —, mert sajnos várnak a filmgyárban. De mit bánom én! Dűljön össze az egész rohadt kóceráj, ha én veled találkozhatom. Űris- ten, mikor is találkoztunk mi utoljára? feltét nélküli babfőzelék mellett tárgyalták meg pillanatnyi helyzetüket. Természetesen kitért arra is, hogy írt a Nagy Színház igazgatójának. — Ha esetleg — nyögte — szólnál néhány szót az érdekemben ... hiszen ismersz ... tisztában vagy a képességeimmel ... Perc Adorján szigorúan leintette. — Elég! Ne többet! Ezt kérned is felesleges! Neked már régen Pesten lenne a helyed. Olyan tehetséggel, amilyen neked adatott, megdöbbentő, hogy ilyen szemét módon gazdálkodtak. De te vagy a . hibás, már régen szólhattál volna!... Úristen, belezöldülök. hogy te szerződés nélkül, míg körülöttem, az a temérdek marhahólyag! ... — Még egy konyakot?... — kockáztatta meg Sziráky, mire Perc elkeseredve legyintett. — Nem bánom. Annyira megdöbbentett az állapotod, hogy most egyszerűen muszáj inni. Igen, muszáj! Ezt másképp nem lehet elviselni. Szegény öregem, hát ez... ez valami rettenetes... De most már vége! Vedd úgy, hogy már a kezedben a szerződés! Szirkákyval aznap fel lehetett volna súroltatni az egész várost és összesepertet- ni az eldobált borítéksorsjegyeket. Áldotta a percet, melyben összetalálkozott Perc Adorjánnal. Szégyellte. hogy sokszor karrieristának tartotta és hajlott azok véleményére. akik egy nagy patkánynak tartották. Most legalább saját maga győződhetett meg minden rágalom valótlanságáról. — Nagyon régen — mondta Sziráky és gyorsan két konyakot rendelt. Ingre dugott el ugyan kétszáz forintot, a lévéltárcájába, a zálogcédulák mögé. dehát mit számít ilyenkor egy ing! — Csak a kedvedért — emelte a poharat Perc Adorján. mikor eléjük tették a konyakot —, mert sajnos vezetek. Dehát bánom is én most, ha elkapnak a zsaruk, ha nekimegyek egy hirdetőoszlopnak. ha a világ összedűl ... Semmit se bánok! Az a fontos, hogy látlak végre te hűtlen bitang, te!... Most pedig beszélj magadról! És Sziráky beszélt. Boldog önfeledtséggel, szinte gyónva mondott el mindent Perc Adorjánnak, azzal a régi főiskolás őszinteséggel, ahogy valamikor a Bástya étteremben két pohár sör és egy És Perc Adorján csakugyan szavának állt. Már másnap beszélt az igazgatóval. — Dirikém — kezdte —, tudod, hogy nem szeretek személyes problémákkal előhozakodni. de most kénytelen vagyok. Múltkor ugyanis elkapott egy Sziráky nevű kollégám és azóta nincs nyugtom ettől a fickótól. Állandóan rágja a fülem, hogy beszéljek az érdekében. — Ki az a Sziráky? — Színész. Amolyan jámbor mesterember a pályán. És most azt vette a fejébe, hogy ide szerződik... állítólag írt is neked ... Sziráky !... várj csak... igen, igen, Ede ... Sziráky Ede... — Ja, most már tudom — bólintott az igazgató — rémlik, hogy írt egy ilyen nevű színész. — Gondolhatod — ráncolta a homlokát Perc —, nekem milyen kellemetlen. Valamikor évfolyamtársak voltunk a főiskolán és persze ez elég jogcím, sajnos, hogy belecsimpaszkodjanak az emberbe... De mit tehetek? ... Miképpen magyarázzam meg egy fellegekben járó szerencsétlen kis flótásnak, hogy a Nagy Színház végül is nem szeretetotthon, ide nem lehet csak úgy bekéredzkedni?!... Még azt találná hinni, féltékeny vagyok!... — Mit akarsz ebből kihozni? — nézett rá az igazgató. — Idevenni úgysem tudnám... — Idevenni?! Ugyan! — tiltakozott megrökönyödve Perc Adorján. Eszembe sem jutott, hogy erre kérjelek... de, szeretném ha valahogy finoman ... emberségesen ... igén, ez a jó szó... emberségesen utasítanád el... Esetleg írd meg neki, hogy tisztába vagy a képességeivel és nagyon sajnálod, amiért státusznehézségek miatt... stb... stb ___ mert kérlek, m égis csak az osztálytársam volt! És alapjában véve nagyon rendes gyerek, akit csak sajnálni tudok, hogy ennyire nincs tisztában a realitásokkal. Az igazgató megígérte, hogy emberségesen utasítja el és Perc Adorján megnyugodva harsoghatott a telefonba, amikor megállapodásuk szerint, néhány nap múlva felhívta Szirákyt: — Megnyomtam a dolgot öregem! A fickó lelkére csomóztam, hogy nekünk úgy kell egy Sziráky. akár a levegővétel. Kifejtettem a buggyantagyúnak. hogy ordító gazság tehetséges embereket kallódni hagyni akkor, amikor egy csomó kontár, mint a szú rágja, percegteti a színfalakat! Szóval én mindent elkövettem öregem, most már csak azon a bazaltfejűn múlik... De agyoncsapom, ha nem szerződtet! Esküszöm, hogy agyoncsapom! — Kösz, öregem... — hebegte Sziráky a könnyeivel küszködve — és én még azt hittem... Nagyon köszönöm és nem is tudom mivel... mivel hálálhatom meg ezt a... Q rült vagy! — dör- rent Perc Adorján. Gazember lennék, ha nem tennék meg érted mindent!... És fel a fejjel! Jövőre már ott leszel te is nálunk. Szó van róla, hogy újra kihozzuk a Bánkot... Megpróbálom elintézni, hogy te légy Petúr!... Nem, nem. inkább Tiborc... Sokkal hálásabb szerep! Sziráky sokáig bámulta a visszaakasztott telefonkagylót és úgy támolygott ki a fülkéből, hogy még a visz- szapottyant érmét sem tette zsebre. Ennyi jóság teljesen levette a lábáról. És szívében újra több mázsa hit és több tonna remény halmozódott fel az emberek iránt.
