Szolnok Megyei Néplap, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-01 / 284. szám

1976. december 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szen­vedély Martincsek Gábor felvétele Stúdióavatás Hát megtörtént, amire né­hány évvel ezelőtt még gon­dolná iß alig mertünk, való­ság lett:, tévéstúdiója van Szegednek és Pécsnek is. Az a/vaitás mindnyáj umik szeme előtt zajlott, mindkét vidéki televíziós műhely önálló műsorral tette le névjegyéta képernyőn. Ahogy szelleme­sen jellemezték önmagukat a pécsiek: alighogy megszü­lettek, máris beszélni kezd­tek. Persze korántsem hiba nélkül. A bemutatkozás a mediterrán pannon táj kép­viselőinek sikerült meggyő­zőbben, a Dél-Alföldet rep­rezentáló szegediek bizony még csak dadogtak, sok-sok hibával szólaltak meg a te­levízió nyelvén. A pécsiek azzal is inkább elnyerték a rokonszenvün- ket. mert odaálltak a kame­rák elé, magúk készítették riportjaikat, még ha a ren­dezés munkáját vendégre, a nagy gyakorlatú Eck T. Im­rére is bízták. De legalább közülük néhány munkatár­sat személyesen is megis­merhettünk! A szegediek er­re nem vállalkoztak, csupán bemondónőjüket állították a képernyőre, ők maguk in­kognitóban maradtak, áten­gedték a terepet teljes mér­tékben Antal Imrének, aki viszont tőle szokatlan mó­don csak felszínes, helyen­ként sete-suta beszélgetések­re tudta rávenni — maga is eléggé szőrmentén érintve a dolgokat — a szép számú meghívottakat. Reményte­lén vállalkozásba fogtak — mind mennyiségileg, mind pedig tartalmilag. A Vihar­saroktól Kalocsáig fogták át szélességben a tájat és vala­mi eltökélt makacssággal akarták bizonygatni, hogy a dél-alföldi ember valamifé­le sajátos teremtménye a vi­lágnak. A tájjelleg efféle erőszakos igazolása már most induláskor felveti a vi­déken élő stúdiók esetleges szellemi provincionalizmu- sának veszélyét: nem akkor töltik be ugyanis hivatásu­kat szervesen, ha körzetüket, mint egy rezervátumot fog­ják fel, hanem ha a sajátos­ban azt sikerül felmutatni- ok, ami egyetemlegesen em­beri és nemzeti: az épülő új társadalom lényeges tulaj­donságait. A pécsiek ezt már jól értik. Azt mutatták fel szűkebb hazájukból. ami összeköti őket az országgal. Egyetlen lépésből persze ko­rai lenne megállapítani, hogy milyen lesz majd a járásuk, s ami ennél is fontosabb, a tartásuk: egy biztos, olyan lehetőség teremtődött meg általuk, ami segít megnövel­ni a vidék szellemi rangját, s csökkenteni a főváros je­lenleg kialakult szellemi túl­súlyát, pontosabban általuk a főváros és a vidék közötti távolság mindenképpen rö­vidülni fog. A stúdióavatás ezért örvendetes esemény. Szovjet est A hét másik eseménye: a Szovjet Televízió önálló est­je, vagy még inkább napja, hisz délután fél öttől késő estig, csaknem hét órán át kalandozhattunk a Szovjet­unió valóságában, a szovjet művészet birodalmában. A színes összeállításból külön is kiemelnék két alkotást, Gladkov regényének film­változatát és az Efrosz ren­dezte Fantáziát. A Cement, amelyben az élet újraindu­lásának hősi erőfeszítéseit ábrázolja az író, filmkocká­kon sem veszítette el nemes pátoszát — ami talán a mai nézőnek olykor kissé idegen —, de ami az újabb filmfel­dolgozás erényeit illeti — ki tudja hányadik változata ez a nagy sikerű regénynek — sikerült felvillantani a jelle­mek rajzában (kitűnő színé­szi játék!) az új gondolko­dású ember kováesolódásá- nak emberi nehézségeit, küz­delmeit, s a nehézségeken diadalmaskodó ember derű­látását. A párttitkárt alakító Gromadszkij markáns voná­saival igazán emlékezetessé tette Gleb Csumalov alakját. A Fantáziában egy nagy formátumú rendezőegyéni­séget ismerhettünk meg; a különleges érzékenységű Ef­rosz, a szovjet színház egyik megújítója és „fenegyereke” egy rég volt szerelem felidé­zésének képeiben magas hő­fokú lírával ajándékozta meg a nézőt. Turgenyev köl­tészetét sikerült átültetnie a látványszépsée formáiba, a mozgás nyújtotta kifejezési eszközükhöz is folyamodva. Az egykori szenvedély meg- idézése — filmjében egyszer­re emlék és valóság. Efrosz korszerűen érzelmes. Egyéb­ként így együtt a Cement és a Fantázia szemléletesen bizonyította a szovjet művé­szet hagyománytiszteletét és újat kereső szenvedélyét, a szocialista művészet tar­talmi-formai gazdagságát. Ha mindehhez hozzávesszük a Taganka budapesti vendég­játékáról készített összefog­lalót, valóban elmondhatjuk: a kép, amelyet az est nyúj­tott: színes, friss és képze- letnyitogató­Röviden Hogy mi minősül játéknak a képernyőn, mi nem. azok után, hogy láttam a fiatal műszakiak és közgazdászok vetélkedőjének döntőjét, bi­zony problematikus. Nem vitatom, egy-egy milliókat érő műszaki gondolat elter­jesztése a gyakorlat­ban a képernyőn is „megér egy misét”. Csak ne tessék játékként elkönyvelni azt, ami nem áll másból, mint pályamunkákért kü­lönböző összegeket megaján­ló telefonhívásokból és ne­hezen érthető éteren keresz­tül lebonyolított beszélgeté­sekből. Valóságot játszunk, mondotta Bán János játék­vezető: én jobban örültem volna, ha a játék is valóság lett volna — nemcsak ígéret — a képernyőn. Csak dicséret illeti viszont az ökölvívást népszerűsítő vasárnap délben sugárzott riportfiilmet, amelyben a fér­fias sport sok oldalról vilá­gíttatott meg: az orvos, az író, a szülő, az edző szemé­vel szívesen, válozatosan, tartalmasán. Ügyesen kérde­zett Gyulai István, a gondos rendezés Fritz László mun­kája. PLATERO Platero kicsi, szőrös és sze­retetreméltó: külsőre olyan szelíd, hogy azt hinnéd gyap­júból) van, s nincsenek csont­jai. Szemei azonban kemé­nyen villannak, mint két fe­kete kristály. Kiüget a rétre, orrával lagymatagon simogatja, ép­pen csak érinti a piros, ég­színkék és aranysárga virá­gokat... Szelíden hívom: „Platero?” és vidáman oda­baktat hozzám, valami, nem tudom miféle, belső könnyed­séggel, s úgy tűnik, nevet közben. Mindent megeszik, amit kap tőlem. Szereti a naran­csot, a mandarint, a musko- tályszőlőt, az elcseppent méz­hez hasonló fügét. . . Gyöngéd és kényes, mint egy gyerek, sőt mint egy kis­lány, pedig belül kemény és száraz, mint a kő. Mikor va­sárnaponként a falu szélén sétálunk, én a hátán ülök, az ünneplőbe öltözött falusiak megállnak, úgy néznek ben­nünket. Magyar nevek Magyarország legújabb helységnévtára 3183 magyar város és község nevét sorol­ja fel. Tudvalevő, hogy eze­ken kívül számos magyar helységnév található a Föl­dön. Olyanok is, amelyeknek csupán hangzása magyar, de egyébként semmi magyar vo­natkozásuk nincs. Ilyen pél­dául az indiai Bihar, a szíri­ad Bab, az etiópjai Meder, stb. Azt azonban már keve­sen tudják, hogy találhatók magyar nevek a kozmosz­ban is. Hozzánk legközelebb a Hold „helységnévtárban” nyolc név hirdeti a magyar tudomány nemzetközi meg- becrü lését A Holld-beli kép­ződményeknek ugyanis ran­gos nemzetközi szervezet ado­mányozza olyan tudósok ne­vét. akiknek munkája valami módon kapcsolódott a csilla­gászalthoz, a fizikához, vagy a maitematikához A Hold térképén „névadó” Bolyai János, a múlt század egyik legnagyobb matemati­kusa is. Hasonló módon örö­kítették meg Eötvös, Lóránd, a nagy magyar fizikus, va­lamint a nagy ígéreteket ko­rán sírba vitt, fiatalon el­— Mintha acélból lenne. Igen. Acélból és a hold ezüstjéből. DIDERGÉS A nagy, kerek, tiszta hold velünk tart. Az álomba szen- derült réteken fekete kecskék imbolyognak a szederbokrok között... Valaki némán rej­tőzik a közelünkben... A völgy fölött végtelen nagyra nőtt mandulafa, virágoktól és holdfénytől havas koronája lebeg, mint egy fehér fel­hő... Narancsligetek átható illata ... Nedvesség és csend .. . — Hideg van, Platero! Platero, nem tudni, hogy a saját félelme, vagy az enyém készteti rá, vágtatni kezd. be­legázol a patakba, megtipor­ja a holdat. A kristálygömb összetörik, s csak nehezen rendeződik ismét egésszé. Platero pedig tovább ünet. enyhe lejtőn fut föl. mintha érezné a még elérhetetlenül messzinek tűnő boldoságot. nyugalmat, a közeledő falut. R BOLOND Fekete ruhámban, nazaré- nus szakállammal és fekete a kozmoszban hunyt magyar tudós. Izsák Imre emlékét, aki a világon elsőként állapította meg, hogy a Föld egyenlítője nem kör alakú, hanem elipszis. Az üstökösök közül jelen­leg három viseli magyar fel­fedezője nevét: az együk a Kulin., a másik — mivel hár­man egyidejűleg fedezték fel — a WLpple-Bannasconi- Kulün, a harmadik pedig, amelyet Lovas Miklós talált meg, az ő nevét viseli. Jelenleg körülbelül másfél tucat kisbolygónak van va­lamilyen magyar vonatkozá­sa. Tiszteletre méltó szám ez, ha figyelembe vesszük, hogy még 50 évvel ezelőtt is meg lehetett vásárolni a kisboly­gók elnevezésének jogát. A régi idők gáláns földbirto­kosad; pénzmágnásai, politi­kusai sokszor kedveskedtek azzal túlnyomórészt barátnő­jüknek — ritkábban leá­nyuknak és elvétve felesé­güknek — hogy egy-egy kis­bolygót az illető hölgy nevé­re keresztelitek. Így jött lét­re az a furcsa helyzet, hogy ma szinte nincs olyan női név, amely ne lenne megta­lálható a kisbolygók kataló­gusában. kalappal a fejemen ugyan­csak fura figurának látszód- hatom, amint Platero szürke, puha hátán zötykölődöm. Mikor a szőlőskertekhez érve áthaladunk az utolsó, napfénytől szikrázó, mészfe- hér utcákon, puffadt hasukat zöld, piros és sárga rongyok­ba rejtő, olajbarna bőrű, dús­hajú cigánygyerekek erednek a nyomunkba hangos kiabá­lással: — A bolond! A bolond! A bolond! ... Előttünk a zöldellő me­ző. Fent a végtelen, tiszta, sötétkéken izzó ég, szemeim — mennyire nem zavarja őket a lárma! — tágra nyílva habzsolják a megnevezhetet­len nyugalmat, az isteni, har­monikus derűt, amely a vég­telen horizontból árad. És a szérűskerteknél. mesz- sze maradnak a fáradtan li­hegő, elcsukló, fátyolosán szóló kiáltások; — A bo ... .lond! A bo ... lond! B TETŐTERASZ Te, Platero, sohasem me­hetsz föl a tetőteraszra. Nem tudhatod, milyen érzés, ami­V. M. Juan Ramon Jimenez Platero és én Erdei Ferenc emlékezete Emberül élt élet Országos szociográfiai konferencia Kecskeméten öt éve már, hogy Erdei Ferenc nincs közöttünk. Szi­gora, tekintete és tekinté­lye — amely egyszerre volt mérték és érték — hiány­zik. mondták többen is a kecskeméti szociográfus ta­lálkozón. A nagy ember, a zseni, ahogy a vitavezető Cseres Tibor nevezte Erdeit, azonban művei, politikai harcostársai, életútjának ta­núi és értő kutatói által, te­hát közvetett módon mégis jelenvaló és hatást gyako­rol. Mit- jelent ma nekünk Erdei öröksége, tanítása? Ez volt a konferencia egyik központi kérdése. A magyar társadalom fél évszázadával kell szembe­nézni annak, aki róla be­szél — hangsúlyozták az Erdei-kutatás néhány új eredményét is felvonultató referátumában Huszár Ti­bor. Széchenyi István mé­reteiben kell gondolkod­nunk ahhoz, hogy társada- lomlörténetileg politikailag és szellemileg befoghassuk mindazt, amit Erdei Ferenc véghezvitt. Szép. de konflik­tusoktól sem mentes életút az övé. Mindvégig szemé­lyes sorsként, egyéni gond­ként élte, tapasztalta meg a történelmet. Egykori mun­katársa és helyettese az ál­tala alapított Agrárgazdasá­gi Kutató Intézetben, Már­ton János elmondotta, hogy még a legkisebb funkció­ban sem volt soha felüle­tes, mindennel érdemben foglalkozott és mindenben , útmutatást is adott. Romány Pál az agrárköz­gazdász, Czine Mihály pe­dig a szociográfus Erdeit idézte, s a referátumok nyomán kialakuló vitában egy sokoldalúan árnyalt Er­dei-kép körvonalai bonta­koztak ki. Egy történelmi léptékben mérve is emberül élni akaró osztály és nép nagy fiáé, akinek minden cselekedetét szigorú erköl­csi tisztesség és következe­tesség jellemezte, aki min­dig tudta: mit miért vállal, aki döntéseiben mindig mellőzte a véletleneket és a konjunkturális szemponto­kat. Erdei volt az. aki a me­zőgazdaság kérdéseiben, kezdve a földosztástól a ház­tájiig. sorra kimondta a történelmi helyzethez és an­nak fordulópontjaihoz illő szavakat azzal- a meggyőző­déssel és úgy, ahogy Lenin­től tanulta: aki tudja a to­vábbi teendőket, és úgy in­dul el, annak hinni lehet. Innen az a bizalom és meg­becsülés, amely haláláig nö­vekvő mértékben övezte or­szágszerte a Veres Péter fo­galmazta, követelte guver- nementális gondolkodásmó­dot és cselekvőt megtestesí­tő Erdei Ferenc működését. Ez a páratlanul sokrétű, szenvedélyes tettvágytól és alkotókedvtől feszített pá­lya nem volt konfliktus- mentes. A kecskeméti kon­ferencia nyomatékkai mu­tatott rá, hogy itt nem a tudós-politikus-szépíró va­lamifajta szokványos mun­kamegosztási zavaráról van szó, hanem ennél sokkal mélyebb, alapvetőbb prob­lémáról, nevezetesen egy el­torzult szövetségi politika, egy szektariánus politika és egy megszenvedve kiküzdött politikai meggyőződés kö­zötti konfliktusról. S Er­deinek megint csak volt ereje és hite ahhoz, hogy élete egyik döntő kérdés- feltevésének —, hogy t. í. milyen széles szövetségi kombinációval kell a kom­munista mozgalomnak be­levágni a feladatok elvégzé­sébe — újbóli, most már a lenini normák alapján tör­ténő napirendre kerülését megvárja és megtalálja a neki megfelelő helyet az új időszak új tennivalói sorá­ban. Eközben csak önmagára nem maradt elég ideje. Annyi mindent kezdemé­nyezett, elindított, megszer­vezett, hogy önmaga meg­szervezésére már nem fu­totta. Ez is feladatvállalá­sai szolgálat-jellegét és sze­rénységét példázza. Talán ezért is munkássága bel­földön sem eléggé, a nagy­világ számára pedig még kevésbé ismert. Holott a ke­let—középeurópai társa­dalmi fejlődés megértéséhez nélkülözhetetlen, amit ta­nulmányaiban, előadásai­ban, könyveiben kifejtett és összefoglalt. Közös kötelességünk, hogy ezt a tudományos opust is­mertté tegyük — fogalmaz­ta meg a III. országos szo­ciográfiai konferencia részt­vevőinek közös 'gondolatát és szándékát Huszár Tibor. A „nyitány” már elhangzott Kecskeméten. Pálréti Ágoston kor odafönt mély lélegzet da­gasztja a mellett. amikor föl­érve a napégette szűk, kis fa­lépcsőn, az ember elmerül az ég kékjében, elvakítja a tég­lából épített ciszterna, me­lyet fehérre meszeltek, hogy áttetsző legyen benne az ösz- szegyűlí esővíz. Hogy elbűvöl a tetőterasz! A torony harangjai a mel­lemben zengenek, a szívem gyorsabban ver, messziről, a szőlőskertekböl csipetnyi ezüstös napfényt villant ide egy-egy kapa; minden az enyém ilyenkor: a környező teraszok, a gazdasági udva­rok, ahol elfelejtett emberek fáradoznak, végzik a munká­jukat — az asztalos, a kel­mefestő, a bognár — a kará­mok, melyekben a lombok árnyékfoltjaiban bikák és kecskék hűsölnek, a temető, ahonnan szomorú, fekete kis temetési menetek jönnek; ingben fésülködő, lompos, éneklő lányokat rejtő abla­kok; a folyó, egy soha meg nem érkező bárkával, magtá­rak, melyek között magányos muzsikus próbálgatja pisz­tonját . . . A ház, mélyen alattam, alagsornak tűnik. Milyen furcsa a kristály égboltnak a lenti, hétköznapi élet a sza­vak, a zajok, a kert; te Pla­tero, amint a vízgyűjtő me­dence tiszta vizéből iszol, vagy bolondos jókedvedben egy verébbel, vagy egy tek­nősbékával játszol. A KANÁRI ELRÖPÜL Egy napon a kanári, nem tudom, hogyan és miért, ki­repült a kalitkából, öreg volt már, egy halott nő szomorú hagyatéka, azért nem enged­tem el, mert féltettem, hogy elpusztul az éhségtől vagy a hidegtől, vagy megeszik a macskák. Egész nap ide-oda röpkö­dött a kertben a gránátalma- fák, a kapunál álló fenyőia és az orgonabokrok között. A gyerekek az erkélyről elme- rülten nézték a sárga kis ve­réb rövid repüléseit. Szabad volt, Platero, a rózsák közé ment pihenni, és egy lepké­vel játszadozott. Délután a tetőre ült és so­káig ott maradt mozdulatla­nul a lenyugvó nap sugarai­ban. Majd hirtelen, senki sem tudta, mikor és hogyan, a kalitkában termett. és már ismét vidám volt. Micsoda újjongás támadt a kertben! A gyerekek ugrál­tak, tapsoltak, kipirult, neve­tő arcuk úgy ragyogott, mint a hajnal. Platero kécskegida módjára ugrált, keringett, mint esetlen táncos egy val- cer ütemére, és amikor meg­fogtam, nagyot rúgott az eny­he és tiszta levegőbe. (Juan Ramon Jimenez Pla­tero y yo című könyvéből fordította: B. A.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom