Szolnok Megyei Néplap, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-05 / 288. szám
4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. december 5. II tehetség nem ismeri az öregséget Nyikolaj Tyihonov 80 éves Részlet a horda c. ciklusból .. .Vad erők egyensúlya révén támad e virágzó világ... Varatlnazklj Ünnepelek féktelen, vidáman, Munka marslakói szomja tölt. Koldus rég az égnek boltja, látom, ámde néhány szót megér a föld. Még komázni is megéri véle, tűzzel újra port keverni el, minden vágyunk, bár a legszerényebb, egy sugárzó napot érdemel. Így élek, s ha élni már eluntam, s lelkem jobb szeretne fű alatt, s égre néz szemem, félig kihunyva — hívom a rőt Prókátorokat. ök leljenek paragrafusokra ósdi törvénykönyvek lapjain, miket földi útján megtiport e fékevesztett horda: napjaim! 1919—1921 M olcvan éve nem öregíti. Ma is úgy él, mint a költő, a katona, mint az életbe, a költészetbe szerelmes Mester. Műveit 395- ször adták ki a világ ötvenkét nyelvén, összesen 16 millió 360 ezer példányban. Maxim Gorkij a szovjet költészet egyik legjelentősebb alakjának nevezte. — Harmincöt éve írok, de amikor Tyihonov, a költő prózai müveit olvasom, úgy érzem elmaradtam — mondta róla. Az olvasót mindenekelőtt Tyihonov műfaji gazdagsága lepi meg. ő volt az orosz ballada újraélesztője. Műveinek hét kötetéből négyet prózai írásai foglalják el. Nemcsak kisregények és elbeszélések ezek, hanem mély értelmű gondolatokat tartalmazó publicisztika is. Első irodalmi próbálkozásairól így ír Tyihonov: „Az októberi forradalom tett ícöl- tővé, és alakította ki bennem azt a mély internacionalista érzést, amely egymáshoz közelíti a népeket.” A huszas években belevetette magát a sokszínű, pezsgő irodalmi életbe. Akkor jelentek meg Gorkij által nagyra értékelt első versei. Gyermekkora óta izgatta fantáziáját a Kelet világa, elsősorban India. Érthető, hogy komoly hatást gyakorolt művészi pályafutására a harmincas éveikben Türkmé- niába tett utazása, amely után két könyvet is írt. Tyihonov ma a szövetséges köztársaságok szívesen látott vendége. Mindenki jól tudja, milyen hatalmas munkát végzett, hogy a sok nemzetiségű ország nemzeti irodalmai minél közelebb kerüljenek egymáshoz. Részt vett a „Népek barátsága” című almanach létrehozásában, grúz, örmény, dagesztá- ni költők verseit fordította. Grúz költészeti antológiáját a fordítás mesterművének tartják. Tyihonov egész életében hű maradt Kelet ébredésének eszméjéhez. 1968- ban jelent meg Hat oszlop című kötete, amely közel- keleti és dél-kelet ázsiai elbeszéléseit, kisregényeit tartalmazza. A könyv ihletője Kardos László fordítása számos ázsiai utazása volt. A különböző népek életének hű leírásában, nemzeti sajátosságaik feltárásában Tyi- honovot enciklopédikus ismeretei segítették. „Minden újabb, számomra teljesen ismeretlen városba úgy érkezett, mint aki kitűnően ismeri — írta róla Borisz Polejov, aki többször együtt utazott vele. — Ismerte a szokásokat, a városokat, a városok nevezetességeit, a műemlékeket, a helyi írók könyveit.” Lenin-díjas munkájában, a Hat oszlopban polemizál Kiplinggel, aki szerint a színes bőrű emberek lelkivilága feltárhatatlan egy fehér ember számára. Tyihonovot soha nem a keleti egzotikum érdekelte, hanem az ott élő ember. „öreg katona vagyok...” — írta magáról. Négy háborúban vett részt. Az első világháborúban egy huszárezredben szolgált. 1918-ban önkéntesként belépett a Vörös Hadseregbe, Petrográdot védte a fehérgárdisták és intervenciósok ellen. 1939— 40-ben haditudósítóként dolgozott. A Nagy Honvédő Háborúban ismét katonaköpenyt öltött. A kilencszázna- pos blokádot szenvedett Le- ningrdában az emberek tévedés nélkül megismerték hangját a rádióban, tudták, hogy az ő hősiességüket és helytállásukat énekli meg háború alatt írt verseiben. Leningrádi elbeszéléseit a körülzárt városban írta. Tyihonov a szovjet Békebizottság elnöke, a Béke-vi- lágtanács tagja, minden olyan nemzetközi fórum résztvevője, melynek célja — a béke megőrzése. Tyihonov a Lenin-békedíj kitüntetettje. A békeharcban azonban nem egyetlen közéleti tevékenysége. Tyihonov a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának küldötte, a Lenin-dí- jat és az Állami-díjat odaítélő bizottság irodalmi, művészeti és építészeti szekciójának tagja. Nehéz elképzelni, hogyan tud megbirkózni ennyi munkával. Az a ritka képessége segíti, melyet így foglalhatnánk össze: az emberek szolgálatára született. Nem véletlen, hogy a szovjet írók közül Tyihonov kapta meg elsőnek a Szocialista Munka HŐ6e kitüntetést. — Néha úgy tűnik, több életet éltem — mondta egyik nyilatkozatában Tyihonov. A világ arculatát megváltoztató, fontos események tanúja soha nem maradt puszta szemlélő. Aktívan vett részt a közéletben, soha nem sajnálta erejét és tehetségét, hogy azt az emberiség haladásáért áldozza. r csőit fabódék, ki fesziA tett ponyva vaskereten, csak néhány emiber lézeng még. Sörösládákat csörget két fehér köpenyes férfi. Reggel nyolc óra. Dantó fázósan, zsebre dugott _ kézzel sétál a bódé- sor előtt, megáll az egyik ponyvatetejű előtt. Bent föl- türt ingujjú férfi és .fiatal, tizenhat év körüli lány. Mosogatnak. Előttük három sorbán csillognak a soros- korsók. A lányt nézi. A lány megérzi a tekintetét, felnéz: — Még nem nyitunk. — Tudom. Dantó megigazítja hóna alatt a flanellba csomagolt trombitát. — Maga nem építős? — a lánynak sebesen jár a keze, már föl se néz, úgy kérdez. Apja nem szól, kimegy a hordókhoz. — Én nem. — Látni... Szomjas? — Nem nagyon. A lány fóldecis poharába pálinkát tölt, nyújtja. Mielőtt elvenné, a lány megszólal: — öt húsz. — Nem beli. Még nincs nálam annyi pénz. A lány grimaszt vág. — Most már igya csak meg! Majd meghozza. Maga zenész? A pálinkát kortyolja, átégeti a nyelőcsövét, közben bólint. A gázgyáriban? — Ott. Majd hozom a pénzt. — Ingyen volt, csak vicceltem. Ha le6z időm. majd meghallgatlak. Az micsoda? — Dantó hóna alá mutat. — Trombita. — Trombitás vagy? — Most az. — Kérsz még egyet? Keaévei mutatja, hogy elég volt. A lánynak szép szeme van. pupillája megcsillan, csípőjén már pattan a szoknya. Megnézi magának, köszön és továbblép. — Ez egy kurva — gondolja. — Rákölthetném aztán az egész pénzt. — Bolyong tovább, melléér a lány. — Éhes nem vagy? Nesze! — kezébe nyom egy szikkadt szalámis zsömlét. — Kösz — szemével is megerősítené, de a lány megfordul, visszarobog. Negyed kilenckor teherautóval érkeznek a gázgyáriak. Leadogatják a hangszereket, utoljára marad a vállra szíjazható dob. Segít leemelni, Napszítta, szikár arcú ember álj a platón. — ... reggelt. Maga jött? — Tegnap szóltak. — Kottából játszik? — Nem kell. Ismerem a műsort. — Operettet is játszanak. — Melyik? — „Sztambul rózsája.” — Ott kiállók. — Pedig kell a trombita. Jónás nem bírja egyedül. — Kotta van? — Jónásnál. Próbáljon előbb! Sokszor fölszalad céig... — Nem számít. — Mutassa a hangszerét! Kibomhatja, nyújtja. A szikár szakértelemmel forgatja: — Maga nagyon magabiztos ... Ez elég gyenge hangszer. — Nem az enyém. Kölcsönkaptam. — Magának pisztonja van? — Az volt. Most nincs. Kellett a pénz. — Egy zenész nem adja el a hangszerét. — A szikárnak összeszűkül a szeme, bizalmatlanul vizsgálgatja. — Nekem nagyon kellett a pénz. Azt hiszi, nem tudok játszani? — Dantó kilazítja, bejáratja a három ventilt, kiveszi a fúvókát, beleheli, utána könnyedén végigpörget céig. A szikár még mindig bizalmatlan: — Iszik? Mert nálunk játék közben nem lehet. Válasz helyett kifordítja a zsebét: „Mi a jóistenből? ...” A többiek szétszélednek, a teherautó döccenve félreáll a fák alá. Végre kisüt a nap is. Dantó zsebébe gyűri a fla- néllt, le-föl járkálva fújja be a hangszert. Pontozva skálázik, aztán második oktávon trillázgat. A többiek is elkezdik. a kürtös egy hangon rottyogat. A szikár megint odajön. — Van egy blokkunk. Majd Jónás bemondja a számokat. Csak figyeljen rá! — Menetelni is kell? — Ülünk... Csak figyelje a Jónást! A blokkal kezdünk. Csodálkozik. Nem a szikár arcú a karmester Ö csak dobol. A karmester most érkezett, kialvatlan szemekkel méregeti a társaságot. Dantót is befogja szemével: — Ég maga? A szikár válaszol helyette. Ö árnyékba húzódik, hátát a fa törzsének támasztja^ úgy tisztítja hangszerét. Tenyeréhez ütögeti, eltartja magától, Bulla Károly Majális hogy a zacc ne csöpögjön a cipőjére. A karmester órájára néz, majd int, hogy rendeződjenek el. Letelepszik Jónás mellé. Jónás előtt kottatartó, rövidlátó, vaksi szemmel lapozgat. Bemutatkozik neki: — Dantó vagyok. Jónás végigméri, elmosolyodik, barátságosan kezet nyújt, majd hirtelen lefagy arcáról a mosoly, még jobban belebújik a kottába, és veszettül lapoz előre, aztán vissza. Térdére fekteti a hangszert, vár. A karmester csendet int, mindenki fölemeli hangszerét. Végül a kanmester fáradtan leereszti a kezét: — Hangolni! A klarinét kitartía az á-t, igazodnak hozzá. Azután játszani kezdenek. Jónás hamisan játszik. Oldalt pillant, Jónás belecsúszik a kottába, a trombita szája majdnem a térde között, hogy jobban odaférjen a hangjegyekhez. Nem veszi észre, hogy őt nézik. Könnyű indulókat játszanak, megélénkül körülöttük a világ. Tátott szájú gyerekek gyűlnek köréjük, a zene az emberek áramlását ritrnu- sosra szabályozza. Fényesen csillognak a rézhangszerek, megvillannak a napban. Jónás néha kiesik a ritmusból, olyankor leáll. A karmester kinyújtja a nyakát, megrovóan néz Jónásra, de az nem ve6zi észre ezt sem, izgatottan keresgél a kottában. Unottan játszik. Néha egy kierőszakoltan magas hangban megcsillan a lehetőség, jó lenne korcsolyázgatni rajta. Szeretné megpörgetni a feje fölött, a szikárarcú dobja azonban nem engedi. Vissza kell , csúszni Jónás mellé... Szünetben odasétá] a lányhoz. Rámosolyog, az vissza, közben jár a keze, mossa a söröskorsókat. — Az éles hangú a trombita? — Igen. — Gondoltam. Délben főzünk virslit. Gyere majd! Bólint, azután visszakószál a többihez. Sorakoznak már az üres üvegek. A karmester is iszik. A szikárarcú néki is nyújt egy üveggel. — Igyon! Tényleg jól játszik. ugye, fiúk? Senki nem válaszol. Isznak. ö is húz az üvegből. Délben kiosztják a pénzt, Dantó mindenkivel kezet fog, Jónás melegen megrázza: — Viszontlátásra. A lányék sátrához megy. A lány észreveszi, mutatja, hogy kerüljön a sátor háta mögé. Mire odaér, a lány már kint áll, egyik hordón papírtálcán virsli mustárral. — Egyél! Dantó csak egyet harap, amikor kijön a lány apja. Finoman kiemeli kezéből a papírtálcát, leteszi a hordóra: — Tűnj el! Elvörösödik, nyű] a zsebéhez: — Kifizetem. — Nem kell. Kopj le! A lány. apja keze alatt besomfordái a sátorba. Nem néz Dantóra. A kövér ember még egyszer végigméri. és hozzáteszi: — Sürgősen ... zután ő is bemegy. A ®*’ Dantó másodpercekig dermedten áll a szégyentől. Később a szégyent düh váltja föl. Visszakerül a sátor elé, sört kér. A lány apja nem néz föl, elétolja a korsót. A csapos nem szokott senkire nézni, a Sört, a kibuggyanó habot nézi inkább. Dantó húszast ad, a Sört pedig be- loccsinitja a sátorba. A lány lábát is éri. Akkor ismerik föl, de ő már továbblépett. Nem akar verekedni. A húszassal kifizette a reggeli pálinkát is. Másik sátornál isznak a zenészek. Szólnak néki, hogy tartson velük. Elfogadja a hívást. A szikárarcú most barátságosabb: — Jövő vasárnap is jönne velünk? — Ha kellek. — Szépen játszik. Dantó nem válaszól. — Csöndes ember maga. — Minek annyit beszélni. — így igaz — helyeselnek. Később elbúcsúzik, nem szól, úgy tesz, mintha tisztelegne. Huh István Hegszületni a Napba Szem lér Ferenc Füst Megyünk meghajolva Élettel megpakolva Esőben viharba hóba A szélre ráhajolva Jövőbe rosszba jóba Viskóból arany ólba Örökre földre zárva Feltámadásra várva Kötözve csontcsokorba Gödörbe rostokolva Megyünk meghajolva Szellembe összeforrva Holnapból holnaputánba Muszájból újra muszájba Élni-élni élve halva örök életet akarva Csillagokat honolva Élettel megpakolva Megyünk. meghajolva Elrejtőzni a magba Megszületni a Napba A kerten át szatír szellő szaladgál s megáll a tág résű fonott falaknál. Ruhát, sarut megold és szemlesütve utána fut a nyárikonyha füstje, s hol karmazsint utánzó puha por hull, reákacsint. A szellő visszafordul, karja ravasz forgással s férfi-forma fogással az ászát közé sodorja.
