Szolnok Megyei Néplap, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-30 / 308. szám
1976. december 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Kinek táncolunk és hogyan? Szilveszteri szokások Malacpecsenye, pezsgőivás, papírtrombiták 1 nagyközönségnek a tetszésen vagy nem tetszésen túl ritkán válik gondjává a művészi munka bármelyik előfeltétele vagy összefüggése. Néha mégsem árt a hátteret is számbavenni — mint nemrég tette a Magyar Táncművészek Szövetségének közgyűlése — hiszen melyik művészet mondhat le feladatai és feltételei tisztázásáról, ha tovább akarja építeni jövőjét? Színpadi táncművészetünk mindkét nagy ága, a balett és a néptánc is a felszabadulás után fejlődött ki igazán, s vált elismert hazai-, sőt nemzetközi tényezővé. Néhány eredményünk közismert. Akadnak azonban kevésbé ismert eredmények is, róluk ugyancsak érdemes szót ejteni. Megélénkült az alkotómunka, s társulataink stílusukban is sokat gazdagodtak. Ez a gyarapodás részben ösz- szefügg az alkotóműhelvek folyamatos funkcióváltozásával is. A stílusgazdagodás, a kifejezési választék kiterjedése valójában már koreográfiái világunk eszmei-gondolati gazdagodásának következménye. Lehetetlen észre nem venni, hogy mondjuk másfél évtized óta milyen nagy változás zajlott le a magyar táncszínpadon. Korábban szinte egész táncművészetünk megelégedett a derűs (és problémamentes) szórakoztatás feladatával, s alig dicsekedhetett önálló költői programmal, sajátos módon kifejezett saját gondolatkörrel. Koreográfusaink fogékonysága és felkészültsége szerencsére már sokat változott. Alkotóinkat napjainkban egyaránt foglalkoztatják etikai problémák, sorskérdések, az egyén és társadalom ütközései, s e koreográfusi magatartás legtöbbször nem üres meditációkban, hanem meggyőző hatású művekben realizálódik. Való igaz, a táncművészet csak a társadalmi értékű kérdések felvetésével és sajátos, mozdulatnyelven történő megoldásával csatlakozhat méltó partnerként a többi művészethez, s az ágazat áramlataihoz. Lássunk most egy keveset a megoldásra váró problémákból is. Többen utaltak rá a közgyűlésen, s nem alaptalanul, hogy á táncoktatásban, ifjúságunk táncos nevelésében még sok akadályt kell leküz- denünk. Tulajdonképpen a művészképzés táján is akadnak fonákságok. Az Állami Balett Intézet például maholnap főiskolai képzettségi fokon bocsátja ki ifjú előadó- művészeit, akiket tíz éves koruktól oktat. Hogy addig hol tanulnak mozgáskultúrát a gyermekek, az bizony majdnem áttekinthetetlen, de hem a választék gazdagsága, hanem épp az alsófokú képzés szórványos, foghíjas helyzete miatt. Holott a szülők és gyermekek körében országszerte megerősödött az igény a rendszeres tánctanulás, táncos testképzés iránt. Kinek táncolunk és hogyan? — ezt a kérdést szintén sokan feszegetik, sürgetve, hogy újból át kellene gondolni a táncművészet és közönsége kapcsolatát. Csakugyan, napjainkban a táncművészet majdnem teljességében a „szórakoztatás” cim- kéje mögé van beskatulyázva, a szórakoztatási igény torz, leszürkülő értelmezésének kárvallottjaként. Alig kell mondani pedig, hogy a tánc nem kíván lemondani a tartalmas szórakoztatásról, vagy a derűs-szellemes ko- médiázás lehetőségéről. Csak éppeh a skatulyát tartja igazságtalannak, szűknek. A rossz beidegződések, igénytelen „elvárások” periférikus és kiszolgáló helyzetben marasztalják a táncot, holott eredményei alapján már régen többre érdemesült. Nem titok például, hogy az operaházi Béjárt-est a közönség új, korábban tartózkodó rétegeit mozgósította. Ez a tény nemcsak az igényes táncművek jogosultságát erősíti. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a puszta szórakozásnál többre vágyó, szellemi értékeket kereső nézőnek nagyobb figyelmet kellene szentelnünk. ....... .. szoros a Különösen néptánc kapcsolata közönségével. Azazhogy : látszólag minden rendben van, hivatásosok és amatőrök szép számmal tartják előadásaikat, s van is hozzá nézőjük. Közben azonban épp az új és kiemelkedő koreográfiái termésnek nehéz színpadot biztosítani. A néptánc sokakban (nem egyszer hivatalos személyiségek szemléletében is) az igénytelen, „magyarnótás” szórakozással azonosult. Nem könnyű a kényelmes, „fogyasztói” ízlésnek ezt a körét áttörni. Nem is véletlenül vetik fel egyre többen, hogy csak valamilyen új táncfórum, bemutató színpad kialakítása hozhatna igazán új fordulatot. Maácz László Könyvtár lesz a Griffaton-ház Pécs egyik legérdekesebb épülete, az úgynevezett Grif- faitan-iház, új funkciót kap: könyvtár lesz. Azúj szigetivárosrészben modern lakóházak között áll a szép árkádos épület, amely hajdan egy neves kereakedőcsaládé volt, onnan kapta nevét. A jó állapotban lévő polgárbarokk lakóház a XVIII. század végén épült. A tanács döntése alapján a városi könytár kaplta meg, amely Pécs legnagyobb fiókkönyvtárát rendezi be az épületben. A Pécsi Tervező Vállalat elkészítette az épület felújításának tervét, a munka 1977. tavaszán kezdődik és még ugyanabban az évben be is fejeződik. A rekonstrukció során megtartják a ház neobarokk jellegét, sőt nagyobb hangsúlyt kapnak építészeti szépségei. Az újjászülető Gr if fatan -iiáz — a környező néhány műemléki épülettel együtt — szép városépítészeti együttest alkot majd és megőrzi a régi Pécs hangulatát a magasházak „árnyékában”. Hárommillió forintos költséggel a mai igényeknek megfelelően alakítják ki a könyvtárat a Griffatan-házban. A boltozatos földszinti termiekben helyezik el a szabadpolcos, önkiválasztó rendszerű könyvtárat, ahol több mint harmincezer kötet könyv között válogathatnak az olvasók. A hatalmas emeleti terem olvasóteremül szolgál majd, s egyben alkalmas lesz író-olvasó találkozók és kamarajellegű irodalmi műsorok rendezésére is. A megújult Griffatan-ház- ban helyezik majd el dr. Tompa Kálmán neves műgyűjtő gazdag magánkönyvtárát, amelyet Pécs városának adományozott. Szegeden Termést hozott a kakaáfa A szegedi egyetemi botanikus kert egyik legértékesebb növénye, a több mint 20 éves kakaófa újból termést hozott. A fán óriási uborkához hasonló formájú két nagy termóstok fejlődött. Egyelőre még zöld színűek, de néhány hét múlva sárgára érnek. A terméstokban képződnek a kakaóbabok, vagyis a magvak. Ezeket beérésük után izzasztó szekrényekben csíráztatják majd ki. így próbálják elszaporítani a kevés hazai botanikus kertben található melegégövi növényt. Az óévé a lehető legvidámabb (búcsúzitatás. Kissé már pityókásan. pezsgővel a kézben köszönünk el 365 szép. vagy kevésbé szép naptól, s egymás nyakába borúivá fogadjuk az újabb esztendő érkezését. A Föld gömbölyűsógénél fogva nem egyszerre tesszük ezt, mert például Moszkvában akkor csendülnek össze a poharak, amikor mi még a tévé szit- vesizteri műsorát nézzük, de a szomszédos románoknak is egy óra fórjuk van. akárcsak a közel-keleti országok vagy Dél-Afrika lakóinak. Ugyanakkor mi már javában „másnaposak” vagyunk, amikor Ausztráliába. Kanadáiba és az Egyesült Államokba megérkezik az új év, A maximális eltérés plusz— mínusz 11 óra, ennyi kell, amíg az egész glóbuszunkon elkezdődik 1977. Nem mindenütt egyszerre Többmillió embernek azonban ez az éjszaka is csak egy a sok közül. Ök máskor köszöntik az új évet. A mohamedánok és a zsidók már szeptemberben túlestek rajta, Ázsiában pedig a holdújév ad alkalmat az ünneplésre. Európában is csak a múlt században történt meg az egységesítés. A régi rómaiak például március elsejére tették az évkezdetet, de még a köztársaság korában, i. e. 153-ban áttértek a január 1-re. A kereszténység megszületésekor január 6-ikia, majd a negyedik században december 25-e lett az év első napja. Bármikor is tartották az évváltást, mindig fényesen megünnepelték az emberek. A mai szilveszteri és újévi szokások szinte egytől-egyig a múltban gyökereznek, bár a tájegységenként és népenként kialakult ősi szokásoknak mára csak halvány másolatai maradtak fenn. A malacpecsenye, a pezsgőivás, a papírtrombiták ri- koltozása, a petárda durrog- tatás azonban réges-régi hiedelmeket idéz, amelyek közös célja volt: a következő évre bőséget és egészséget biztosítani. Mongóliában régen február 2-án, a hold hónapjában volt az óév-búcsúztaitó karnevál. Ekkor rendezték az íjász, a lovas és a birkózó versenyeket. Bulgáriában január 14-én sütötték hajdanán a banicát, tésztájába somfarügyakiet és pénzérméket tettek. Az újévi sütemény fogyasztói, a hiedelmek szerint, így bepillantást nyertek a jövőbe. Mára any- nyi maradt ebből, hogy január elsején somfaágakkal és úgynevezett! szurvácskákkal díszítik fel a házakat, s a gyerekek ünnepi mandókákat mondanak. Dániában az emberek újév napján igyekeznek minél nagyobb lármát csapni. Régebben a tűzijáték, a patronok, a petárdák robbantása olyan méreteket öltött, hogy rendelettel tiltották meg az ilyen szórakozást. Az NDK- ban még ma is mintegy 30 millió márka értékű tűzijáték-rakétát gyártanak erre a célra. A hűvös angoloknál nem számít munkaszüneti napnak az újév első napja, a skótok viszont ünnepük. Ősrégi hiedelem Skóciában, hogy szerencsét hoz a házra, ha éjfél után elsőként feke- tehejú ember lépi át a küszöböt. A szőkék ilyenkor nem szívesen látott vendégek. Bőséges a magyarság szilveszteri-újévi szokásainak tárháza is, változott formában jónéhány még a mai nap is tovább él. A néprajzkutatók szerint régi szokás volt, hogy az éjféli óraütés előtt a családfők, kezükben pénzt szorongatva asztalra álltak, ahonnan pontosan éjfélkor a földre ugrottak, így biztosítva, hogy a következő évben ne legyenek szükiben a pénznek. Somló vidékén újév napján egy ifjonc egy öreget ver végig a falun, az új esztendő váltja fel így az óévet, egyben a télkiverés szertartása is. Asztalra álltak Az újévi trombitálás, ke- replés, zajcsinálás eredeti célja a gonosz elűzése volt, de a következő év termésének megóvását is biztosítva látták így. Szokás volt az első napon a gyümölcsfák megfenyegetése is a bő termés érdekében. Ma a pestiek zajongó körúti felvonulása idézi ezt a hangulatot. Az éjszakai körúti séta már évtizedes múltra tekint vissza. Már a század elején álltak itt szilveszter este a „Piitűibároknak” nevezett, * faszénnel fűtött bádogüstök amelyekben virsli főtt. Sóskifilit, kenyeret, perecet adtak hozzá. A disznó a szaporaság jelképe A disznó a rómaiaknál is a szaporaság jelképe volt, a disznóhús evés pedig szerencsét igéit. A néphit szerint azért kell malacpecsenyét fogyasztani szilveszterkor, mert a malac előre túrja a szerencsét. A főzelékek közül a lencse ajánlatos, mivel a formája hasonlít a pénzérmékhez, így biztos, hogy szerencsét hoz. Tiltott viszont ezen a két napon a szárnyas, mivel a baromfi köztudotttan elkaparja a háztól a szerencsét. Vidéken még ma is egész kenyeret tesznek sokhelyütt az asztalra. A szokás eredeti oka: kerül ja el a családot egész évben az éhezés. A kocsonyának egykor főként a lányos házaknál volt nagy keletje. A néphit szerint ugyanis szilveszter este a lányoknak ki kellett tenni a kocsonyából kibányászott csontot az udvarra, s akiét elvitte a kutya, az az új évben biztosan férjhez ment. Sokan hisznek még ma is abban, hogy ami az első napon történik az emberrel, az tartós lesz egész éven át. (Talán ezért pont újév napján fogadják meg egyesek, hogy új életet kezdenek és leszoknak káros szenvedélyeikről.) E megfontolásból tilos az eladás az év első napján, sőt a bontás és a fejtés is, s nálunk is öröm lányos házaknál’, ha az első látogató férfi. Ha nem is hiszünk már ezefkiben a babonáikban, a tárgyak fontos kellékei a vidám szilveszterezésnek. Jó mutatást mindenkinek. Ne felejtsék el éjfél után meghúzni a malac farkát, mert az valóban pénzt és szerencsét hoz a házhoz. A pincér a tanúnk erre, aki körbehordozza a sívító kismalacot, s minden húzásért pénzt csúsztatnak a zsebébe. Czippán György Átváltozás A tiszafüredi öntözőrendszer volt az első jelentősebb adalék Széchenyiék álmához. A korabeli sajtó még a második világháború árnyékában is tud lelkesedni, hogy „Nyolcvanezer katasztrális hold föld válik termőképessé vagy hoz jobb termést az önHarminchét évvel ezelőtt még így épült az öntözőcsatorna. Képünkön a tiszafüredi öntöző tözés révén a gazdájának és a munkásnak, aki míveli.” Aligha hihető azonban, hogy a fasizálódó úri-Magyarország a munkás kedvéért építette a 37 kilométeres főcsatornát és mellékágait. Az 1200 kubikos sokkal inkább a Horthy-birtok és a többi Tisza menti nagybirtok hasznáért izzad, s „Öfő- méltóságáknak” szól a Független Kisgazda című lap lelkes beszámolója is 1939 július 23-án. Bármilyen lelkes a riporter, a kubikosok nehéz munkája csak elősejlik a sorokból: „Korán hajnalban kezdi a munkát az óriási sereg. Késő estig serényen folyik a munka, a bérek átlagos napi két pengő körül mozognak. Kilométer hosszúságban kígyózik a földmunkások végtelen sora, nyikorog a targonca, vájja a csákány, meg az ásó a földet, szórja a lapát, s nap- ról-napra jobban kibontakozik a hatalmas arányú építkezés képe.” Az 1945 előtti kubikoséletről azonban érdemesebb szavahihetőbb tanúkat idézni, például a már megszólaltatott Németh Lászlót. „Hétfőn a hátamra kötöttem a kenyeret, kiballagtam a Villogóhoz, egész héten kint aludtunk valami tanyában, a ló faránál. Reggel, amint láttunk, már dolgoztunk, délben főztünk, kubikoltunk estig, amíg láttunk. Kenyér, szalonna, hagyma, lebbencs, paprikáskrumpli: ez nem változott egészen addig, míg kezdték naponta hazahordani a kubikosokat.” A kubikosmunka és mentalitás lassan változott meg a felszabadulás után. Jóllehet már nem kizsákmányoló és kizsákmányolt állt szemben egymással, de ha a kubikos nem találta meg a számítását, nem állt bele a szelvénybe; ha kevesellette a pénzt, bizony szikrázott a levegő; s a technikus esetleges „tévedéseinek” ellensúlyozására különféle furfangokkal élt. Minderről egy cibakházi kubikos brigádvezető, Vígh József beszél. „1953 óta kubikolok. Akkoriban egy-egy munkára szerződtünk, mert a Vízügy 1959- ig nem tudott állandó foglalkoztatást biztosítani. Amikor nem volt kubik, gazdálkodtam; ha szóltak, összeszedtem az embereket, és építettük a csatornákat. Mindent kézzel. Volt olyan új csatorna, hogy egy ötvenméteres szelvényből ezer köbméter földet is ki kellett termelni, nagy tetőnyitás, mélyről hánytuk a földet hat-hét karral : az én csuklóm is ott meht tönkre. Laktunk lakókocsiban is 1960 után, de nem szerettük: nyáron meleg, télen az alsó ágv hideg, a felső meleg ... Állandóan követeltük, hogy naponta szállítsanak haza, mert a lakókocsiban mi ment? Örökké paprikáskrumpli meg krumplipaprikás... — Ma is egységesek a kubikosok. Egyszer egy kubikgödörben ástunk lecsapoló csatornát. Vagyis csak ástunk volna, de nem álltunk bele. Bakhátak lapultak a gödörben, s ez komoly eltérést adott köbméterben. Utánaszámoltam, szóltam a technikusnak, mérje újra, mert nem stimmel. Utánamért, igazunk volt. Akkor beleálltunk a szelvénybe. Néha téved a technikus, de, hogy emiatt nehogy rosszul járjunk, különféle furfangokat alkalmaztunk. Szóval csaltunk. Például volt egy gátmester. A munkagödröt havonta mérték, a kubikosok hagytak e célra bikákat (babákat), földoszlopot ugye. Levették a tetejéről a gyepet, aláraktak még vagy 30 centi talajt, gyönyörűen visszatették a gyepsapkát; bizony sokat jelentett köbméterben, hogy ez alapján mérték a teljesítményünket... Vagy szintezéseknél, amikor a technikus a terepet méri, a kubikus a léc alá nyomja a csizmáját. Máskor kitűzték a csatorna tetőnyitását, mi meg beljebb raktuk. Ugye, így nyertük a köbmétereket... Ha nem jutottunk dűlőre elszámoláskor, bizony rákerítettük a sort egymás anyjára, de ilyen ritkán adódott. — Az biztos, hogy mi egy lapát földet sem dobtunk ki ingyen. Megvettem a normakönyvet, mert azt nem adták a kezünkbe. Hány éjszakámba került, mire megtanultam olvasni a terveket; s használni a számokat! Néha mint akit a villám vágott ki az ágyból, úgy ugrottam ki, mert rájöttem valamire... Persze, mindez lassan elvesztette a jelentőségét, mert a hatvanas évek derekán erősen átalakult a kubik- ■ munka, ahogyan több lett a földmunka- gép. Elkopott a hagyományos földmunka, több lett a műtárgyépítés, és mi egyszer- csak azt vettük észre, hogy már nem illik ránk a kubikos név. Seregnyi szakmunkát végeztünk, betonvasszerelést, zsaluzást, betonozást, burkolatépítést, és mégsem vagyunk szakmunkások. Az alapbérünk betanított munkásé, a munkánk szakmunkásé ...” Körmendi Lajos Következik; A bandától a brigádig
