Szolnok Megyei Néplap, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. december 25. epkefcönnyű, fehér egyenruhát öltött az erdő. Porhóból amolyan tüll-lepelt, amely egyetlen fuvallatára a szélinek lemezteleníti a barnán csupaszba áigalbait. Puskalövés csattan. Szárnyát összekapva fácán zuhan. Amott meg. sárga port köpködve, kappan hangú motorfűrész sivít. Egy Utolsó reccseniéssel részegen meginog a hatalmas tölgy, dől hanyatt, felkavarja maga alatt a havait. A Nagykunsági Erdőgazdaság tisizafüredd erdészetének fahasználati műszaki vezetője De Jonige Gábor, akinek ősei valamikor réges régen a tulipánok hazájából, Hollandiáiból származtak Magyarországra. A fiatalember nem maradt hűtlen az örökséghez. a természetet alakítgatja maga is. Csak éppen léptéket váltott, virágágyások helyett több ezer hektáros erdőségeket jár. A Tisza II. vízlépcső gyűjtőterületét, amely 2116 hektáron terpeszkedik erdőségeivel, Abádszalóktól Tiszaburán, Poroszlón. Újilőrinofalván át, 35 kilométernyi gát ölelésében. Néhol kétszáz méternyi, másutt tíz kilométernyi mélységben nyúlik be az árterület, a védműtől a kanyargó folyó partjáig hetyke, maga magának nőtt fákkal, tűzdelve. De az ember kimondta az ítéletet, szabályoz, vág. mélyít és épít. Víztározót álmodott, kiirtja hát az erdőt, majd egymillió fiára hajtva a motorfűrészek fialánk ha dát. Eltűnik a vadregényes, éppen rendezetlenségébe vonzó táj. s a mérnökök tervező asztalán született új üdülőparadicsom, öntözőrendszer tolakszik a helyébe ... A majdani víztározó tek- nőjében javában tart a munka. Az elmúlt hetek esőzései nyomán felsáirozódott földiét, a fagy valamelyes összefogta s az erdőgazdaság ormótlan vontatói lánctalpaikat próbálgatják türelmetlenül. Az egymás hegyén hátán' heverő, már kidöntött szálfákért igyekeznek hogy láncra vegyék s a fűrésztelepre szállítsák a rönknek valót. A majd féltmilló köbméter ártéri fa felszelve rakodólap lesz, dollárért kél el, az összeszegezett ládákban pedig az alma indul ugyancsak külföldi útra. A terebélyesedő feldolgozással manapság már télen nyáron munkát ad az erdő, még az asszonyoknak is. akik tél köszöntével „kifagynak” a csemietekertek kapálásálból. Az egyik oldalon tehát a biztos megélhetést nyújtó gazdálkodás, a másikon Viszont a lappangó félelem: a lázas és szüntelen gépesítés még tán elcsen valamit az embertől. De Jonge Gábor, aki alkatrészért szaladgál, a fűrészüzembe telefonál, a vontatókat dirigálja, az emberek panaszait hallgatja — aüiiig-ailiig jut el az erdőbe. Ha arra jár vastagságára méricskéli a fát: „Igen, másfél két méternyi ha lesz, rönkként 2 ezer forintot hoz,” s mifcözfben forintokban, mértékegységekben gondol-- kodlik. keresi a természetbe szerelmes önmagát. Szerencsére, időnként Füredtől nem messze. eső Igarra visz az útja, ahol drótkerítés öleli az arborétumot, megálljt parancsolva a gépeknek. A vadont a gazdaság gondozza, fizeti a kertészeket — az ipar- szerű termelés nyereségéből ... A falu szélétől az arborétumig futó S—100-as traktorok szaggatta gát hátán, mint varjú a vetésen, billeg az érkező. A kapu mögött kis ház kéménye füstöl, a pihenőszobákban, alumínium kannákkal a hátukon, dohkály- hák duruzsolnak. Gyalult asztal és lóca a bútorzat s a csupasz falakon sztárfotók színesednek, szépen fésült filmszí neszekkel, dúskeblű hölgyeikkel. ánta András, a kerületi erdész leveri csizmájáról a havat, aZtán magyarázza: a fakitermelők, most a lnnél a kidöntött szálfáktól már nem fértek a munkához, az arborétumba jöttek vendégségbe. A beteg, a féregrágta, s a túlzottan megnyurguló fákat kivágják. Ligeteket tisztítanak az új telepítésnek, hiszen a jelenleg 330 fajtát számláló állö- lomiány szüntelenül gazdagodik. Száz éves is elmúlt már a növénykert. Csodás egyedeket nevelt. többek között a 102 éves fehémyárt, amelynek egyetlen ága hétezer kilót nyom. Harmincöt- ezer fát vágnak ki; Sánta András bólint, igen, egy időre sebhélyes lesz az arborétum arca. de aztán a természet utánozhatatlan plasztikai műtéttel észrevétlenné halványítja a hegeket. Az erdésznek hinni kell, hiszen gyermekkorától a nö- ténytkert ligeteit bújta, sőt nagyapja tetepítette, az apja pedig gondozta a fasorokat. Az apja innen is ment nyugdíjba, most 76 évesi, mégis tavasztól őszig visszajár a faluból, fogadja, vezeti a látogatókat. Fújja a 330 fajta latin nevét és élő bizonysága a természet egészséget adó erejének ... A pihenő-házból behavazott utak visznek a ligetekbe, az egyik keresizteződés- ben testes hasábok tüze lángol. Az úton hat fakitermelő ballag, s akár a kidöntött tölgyék, maguk is szálfater- metűek, a tizenkét kilós motorfűrészt csak úgy a hónuk alá csapva hozzák. A Juhász András vezette brigád a rönkökre telepedik, s repedezett hátú bőrtáskákból kenyér, szalonna, kolbász, hagyma kerül elő, nyársat hegyesít a kés. Ser- cen a lecsöpögő zsír illatossá itatja a hagymakarikákat, azelőtt is így falatoztak a fakitermelők, csak éppen akkor pihenőre baltát pengettek a rönkbe. Ma a motorfűrészeseknek átlagosan nyolc feaidő. de az erdő gyakran 10—15 kilométerre esik az otthontól, kerékpárral, gyalog napi három órát is kitesz az út. Napkeltétől napnyugtáig távol vannak a családtól, ugyanúgy mint elődeik réges-régen. Havi három és fóleaerért'fűrészt fognak ha esik, ha fúj, ha nap éget. ha fagy csíp, s közben bevallatlanul irigykednek a gyári munkásra, a nyolc órájáért, a majd ugyanannyi fizetésért s azért, hogy a műhelyből mehet nyugdíjba. Nem úgymint ők, akik negyven körül a motorfűrész alattomos rúgásaitól már orvoshoz járnak, s fehér ágyakra besugárzásért feküdnék. Falatozás közben is időnként zsibbadó kezükre pillantanak, érszűkület, el is terelik hát a gyerekeket más szakmába. Maguk azonban maradnak. Esteledik, mire Apavárára, az erdőgazdaság vadászterületére érünk. Ábrahám János főerdészt ég a két gyakornokot azonban még ilyenkor is csizmáiban, zöld ruhában tajálni. mintha nem lenne pihenőjük sosem. Vadászok jártak előttünk, fácánt cserkésztek, a tél rá a legszebb idő. Főként ha telire hízik a hold. visszatükröződik a havon — messziről „virít” a vad, s a nyomait is könnyű követni. Az első igazán nágy hajításon már túljutottak nyolcszáz—kilenc- száz fácán adta a terítéket. Kilenc vadász lőtte. Dollárért. Talán nem is vadászat ez már, hisz az állat húsából maguknak mit sem akarnak, inkább céllövés, puff, puff, kilenc ember nyolicszáZat. Álbrahám János niem is igen megy őzre, fácánra, csak ha rászorítja a munka, a hajtási. A duvadat, a vaddisznót vagy a rókát viszont hajnialtÓ! hajnalig üldözi, s ha nem találja indul másodszor. harmadszor, mígnem kiteríti. Mostanában egy kicsit szomorkás a vadász, pedig egy éve már, hogy Piaki, a híres-neves magyar vizsla, „akiit” kilencezer forintért kért egy külföldi, szóval Flo- ki elpusztult. Egy kocsi csapta el, szégyen, nem szégyen, így mondja Ábrahám. kibukott a könny a szeméből. A felesége azt mondta: „Te János ne is vegyél több kutyát, mert felneveled aztán úgyis vége ltesz, mintek keresse magának az ember a szomorúságot!...” amcsaik lövések csattannak, a hajításon kívül is ad elég munkát az erdő. Kukoricát, lucernát, fűmagot hordanak ki az őzeknek, a fácánoknak és a kipusztulóban lévő foglyoknak. összesen 46 etetőbe. Az állatok csordába verődnek, az őzeknél is együtt jár ilyenkor a bak és a suta. Aki viselkedésüket ismeri, tudja, hogy az agancsát hullató bak úgymond elveszíti a közérzetét, a félénkségét, ám ahogy nő az újabb ékessége, úgy éli egyre rejtettebb életét. Ábrahám János lakatra zárja a kaput, lassan megfordul, arccal az erdő felé, ni az alakját, még a buggyos nadrágot is — igaza volt. a havon világít a hold. Elindul. Csikorog csizmája alatt a hó. Mélykúti Attila s Tisza óra a mun- • amelynek fáit az akkor sík vidékre ő ültette. Lámpa nem fénylik, mégis hogy lát— Polgáristák, sorakozó! Felálltak, várták, hogy valaki felolvassa az osztálynévsort, ahogy szokás, de egyikőjük sem szólalt meg. Mindnyájan a régi sorako- zók egyikére gondoltak, a szolnóki, a Rákóczi úti iskola udvarára, ahol 1946 karácsonya előtt néhány nappal még együtt volt az utolsó polgári iskolai fiú osztály. A Vöröskereszt svájci megbízottjai szeretetcsoma- gokat osztottak, mindenki kapott, a „gazdag gyerek” is, a szegény is, mert a „vitéz úr” Simái Karcsi apja is csak 13 holdas gazda volt a Fokorú környéki sziken, ahonnan a madár is sírva repült el. A tisztes szegénység iskolája volt a Baross utcán kiégett, régi alma mater. Idézet Révai Nagy Lexikona 1922-es kiadásából: „Polgári iskola a nevelő iskolának az a faja, mely nagyobb fokú általános műveltséget ad, mint az elemi iskola, de nem készít elő tudományos pályákra, mint a középiskola. Újabban állandóan napirenden van reformjának kérdése, hét osztályúvá akarják fejleszteni, úgy, hogy jogosítson az alsóbb hivatali pályákra.” — Polgáristák, sosem iszunk? Leülték, grúz konyakot ittak. Az asztalfőn ülő férfi intett a pincérnek: — Főúr, hozzon a bárónőtől tíz Sellőt. A fiatal pincér értetlenül nézett az ősz emberre. Nem tudta, hogy a hajdani bárónő az étterem trafikosa volt, sőt a Sellőt sem cigarettának képzelte. A vendég nevetett Stuyvesantot dobott ki a hófehér damasztra. — Bandi bácsi? — Három éve halt meg, itt élt Szolnokon, mindig vidámnak mutatta magát, örök mókamester volt, de akik közelebbről ismerték, tudták, hogy mennyire magányos. Az italhoz menekült szegény... Bandi bácsi különös magyar órái Kőszegi Endre tanár úr egy magyarórán nagyon elszomorodott: nem szép tőletek fiúk, hogy piff-puff könyveket olvastok, amíg én József Attiláról magyarázok. Igaz becsületetekre, kinél van még ponyva? Bandi bácsinak sosem hazudott senki. Az osztály kirakta a 28 filléres regényeket, Kockás Pierre könyveit. Jó, mondta Bandi bácsi most vigyétek vissza és aki csak tud, holnapra hozzon be egy-két igazi könyvet: Coopert, Jókait, Mikszáthot, Gorkijt, Ehrenburgot... Beírjuk egy füzetbe, ki mit hozott, aztán cserélgetitek, lesz mit olvasnotok. Az osztály csak nézett, de másnapra majd ezer kötet gyűlt össze. — Tudjátok, hogy szegény jó Bandi bácsinak haláláig sem mertem bevallani, hogy azt a háromszázvalahány kötetet; amit a Szabó Micu- ék strájkocsiján bevittem, raboltam. Mégpedig az alispán kifosztott villájából. Nem volt ott már máis semmi, csak könyv. Az nem kellett senkinek. Ez volt a háború utáni első kölcsönkönyvtár a városban. Az osztály, amikor végzett, az akkor megalakulóban levő úttörőcsapatnak ajándékozta. — Neugebauert nem is hívtátok meg? — Nem, persze nem... Ábrahém Levente meg Neugebauer az egyik szünetben a tanári katedrán gombfociztak, összevesztek: Zsen- gellér lövése bent volt-e Horváth Feri hálójában, vagy nem ... Neugebauer ráfogta a pisztolyát Leventére. az meg nekiment. A lövésre beszaladt Annuska néni, a matematika tanár. Hetes, hetes, mi történt? Kond- rád Sanyi, a tabáni kovácsmester fia illedelmesen vi- gyázba állt: „Tanár úrnőnek jelentem, Neugebauer lélőtte Ábrahámot.” Az- igazgató aznapra tanítási szünetet rendelt el. Neugebauert elvitték. Az osztály egyrésze Leventét sajnálta, a többi a másikat. De elmúlt... Nem volt nagy ügy. Halottak között nőttek föl, az elesett katonák csizmáiban, bakancsaiban, köpenyében jártak. * Es róla mit tudtok? — Halász Gyuszi? — Főmérnök Sarkadon. — Kiss Lajcsi? — Azt hiszem, most Accrában van. A nyáron még ott volt. Külkeres... — Es Neugebauerről mit tudtok? — Kertészete van München mellett. Az anyja temetésére sem jött haza. — Rostás Feri? — Ezredes. Érdekes módon Leningrádban találkoztunk. Ő a fiát látogatta, én meg a lányomat. — Bózsó? — öregszünk. róla mindig ez jut eszembe. Életfogytiglani kapott, sokszor összefutok vele az utcán. Bózsó bivalyerős gyerek volt, rettegett verekedő. Az 1950-es évek elején többed- magával meggyilkolt egy lányt. Nem ismerte be, de rábizonyították. — K. Kovács? — Nálunk van az üzemben, gazdasági igzgatóhelyet- tes. Már a fia is ott van, Jófejű kölyök. — Hát Buczkó, a piktor? — Nem tudod? Szegény... Buczkó Imre, a vézna, szőke gyerek volt az osztály legjobb rajzosa. Deák tanár úr festeni is tanította. Nyomdász lett, majd szakérettségizett, bekerült a főiskolára, de valamiért nem sikerült befejeznie. Az ellen- forradalom idején katona volt. „kék”. Súlyosan megsebesült, elfogták, kivégezték. — Az Atya él még? Emlékeztek, amikor Bandi bácsival az osztály előtt ugrott össze? A katedra fölött egy nagy fekete kereszt lógott. Amikor Atya — kedves öreg úr egy Pest -megyei plébánián — belépett a tanterembe, a keresztre kellett néznie az osztálynak, nem őrá. és úgy kellett mondani: „Dicsértestessék a Jézus Krisztus”. Kőszegi tanár úr a magyarórákon ez alatt a kereszt alatt igen „furcsa” verseket olvasott fel: „Nincsen apám. se anyám; / Se istenem, se hazám ..Az osztálynak nagyon tetszett. Jó lenne egy jelmondat a falra József Attilától, hogy mindig lássátok, mondta egyszer Bandi bácsi. Kifestjük, lelkendezett az osztály. Igen ám. de hová? Olyan helyre, ahol mindenki, mindig . látja. A Cserépfalvi kötetből került a falra a jelmondat: „Viszi a ködöt az idő. s az időt mi hoztuk magunkkal,” Buczkó felfestette. A kereszt helyére. N. János tisztelendő atya a legközelebbi hittanórán nagyon lehangolt volt. — Bérezi tanár úr nem jött vissza ...? — Hír se róla. A német megszállás előtt néhány nappal nagyszabású anti-bolsevista kiállítás nyílt a régi iskola tornatermében. A honvédelmi ismeretek óráit Bérezi Miklós tanár úrnak is a „vörös poklot” bemutató kiállítás anyagával kellett volna tartani. Focizni mentünk a búzapiacra. Amikor bejöttek a németek és hadikórházat csináltak az iskolából, az igazgató az osztály előtt hazaárulózta: „Sok van a rovásán, Bérezi, megfizet ezért.” — Szakái Jóska ugye rendőrtiszt? Es Túri Kalmi? — Vietnamban esett el. Légiós volt. — Csák Miska? Csák Mihály a polgáristák közül elsőnek kötött vörösnyakkendőt. Atya korholta is: olyan ember leszel, mint apád, nyughatatlan istentagadó. Miska állta... Az öreg Csák 1945 előtt többet volt börtönben, mint szabadlábon. 1919-es volt. Az 50-es években újra lefogták. Miska ekkor már géplakatos volt, majd az ellenforradalom idején együtt szolgált az apjával a karhatalomban. Később ugyanannak a gyárnak a párttitkára, ahol az öreg Csák 1918 telén megalakította a pártot. Érettségizett, marxista egyetemet végzett, éjjel-nappal dolgozott. Tényleg nyughatatlan ember lett. de nem úgy, ahogy Atya gondolta. Mindenkit igyekezett megérteni, akin csak tudott segített, de önmagához kíméletlen volt. A második infarktust nem bírta ki. — Fehér Pali? — Sidneyben él, ha ugyan... A felesége hazajött a gyerekkel. Már nős a srác is. Tolmács vagy miféle. Pali elzüllött odakint. — És te, öreg ...? — Jövőre nyugdíjba megyek. Összeröpködtem a világot. Legalábbis Európát keresztül-kasul. Mindenki elindult' valamerre Nagy Tibor volt az osztál; „öreg”-je. 1944-ben a nyila sok leventeként Nyugatri hurcolták. Még kölyökkén látta, amikor Lovas Is tvár az első szolnoki „repülő em bér” a szandai réten magas ba emelkedett — és szörnyet halt. Nagy Tibor is nyitót törzsű lélekvesztőkkel repül még. a Zoedlinggel, a Tü csőkkel. A repüléstörténe könyvek említik a nevét. — Hát te? — Tudjátok, nekem mir dig az volt a. bogaram, hog tanító leszek. Felvettek NÉKOSZ-ba. tanultam, tané lettem. Sosem akarok " mi lenni. — A többiek? Mit gondo tok, miért nem jöttek el? — Nagyon szétszóródtun — Köt a család. Minden elindult valamerre. — Harminc év nagy id Ilyenkor már a szép eml keket keressük. Találunl Milyen gyermekkorunk vol Volt-e egyáltalán? Nehéz e így kimondani, megkérdezi szerettük mi akkor egymás Igazi pisztollyal, puskái játszottunk... Ferenc úr, a lúdtalp; öreg pincér, az egykori s hanc legények megbizh; uzsorása pezsgőt hozott, harminckét személyes, ezi evőeszközökkel terített a: tál mellett öten lesték a T( ley gyöngyözését. Tiszai Lajos
