Szolnok Megyei Néplap, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. december 25. W VAN REMÉNY SS35.-. ~ ..in ■ i n i !■ ii .■ -I I II ------—.t, —— ------ -■■ ■■- ■ — jmmnmsmaamrmce^m^m •-.i.e-^ii««—■-■-a. I n— ■iiirnnu.iiii'-» w im ............... u«.»» A klinika sebészeti osztályán hétfőn reggel az izgalom á tetőfokára hágott. Dr. Takách kandidátus-főorvost már a portán megállította Szőke bácsi, a kapus a jó hírrel: — Tegnap olvastam az újságban, főorvos úr, kérem ... — Igen, tudom, magam is olvastam — bólintott sietté- ben a kandidátus. — Remélünk, Szőke bácsi!... A főnővér is azzal fogadta az osztályon: — Hát megjelent! És ráadásul a vasárnapi számban! — Igen, igen, Ilonka, de kérdés, olvasta-e valaki? Dobos adjunktus éppen kijött az orvosi szobából: — Kérlek, főorvos úr, szólhatok a műtősnek, hogy azt az ulcusost... — Olvastad? — kérdezte dr. Takách. — Ö, hogyne, tegnap az első dolgom volt, hogy átböngésszem a lapot! — Jó reggelt, főorvos úr! — csörgött el mellettük a kerekes tálaló-kocsival a diétás nővér. — Azt ígérték, hogy a pénteki számban már benn lesz, és tessék, még csak tegnap ... — Torlódás van a lapoknál — mondta dr. Takách. — Igen, de tessék figyelembe venni, mennyi munkám van nekem a reggelivel, meg az ebéddel, aztán még a nővéreknek is segítenem kell hapközben, s akkor még, ugye, rám vár mind a tizenkét kórterem, a folyosó, a hall... — Tudom, Katica néni, éppen azért sürgettem, hogy megjelenjen. És a vasárnapi szám talán még jobb is, mint a pénteki. — Hát majd meglátjuk.. — Főorvos úr, kérlek, akkor tehát az ulcusost előkészíthetjük? — kérdezte udvariasan Dobos adjunktus. — Igen, mindjárt... csak átöltözöm, s közben telefonálok a személyzetisnek. De Takách kandidátus még fel sem vehette a fehér köpenyét, máris megszólalt szobájában a telefon. — Hát végre, tanár úr, kérem, végre megjelent! — hallotta a személyzeti előadónő hangját a készülékből. — Vasárnap hajnalban, amint felnyitottam a szemem, rohantam az előszobába a sajtóért, (így mondta: a sajtóért), s képzelheti, mekkora volt az örömöm. De ami még boldogabbá tett, tanár úr, kérem, s amiért máris felcsengettem magához: van remény! — Remény vagy eredmény? — kérdezte a főorvos. — Hát ... talán eredmény is! — Komolyan mondja? — kiáltott önfeledten a kagylóba. — A legkomolyabban. Máris itt van valaki... — Ott? Magánál? Hát akkor gyorsan intézkedjen, kérem ... — Sajnos nem tehetek semmit, amíg nem beszélt önnel. — Kicsoda? — Az illető. Már küldöm is fel Önhöz... — Felküldi? De kérem, én most nem érek rá! Nyolckor vizit, aztán be kell mennem a műtőbe... egy ulcus ... gyomorműtét... — Ajaj, ne mondjon ilyet, hogy nem ér rá, kedves tanár úr! Felelőtlenség... — De elvtársnő! Tele vannak a kórtermek, egy csomó súlyos eset, az ulcusos hasát már leberetválták ... — Szó sem lehet most műtétről, már ne is haragudjon. Akkor mindent elvesztettünk! — Az illető? Az illető hölgy? Nem, sajnos nem tud várni, azt mondja, solo időt nem áldozhat erre a kérdésre... — Hát akkor ne áldozzon, a fene egye meg! Ez egy sebészeti osztály, máris rengeteg időt fecséreltem el... — Tanár úr! Várjon, ne tegye le a kagylót! Gondolja meg, mennyit küzdöttünk ezért a pillanatért... Kérem, szíveskedjék helyet foglalni... — Tessék?! — A hölgynek mondom, mert türelmetlen. Pardon ... Tehát lesz szíves? Mert ha most nem fogadja, én nem vállalok felelősséget... Tudja, hogy ez mindannyiunk érdeke! Az öné, a személyzeté, a betegeinké! Küldhetem? — Képtelenség! — sóhajtott a kandidátus. — De jól van. Küldje fel. — Akkor még csak egy szót! Emlékszik a megállapodásunkra, kedves tanár úr? Tudja, mire célzok! Amit megbeszéltünk... — Ja, igen, igen ... Még azt is? — Kérem tehát, hogy annak a szellemében ... gondolom, a főnővér addig majd intézkedik... És ... kávét vagy teát? — Hogyan? — Nem, semmi, csak a hölgytől kérdem, hogy a teát szereti-e jobban, vagy a kávét? — És mit szeret a hölgy? — Most mondja, hogy a teák közül is leginkább az Earl Grey-t. / — Honnan vegyek és most angol teát? Kérdezze meg, hogy indiai megfelel-e? — Várjon —, mondta a személyzetis a telefonba. Majd egy pillanat múlva — Hát jó, azt mondja a hölgy. — Hát jó?! Nagyszerű! Nagyon örülök! De, hogy mindennel meglegyünk, tartóztassa még legalább tíz percig! “ — Megpróbálom. Bár nagyon ideges ... nagyon szen- zibilis személyiség. Dr. Takách még le sem tette a kagylót, máris bekopogott az adjunktus. — Az ulcusosnak beadtam az előkészítő injekciót. Beszélsz vele, kérlek, a műtét előtt? — Kivel? Az ulcusossal most nem érek rá ... — Most nem érsz rá?! • — Ne kérdezz semmit, hanem szíveskedjél a segítségemre lenni! A személyzetis telefonált, hogy máris itt van nála... — Az újság nyomán?! — Nem hitted volna, mi? Én sem! Annyi reménytelen próbálkozás után! De most résen kell lennünk! Szólj a főnővérnek, hogy minden nővér, sőt még a műtős is lásson hozzá: gyors rendcsinálás, ha valahol valami szösz, szemét, mifene van, takarítsák össze, a kórtermekben a betegek a mosdók körül törüljék fel a linóleumot... ragyogjon minden! Tíz percünk van... A diétás nővér pedig azonnal főzzön egy jó erős indiai teát... — Indiait? — Ne kérdezz, könyörgök, intézkedj! Mindjárt itt lesz, esetleg végig kell kísérnem az osztályon, nem akarok semmit elhibázni. Kérlek, Lacikám! — Meglesz, főorvos úr, kérlek, magam is nekilátok. De az ulcusos? — Fontossági sorrend! — sóhajtott dr. Takách. Tíz perc múlva maga a személyzeti előadónő kísérte fel a hölgyet. Addigra már az egész osztály tudott' a nagy eseményről; mindenki a helyén volt: a főnővér a pultnál állt egyenes tartásban, körülötte a nővérek, az orvosi szoba előtt az adjunktus meg az alorvosok, a műtős a konyha ajtajánál várakozott, hogy adott jelre beszólhasson a diétás nővérnek a teáért. A betegekkel nem lehetett bir- ni: akik csak felkelhettek ott tülekedtek a kórterem ajta- jaiban, hogy lássák ... Amint kinyílt a liftajtó, a főnővér becsöngetett a főorvosért. Gyönyörű pillanat volt: dr. Takách semmit sem késlekedett, tárt karral, nyájas mosollyal sietett ki a szobájából, s ugyanakkor az osztály beosztottjai, ugyancsak bájos mosollyal, egyszerre meghajoltak. A betegek is, mintha vezényszóra tették volna, reménykedve felsóhajtottak. — Parancsoljon! — mutatta az utat a szobája felé dr. Takách. A legkényelmesebb fotelbe ültette a hölgyet. Kopogtak: a diétás nővér tálcán hozta a gőzölgő, illatos teát. — Sajnos, nem Earl Grey — mondta a kandidátus. — Ha megengedi: dr. Takách Kornél! — Balogné! — biccentett a hölgy, s keresztbe vetette lábát. Divatos, telitalpú csizmát viselt, ocelot-utánzat bundát, kasmir fejkendőt. — Rum nincs a teához? Na, nem baj — intett a főorvos zavart mozdulatára. — Előre meg kell mondanom, hogy sajnos a kórházi kosztot nem bírja a gyomrom, úgyhogy valami tisztességes helyről hozassák nekem a kosztot, ha... — Ha? — kapta fel a fejét a főorvos. — Ez csak természetes, kedves Balogné — vágott közbe sietve a személyzetis. « — Ha... — folytatja a hölgy, teáját szürcsölve —, ha megegyezünk. A személyzetis elvtársnő nagyjából elmondta, mi lenne a feladatom, de én szeretek alaposan körülnézni. Szóval maga ... maga itt a főnök? — A főorvos úr — bólintott mosolyogva a személyzetis. — Egyetemi tanár ... — Tanár? Ajaj! Azok elég rendetlenek. Egy pedagógus házaspárhoz is jártam,. igaz, hogy reggelire mindig kaptam tőlük egy kupica barac- pálinkát, mert azt is szeretem, aztán két tojást pohárban, és friss zsemlyét, a délelőtt folyamán három üveg lengyel sört... lengyelt!... és komplett ebédet; uzsonnát ... és persze húsz forintot óránként. De rendetlenek voltak. Volt olyan helyem is, ahol tortát sütöttek, ha mentem ..’. Csakhogy végeztem a maszekolással, túl sokat kívántak az ügyfeleim. Hát azért jövök államiba. A hirdetésből nem sok derült ki, de remélem, itt rend van. — Rend, rend, hogyne! — Majd megnézem, És hányra kell bejárni? — Hatra. — Hatra? Hát mi a csudának? Vegyék figyelembe, hogy veszítek! Itt nem tudok megkeresni napi kétszáz forintot! — Mennyit! — kérdezte a kandidátus. — Kalkulálni kell, kérem, mindennek arányban kell lenni, kérem ... Gépesítés van? — Természetesen — mosolygott állhatatosan a személyzetis. — Porszívó, padlókefélő ... — És műanyag vedret kérek, ha majd meg tudunk egyezni! Mert a pléh vödör zaja idegesít. Ezt mindenütt megkövetelem. Gumikesztyű? — A legelemibb. — Na, jó, akkor nézzük szét. Dr. Takách felpattant. Egész stábjával együtt készségesen végigkísérte Balog- nét a sebészeten. A hölgy nézelődött, hümmögött, benézett a sarokba, az ágyak alá, végigsimított az ablakpárkányokon, bekukkantott a mellékhelyiségekbe is. — A fürdőszoba és a vécé az nem megy! — Nem? — kérdezte félénken a főorvos. — Nem, az nem. De látom, vannak itt fiatal nővérek, azoknak sem árt a mozgás. És a hatórai kezdés sem megy. — Valahogy nem lehetne mégis? — bátortalankodott a személyzetis. — Hát mit képzelnek, van nekem dolgom otthon is. Kertes házban lakom, tartok néhány baromfit... Na, hát majd beérek amikor beérek! Holnap kezdhetek... de nem, inkább majd pénteken, mert remélem, a szombat az szabad? Persze egyelőre csak próbaidőre! — Próbaidőre? — nézett segélykérőén a személyzetisre a főorvos. — Próbaidőre, megmondtam! — szögezte le Balogné. — Ezer hely közül választhatok. Kalkulálni kell! Melyi- kőjük kísér le a kapuig? — Kérlek, adjunktus úr, légy szíves! — nyögte a kandidátus. — Csodálom, hogy maga, tanár létére csak indiai teát tart — mondta a búcsúzásnál Balogné. H osszú percek múlva tért csak magához dr. Takách. Végre a műtétre váró ulcusossal foglalkozhatott. A beteg elgyötörve, alig hallhatóan kérdezte: — Sikerülni fog, tanár úr? — Ne aggódjon, ma már egy gyomorműtét... — Á, nem a gyomormütét! — legyintett a sápadt férfi. — Én a takarítónőt kérdezem. KAJÁM GYULA RAJZA Illyés Gyula ^Kapkodás,-ha jő a hideg Nem tavasszal, de ősszel lesz izgatott a táj, ahogy sok karja jár. ahogy a szélbe szállt lombot szaporán összekapkodná —, mire már? hogy újra egybe-kösse? akár a piaci kufár, ha a hirtelen támadt vihar dönti a sátrat és ő — bukása a kár! — menti a portékát, a sok tűt, szappant, szalagot, filléres kacatot, mit gonddal kirakott, hátha vevőre talál — (oly hosszú a nyár!) ősszel nézd, ne tavasszal, ha kapkod. ijedten a kopasz gally, ezeket is. a reszketeg mozdulatú vén szemeket, aszú arcokat, megriadt szökdélő mosolyaikat — hogy szedik magukba a fényt, az örömet, mit még lehet, beh zsugorian a reményt, a maradék meleget! Ha lám már szétverve itt is a vásár s magasan száll, szebben, mint eleinte, bár hófelhőkbe keringve a szalag, a csipke!... Baranyi Ferenc A romantika elégiája A szűk sikátorok romantikája — mely otthonosan mozgott Óbudán — új házak közt helyét már nem találja s egy ósdi komppal átkel a Dunán. A szűk sikátorok romantikája a Józsefvárosban keres hazát, de nem kacsint szerencse ott se rája, mert ott is egyre tágul a világ. A szűk sikátorok romantikája otthontalan bolyong ma Pest-Budán, az ajtaját előtte kulcsra zárja kertváros-Zugló és parkos Tabán. Angyalföld is felszedte már alóla a dal-koptatta macskaköveket, a járdákat betonburokba vonta, amin nem sétál senki, csak siet. S a szűk sikátorok romantikája megadóan bólint és mit tesz, ím? Beköltözik egy földszintes lakásba a Krúdy-könyvek sárgult lapjain. Weöres Sándor Monológ. Zsebeimet meg kéne nézi egyszer, melyikben mi lakik, vagy mi hiányzik- Zsebkendőm, ha náthás vagyok nincs, de szárazságban négy vagy öt akad; irattárcám megvan, vagy elveszett, vagy tán sosem volt, benne mindazok arcképe, akiket neúi ismerek, mert nincsenek. Pedig de édesek! Ha fejest ugranék zsebembe, ottan elindulhatnék, mint egy alagútban. s kibukkannék valami fényes, ékes nem tudom hol — feltéve ha zsebem lyukas; meg kéne nézni egyszer.
