Szolnok Megyei Néplap, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
1976. december 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Ami a borítékon kívül van juttatásoknak, a társadal- H társadalmi mi gondoskodásnak az az egyik és legfőbb célja, hogy mérsékelje, amennyire a gazdasági feltételek lehetővé teszik, kiegyenlítse a munkateljesítménytől teljesen független tényezők hatására kialakult életszínvonalbeli különbségeket. Az év végéhez közeledvén villámfelmérést készítettünk. Nem a statisztika precíz, hanem a kíváncsi tollforgató rákérdezés, amatőr módszerével. Kezdjük a családdal, amelynek életszínvonalát a kereső jövedelmén túl alapvetően meghatározza a família nagysága. A családi pótéknak az a célja, hogy a többgyermekesek ne kerüljenek anyagi hátrányba a kétvagy háromtagú családokkal szemben. Csupán a mi, közepes nagyságú megyénkben ez év december elsejéig több mint 262 millió forintot kaptak az államtól. Havonta 36—37 ezer gyermek szülei veszik fel fizetésükkel együtt a családi pótlékot. A családnál maradva, nem feledkezhetünk meg az idősekről sem. A megye 66 ezer 400 nyugdíjasának (a MÁV-osok nélkül) egy évben 900 millió forintot kézbesít a postás. (Ennek az összegnek csupán a töredékét fedezi az a néhány százalék, amelyet az aktív keresők béréből nyugdíjjárulékként havonta levonnak.) Hazánk minden lakosa állampolgári jogon kap egészségügyi ellátást, hogy ez mibe kerül az államnak, .azt nem tudjuk (sok mil- liárdba). de azt igen. hogy akik betegségük miatt átmenetileg munkaképtelenné válnak, nem kölcsönből, hanem táppénzből élnek, akiknek ez év decemberéig a megyében 138 millió forint táppénzt fizettek ki. (Ez az összeg hozzávetőleg egv közepes nagyságú üzem egyévi termelési értéke.) Még ennél is több 145 millió forint volt az az összeg, amellyel decemberig az állami költségvetésből áz általunk kedvezményesen vásárolt gyógyszer árát kiegészítették. Családközpontú országgá váltunk, ahol humánus népesedéspolitikai elvek érvényesülnek, ahol a kismamák szülés után húsz hétig a keresetüket hiánytalanul megkapják, és ha akarják, gyermeküket hároméves korukig maguk nevelhetik. Gondoljuk végig. Tíz éve vezették be a gyermekgondozási segélyt hazánkban. Ma. csak a mi megyénkben több mint tíz és fél ezer asszony neveli otthon kisgyermekét, és csupán ez év október 30-ig közel 94 millió forintot postáztak számukra. Eddig csak azokról a társadalmi juttatásokról beszéltünk, amelyek zsebbe- vágóak, ehhez még nyugodtan hozzáadhatjuk azokat a rendszeres vagy rendkívüli ' segélyeket, amelyeket a rászorulók a tanácsoktól kapják. Az idén 3 millió 200 ezer forintot osztottak ki gyérmeknevelési segélyként a rendes, de rossz anyagi körülmények között élő családok között. Az idős vagy magatehetetlen beteg és szerény jövedelmű felnőttekről sem feledkeztek meg. Ők az idén összesen 18 millió forintot kaptak a tanácstól. A társadalmi juttatások köre ezzel még nem zárult le, hiszen nem szóltunk a vállalatokról üzemekről, mezőgazdasági ég ipari szövetkezetekről, ahol ebben az ötödik ötéves tervben a munkáskollektíva bevonásával és egyetértésével külön szociális tervet kellett készíteni, jóléti alapot létrehozni, amelyek csak szociálpolitikai célokra: üzemi étkeztetésre, segélyre, üdültetésre, tanulmányi ösztöndíjra, lakásépítési vagy vásárlási támogatásra, óvoda, bölcsőde építésére és tömegsportra lehetett fordítani. A megye száz állami vállalatánál, üzeménél állami gazdaságánál 60 millió forintot, az áfészeknél, a vendéglátóipari vállalatoknál, pénzintézeteknél 25,5 millió forintot tettek félre az év elején, a tavalyi zárszámadás után a tsz-ekben létesített szociális és kulturális alap összege meghaladta az 53 milliót, a 12 ezer dolgozót foglalkoztató ipari szövetkezetekben pedig 6 millió forint felett volt. És végül mée egyetlenegy adat; a szakszervezeti jutalomüdülések valódi költsége is jóval több annál, mint amit a beutalóért az üdülőjegyért fizetünk. A pluszköltséget, amely megyénkben az idén több mint 10 millió forint volt, az állam fedezi. , kedvéért az elmon| tárgyilagosság dottakhoz hozzátartozik még egy tény: hazánkban a bérenkívüli társadalmi juttatásoknak mindössze 40 százaléka amit forintra váltva kapunk meg, a többit közvetetten, vagy ahogyan a politikai gazdaságtan szak- nyelve fogalmaz, természetben. K. K. „Szívem szerint néha másként döntenék” A munkaügyi biro Hallomása Amikor ő ül a tárgyalóterem bírói pulpitusán, nincs vádló és vádlott, csak vitázó pereskedők. Bal kéz felöl a munkaadó képviselője, jobb kéz felől a dolgozó. Tudom, egy bíró esetében szentségtörés elfogultságról beszélni. Azt mondják, a bírói függetlenség a legszebb és a legvonzóbb szakmájukban. Dr. Zana Mátyásról mégis sokan azt tartják, a tárgyalóteremben inkább jobb kéz felé hajlik. LÁNYOK ALBÉRLETBEN Albérlet egy szó: magám- és mássalhangzók egymásutánja. Mégis mennyi mindent rejt magában. Magányosságot — társaságot, sivárságot — derűt, adósságot — kereseti lehetőséget —, emberek közötti viszonyt. Az albérleti életről, az al- és főbérlői kapcsolatról három lány beszél, akik távol az otthontól, a családtól, községben, kisvárosban és a megyeszékhelyen „váltottak” albérletet... Kicsit elképedt ezen, a megjegyzésen. Helyreigazított: — A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata is azt sugallja, hogy a vállalatokat, ha másképp nem megy, rá kall kényszeríteni a jogszabályok betartására. Itt vannak például az üzemi balesetek. Nagy része nálunk, a munkaügyi bíróságon végződik, mert a vállalatok vitatkoznak, és szeretnének minden felelősséget a baleset szenvedőjére hárítani. Csakhogy ilyenkor be kell bizonyítaniuk, hogy kizárólag a dolgozó vcűt a vétkes. Ha nem lehet tisztázni a baleset körülményeit, akkor a vállalatnak kell viselni a következményekéit. Sokan nem tudják ezt, és engem tartanak elfogultnak, pedig az ember, a gyengébb fél védelme a törvényből fakád. O A bíró tehát minden körülmények között tárgyilagos, s a tárgyalóteremben ki tudja zárni az énjét? — Nem, de nem is kell. Hatvan esztendős vagyok,"az élettapasztalatomat zárnám ki a döntéseimből. Az ítéletben benne van az én világom is. Nem lombikban nőttem fel. Több mint harminc éve velem is megtörtént, ami miatt ma itt előttem sokan pereskednek. 1939-ben községi kisegítő voltam Jászalsószentgyör- gyön, havi nyolcvan pengőért, ami a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok volt. Mindennap utaztam. Egyik reggel a nyílt vasúti átjáróban a vonat belerohant a buszba. Súlyosan megsérültem, nyomait még má is viselem, — (látszik, nehezen mozog, mintha merev lenne csípője) egy év kórház, azt/Ln rokkantkocsi, pereskedés a vasúttal, a havi 36 pengő járadékért, amit 1941-ben a Magyar Királyi Kúria végül visszamenőleg egy összegben megítélt. O Előfordult már, hogy az ülnökökkel egyetértésben szíve szerint másképp döntött volna, de a törvényesség...? — Elmondok .egy esetet (százat tudnék). Az egyik önr tözőtársaság felelősségre von. ta gépkezelőit, mert a csatornákban napokig nem volt víz. A gépkezelők panasszal fordultak a munkahelyi döntőbizottsághoz, végül pedig ide került az ügy. Kiderült, hogy formailag nekik van igazuk. Lebegtették is a munkaköri leírásokat, amelyben az állt, hogy a gépkezelőnek csak a gép meghatározott fordulatszámát kell biztosítani és nem a vizet. Vicces ugye? A tárgyalás után csak magánemberként mondhattam meg a gépkezelőknek, rájuk nézve cseppet sem hízelgő véleményemet. Szívem szerint bíróként is ezt tettem volna. Q Az önök munkája folytatása és egy kicsit függvénye is a vállalati döntőbizottságokénak. — Igen. Az az eüső fórum, ahol a főnökeivel, a vállalattal szembe kerülő dolgozók vitájában döntenek. S ha bármelyik fél úgy érzi, hogy az a döntés sérti az igazság- érzetét, hozzánk fordul jogorvoslásért. Az esetek hetvenöt százalékában a panaszos a dolgozó. O Ez azt jelenti, hogy a döntőbizottságok zömmel a vállalat szája íze szerint döntenek? — Már nem ez a jellemző, de előfordul. Sőt. A közelmúltban lemondott az egyik döntőbizottság elnöke. A vállalat vezetői ugyanis felelősségre vonták, amiért a bizottság velük szemben a dölgozó javára döntött Nem fogadjuk el a lemondását, sőt joggal való visszaélés miatt a vállalat felügyeleti szervéhez fordulunk. Egyébként is. ha valahol, akkor a munkaügyi vitáknál igazán megvan a törvényes útja a többszörös felülbírálásnak. Sehol sincs annyi jogorvoslati fórum, mint itlt. Előbb a döntőbizottsághoz, aztán hozzánk, s utána bizonyos estekben a megyei, majd a Legfelsőbb Bírósághoz lehet fordulni. Bőven megvan a lehetőség az igaz- ságkeresésre. O Nem túl hosszadalmas ez az út? — Csak úgy, általánosságban az ítélkező embereket, problémáikat figyelmen kívül hagyva, erről sem lehet kategorikus véleményt mondani. Volt csúszdásunk. Néhánjí éve még feltomyo- sultak az akták a szobámban. De gondolja végig. Hatszáz ügy évente egyetlen bíróra. ' O A túlterhelésnek köze volt a betegségéhez? — Az orvosok szerint közvetetten ez is oka volt. De közrejátszott az önkínzó tulajdonságom is. Amíg ébren voltam, bármit csináltam, piszmoghattam a kedvenc hortenziáimmal a tenyérnyi kertemben, vagy rendezgethettem a könyvtáramat, az agyam egy csücskében mindig ott motoszkált, vajon igaaságosan döntöttem? Minden lényeges mozzanatra rákérdeztem? Felgyógyultam, de ebből nem gyógyultam ki. Azt i hiszem már nem is fogok. De túl vagyok a betegségen és túl az ügyhátralékon. Tavaly február óta már kát bíró dolgozik a munkaügyön, sőt most már ott tartunk, hogy mi segítünk ki másokat. O Mégis jónéhány megyében minden maradt a régiben. — Ez már nem a munkaügyi bíróság sajátos problémája, hanem a bírói utánpótlásé. Nem is értem, miért. Talán mert túl alacsony a fogalmazói fizetés. Vagy mert nem tudják, de honnan is tudnák a joghallgatók, hogy milyen szép és felelősségteljes munka dönteni, igazságot tenni. Kovács Katalin Tiszaföldvár, Bajcsy-Zsi- linszky út 34. Frissen „bepucolt” ház, két nagy ikerablakkal. Itt lakiig Kakuk Zsuzsa, a nagyközség egyetlen kozmetikusa. Hogyan? — Ez lenne az ... Itt lakom immáron három hónapja — mutat kőébe a picinyke helyiségben, amelyben alig fór el egy gyermefche„Egy-egy műszak után jól esik, ha felkucorodhatok a hevemre és olvashatók .. verő. — Egyébként nem is olyan kicsi ez a szoba, nekem bőven elég. — Honnan jött? — Kunszentmártonból. — Miért éppen Tiszaföld- várt választotta? — Még tanultam, amikor elhelyezkedtem az itteni fodrászatban. Gondoltam, majd én megváltom a világot. Eleinte borzasztó volt a helyzetem. Kevés vendég keresett fel, akik jöttek, azok tizenévesek voltak. Az idősebbek kikiáltották a műhelyemet boszorkánykonyhának. Nehezen küzdöttem meg ezzel a nézettel, de sikerült. Ma már a hatvanéves néni ugyanúgy bekopogtat hozzám, mint a húszéves fiatal lány. Azért nem maradtam otthon, mert én lettem volna a harmadik kozmetikus Kunszentmárton- ban. Hárman egy csárdában ...? Egy kicsit sok. Két és fél évig buszoztam reggel és este. Amikor hazaértem, élni sem volt kedvem, így kerültem Murvai nénihez albérletbe. Megéri nekem az a 250 forint, hogy ne kelljen az életem felét „kerekeken” tölteni. — Megszokta már az albérletet? — Ha itt valakinek nincs társasága — elveszett ember. Nagyközség, de ahhoz elég kicsi, hogy szórakozni lehesesen. Mi van itt? Presz- szó, vendéglő, mozi és kész. Nem ülhetek mindig a presz- szóban sem. Főleg nem egyedül. Megszólnának'. t Nekem szerencsém van, mert a házinéni unokájával — ő is huszonkét éves — összebarátkoztunk. Helyes lány, vele megyünk moziba, sétálni. Sokszor persze úgy érzem egy-egy műszak után, hogy most az lesz a legjobb, ha hazajövök, felfcucorodok a heverőre és olvasok. Nehezen szoktam meg. Az első hónap különösen kegyetlen volt. Vágyakoztam a szüleim után, hiányoztak az otthoni barátok. — Gyakran jár haza? — Minden hét végén buszra ülök és irány Kunszent- márton. — Egyedül érzi magéit? — Nem, azt nem mondhatnám. Nagyon aranyos a házinéni, kedves a családja is, sok fiatalt ismerek, de... De az albérlet mégsem az otthonom. „Albérlet az emeleten...” — ez a slágerszöveg motoszkált a fejemben, amikor Mezőtúron Papp Máriát kerestem. A Szabadság téri lakótelep egyik modem épületében bukkantam rá, a negyedik emelet tizenkettes lakásában. A csöngetésre fiatalasz- szony dugja ki a fejét, nyomában két rikoltozó apróság: — Katona Zsigmondné vagyok, nálunk lakik Marika. Jókor jött, mert pont most ért haza. — Engem keresnek az újságtól? Csak nincs valami baj...? — kérdezi az „albérlő”. A nagyszobában ülünk le, s kávé kerül az asztalra. — Édesanyámék februárban kötöztek el Mezőtúrról Nagyorosziba. Én ittmaradtam, mert a Fémfeldolgozó Szövetkezetben vagyok műszerész. Igaz, még munka mellett tanulom a szakmát...- Ezt az albérletet az ismerősök ajánlották. Ügy voltam vele, hogy a város központjában van, olajfűtéses, modern fürdőszobás, szép a konyha... Ilyen lakáshoz szoktam, mert mi is bérházban laktunk, ötszáz forintot fizetek mindenért... — Nem szokatlan Önállóan kezdeni? — Szeretem a szüléimét, a két öcsémet, de itt sem rossz, hiszen a házigazdáim családtagnak tekintenek. Fiatalok ők is, jól megértjük egymást. Itt van ez a két lurkó, Szilvi meg Zoli. Ügy szeretem őket, mintha saját testvéreim lennének. — Van társasága? — Itt lakik a legjobb barátnőm. Aztán az iskolában ott vannak az osztálytársaim, a szövetkezetben a munkatársaim. Egyáltalán nem érzem magam egyedül. So„Ha mosni akarok, vagy főzni, vasalni - soha nem jönnek utánam, hogy mit csinálok, mihez nyúlok ... " kát járok moziba, szórakozni. Ha itthon vagyok, soha nem megyek be a szobámba. A nagyszobában beszélgetünk, kézimunkázunk, tévézünk, rádiózunk, vagy a két sráccal hancúrozunk. Ha mosni akarok, vagy főzni, vasalni — soha nem jönnek utánam, hogy mit csinálok, mihez nyúlok. Szóval mintha otthon lennék ... Elköszönt az utolsó gyerek is, az óvó néni is csomagolhat, indulhat haza — az albérletbe. Csengeri Zsuzsanna néhány hónapja.végezte az iskolát — augusztus óta Szolnokon, az Ady Endre úti óvoda nagycsoportosainak óvó nénije. Amiga Mikszáth Kálmán úti albérletig érünk, mesél. — Tiszaderzsi vagyok és Tiszaföldváron végeztem. Négy évig kollégiumban laktam. Megszoktam, hogy távol vagyok a családtól, az otthontól. Igaz, a „kolesz- ban” nem egyedül él az ember, de mégis megszokja az önállóságot. Ezért nem idegen nekem az albérlet. — Amikor végeztem, törtem a fejem, hogy merre, hová menjek. Szolnokot választottam. Meguntam, hogy nem mehetek színházba, koncertre. A városban mégis nagyobb a lehetőség .az Készülődés az esti mosdás-« hoz... (Fotó: Nagy Zsolt) elhelyezkedésre is. Barátnőmmel együtt jöttünk Szolnokra. Milyen volt az első nap? Azt hiszem, jobban izgultam, mint a gyerekek. Szorongással léptem át az óvoda küszöbét. Arra gondoltam, hogy a, városi srácok mennyivel másahbak lehetnek, mint azok, akik falun nevelkednek. Azonnal bedobtak a „mélyvízbe”. Nagy- csoportosokkal foglalkozni nagyon nagy felelősség. — Egyedül érzi magát? — Az első hetekben nem gondolkodtam azon, hogy egyedül vagyok-e. Munka- lázban égtem. Most már megtaláltam a baráti körömet, akikkel jól érzem magam, akikkel elmegyek egy jó színdarabot vagy filmet megnézni, akikkel beülök egy étterembe vacsorázni, beszélgetni. Az albérlet nem jelenti azt, hogy most már be kell zárkózni, senkivel nem lehet szóba állni, mert akkor mit mondanak. Egy kis faluban ez még a mai nap is így van, de Szolnokon ez már nem tűnik fel... — Jól kijön a főbérlővel? — Nincs vele semmi bajom. Miért is lenne? Legtöbbször akkor látom, amikor a pénzt fizetem. Közben hazaérünk. Az albérlet egy alsó épületben van. Parányi hideg szoba, néhány bútordarabbal. A kályhában fa és szén — elég egy gyufa és máris lobog a tűz. De a levegő mégis nehezen melegszik fel... Albérlet. Sok mindenkiben rossz „élményeket” villant fel. apróbb, nagyobb bosszúságokat juttat eszébe. Biztosan nem kellett volna sokáig keresgélni, hogy olyan albérletet találjak, ahol pokol az élet. De a fenti példák mutatják:, hogy az albérlet nem-- csak adósságot, kereseti lehetőséget, magányt, sivárságot jelent, hanem ami nagyon fontos — alkalmazkodást, önállóságot. Szekeres Edit
