Szolnok Megyei Néplap, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-01 / 232. szám
1976. október 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 ■ ■ Üzenet a zenei világnapra A túrkevei Közlekedésgépészeti Szakközépiskola diákjai gyakorlati foglalkozáson tanulják az autószerelést. A motorok gyújtáshibáit Ellcon S 100 A típusú vizsgáló műszerrel állapítják meg. Képünk műhelygyakorlatod készült, Poczok Sándor és Negyedi Vilmos egy Zsiguli motor műszeres vizsgálatát végzik a r r ■■■■ rr ■ ■■ ■ r Összefogás es egyuttmukodes Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy közművelődésünk legnagyobb gondja a munkahelyi művelődés, az is elsősorban a kis- és köziepes nagyságú üzemekben, szövetkezetekben. Az okokat vizsgálva, egy-kettőre kiderül, hogy részint rosszak a személyi, anyagi, tárgyi feltételek, részint pedig eddig még nem igen sikerült megtalálni a legcélravezetőbb módszereket. A jelenség, mint említettük országos, ezért különös figyelmet érdemel megyénk ipari szövetkezeteinek eredményes közművelődési tevékenysége. Közvetlenül a közművelődési párthatározat után az OKISZ elnöksége áttekintette az ipari szövetkezetek köz- művelődési helyzetét és megjelölte a legfontosabb feladatokat, a munkahelyi művelődés tennivalóit. A nagyszabású közművelődési program megvalósításának kezdetén a megyében dolgozó negyvenhárom ipari szövetkezet többsége nem hogy jó, de még elfogadható feltételiekkel sem rendelkezett. Pénz még csak akadt volna, ám közösségi művelődésre alkalmas, jól felszerelt helyiség, szakképzett, céltudatosan dolgozó népművelő szinte egyáltalán nem volt. Ha valaki akkor azt állítja, hogy 1976 őszén tizennégy művészeti csoportot, s tizenhat ifjúsági klubot tartanak majd számon a KISZÖV szövetkezetpolitikai osztályán, egész biztosan kinevették volna. A tizennégy művészeti csoport és a tizenhat klub ma valóság. S hogy nem akármilyen közösségekről van szó, azt egy puszta „névsorHz ipari szövetkezetek közművelődési muokájárél Olvasás” is bizonyítja. A művészeti csoportok között a Jászsági Népi Együttes, a mezőtúri, a törökszentmiklósi, valamint a jászberényi (Palotásy) szövetkezeti kórus, a szolnoki „Híd” irodalmi színpad nevével találkozunk, az ifjúsági klubok között pedig olyan nagyszerű közösségekkel, mint a szolnoki „Mini”, a mezőtúri „Möda”, vagy a (törökszentmiklósi „Csikós József” klub. Szinte a semmiből építettek „várat” a KISZÖV munkatársai, érdemes tehát megnézni, hogy hogyan. Nos, a „titok” mindössze két szóban megsúgható: összefogás és együttműködés. Sok kicsi sokra megy. A mostoha tárgyi feltételekben a régi közmondás igazságát elfogadva segítettek a többségükben kis, vagy közepes nagyságú ipari szövetkezetek; összefogva, közösen építettek maguknak könyvtárat, klubot. Említhetnénk itt Szolnok, Jászberény, Törökszent- miklós, Kunmadaras példáját, hozzátéve, hogy a legtöbb helyen társadalmi munkában dolgoztak a fiatalok az idősebbek is. Ennél nehezebb feladatnak látszott a közművelődési munka szakmai irányításának megoldása, vagyis megfelelő személyi feltételek megteremtése. Szakképzett népművelő néha még művelődési otthonba se kerül, hogy számíthatna akkor erre egy párszáz tagot számláló szövetkezet, ahol e munkakör teljes függetlenítésére bizony nem igen van mód. (A szövetség megyei elnökségének közelmúltban született határozata szerint az ötszáz dolgozónál nagyobb létszámot foglalkoztató munkahelyeken kell fő állású népművelőt alkalmazni.) Annak viszont semmi akadálya, hogy egy-egy ipari szövetkezet és a területileg illetékes közművelődési intézmény együttműködjön. Ezt felismerve, elsőként maga a KISZÖV és a megyei könyvtár kötött együttműködési szerződést, melyet városi és nagyközségi., illetve közáégi szinten számos hasonló követett. A módszer egyszerű, szinte már gyanúsan az. Mindössze ennyit kéne tenni a munkahelyi művelődés sikeréért, eredményességéért? Nyitányként ennyit... S a folytatás? Az anyagi, tárgyi, személyi feltételek megteremtése után most a legcélravezetőbb közművelődési módszereket próbálják kikísérletezni a KISZÖV szövetkezetpolitikai osztályán. A népművelők tervei szerint a közeljövőben elsősorban az ötszáz szocialista brigádra fognak építkezni. Mint a legutóbbi elnökségi határozat is hangsúlyozza: a szocialista brigádok kulturális munkájában kell leginkább kibontakozni annak, amit közösségi művelődésnek nevezünk. H. D. Nekünk muzsikusoknak, nagy ünnep ez a mai nap, a zenei világnap, amelyet a világ sok országa velünk együtt ül meg. Természetes, hogy e napnak a muzsika „névnapjává” kell válnia; a névnapjává ama művészetnek, amely jelentős társadalmi hatékonysággal bír, amelynek nincs szüksége vízumra és amely fordítás nélkül is érthető szerte a világon. Ügy gondolom, e napon kedves író, festő és filmes kollégáink is méltatni fogják művészetünket, szólnak róla jó néhány szót rádióban és televízióban. A zene új világokat nyit meg; Robert Schumann mondotta, hogy a zene „szellemi életünk mélységes folyamatainak reflexiója. A muzsika élete végéig, születésétől a sírig elkíséri az embert. Észrevétlenül is sok zenei terminust használunk a köznapi beszédben: a német a jó modort „jó hang”- nak mondja (guter Ton); a tapintatos viselkedést „ütemérzékkel megáldottnak” (taktvoll). Beszélünk harmonikusan fejlett személyiség neveléséről, szilárd, jó ritmusban végzett munkáról, stb. Nem meggyőző bizonyítéka ez annak, milyen széles alapot át a muzsika egész életünknek? A nagy zenemű nemcsak egyetlen ember eszméit és gondolatait tükrözi, hanem sokakéit. Az igazi, jelentékeny muzsikus alkotásában mindig benne cseng az egész nép hangja. Vagy tán más bizonyít Beethoven és Bizet, Verdi vagy Muszorgkij, Pro- kofjev vagy Britten művészete? Aki zenét hallgat, érezheti összetartozását az egész világgal, érezheti, hogy haladó kortársainak szívével azonos ritmusban ver a szíve, érezheti, hogy törekvései összemosódnak az egész nép gondolataival és reményeivel. A zene összeköti a népeket, mélyebb érzéshez, önmaguk jobb megismeréséhez Nagyrészt társadalmi ösz- szefogással újjászületik Sza- bolcs-Szatmár megye egyik legrégebbi emlékmúzeuma, a nagy író szülőfalujában* Ti- sziacsécsén álló Móricz-em- létkház. A megye inagy írószülötté- nek életévei kapcsolatos újabb dokumentumok kerülnék majd bemutatásra és felújítják Móricz Zsigmond gyermekkorának állomásaisegíti őket, gazdagítja érzelmeiket és gondolkodásukat. Az 1975. évi, első zenei világnap jelentős dátummal esett egybe: az emberiségnek a fasizmus fölött aratott győzelme 30. évfordulójával. Ismeretes, hogy azan- tihumanizmus ellen szövetkezett emberiség harcában éppen a zene nem játszott alárendelt szerepet. A különféle nemzetiségű zeneszerzők alkotta, a háború témájának szentelt dalok is, szimfóniák is sok országban csendültek fel a II. világháború idején, s vészcsengőként szólították az embereket a fasiszták elleni eltökélt harcra. A zene eme jelentőségét nem értékelhetjük eléggé nagyra. Napjainkban a zene, akárcsak a többi művészet, bonyolult korszakát éli: új eszközöket keres, hogy kifejezhesse nyugtalanítóan izgalmas, ám dicsőséggel teli jelenünket. A mi országunkban kiváltképp — de másutt is — szocialista ideálok élnek, az emberek várakozással tekintenek az új társadalomra. A zenében, akár az alkotó munka bármely területén, feltétlenül szükséges az új utak keresése. A művészet alkonyát jelentené, ha fejlődése megrekedne. Ezért helyes és örvendetes is, hogy korunkban a művészet megújulásának sok útja ismeretes, különböző országokban különböző alkotó egyéniségek más-más módon lépnek ezekre az új utakra. Mégis az érzelmeknek ilyen egyetemes nyelvét ismerjük a zenén kívül? Mi más rendelkezik ama képességgel, hogy könnyedén áthidalja ama szakadékot, amely máskülönben kultúrákat és embereket elválaszt? Manapság sokan mondják: a modern művészet bonyolultságát az magyarázza, hogy eszközei újak, anyaga újonnan szervezett. De igazunk van-e vajon, ha „teljes elavultsága” okán kikapcsoljuk a művészetet és az ról, a Tiszacsécsén eltöltött gyermekéveinek, történetéről valló demonstrációs táblák szövegrészeit is. A tervek szerint jövő év (tavaszától már az „újjászületett” csecsei emlékmúzeum várja az érdeklődőket, akik korábban is igen nagy számban keresték fél Móricz ifjúkorának színhelyét és (tekintették meg annak emlékeit. embereket — ha csak átmenetileg is — valódi szellemi segítség nélkül hagyjuk élni? Természetesen nincs — nem lenne — igazunk, ezért anélkül, hogy abbahagynánk alkotói kutatásaink intenzív folytatását, a legfontosabbról soha nem feledkezhetünk meg: a művészetnek a népet kell szolgálnia; miközben különféle területeken kísérletezünk, s folytatjuk új kifejezőeszközök felkutatását, emlékeztetnünk kell a művészet fejlődésének fővonalára, s e vonulat történelmi folyamatosságára. Miközben a jövőbe verünk hidat, ne romboljuk le hát azokat a kötelékeket, amelyek mai művészetünket a nagy múlthoz kapcsolják. A kortársi művészetnek, a zenének stafétaként méltóképpen tovább kell vinni az emberiség nagy alkotó felfedezéseit. Ma, a zenei világnapon, a muzsika hangja színházak és hangversenytermek, szabadtéri színpadok és rádióban, képernyőn és előadótermekben szól. A zene eme ünnepén, amelyet az UNESCO Zenei Tanácsának kezdeményezésére és határozata nyomán rendeztek meg, szilárdan hisszük, hogy a muzsika korunkban is teljesíti nemes hivatását, az embereket korunk leghaladóbb és legnagyobb eszméinek, elsősorban a békének és a népek barátsága gondolatának jegyében közel hozza és egyesíti. Bár sokszorozódnának meg a zeneművészek és zenebarátok sorai. Hozzon a muzsika boldogságot az emberiségnek, gazdagítsa szellemi életét, segítsen az emberiségnek a szenvedés könnyebb elviselésében s a földi élet őrömének aktívabb és teljesebb át- érzésében. * * * Az UNESCO Nemzetközi Zenei Tanácsa 1975-ben zenei világnappá avatta október elsejét. Dmitrij Sosztakovics üzenetét ebből az alkalomból közöljük. Oktatástechnikai szeminárium Nemzetközi oktatástechnikai szemináriumot rendez Budapesten iaz Országos Oktatástechnikai Központ, az UNESCO és az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Alapja (UNDO) támogatásával. Október 3-a és 9-e közöitt 11 ország szakértői vitatják meg az oktatástechnológia fejlesztésével (kapcsolatos kérdéseket. Újjászületik a Móricz-ház nyám megállt a léposő aljában és onnan integetett; „Na, fiam itt már elboldogulsz valahogy.” Bizonytalanul indultam el a hosszú folyosón, melyet aranyló szalmaszőnyeg borított és ugyanez a sárga szalma buggyant elő az emeletes ágyak zsákjaiból Mintha harakirit követtek volna el a degeszre tömött otrombaságok. Végignéztem a sodronyos ágyak katonás rendijén, és a jövendőbeli fekvőhelyemet kerestem. Az elsők közt érkeztem, mindössze a sarokban álló ágypár legfelső emeletén láttam valakit: egy rövidnadrágos srác feküdt összekuporodva a szalmazsákon. Szipogott és időnként egy-egy szilvasze- met dugott a szájába. A szilva besztercei« volt. Ismerős. Ilyen termett a kertünkben. Természetesen a fiú mellé költöztem. Így kezdődött sok évre szóló ismeretségünk Galambos Álmossal. Egymás után érkeztek a többiek és a szoba lassan benépesült. Számomra, a kisiskolás számára, aki a szülőfalu határát is csak ritkán lepte át, ismeretlen volt a világ és gyanakodva méregettem. A régebbi NÉKOSZ- osok otthonosan hangoskodtak és válogattak a barnára festett szekrények között, majd a birtoklás jeléül azonnal rákaittintották az ajtóra a 2,70-es Cato lakatot. Amit valamennyi kulcs nyitott. Mert valamennyi lakat egyazon gyártmány volt. Később benézett a kollégium igazgató is a hálószobába, akit a nyolcadikosok hangos „szervusz Béla bátyámmal” köszöntöttek. A diákotthon korábban laktanya volt. Szigorú, szürke, lehangolóan homályos folyosójával, rácsos ablakaival nem sok jót ígért számomra. De aztán délutánra minden jóra fordult. A parányi udvarról ismerős pufogás hallatszott fel a második emeletre. Futballoztak. A fűzős foci egy szekrény mélyéről, a röplabdaháló. néhány sárga-fekete gránát és komor súlygolyó társaságából került elő. Éppen választott a két csapatkapitány mikor leértein. Meglepően hamar „elkeltem” és két kabátesomó között túlbuzgó igyekezettel bizonygattam, hogy kapusként bármikor számíthatnak rám. A pálya az épület lábához simuló enyhe domboldal volt, a labdát akár meg sem kellett rúgni, magától is leguruüt a bokrok közé. A csatároknak nemegyszer a bozótot is ki kellett cselezni a lövés előtt. Lovas Feri az egyik öreg NÉKOSZ-os körbe is nézett tágasabb játszótér után. Az épület végében jókora szántás barnállott, igazi focipálya lehetett volnál, ha nem borítják kalap nagyságú rögek végesteien végiig. Rövid tanakodás után lapátokat, gereblyéket kerítettünk a alagsori raktárból és az apró hangyamép a szántás elegyengetéséhez látott. Valaki nótát is kezdett: „Elvtárs a csákányt jól mélyre vágd ...” Ütöttük, vágtuk a rögeket, és a Bum- kócska után rákezditünk az Amiúri partizánok dalára. Jól haladt a munka. Lassan, lassan már gurult is a szántáson a labda. Csak éppen egy henger kellene ... Valaki emlékezett rá. hogy az angol intemátus kertjében a teniszpályák mellett látott egyet. Hangos kiabálással vágtattunk be az in- ternátus díszes vaskapuján, és a seregünk egyik fele tolta másik fele már húzta is a hatalmas vaskoloncot. Szadellus széttart karokkal állta el a kaput: — Ezt, aztán egy tapodtat sem innen ... Az igazgató úr ha megtudja ... Szavait elnyomta a virgonc lárma. — Menjünk át rajta. Csináljunk belőle palacsintát! Az öreg az utolsó pillanatban lépett félre a dübörgő vas- szömyefeg elől. Vágtatott, ugrált a henger a macska- köves úton. Mi kisebbek csüngtünk rajta és úgy emlékszem, mintha nem is mi húztuk, — vontuk volna, hanem az vitt bennünket magával feltartóztathatatlanul. A pályának kinézett föld tulajdonjoga egy percig sem izgatott bennünket, hiszen a kollégium, a város, az ország — minden a miénk volt. így érezte ezt az a tízéves kisdiák is, aki csak nemrég pottyant ki a családi fészekből. Mert vájjon nem más világ az ahol a diák tegezheti az igazgatót? Amikor megjelent a szemközti vályogházból az az ember, akinek az udvarán nap mint nap tucatnyi maszatos arcú gyerek lármázott, és megpróbált leterelni bennünket a földjéről, már markoltuk is a röget, és záporoztak felé a levegőben szétmorzsolódott lövedékek: „Ez .a miénk, ez a miénk...” Valaiki azt is kiáltotta, hogy nincs magántulajdon. Bár mi kisebbek nem egészen értettük mit jelent ez a komolyan hangzó kinyilatkozás, mégis valamiféle megfellebbezhetetlen ítéletnek hangzott számunkra is ami egyszer s mindenkorra törvényesíti jogainkat a pályához. Vasárnap kora reggel mészdarabokat törtünk, készültünk a délutáni pálya- avatóra. Amikor begurult az udvarra a fagylaltos triciklije, jóformában észre sem vettük a lázas munkában. Aztán megjelent a szomszéd is a vályogházból. Egyideig tanakodott a nevelőtanárral, aki sorba állított bennünket. Valamennyien egy-egy forintos fagylaltot kaptunk a markunkba. Az öreg Varsányi — így hívták a föld gazdáját —a zsebébe nyúlt és kifizette mind a két tégelyit. — Fiúk, vetni akarok a földbe... — mondta gyámoltalanul, aztán fejébe húzta kalapját és hazaballagott. Délután már senkinék nem volt fontos a pálya. Lázasan csomagoltuk a könyveinket a hétfői évnyitóra. A kollégium végébe két kőbányai fiú próbálta rángatni a hengert a szántáson. Nem boldogultak vele. 0 étfőn Varsányi Antal újra felszántotta a pályát. Az eke nyomában hangos fiúcsapat haladt, és dobálta kifelé a földből kifordított, tekergőd- ző kukacokat. A tyúkok olyan mohón nyelték a finom csemegét, hogy szinte fulladoztak bele. Palágyi Béla Szeptemberi honfoglalás bó bákssi, a halk hangú peDmitrij Sosztakovics:
