Szolnok Megyei Néplap, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-31 / 258. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. október 31. 4KAJARI GYULA RAJZA Illyés Gyula Téli hárs Vén hárs, lám_ megérted: megint egy évgyűrű! Véd, forró gyökerű, a kérged. Van beléd írva mennyi viharütötte jaj lebírva! Fagyodban daccal tűz mennyi dúl: s fény s Mat újra gyűl tavasszal. Benned betörve zúg hány harag: előre csak! Előre?! Öreg hárs, vén társ, zord-kérgessé válsz s bozontod törik, de boldog vagyok, hogy még állsz, akármi tépáz!. . . Két megyét hoztam Párbeszéd Szabó Magdával Az írói sors mindig va- " lohol ott kezdődik: azon a tájon, ahol az ember szeme először nyílik rá a világra, ahol először hallja azokat a szavakat, amelyekből - valamikor majd megszületik a mű. — Szülőföldjéről hozott-e, kapo/tt-e me gtanulhat atlant Szabó Magda? — Két megyét hoztam: a hajdúsági tájegységet, apám hazáját, s Békést, a Körösök vidékét anyám szülőföldjét. Mindketten Debrecenbe kerültek, összeházasodtak. Ebből a kusza képletből lettem, s hoztam őket mindmáig magammal. A múltkoriban Gyulán járva tíz házanként bizonytalankodtam: csupa új utcanév fogadott. De egyszercsak megütötte a fülemet egy mondat: „Olyan egyszálbél volt lánykorában, s most, hogy asszony, egészen dübbencs”. S ott állt egyszerre előttem: apám. Visszahozta egy mondat az egykor volt időkből. Ez a tanulhatatlan szókincs bővült később a hajdúsági szavakkal. — S tartozik-e megíratlan könyvvel ennek a tájnak, az otthoniaknak? — Epikai adósságom van, de ebből törlesztek rövidesen. Anyám történetét írom meg, dokumentumregényben. _— Az a szép fényes nap című hangjátéka, majd drámája meglepte hallgatóit, nézőit szándékos anakronizmusaival, sajátos történelem- szemléletével. Hősei egyetlen mondatban ezer esztendőt szökkennek előre-hátra ... — Az a fiatal lány, aki voltam, feljött Budapestre egy kapukulccsal, egy nagy kenyérrel és egy színdarab- kézirattal. S azonnal ellopták a kenyeret meg a kéziratot. Azt az első drámát más sose tudtam megírni. De az a lány sok mindent megért azóta. A háború múltán úgy lábadozott az ember, mint egy nagy műtét után. Még akkor is, ha nem tartozott az üldözöttek közé. Idő kellett, hogy magamhoz térjek. Meg kellett írnom személyes mondanivalómat a vidékről. Azután tudomásul kellett vennem, hogy Pesten élek. S amikor erről is elmondtam „magánüzenetemet”, szerettem volna nagyobb egységet boncolni. Először csak kisebb körben kezdtem vizsgálni a magyar történelmet. Fanny-dara- ibomban. A rab-ban azt írtam meg, miképpen lép színre egy magyar író a korai időkben. A Szemlélők kifejezetten politikai regény volt, ha úgy tetszik: pamflet. Mert a történelmet nem történetnek tekintettem, hanem képletnek, amelyben világosan látni a konstrukciót. Történelmi alaphelyzet elemzéséből született Az a szép fényes nap című drámám. Ez majdnem természettudományos írás: kémia, biológia, matematika. A személyek körül fúvó szelek áramlatai szintén mások, mint korábban, amikor szenvedélyt vagy katarzist próbáltam ábrázolni. Persze ehhez is el kellett múlnia az ifjúságnak, hogy az ember józanul, önmaga és a helyzet siratása nélkül szóljon hőseiről. — A távolságtartás és az igazi ökonómia tehát a tapasztalt író tulajdonsága? — Annak a nemzedéknek vagyok a tagja, melynek fejlődésébe egy nem szerencsés művelődéspolitikai áramlat beleszólt. Tíz esztendeig hallgattam. Ha akkor tudomásul vesszük, hogy az egyik író ilyen alkatú, a másik olyan; ki a faluról ír, ki a munkásokról, ki pedig az általa ismert világ pusztulásáról, harmonikusaiban fejlődhettünk volna valamennyien. Fiatalnak lenni persze nem annyi, hogy valakinek kék a szeme. Az ifjúság csak ew ideig tart. De ami jó: megmarad. A tehetség a rosszat ledobja. Mi is úgy kezdtük, ahogy a maiak: amikor annak idején zölden és rettegve megismertem Schöpflin Aladárt, még olyan nyafogó verseket írtam, mint egy beteg macska. Sosem felejtem el, mit éreztem, amikor az a csodálatos öregember megjegyezte: egy szót sem ért az egészből. .. Ma már tudom : természetes, hogy mindez így volt. Fölnőttünk, s a mi generációnk is hozott valamit, lev van ez most is: új születik. Mert minden friss raj újat hoz. Azt vallom: idős vagy fiatal — dolgozzék mindenki a maga módján. — Nincs ok tehát aggodalomra? — Aggodalmaim közéletiek. Mérhetetlen mennyiségű adatot kell beletáplálni a gyerekekbe, mert a komputerek századában élünk. S szükséges is ez az ismerettömeg, ha azt kívánjuk, hogy utódaink ne legyenek idegenek a jövendőben. Ám eközben egyre több humán ismeret kiszorul. Pedig a nagy gondolatokat mégiscsak az írók, művészek közvetítették. Hogy fogják mindezt nélkülözni a minket követők? Már most nehéz tudomásul vennem, hogy gyermekeink a legnagyobb versek jelentős részét nem is ismerik. Tételes oktatás helyett igazi pedagógus egyéniségek kellenének, akik az irodalom szeretetét plántálják tanítványaikba. Hogy levegyék a polcról azt is, ami nem kötelező. Hogy ne csak a Szózatot olvassák, hanem a költő korát, kortársait is. A magvetőket, akik a forradalmat előkészítették. Hogy ne csupán a forradalom technológiáját, makettjét tudják. Hogy megértsék a forradalmi folyamatot. Azt az időt is, amikor nem lőnek. Mert az Anyám tyúkja is forradalmi vers: az volt, amikor Petőfi megírta. Disztichonok évadján egyszercsak azt mondta „Ejh, mi a kő”! — Végezetül a szokásos kérdés: a már említett dokumentumregényen kívül min dolgozik? — A tatárjárssal foglalkozom. Említettem: szeretem a történelmi alaphelyzeteket. Most az újjáépítés érdekel. A helyzet, amelyben az embernek úgy kell megindulnia, hogy jóformán partnere sincs. A fele nem érti. a fele nem akarja. IV. Béla családjában mindenki szent volt. Csak ő nem. Ö „csupán” dolgozott ... De hát a munka érdemi részétől még igen távol vagyok. Ilyenkor hónapokig csak olvasok, olvasok. Aztán majd várok, hogy mindezt elfelejtsem. Mert írni csak így tudok. Sikerül-e, s miképpen? Most még csak az a bizonyos, ha megírom: dráma lesz. színpadi dráma. Nádor Tamás ióta Vári elköltöztek Boáikról, Imréék a má- Jancsi először járt kinin náluk, a budai, dombaldali kertben. Egészen odáig a tiétek? — mutatott a távíró- póznán túli cseréptető felé. Imre húga állt mellette. Ildin kezeslábas volt. világos- barna haját varkocsban hordta. — Aha — bólintott, lefelé meg az útig. Jancsi figyelte. Tavasszal, mikor még fönn a padláson mászkáltak együtt, bámészkodtak a meredek tető járatain egyensúlyozó kéményseprő után, milyen kis csi- pisz volt ez a lány! Ildi váratlanul a ház felé fordult s elfciáltotta magát: — Jancsi! Jancsi! — Nem vagyok süket. A kislány mulatott: — A kakasnak szóltam. Düiledő mellű, jói megtermett kakas kapirgált a diófák alatt, egy pillanatra fölfigyelt, előre nyújtott nyakkal kukorékolt. — Jancsinak hívják a kakast? Ildi parcelárikék szeme nagyra nyílt. — Miért ne hívhatnák Jancsinak? Most ért melléjük Imre, Vári Imre, aki nemrég csak áthajolt a Hajós utcai folyosókorláton s lekiáltott: „Jancsi! Jancsi!” Ahogyan a húga most a kakasnak. Köpcös, rövidnadrágos fiú lépkedett nyomában, arcából meredeken döfött előre orra. Rójuk biccentett. — Szia. Pipu — fogadta félvállról Ildi, aztán Imréhez fordult: — Jancsinak nem tetszik, hogy druszája a kakas. — Hülyeség ilyen nevet adni egy kakasnak — mondta Jancsi. Imre mosolygott: — Miért, minek kellene hívni ? Jancsi Piput mustrálta, puha arcát, bizonytalan színű szemét ki villanó fémből pótolt metszőfogát. Most ez a srác lóg Imréékkel. A barátság is helyhez kötött. — Lipótnak — vágta ki dacosan. Pipu göcögve nevetgélt: — Lipót. Az egy osztrák császár volt. — Kettő — legyintett Jancsi. — Mindegy, Lipót, az Lipót, kakasnak épp jó. Imre megkérdezte: — Mi bajod vele? — Az, hogy egy korcs dög. Madár, de elfelejtett repül-- ni. És iszonyú büszke arra a ronda rikácsolására. Meg se tűrném! — Csak a tányérodon, mi? — mosolygott gúnyosan Pipu. — Rántva, uborkasalátával. — Ott sem. Madarat és hüllőt nem eszem. Imre gavailérosan vállonölelte. — No, hagyjuk az állattant, gyerünk diót verni! Fél fejjel magasabb volt nála, azelőtt együtt jártak ki a Liszt Ferenc térre. De Jancsi most hiába kereste magában a régi, biztonságos érzést, amely akkor töltette el, miikor három idegen srác belekötött, s Imre közbelépett, mielőtt megverték volna. Nem a mindennapos barát keze ez már a vállán, csak a kötelességtudó házigazdáé. A tornác előtti nagy diófa törzsének támasztva a hosszú verőrúd. Jancsi megemelte, s azonnal le is eresztette: — Ettől izomlázat kapni! — Sóhajtásra jön le a dió — bámult föl a rozsdás lombok közé szakértőén Pipu. Miért utálja ennyire ezt a répaorrú hólyagot? Imre a zörgős levelek közt kotorázott a verőfával. Szárazon, mint a ritkás jégeső, három szem koppant elébük burkostul. — Szedhetitek — szólt hátra, aztán odakínálta a verőtudat Jancsinak: — Próbáld meg. Pipu a háttérben nevetgélt. — Nézd meg a heftijét — bökött Pipu orrára Imre. — Esküszöm. húsz forintért sem mérnék tele neki fagylalttal ! Ildi élámult: — Minek valakinek az orrába fagylalt? Piput csöppet sem érdekelte a vita.-Megszokta már, ha az arra került szóba, legolcsóbb úgy tennie, mint akinek semmi köze hozzá. Jancsi csüggedten bámészkodott a magasba: — Érdeme« ennyit gürcölni pár vacak dióért? — Neked semmi se jó! — íortyant föl a kislány. — Sem a kakas, sem a dióverés! — Lőni kellene — mondta hirtelen Jancsi. — Flóberttel, mi? Légpuskával, mint a verebét! — röhögött csúnyán Pipu. Most mentem képentörlöm, érezte Jancsi, azután elfordult. KERTI TRAGÉDIA magát, érezte, dmint elzúg, s valahonnan a .háta mögül föWkácsolt a rémítő torok - hang. De csak egy másodpercre. Utána lúdbőrző csend. Lefutott a hajlaton. Alig öt méternyire megpillantotta a saláták mellett kinyúlt kakast. Nyaka elejtve, egy halom összesett toli az egész. Lecsukódott a szemhéja. Most először látta iszonyatosnak ő is. Aztán előbukkant a lejtőn a három fiú. Mintha megnőnének, szemközt a lefelé haj_ ló mlaippal. Már ők is észrevették. Ott álltak körülötte. Ildi egyikről a másikra pillantott. Hirtelen hasonlóvá vált a három arc. Meghallotta Pipu hangját, nyúlásán, szűkölve: — Ö kezdte az" egész marhaságot! Azért találta ki, hogy kicsinálhassa a kakast! Jancsi keze megrándult. Most telibe a répaomrú pofáját! Beletört a mozdulat. Mintha a kakas végvonaglá- sólt próbálná utánajátszani, amint a reflexek tehetetlenül kilökik magukból az élétet. Ildi elrekedt a szorongástól: — Mi lesz itt, ha nagymama meglátja... — Marhaság ezzel a póznával bökdösni. ' Valami jó kis husáng kellene, amivel meghajítjuk. — Van a kertben — bólintott Imre. Szedtek néhány kampós, súlyosabb ágat, s nekifogtak. A három fiút elkapta a vadászösztön. Egyik-másik lövés csomóban szedte le a diót, de volt, amelyik csak száradó leveleket tépett le. Aztán a fölhajított fát egy- szerosak hiába várták vissza. Keresztbefeküdt az ágak között, mintha maga is oda_ nőtt volna. Nemsokára még két vörös háncsú meggyhusánggal szaporodott meg a diófa. Imrének jutott eszébe: Imre a merev tollcsomó fölé hajolt. Valami kifejez- hetetlenü] lényeges veszett ki a kakasból. Beletompulf agya a retteneté« különbségbe. Lassan visszafordult, ugyanazt a fölfedezést keres, te a többiek arcán. Pipu kitolta hasát, rábökött a döglött madárra: — Most legalább fölébe írhatod, hogy Lipót! Imre odalépett hozzá, megmarkolta ingét. — Kuss. — Mit akarsz tőlem, én ... — Azt mondtam, kuss. — Az ingről lepattant egy gomb, Pipu behúzta nyákát, K hunyt szemmel várta a lezúduló pofont. A pillanat kieresztett. Imre hangját hallotta tagoltan: — Én dob_ — Lenn a nyári konyhánál lesz egy pár féltégla. Azzal kéne utánuk lőni! A ház csöndes volt. Lehullott róla a felnőttek szigorú tekintete. Erre a délutánra ősi lényegéhez vált hasonlóvá minden: búvóhely vagy eszköz lett, hogy a képzelet föloldja a rossz varázs alól. Fölhajították az első féltéglát. Diót nem ért, de egyik fiatal ágat élnoppan- totta. Pipu bólintott: — Mindjárt más, ha van egy kis sodrása! Döngették a diófát. Szi- lánlkosan pattogott a háncsa, roppantak a gallyak, itt-ott dió is hullott közben, de alig volt már érdekes. A tégladarabok pörögve vágódtak a korona sűrűjébe, s félelmetes, merev zuhanással érkeztek vissza. — Vigyázz! Megy! — eny- nyit kiáltottak csak, K kiki ugrott hátra. Célzás nélkül, föl a magasba, aztán nyújtott nyakkal lestek, hol ér földet. — Mint az aknavető — magyarázta Imre. — Az sem távolságra, hanem magasságra való. tam agyon. Most pedig mehetsz haza. — Elengedte, s mert a köpcös fiú még mindig nem mozdult, rákiálltott: — Nem értetted ? Eredj! Pipu elindult a lépcsőkön. Egyenletes lépteiben érződött a megsüketült ámulat. Már csak a törzsét látták, aztán derékig, nyakig nyelte el a domboldal. — Most mi lesz? — szólalt meg suttogva Ildi. — Semmi. — De az nem lehet — találta meg a hangját Jancsi. Imre paranasolóan vállára tette kezét". — Az én dolgom. kislány leguggolt, hogy fölemelje a kakast. Az előbb még semmi • nyomot nem fedezett föl. most egyszerre merő vér lett a keze. Undorodva visszapoty- tyantotta, s egyre gyorsuló iramban eltűnt az ágyások közt. Hosszú árnyék húzódott utána. Jancsi megkérdezte: — Miért vállaltad? — Így egyszerűbb, nem? — Imre mosolya mintha szürke acélhálón keresztül érkezne. Egyik tégladarab Ildi elé vágódott. A kislány ijedten hátrált.-— Hülyék! Mit csináltok? Senki sem hederített rá. A játékból dühös hajsza lett. Három vad, ide-oda szökdelő alak a félteglák időzített jégverésében. Kicsapta homlokukat a veríték, az elhajított bombák súlya izmukba merevült, de nem bírték már abbahagyni az ostromot. Föllázadt törpék. amint bosszút állnak az óriáson, mert magasba nőtt. Ildikó idegenül bámulta őket. Lassan elhúzódott, arcát elgörbítette a félelem. És mégsem tudott szólni. A másik, a harmadik diófára gondolt, pár méternyivel arrébb, amelyek kívül maradtak a csatatéren. Mert kisebbek? Homályosan átderengett benne a sors sejtelme, s az is, hogy nem segíthet. Akkor jött az a tégla. Kiszökött a függőleges irányból, íve elhajlott messze a korona mellett. Ildi összekapta Jancsi megrázta a fejét: — Nem fogadom el. Megmondom nagyanyádnak. — Hülye vagy. — Jobb, ha ez a répaorrú trombitálja ki? — Szétverem a fejét. — Ildi is tudja. — Rosszul tudja. A kákast egy tégla vágta agyán; értetted? Jancsi elrántotta vállát Imre keze alól. Üigy álltak szemben, mint az ellenségek. Lassan lesütötte szemét. Érezte, ő a gyengébb. — Elmegyek — nyögte ki végre. Elindult a lépcsőkön, amerre az előbb Pipu kacsázott végig. Lenn,, a kerítés aljában megállt, de nem nézett visz- sza. Ügy akarta elvinni magában a kertet a kakas hullájával, hogy már tudta: háta mögött a szégyen vágja be a kaput.
