Szolnok Megyei Néplap, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-11 / 215. szám

1976. szeptember 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Kulturális fejlődés, munkásmüvelődés Párbeszéd László Bencsik Sándorral A szocialista brigádmozgalom hazánkban felöleli a munkásosztály 65 százalékát, kihat az értelmiségi és al­kalmazotti rétegekre, tagjainak száma megközelítően 1 millió 300 ezer fő. Az MSZMP KB Agitációs és Ppopa- ganda Bizottsága megállapította, hogy a mozgalomban a művelődési tevékenység háttérbe szorul, nem kielégítő. Szükségessé vált továbbfejlesztése, új rendszerének kidol­gozása. Az egész országra kiterje­dő, nagyszabású kísérleti munkát a Kulturális Minisz­térium megbízásából a Nép­művelési Intézet a Szakszer­vezetek Országos Tanácsával közösen évekkel ezelőtt el­kezdte. A munkabizottság vezetésével a Népművelési Intézet Kísérleti osztályán László Bencsik Sándor SZOT- díjas írót bízták meg. — Mit tapasztaltak az országban — kérdezem — milyen lehet, miben kü­lönbözhet a régitől a mű­velődési tevékenység új rendszere a gyárakban? — Nemcsak egy-két téma­körben kell újat, korszerűb­bet létrehozni, hanem az egészet magasabb színvonal­ra emelni. Bármilyen agy­trösztöt is hoznánk létre, ez a javaslat nem születhet író­asztal mellett. Csak tapasz­talatokra épülhet, a puszta valóságra. Az új követel­ményrendszer a lehetőségek­ből indul majd ki, abból az életmódból, életstílusból, amelyben élnek az emberek. Ha a helyzet nagyon kevés lehetőséget kínál, akkor azt kell elfogadni. Például a be­járó többgyermekes munkás­asszonytól, aki rohanna haza főzni, nem lehet elvárni, hogy részt vegyen munka utáni programokon, bármilyen ér­tékes előadásokon. Csak konfliktust jelentene neki a kényszerű ottmaradás. Ne csináljunk mi konflik­tusos művelődést. Viszont meg kell találnunk az ő mű­velődési lehetőségeit is, ab­ban a formában, amelyben él, abból a szellemi matériá­ból indulva ki... Ezért kel­lett megismernünk minde­nütt az országban a gyárak sajátos életét, hogy az új rendszer realitásra épüljön; hogy a brigádművefődés megszabadulhasson a formá­lis bürokratikus módszerek­től, a túlzásoktól és a sema­tikus elemektől. Valamiféle maximalista mentalitásból azt követeltük a munkástól, hogy legyen jártas szinte va­lamennyi művészeti ágban, sokféle közművelődési prog­ramban legyen aktív részt­vevő. Természetes folyamat a brigádok védekezése, hogy például megveszik a jegye­ket, beragasztják a naplóba, de az előadásra nem men­nek el. Az új rendszerben a személyek őszinte érdeklődé­sére számítunk elsősorban; ne várjuk el attól az ember­itől, hogy színházba menjen, aki azt nem élvezi. Lehet, hogy ugyanakkor viszont jól ért a kiskert ápoláshoz, ami szintén egyféle kultúra Olyan ember nincs, akinek valami­féle kultúrája ne lenne. Ar­ra kell építeni tehát, ami van. — Milyen rendszerben, milyen módszerekkel vé­gezték ezt a kívülről meg- foghatatlannak látszó kí­sérletező, felmérő munkát? — A kijelölt 22 gyárban, köztük a Lehel hűtőgépgyár­ban (az ország legkülönbö­zőbb részén) először a mun­kát irányító helyi kis cso­portokat hoztuk létre. Kivá­lasztottuk a gyár egyik üzem­egységét, azt, amely legin­kább jellemző az egész gyár­ra, s azoknak a brigádoknak az életét figyelte a helyi cso­port. Interjúkat készítettek az emberekkel, hogy a lehe­tőségek mellett azt is világo­san láthassuk: ki mit szeret­ne, mire vállalkozhat. Meg­határoztuk a brigád helyzetét a termelési szerkezetben, megpróbáltuk megtudni, van-e közönyösség, érdekte­lenség egymás iránt, s ha van, mik ennek az okai; vannak-e személyi ellenté­tek; kinek-kinek miben és hogyan van befolyása társa­ira, mit szeretnek csinálni és mit tesznek érzelem nélkül, kötelességből, netán kény­szerből ... — Később a patronáló há­lózatot is létrehoztuk min­denütt. Ehhez a munkához olyan emberekre van szük­ség, akiket nyíltságuk, elkö­telezettségük, teljes személyi­ségük, a partner-viszony megteremtésére való képes­ségük alkalmassá tesz, tehet erre a sokrétű patronáló munkára. Egyes gyárak tel­jesen egyedül végezték mind­ezt, mások a legközelebbi művelődési intézmény segít­ségével, vagy a Népművelési Intézettel közösen. — A munkájuk befejező szakaszához közeledik. Ta­lán feleletet kaphatunk ar­ra, milyen lehet az új mű­velődési rendszer, s ho­gyan jöhet létre? — Mikro-koncepcí ókból; egyéni vállalásokból, májd a közösség művelődési lehető­ségeinek megkereséséből. Minden szocialista brigád, egyéni, „testhezálló” válla­lást állít össze, olyat, amely­ben jól érzi magát... A végeredménytől igen sok vál­tozat remélhető: nem egy kaptafa válik szükségessé, hanem a változatok sokasága. Véglegesen lezárt tervről nem beszélhetünk még, csak beszámolóról, de annyit ta­lán máris elmondhatunk, hogy nem kell más művelő­dési rendszert létrehozni, mint ami eddig volt. A je­lenlegi lehetőségekből szer­vesen továbbnövőt kell ki­bontakoztatni. Ónody Éva Kis srác koromban nagy csatákat vívtam sárból gyúrt huszárjaimmal. Az igazi csa­ta azonban csak évek múlva kezdődött az agyaggal, Kán­tor Sándor karcagi műhelyé­ben. Tanuló voltam, s a mester szigorúan fogott. Korongoz- tam, festéket kevertem, min­táztam, kiégettem az agyag­figurákat ... Sehol az ország-, ban nem leshettem volna el jobban a mesterség titkait. A tamulóévak után, 1972-ben elnyertem a Szakma kiváló művelője címet, ez volt az első siker, amit a munkám­mal elértem. Emlékszem egy beszélgetésre. Valaki kétség­be vonta akkoriban, hogy képes vagyok az önálló al­kotásra. Rosszul esett, mér­ges is voltam. Feltámadt bennem a. csakazértis. Az eredmény: A Népművészet ifjú mestere lettem. Hát ennyire, szinte konokul sze­rettem volna bizonyítani ... Tíz évig dolgoztam a Kántor-műhelyben. Szép idő­szak volt, sok keserűséggel, kudarccal; de legalább annyi örömmel is. Nyugtalan ember vágyóik. Egy idő után. úgy éreztem többre is képes len­nék, Nem találtam a helye­met. Nehéz volt az útkeresés, szenvedtem, kínlódtam, „el- tévedgettem”. Két lehetősé­gem volt:.önálló fazekasmű­hely, - vagy valamelyik szö­vetkezet. Végül is a karcagi Agyag- ipari Szövetkezetben kötöt­tem ki. Itt éppen akkor kezdtek foglalkozni a nád­udvari fekete kerámiával. De hogyan! Egy öreg nád­udvari mester egyetlen embernek megmutatta az égetés technikáját. Nem volt kialakult forma, díszítés sem, de volt egy csomó dol­gozni szerető fiatal szakmun­kás. Igaz, nem sokat tudtak a szakmáról. A Kántor-mű­helyben igazi karcagi kerá­miáit csináltunk, a nádudva­rit meg kelllett tanulnom. Jártam a múzeumokat, szak­könyvek után kutattam, mintákat gyűjtöttem, rajzol­tam ... Tanultam és taní­tottam. Napjaim akkoriban azzal teltek el, hogy egyik korongtól a másikhoz sza­ladgáltam. Közben szervez­tem, irányítottam a munkát, mivel a szövetkezetben rész­legvezető vagyok. És megszületett az első cserép. Negyedév múlva pe­dig készen állt a zsűrizésre váró harminc darabos kol­lekció. Sikerült! Aki Kántor Sándor műhelyéből „röppent fel”, nem engedheti meg, hogy bazári holmi kerüljön ki a keze alól. Igyekszem, hogy a tiszta népművészet érvényesüljön minden egyes megformált cserépen. Né­hány hónap múlva már bo­nyolultabb 'technikával ké­szült mázas cserepek hagy­ják el a szövetkezetét. A tiszafüredi, a sárospataki, a mezőcsáti hagyományok alapján dolgozunk majd. Minden ember ott van a legszívesebben, ahol sze­retik, megbecsülik, ahol bíznak 'benne. Ügy érzem, itt tényleg szükség van rám. Felelős vagyok a munkám­ért, az emberekért, a jövő fazekasaiért. Hosszú évek után végre magamra talál­tam, itt a helyem. Azt csi­nálom, amit szeretek, ami szép, ami érték ebben a mesterségben. Valamikor szobrásznak készültem, de most nem tudom elképzelni, hogy más is lehetnék, mint fazékas. Ha abba kellene^ hagyni? Az már nem men­ne. Annyi agyagot mindig találnék, hogy formázzak, azután összegyúrnám, és kezdeném elölről. *** Forog a korong. Az agyag engedelmesen felveszi a tá­nyérok, korsók, butellák for­máit A félkész és kész re­mekművek egy ifjú karcagi mester kéznyomát őrzik, te­hetségét mutatják, itthoni és idegen földön, Sz. Nagy Istvánét. Tizennyolc tanuló lesi mozdulatait: új nemzedék készülődik. Török Erzsébet A szolnoki zeneiskolában is megkezdődött az újtanév. Megközelitőleg nyolcszáz tanuló jár a kü­lönböző hangszeres órákra. Képünkön Lénád Attiláné tanárnő és Dóra Andrea az idei első zongoraórán Fotó: Martincsek Gábor Könyv és muzsika Zenei részleg A szemlélődő Amundsen a mezőtúri könyvtárban — Mozart Egy kis éji ze­néjét szeretném meghallgatni — fordul Sánta Mihályhoz, a részleg vezetőjéhez Horváth Katalin, negyedikes szakkö­zépiskolás. — Miért pont ezt kérte? — Mozart a kedvencem. — Gyakran jár ide? — Szinte minden nap. Órák után az az első, hogy jövök zenét hallgatni, kikap­csolódni. Közben előkerült a lemez, készenlétben a tű. Katalin fejére teszi a fülhallgatót, felhangzik a zene, amit azon­ban csak ő hall. Hamarosan gazdára talál mind a tizen­két fülhallgató; a lemezját­szókról. magnókról áriák, szimfóniák, táncdalok akkord­jai csendülnek fel, a szobá­ban mégis csend van. Sánta Mihály az arcokat fi­gyeli. — Milyen lemezek között válogathatnak a vendégek? — kérdezem tőle. — A lemezeink többségén klasszikus zeneszerzők — Bach, Kodály, Bartók, Haydn, Vivaldi — művei szerepel­nek. Néhány opera, mint pél­dául a Bánk bán, a Rigoletto, az Igor herceg a nyitánytól a fináléig megvan. Termé­szetesen népzenei felvételünk is akad bőven, sőt irodalmi lemez is: „A magyar líra gyöngyszemei”, s a „Magyar költők” sorozatból. A leg­kisebbeknek pedig Benedek Elek meséit ajánljuk. Végül, akik nyelvet tanulnak az an­gol, orosz és olasz nyelvlec­kékből válogathatnak. — Kik járnak zenét hall­gatni? — Naponta általában negyvenen fordulnak meg itt. A legkülönbözőbb foglal­kozású emberek jönnek, a legkülönbözőbb kívánságaik­kal. Hogy számuk gyarapod­jék. esténként klubfoglalko­zásokat tartunk. Az összejö­vetelek témája természetesen a zene, előadások hangzanak el valamelyik szerzőről, vagy műről. — Milyen szerepet tölt be az új szolgáltatás a város kulturális életében? — kér­dezem Nagy Sándornét. a könyvtár igazgatóhelyettesét. — A részleg feladata a komolyzene iránti érdeklő­dés felkeltése, az ízlés ala­kítása. fejlesztése. Az új szol­gáltatást nem elsősorban a szakemberek számára vezet­tük be. sokkal inkább az a cél vezérelt bennünket, hogy lehetőséget teremtsünk a ze­nével való ismerkedésre. T. G. MIELŐTT kinyitnánk Fá­bián László: Hazatérő lovam körmén virágos rét illatát hozza;, avagy furcsa görcs a torkomban című könyvét, a hosszú, szokatlak cím már jelzi, hogy ezúttal valami más következik, mint amit a Mag­vető Könyvkiadó méltán 'népszerű, elsőkönyves szer­zőket bemutató sorozatában megszoktunk. Sőt maga a re­gény, vagy ha úgy tetszik, ti­zenkét novellából álló ciklus, alaposan eltér mindattól, amit általánosnak tekintünk a magyar prózában. Eltér, de előzményei, rokonai megvan­nak a magyar és a világiro­dalomban egyaránt. A prózában ugyanis ma még mindenhol az úgyneve­zett „cselekményes” művek dominálnak. Természetesen az elmúlt hat-hét évtized úií- tó törekvései a prózát sem kerülték el, ezek az újítások azonban jóval kevesebb nyo­mot hagytak, mint például a költészetben, vagy akár a képzőművészetben. Fábián László egyértelműen szakít a hagyományos prózával, egy­úttal a próza határait kiter­jeszti a szabadvers irányába. Előzményei elsősorban Pro­ust és Joyce, a magyar iro­dalomban pedig a Prae és a Szent Orpheus breviáriumá­nak szerzője, Szentlkuthy Miklós. Az előzmények meg­léte azonban nem jelenti, hogy Fábián László- a felso­roltak közül bármelyik író­nak nyomába szegődött vol­na (bár a saját hangjukat ke­reső pályakezdők körében még ez sem megbocsájthatat- lan bűn). A Hazatérő lovam..mint már utaltunk rá, tizenkét, többé kevésbé önmagában is kerek novella együttese, a novellákat azonban sok min­den összeköti, s laza szövésű regényként is megállják a helyüket. Összeköti őket a főhős személye, a gondolat- menet és a stílus egysége. A cselekmény nem, mert ha­gyományos értelemben vett cselekmény nincs. Az író ér­zelmeket fest, gondolatokat idéz fel, és mindez csak hal­vány, elmosódó tükörképe egy-egy eseménynek, oly­annyira, hogy magát az ese­ményt nem is lehet minden esetben egyértelműen re­konstruálni. Az írónak azon­ban nem is célja a valóságos események felidézése, hiszen így megszabadul minden kö­töttségtől, térben és időben szabadon csaponghat, oldala­kon keresztül rajzolhatja egy-egy „megállított” pilla­nat gondolati és érzelmi ké­pét, máskor évtizedeket­ugorhat ált előre és visszafe­lé isi ha- az érzelmek, 'gondo­latok kavargása úgy kíván­ja. A regény főhőse Aundsen alakjával azonosul, s Fábián ezzel az ötlettel megadja a távlatait is, hiszen a híres inorvég sarkutazó, az akarat­erő, a bátorsóig, a vállalkozó széliem példája, a főhős pe­dig a maga meditativ, gyak­ran elérzékünyülő alkatával éppen ellentéte. A gondolati azonosulás'kiemeli a tényle­ges különbségeket, s egyút­tal olyan irónikus-öniránikus hátteret ad a műnek, ami megóvja a nagyon is kísértő érzelgősségtől'. A főhős ugyanis gyakorta elérzéke- nyül, sőt maga az író is, ilyenkor a próza szinte sza­badversbe csap át, de az ér­zelmek sohasem csordulnak túl. A hagyományos prózában a cselekmény igen lényeges lendítő erő. A jól bonyolított cselekmény elfedi a nyelv helyenkénti fáradtságát, egy bizonyos határig önmagában -is leköti a figyelmet. Ebből következik, hogy annak az írónak, aki lemond a cselek­ményről, valami mással kell megragadnia az olvasó ér­deklődését. Fóbián László ezt elsősorban a nyelvvel te­szi. Bravúrosan használja fel a nyelv mindem ízét. színét, árnyalatát, kifejező erejét, hogy miinél pontosabban mu­tathassa meg főhősének ap­ró lelki rezdüléseit, követ­hesse az érzelmeik és a gon­dolatok csapongását. Érett, a pálya csúcsán álló írókra jel­lemző nyelvi és stilóris bra- vúráfcra képes, nyoma sincs benne a kezdők oly gyakori érdességének. Minden fe­jezete egy bonyolult fölépíté­sű mondatszövevény, amely azonban a legtöbb esetben jól nyomon követhető. FÁBIÁN LÁSZLÓ első- könyve szinte máris kiforrott írót jelez. Ez azért is megle­petés, mert tudomósiffiifc sze­rint eddig csupán e könyv néhány fejezetével jelentke­zett az Eső a szilvafák leve­lén:, majd az Add tovább! cí­mű antológiáiban. A keveset író, vagy legalábbis keveset publikáló szerzők közé tar­tozik hát, aki azonban e kötélével máris jogos vára­kozásit keltett további írásai iránit. Első könyve is irodal­munk számontartásra érde­mes része, s ha a szerző ké­pes eddigi legjobb értékeinek megőrzésével továbblépni a megkezdett úton, minden fel­tétele megvan annak, hogy jelentős életművet alkosson. Bistey András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom