Szolnok Megyei Néplap, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-09 / 213. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. szeptember 9. 4 Gulya, ménes ott legelget Egy kis „aszály­történelem” Ékszerek lőszerből Emberek igyekeznek, motorok bőgnek, rendőr fiittyent, lámpa pislog, kor­mány fordul, gumi sikolt, fék csikorog. Délután , , , négykor CS Ú CSf 0 TQ 3 lO ül tetőzik a __________ e gész életében gyakorolta magát — csak úgy, saját örömére. Különleges lószőr- ékszerei tavaly váltak széles körben ismertté. Véletle­nül ... — Fafaragóként részt vet­tem tavaly nyáron a sáros­pataki alkotótáborban. Vit­tem magammal néhány, szőrből készített darabot, megmutattam — tetszett. Ki­állításokon szerepeltek azóta a munkáim — és — külö­nös a sors — azokért, amiért sokszor kinevettek (csúfol­tak úgy, hogy „szőrös”), di­cséretet, tiszteletet kaptam. — Egy-egy nyakék hóna­pokig készül. Nem mind­egy, hogy melyik ló farká­ból való a szőr. A kancáé nem jó, csak a ménét, vagy a heréltét lehet használni, de csak a nyugodt lovakét. Amelyik sokat csapkod, an­nak kopott. töredezett a farka. A lószőrből készült ékszerek értéke megközelíti az aranyét — egy nyaklánc hivatalos ára 8—10 ezer fo­rint. Titok nincs. — Ügy kell megcsinálni, hogy a szőr természetes szépsége érvényesüljön. Pró­báltam tanítani fiatalokat, de nincs türelmük hozzá. Néhány népművészeti ki­állítás zsűrijének gondot okoztak Bodrogi Sándor munkái: hol vannak a ha­gyományok, milyen előzmé­nyei vannak a magyar nép­művészetben ... ? Újabban az az álláspont: föltehetően használtak eleinte lószőrből font ékszereket, s azok ké­szítése született újjá a nagy- kátai villanyszerelő révén, hihetetlenül magas színvo­nalon. Októberben Tiszafüreden lesz Bodrogi Sándor kiállí­tása, amelyen a lószőrből font ékszereken kívül, fafa­ragások. karcolt díszítésű kabakok is szerepelnek. Sz. J. Nagyi vámból sziáraz sziken vezet a földút a Julcsakút- hoz, ahol a tiszaörs—nagy- iváni Petőfi Tsz néhány — szép tájba illő és praktikus — nádtetejű hodáiyában több mint 1100 bárányra ügyel fel Czimege József és fia, ifj. Czinege József. Régi nagyiváni juhászdinasztia sarjai ők: idős Czinegének a dédapja is hortobágyi ju­hász volt. Bárányokat etet­nek: a kis állatok olyan szé­pek, mint a középkori vallá­si tárgyú képek báránykái. — A juhász dolga ma sem gyerekjáték — mondja az idősebb Czinege. — Reggel 3-tól erős estig itt vagyunk az állat mellett. Elletéskor meg jóformán le sem huny­juk a szemünket. — Én apámnak segítettem kisebb koromban — szól az ifjabb, 17 éves Czinege —, így szerettem meg a juhász­kodást. Igaz, hogy bálba ke­vesebbet lehet járni, de a jövedelem kárpótol. — Ej, ne Bogár — és a négyesztendős, gomborrú puli ugrik, visszakergeti a két kószálni készülő bá­rányt. — És a sok munka, gond mellett öröm is akad azért — fűzi tovább a szót az apa — óvjuk őket a betegségtől, örülünk, ha nem döglik, etetjük, itatjuk, legeltetjük, hogy gyarapodjanak. Nekünk is jó az, ha szépen fejlődnek. Dél van. A bárányok után az anyajuhok, majd a ko­sok következnék az etetés sorrendjében. Nincs idő to­vább beszélgetni. A két ju­hász — apa és fia — elin­dul a legelő nyáj után arra, amerre kövérebb a fű. A 70 éves kemény morlcú csikós-gulyás: Vincze Imre A Julcsakúthoz odalátszik a Gyúrókút, ahol az egész Hortobágy legszebb szürke­gulyája iszik. Hogy, hogyan nem, itt is apa és fia ügyel az állatokra. A Fekete Jó­zsefek — idősebb és fiatal — fölváltva merítik, húzzák, döntik a mohos favedret: itatnak. — Kétszáanyolcvankilenc állatot gondozunk — mondja az idősebbik gulyás. — Ilyen szürke marha mind — és körülmutat a gyönyörű tar- tású. hatalmas testű állato­kon. — Ne menjen közel hozzá­juk — figyelmeztet a fia —, elszaladnak. Ijedős, óvatos, rideg barmok ezek. — Csak dísznek tartják őket — mondja az apa —, fl kőkorszaki ember közvetlen utódai a Bodrog-közl A Központi Statisztikai Hi­vatal Népességtudományi Kutató Intézetének munka­társai — a maimzi Gutenberg Egyetem antropológiai inté­zetével együttműködve — dr. Nemeskéry János antropoló­gus vezetésével páratlan de­mográfiai vizsgálatot végez­tek a Tisza, a Bodrog és a Latorca tövében, egy 81 000 hektáros terület 22 falujának holt és élő lakosságán. A Bodrog-köz óriási ingo- vány-vi lágában a múlt szá­zad végéig csak a helyenként kiemelkedő homokdombokon kialakult kisebb települése­ken élitek a külvilágtól és egymástól szinte hermetiku­san elzártam Csaknem kizá­rólag halászattal foglalkoz­tak: ezen a környéken elő­ször 1892-ben arattak gabo­nát. mindössze két mázsa za­bot. A múlt század vége felé azután a vízszabályozás meg­szüntette a gazdálkodás ko­rábbi rendjét, a lakosság két­harmada kivándorolt és he­lyükre kárpát-ukránok tele­pülitek. A kétféle népesség azonban nem keveredett egy­mással. A kutatók a feltárt sírok­ból! előkerült csontókat, a levéltári anyagokat és a ma élő népességet tanulmányoz­ták. A XVI. század közepé­től máig kereken 40 000 há­zasság létrejöttét regisztrál­ták. Elkészítették az élve és hallva születések statisztiká­ját, megállapították a háza­sulok életkorát, egymás köz­ti korkülönbségét, születési helyüket stb. Bebizonyoso­dott, hogy a múlt század vé­géig a Bodrog-köziek kizáró­lag egymás között házasod­tak. így az ősi genetikai vo­nal töretlenül öröklődött. Egy Bodrog-közi honfoglá- iáskori temető közel 30 ko­ponyája között például ötön megtalálták annak az úgyne­vezett Cri.bra Qrbitaliiámak a nyomait, amelyet egy bizo­nyos enzimnek a hiánya idéz elő. Ennek a csontritkulás­nak az aránya az embertani leletek között általában az egyetlen százalékot sem éri el. ma pedig az országban, sőt egész Közép-Európában is alig fordul elő. Ezzel szem­ben most a vizsgálat során a Bodrog-közön több helyütt megtalálták, az egyik falu­ban például a lakosság 3,5 százalékánál. Ez a különle­ges csontkárosodás tehát több mint ezer éven át öröklődött. Tizenöt Bodrog-közi község­ben a honfoglaláskori és a mai koponyák között szinte kísérteties megegyezést álla­pítottak meg. Meglepő eredményekre ve­zettek a vér- és széruimfe- hérje csoportokra vonatkozó vizsgálatok is. Ma Magyar- országon és egész Európában az RH-poziti vitás aránya 85. az RH-negaltivitásé 15 . szá­zalék. A Bodrog-köz egyik községében viszont az RH- negativiitás meghaladta a 30 százalékot. Ilyesmire Eu­rópában cs ak a baszkok és a vallonok között van .példa, an­nál a kéít népcsoportnál, amely a csiszolt kőkorszak óta őrzi különállását. Ezen a településen tehát a mai la­kosság a honfoglalást is megelőző népesség közvetlen leszármazottja: elődeik <*e- netikai tulajdonságait a kö­zel 4000 éves múltból, még a csiszolt kőkorszaikbói örököl­ték. mármint mink tartjuk, s a Középtiszai Állami Gazda­ság, de sokat törődik velünk a Hortobágyi Nemzeti Park is. Szilajon neveljük őket, mint régen — csak akkor fejtünk is. Gulya, 'ménes egymás mel­lett — a puszta mélyében. „Mindenfelé kerek az ég al­ja” — mint a hortobágyi pásztordal mondja. Vincze Imre, a nagyiváni tsz gulyá­sa — csikósa legelteti a 190 marhát és a 29 csikót. Het­venéves ember, ötvenet eb­ből a Hortobágyon töltött. — Jó kemény marka van — mondom, miután bemu­tatkozáskor kezet fogunk. — A sók lebbencstől, merthogy tavasztól őszig kint lakunk a jószág mel­lett, más főtt nemigen van, csak vasárnap, de unom már a tésztát... — Miért nem hoz ki kon- zervet? — Egyszer hoztam. Megva­dult a szagától a jószág. Szabó János Fotó: Martincsek Gábor Európa jelentős része — így hazánk is — aszálysúly- itoíbta terület volt az elmúlt hetekben. A tikkasztó, száraz forróság azonban nem újdon­ság sem kontinensünkön, sem nálunk. 1790-ben a ferences barátok Szolnokon ezt jegyezték föl : Ezen év a szertelen száraz­ság miatt igen terméketlen volt. Nagy volt mindenütt, különösen ezen az alföldi ré­szeken a gabona- és takar- mányszülkBég. A nép tehát oly nagy szükségben szenve­dett, hogy nádlevélből (ben- gyefe, sás) készült lepények­kel táplálkozik, sőt eldöglölüt állatok húsával is, ebből kü­lönféle betegségek támadván, sokan elhaltak. Pápát két egymást követő évben, 1752-ben és 1753-ban sújtotta szárazság. „Oly nagy szárazság volt, hogy a házi­állatok a fák leveleit ették széna helyett, a vizek min­denütt kiapadtak”. A XVIII. és XIX. század fordulója is asztályt hozott. A már mintegy teljes két hónapja tartó aszály következtében majd­nem kiszáradtak kútjainifc, végre azonban néhány nap alatt háromszor is volt fel- üdítő eső — jegyezték fel 1800. július, augusztusától Zi- monyban. Debrecenben ezen a nyáron Saentgyörgyvásár- Itól (április 24.) Lőrincvásá- rig (augusztus 10) alig négy­szer, volt eső, ezért kukorica szinte semmi nem tett. Egy halom lószőr, színek szerint osztályozva: fehér, sárga, barna, szürke, csillo­gó fekete. A lószőrt hajdan mindenre használták: ügyes madártőröket, ürgefogókat készítettek lószőrből, a pász­torok kalapálladzót, óralán­cot csináltak belőle, lónyűg­nek (béklyónak) szintén ki­váló volt, a szabók vállme- revítésekbe tették, a szita­kötők a legfinomabb szitát lószőrből szőtték. Bodrogi Sándor 64 éves nagykátai nyugdíjas, éksze­reket készít lószőrből. — Amit csinál: egyedül­álló — mondja munkáiról Bánszky Pál. művészettörté­nész. Gyűrűk, nyakékek, karpe- recek: anyaga mindnek ló­szőr. Karikák, félgömbök, gömbök a lófarok szálaiból szőve, fonva, női újjakon, nyakakon, csuklókon. Szüleim cselédek voltak, öt gyerekkel. Gondolhatja, nem sokat költöttek játék­szerre. Én kicsi koromtól kezdve szerettem fabrikálni: kést edztem, azzal faragtam fakanalat. A lószőrrel is szerettem játszogatni. Az ui- jamra csavartam, szépnek láttam, aláhurkoltam, kari­ka lett. Még egyet csinál­tam, összefűztem a másik­kal; nicsakl lánc... Ha megtetszett valakinek, oda­adtam — örömet okoztam vele. Bagi-majorban Pusz­takengyelen — ide is a cse­lédsors vetette a szüléimét — sok felnőttnek ajándé­koztam a harmincas évek­ben ilyesmit. Villanyszerelő volt. amíg nyugdíjba nem ment. A fú­rás-faragás, mindenféle mesterkedés tudományában ÚT AZ ÚT ALATT Páratlan értékű és szépsé­gű épütetremekek helyreállí­tásán dolgoznak Sopronban, az ország második legna­gyobb műemléki centrumá­ban. (A budai várnegyed után Sopron középkori belvárosa az ország legnagyobb műem­léki együttese. A város a tervszerű műemlék-helyreál­lításáért méltán kapott Euró- pa-díjat. A szűk utcák1, a barokk díszes erkélyes há­zak, a boltíves kapyaljak. a gazdagon díszített, vaskopog- tatós kapuk, a loggiás, árká­dos udvarok, a sajátos han­gulatot árasztó belváros jel­legzetességei. Ezt a területet a XIV. században háromszo­ros fal és várárok övezte. A várfalakat római kori ala­pokra építették. Sopron több mint 400 vé- détt épületének nagyobb ré­szét már eredeti szépségé­ben láthatják a városba ér­kező turisták. A helyreállí­tási munkákat az idén meg­gyorsítják, hogy 1977-ben, a városi rang megszerzésének 700 esztendejében teljes pom­pájában táruljon a látogatók elé a középkori belváros. A közelmúltban 9 műem­léképület helyreállítását fe­Sopron középkori beluörosöban jezték be. Felújították az Új utca 22—24. szám alatti középkori zsinagógát is, amely a maga nemében pá­ratlan műemléki objektum. Befejeződött az Orsolya téri oratórium épületének helyre­állítása is, a tér közepén álló késő barokk kúttal, Közelé­ben — az egyik restaurálása során — előkerült a rómaiak által épített borostyánkő út egy teljésen ép szakasza, négy méterrel az utca szint alatt. Ez az út az Északi Ten­ger vidékét kötötte össze Ró­mával. Kocsitumultus Délután négykor a zebrán Fotó: T. K. L.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom