Szolnok Megyei Néplap, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-05 / 210. szám
4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. szeptember 5. ggy Mire a torkodig ér B orongás idő volt. A bozontos, hosszú sza- kállú Kiku születése óta hallgatta az elhaladó vonatok csattogását. A vasúti váltóőr kecskéje volt, s a töltés melletti senlkiföldjére szokták kikötni, ahol dúsan növő, füstös füvet talált. Mindig kivezették már kora reggel, s Kiku teljesen megszokta a kormot meg a zakatoló, de ártalmatlan vonatokat, amelyek isten tudja miért jártak ide-oda. Kiku csipegette a füvet, megemésztette, gyűjtögette tőgyébe a tejet, s néha pihent egy kicsit. Tején korom szaga érzett, de a vasút menti házikó lakói bizonyára észre sem vették, aminthogy megszokták a gőzmozdony füstjét s a vasúti táj egyéb átható szagait is. Amikor még Kiku fiatal volt, fehér és fényesszőrű — már pedig ilyen is volt, csak régen — le s föl ugrándozott a töltésen; ma már nem tett ilyet. Manapság közönyösen szemlélte, hogyan haladnák el mellette a vonatok, s hogy valami különös szokásnak engedelmeskedve megállnak a piros fény előtt. A töltés melletti ösvényen a váltóőr lánya közeledett: — Kiku! Kiku egy rövidet meke- igett — úgysem mondasz nekem semmi fontosat. Így is volt. A lány valami érdektelen dologról kezdett beszélni, s egy szó sem esett sem az ennivalóról, sem a fáradtságáról, se a kormos fűről, se a tejről, se fájó tőgyéről. Csak úgy a levegőbe beszélt, ahogy a madarak énekelnek. Kiku először udvariasan hallgatta, de aztán a füvet kezdte tép- desni, bár ezzel korántsem akart közönyösnek mutatkozni. A lány nyilván a maga apró-cseprő gondjairól mesélt, és persze hiába is panaszkodott — Kiku úgysem tudott neki segíteni. Aztán elment, s rövidesen feltűnt, majd megállt a vonat. A vonatból kitódultak az emberek, s a piros fényt nézték. Az egyik végighevert a füvon, és világos ruhája csupa korom lett. Hangosan káromkodni kezdett, pedig hát igazán senki nem kényszerí- tette, hogy odafeküdjön. Egy hülye odament Kikuhoz és megrángatta a szakállát. Kiku lehajtotta a fejét, hisz semmi értelme nem volt, hogy huzakodjon vele. De az emfber azt hitte, hogy fel akarja öklelni, elugrott s új- jáival szarvat mutatott. Kiku megvetően fordította el a fejét. A hülye ugrált, de állandóan Kikut leste, s mikor látta, hogy a kecske nem veszi fel a harcot, ököllel esett neki. Kiku hátrált. A hülyének meg csak az kellett, újra támadott. Kiku madzagja pattanásig feszült, s a kecske riadtan futásnak eredt. A madzag az amber lába alá került és feldöntötte. Az utasok hangosan hahotáztak. Kikéből pedig nem múlt a rémület. A hülye egyre vörösebb lett, felkapott egy követ, hogy hozzávágja Kikuhoz, de ekkor odalépett a kecskéhez egy csengő hangú valaki, cirógatná kezdte a nyakát, és becéz» szavakat mondott. Kiku azonban nem hitt neki. Ennek a lénynek az oltalmában ugyanolyan bizonytalanul érezte magát, mint amikor amaz rátámadt. Űjra hátrálni kezdett és véletlenül ráhágott a becézgető lábára. Az megijedt, elugrott, s már nem sajnálta többé Kikut. És ráadásul megérezte, hogy a kecskének rossz szaga van. Szerencsére kigyulladt a zöld fény, a mozdony felbő- dült, az emberek a kocsikhoz futottak. Mikor a vonat elment, Kiku is megnyugodott valamelyest és újra enni kezdett. Aztán nemsokára jött a gazdasszonya, hogy megfejje. Kiku nem sok tejet szokott Arvo Válton Szentimentális történet adni, de ma különösen kevés volt az ijedelem miaitt. Bármennyit is simogatta, biztatta és szidta a gazdasszony, a tej épp csak az edény alját nedvesítette meg. A gazdasszony távozóban dühösen morgott. Hiszen nem tudhatta, hogy idegen emberek kicsúfolták Kikut. A vasút menti házikóban Kiku sorsáról volt szó. A mongólosan ritkás szakállú váltóőr egy szál ingben ült az asztalnál és a pipáját tisztogatta. Lassan felnőttszámba menő lánya rongybabáját pó- lyázta a sarokban. Zsémbel- ve lépett be a háziasszony és mutatta az urának, mennyi tejet fejt ki. A gazda azt mondta, hogy fölöslegesen kínlódik a kecskével, már rég le kellett volna vágni. Az asszonynak elakadt a szava, mérge elpárolgott — jó pár éve gondozta már a kecskét, s akárhogy-akánmint, mégiscsak élőlény az is. Másrészt viszont a gazdának igaza van, ideje lenne a húsra gondolni. A gazdasszony hallgatott, s ez egyetértés jele. Az öreg látszólag csendes ember volt, különösen idegenek előtt, de tulajdonképpen nehéz volt a természete. Most is már a fejsze után nyúlt, az asszony meg, aki ilyenkor általában rászólt, hogy „hova rohansz, nem ég a tető”, csak hallgatott. Az utolsó pillanatban azonban a lányuk hangos zokogásra fakadt. Kikut kecskegida korától ismerte, sőt ezt a gyermekes nevet is ő adta néki. Azóta Kiku már nem egy gidát hozott a világra, öreg lett és makacs, a lány mégis sajnálta volna. Helyre tette a babáját, elvetette magát a padlón és bőgni kezdett, annak ellenére, hogy ez a szesaélyeske- dés nem illett hozzá, és különben is kinőtt már abból a korból. Az öreg szidni kezdte a lányt, de aztán megenyhült, elfüstölt belőle az indulat, anélkül meg már nem aka- ródzott levágni a kecskét. öten éltek itt az erdőben: három ember, a kecske és egy macska. Össze kellett tartaniuk. Persze nem valami isten tudja mekkora erdő volt ez. A kecske öreg volt, nem sok ideje maradt már. A macskának semmi hasznát nem vették, se a húsa, se a bőre néni jó semmire, épp csak a madarakat pusztította, mikor tavasszal énekelni kezdtek a csatorna melletti bokrokon; egeret nem fogott, talán mert nem volt egér a házban. A lány volt az utolsó gyerek a családban, de persze ő is rövidesen elhagyja a szülői házat, mint az előző kettő. A váltóőr elégedetlen volt önmagával is — egész életében ült, hogy mások utazhassanak s láthassák ezt a kerek, sokszínű világot; ő maga nem látott és nem csinált semmit. Ha meg csinált is, arra se figyelt oda senki. Lehet, hogy fel is figyeltek volna ró, ha mondjuk az ő pályaszakaszán siklik ki egy vonat, de az ilyesfajta figyelemtől megkímélte a sors. Egyszer ugyan, valahol mesz- sze, a körzeti központban kitették a dicső6égtáfolára, de ezt is csak azért, mert így látta jónak makacs főnöke. Am most, hogy megöregedett, ugyanaz a makacs főnök többször is elégedetlenkedett, s azzal fenyegetőzött, hogy új váltóőrt keres. Ez sértő, ha meggondolja az ember, hogy egész életében ilyen hálátlan munkát végzett. Persze ez a munka ugyanolyan volt, mint az összes többi, tulajdonképpen még kellemes is messzi élni a városok és falvak nyüzsgésétől és zajától, de egyetlen dolog elkeserítette: hogy a munkájának nem volt semmi látszatja; ilyenkor este nem volt mit megmutatnia, hogy nézzétek, ezt én csináltam... Ha csak nem a gyerekeket. De a féleségével elégedett volt a váltóőr. Mindig jólelkű,, dolgos asszony volt, reggeltől estig törte magát és könnyen szült. Igaz, nehezebben éltek, ahogy a gyerekek egymás után a világra jöttek, összesen hatan, s ha egyszer már megszülettek, hát nőttek is valahogy. A hatból három maradt életben. Egy rögtön meghalt, kettő vonat alá került, kettő már a maga lábára állt, csak a legkisebb lány volt még otthon. Az öreg a fejét ingatta. Hát igen, legalább gyerekei vannak; úgy látszik, mégsem hiába élte le az életét. Miire az öreg mindezt végiggondolta, lánya hüppögé- se elcsendesedett, végiül abbamaradt. Kiku ez alkalommal megmenekült. Most, mikor új falu terebélyesedett ki a közelükben s üzletben is lehetett tejet kapni, a kecske már nem volt olyan fontos, mint régen. Hiszen igénytelen jószág volt, tejet viszont adott. K iku meg ezelőtt nyugodtan tépdeste a füvet, s mit sem tudott azokról a szenvedélyekről, amelyeket szerény személye gyújtott a váltóőr házában. Csattogva és zakatolva haladtak el/a vonatok. A váltóőr kiment az udvarra és megszokásból, a biztonság végett elindult a pályaszakasz mentén. Odaért a kecskéhez, és kíváncsian egymásra meredtek, mintha farkasszemet néznének. Mindketten elfáradtak már, mindkettőnek hol itt, hol ott fájt valamije, s a világegyetem eddigi gyakorlata szerint mindkettőjüket törölték már a fogyasztóeszközök listájáról. Vonat haladt el mellettük, s az utasok látták az ablakon keresztül, ahogy a kecskeszakállas öreg és a szakállas öreg kecske csak állnak és kíváncsian nézik egymást. Áz utasok semmit sem tudtak ezekről a bennszülöttekről, és nevetséges volt látniuk, hogy a két csaknem egyforma, szakállas lény farkasszemet néz egymással. És az utasok elmosolyodtak a vonat homályos ablakai mögött. Vándor Anna fordítása Szovjet-észt író. Moszkvában szerzet mérnöki diplomát. Több elbeszéléskötet szerzője, műveit oroszul és a Szovjetunió más népeinek nyelvén is kiadták. A magyar olvasóközönségnek a mai észt elbeszéléseket tartalmazó Előérzet című kötetben mutatkozott be néhány novellájával. Válogatott elbeszélései A hurok címmel 1975-ben jelentek meg az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában. A férfi óvatosan vissza- fordult és látta, hogy az alacsony, tömzsi ember még mindig követi. Most már nem lehetett kétsége: akar tőle valamit. Szíve szaporá- zott. A sarkon befordult. „Ha utániam jön, követ” — gondolta. Az idegen feltűnt. „Egy elhagyatottabb helyen elkap. Rám ordít, oldalba lök a pisztollyal, a feleségem pedig majd megkérdezi: Fiacskám, mi az ott az oldaladon, az a kék folt? És nem fogja elhinni ...” Szaladni kezdett. Az első keresztutcánál befordult. Futott egy keveset, aztán belépett az első sötét kapualjba. Egy pillanatig nem látott semmit. A sorban álló három kuka lassan formálódott előtte... „Igen, ez lesz a helyes! mögéjük kuporodott. Itt nem keres! Miből is gondolná? Jaj, hogy reszketek! ... Gyilkolni fog! Gyilkos! Gyilkos! Hopp, lépések! „Meghűlt a vére. Érezte, elhide- gül a homloka. Valaki bejött a kapun. Egy siheder. Az udvaron egy lánynak kiabált, majd a lépcsőházban eltűnt. A kukák mögött a férfi várt. Szeme megszokta a félhomályt. Az órájára pillantott, negyedórája kucoroghatott. Minden átmenet nélkül józan hullám indult benne. „Nem is engem követett. Véletlen, hogy egy irányban jöttünk. Mit is akarna tőlem? Csak az életem van, meg egy kevéske zsebpénzem. Miért hiszem, hogy a világ közepe vagyok, hogy okvetlen az én életemre tör valaki... Ugyan! Ki volna olyan ostoba, hogy miattam veszélyeztesse a szabadságát, az életét!... Emebrölésért akasztás jár. Bizony-bizony. Ej, de ostoba is vagyok.” Félelme elpárolgott. Kilépett az utcára. Néhány fiatal jött nevetgélve. „Milyen kedvesek!” — sóhajtott. Cigarettát kotort elő, rágyújtott és átballagott a másik oldalra. Kellemes szomorúsággal sütött az őszi nap. Egyszerű lett minden. De tudta, újból jelentkezik a kellemetlen érzés és nem lesz menekvés. A dolog úgy kezdődött, hogy egyszer a moziban attól rettegett, valaki a fejére vág, vagy kellemetlen megjegyzést tesz. és neki védekeznie kell. Válaszolnia, mert nem máradhat mások előtt szégyenben. Erre a má- sik pofonvágja. És neki visz- sza kell adni. .. Fegyelmezte magát, mégis képtelen volt a moziban maradni. A nézők lábán tapodva kivere- kedte magát. A felesége nem tudta eltalálni, mi történt. Értetlenül követte. Az utcán nekidőlt a falnak. — Mi bajod van? — kérdezte az asszony. — Rosszul vagy? Nem válaszolt. Ezután mindig az utolsó sorba vett jegyet, a vendéglőben a sarokba ült, általában olyan helyet választott, ahol védhette magát. De a félelem nem csönde- sült. Arra gondolt, ez betegség. Elment az orvoshoz. Magas, vörhenyes arcú ember volt. Gyanakvóan nézegette, amikor elmesélte a baját. — Hát igen, igen ... — sokat sejtetően vizsgálgatta. Kis kalapáccsal ütögette a térdét, egy tükrös szerkezettel a szemébe nézett. — Más panasza? — Nincs kérem, csak ez. — Nahát legyen nyugodt. Magának nincs baja! Az égvilágon semmi. A családi élete rendezett? Igen, gondoltam, hogy minden rendben van. Nézze, maga fáradt. Pihenjen. — Kérem, én fizikailag nem vagyok fáradt. — Nem is úgy értem. Valami kimerült magában, azért van az a kis kihagyás... Mondja, éjszakánként nem szokott arra ébredni, hogy hideg mind. a két lába? Nem szokta súlyosnak érezni magát? — Mélyen alszom, mélyen, mint egy kútban. — Ne gondoljon semmire, csináljon úgy, mintha nem volna semmihez semmi köze és meggyógyul — mondta az orvos és fáradtan mosolygott. A férfi úgy érezte, megkönnyebbült, hiszen semmiség, ami vele történt. Egy kis kihagyás. Otthon expresszlevél várta. A főnöke írt. Gyanúsnak találta. Holnap kiküldetésbe ment volna, és most hívatja a főnök. Nem szokás ez a vállalatnál. És belévágott, mért kell megjelennie a főnökié előtt. A múlt héten néhány kollégával szidták a főnököt, ö nem, csak éppen a többiekkel volt. Ekkor benyitott a főnök, dühösen végigmérte őket és őhozzá fordulva azt mondta: — Kolosvári, nincs jobb dolguk! Forgatta levelet, és biztos volt benne, hogy holnap kirúgják. Nem a felmondástól félt, hanem a megalázástól. A főnök majd lehordja, le- hülyézi, ő pedig csak áll tehetetlenül és nem üthet vissza... Homályosan érezte, ezek a sötét gondolatok nem helyesek. Egyébként is, a főnök nem haraggal beszélt vele, hanem viccelődve, hiszen tegeződtek. Sőt, néhány aktuális viccet is elmondott. „Ostobaság ez így — gondolta. — Én megbecsült ember vagyok. Vittem valamire az életben. Melós voltam, aztán mérnök lettem ... Számítanak rám, a tapasztalatomra, az eszemre. A kollégák maguk közé fogadtak. Nekik csak Feri vagyok. Esetleg el is válhatnék ettől a megkopott asszonytól és elvehetnék egy fiatalt. Hányán ácsinkóznak rám, szép nők is. De én nem! Játszom az erkölcsöset! A képmutatót! Bizony azt! Ha volna eszem, megragadnám az első alkalmat. De én sohasem teszem, amit gondolok, amit szeretnék, hanem raffinált gúzsba körtöm magamat. A magamba nyelt, ki nem élt vágyaim ölnek meg Mindig példát akarok adni! De kinek és minek?! Ki követ engem! Ki tart jónak és rossznak!!!? Senki! A mindenki gyakorlata által megszentelt módon kell élnem és megszűnnek félelmeim”. Mindez komolyan és bölcsen hangzott. De hiába nyugtatta magát. Félelme tovább fertőzte. Vacogott és remegett. A felesége ágyba dugta. Forró teával itatta. Reggel nyúzottan ébredt. Eszébe jutott, hogy meg kell jetannde a főnöke előtt és érezte, elfehéredik valami benne. A főnök kedvesen fogadta: — Nos, mit mondott az orvos? — Semmit, semmi különöset. — Ne haragudj, hogy levelet küldtem, de tegnap, mi után elmentél, jelezték, hogy ma jön a küldöttség. — Értelek, természetesen *— mondta a férfi, de a főnöknek egy szavát sem hitte. — Ügy látom, nem érzed jól magad. — Kicsit gyenge vagyok... mint egy vajúdó asszony ... mint egy ... mint egy ... — írasd ki magad és pihenj. Sokat dolgoztál az utóbbi időben. A férfi hazafelé átgondolta a helyzetet: „Világos minden. így akarnak tőlem szabadulni. Szerencsétlenné tesznek”. Az egyik utca sarkán a kocsmából egy magas részeg férfi lépett ki. Majdnem fellökte. — Nem tud vigyázni? — Te, agyoncsaplak! — mondta a részeg. A férfi mindenről megfe- letlkezvie a részegnek ugrott. A mentőben tért magához. — Nincs baj — mondta az orvos. — Csak bordatörés. A férfi behunyta a szemét és úgy érezte boldog. bUKKUb LAbZLO RAJZA Bárdosi Németh János ANYASZERELEM Anyánkat úgy becézi a dal, hogy felnevelő dajka, ki édes csókkal indított első útra. Tejet és könnyet adott, kimosta kisded ingünk, féltett a folyó mellett, erős volt óvó szárnya. Védett a naptól, széltől, szerelmes nem szeret úgy, ahogy ő anya-szívvel aggódott annyi bajban. S amire örömet lelt, könnyedén odahagytuk, könnyezve intett búcsút: hűség a hűtlenségben. Ma már a nehéz útban úgy látjuk könnyes arcát, ragyog a messzeségben, akár egy fénylő csillag. Mátyás Ferenc ESŐISTEN Esőisten sóhajt a tájon, mint szerelmes, ki ölbe vágy. erdő, mező leveti ingét, s pucéran kínálja magát. Áznak a bokrok gyöngybuborékban, felémkacsint egy körteszem, s piros bőréből kicsattanva szivárványt gyújt ki egemen. Honnét tudnám, hogy milliónyi éve minden pyümölcs remek, ha nem látnám, — bölcs esőisten — minden él, míg öntöz kezed. De körtefám gyümölcse széthull, levél csörög az avaron, szélmankóin a& öreg ősz jár, sárban sír a virágszirom Zöld gyík surran egy kis fűszálon vele törpül az ősvilág, a véges végtelen osztódik, s csak az elmúlás lesz szilárd.
